Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Október
Oláh-Gál Elvira beszélgetése Roy Chowdhury, szül. zabolai Mikes Katalin grófnővel

Újrakezdeni, mint annnyiszor a történelemben

A történelem tényei és a regényes történetek keveredtek bennem, amikor megálltam a zabolai Mikes kastély hatalmas parkjának bejáratánál. Végigfutottak még egyszer az emlékezetemben mindazok az ősök, akikről kérdezni szerettem volna. Itt töltötte gyermekkorát Mikes Kelemen, II. Rákóczi Ferenc hűséges titkára és bujdosótársa, itt született és itt is temették el azt a másik Mikes Kelement, aki az 1848-as forradalomban tüntette ki magát. Itt játszódik Tarnóczi Sára története, ide hozta Mikes János, miután elrabolta, ahogyan ismerjük Kemény Zsigmond regényéből, itt született anyai nagyszüleinél Mikó Imre, az erdélyi reformellenzék kiemelkedő tagja, főkormányszéki elnök, majd miniszter, az EME alapítója. Itt született az a Mikes Benedek, akinek köszönhető Tusnádfürdő kiépítése, vagy Mikes János szombathelyi püspök. Közelebbről Mikes Árminról kellene beszélnünk, aki mintagazdaságot és ipart teremtett a térségben, de mint mecénás is feljegyezték nevét a magyarság történetében. Az egykori angol kert sokszázados fái és a százados kövek sokat mesélhetnének, bizonyára többet, mint amennyit megőrzött az emlékezet. Hiszen pusztíthatott török-tatár, dúlhattak háborúk viharai, rombolhattak belső lázadások, volt valami, amit csak a kommunizmusnak sikerült szétzúzni: a szellemi örökséget. A kastély könyveit és levéltárát máglyába rakták és elégették, lakóit kitelepítették azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megsemmisítsék. Azonban megtörni a hűséget, az ősi örökséghez való ragaszkodást, a konok harcot a visszaszerzésért nem sikerült. Ezekkel a gondolatokkal csengettem a bejáratnál, hogy Roy Chowdhury-Mikes Katalinnal, Mikes Ármin unokájával találkozzam. A 30 hektáros park felújított útjain autóval mentünk végig, így „vettük számba” az egykor volt és ma létező épületeket is. 

– Itt, ahol vendégfogadásra kialakítottuk a panziót, a gépház épülete volt. Nagyapám, Mikes Ármin[1] itt működtette a villamos áramfejlesztőt olyan gépekkel, amiket Németországból hozott. Ő volt az első, aki a vidéken áramot fejlesztett. Ellátta a falu közeli épületeit is. Megpróbáltunk a ház régi hangulatához illő berendezést találni abból, amit összevásároltunk a környező falvakból és antikváriusoktól, mert az égvilágon semmi sem maradt meg. Annak örülünk, hogy megmaradtak az ajtók, falak, ablakok. A véletlen folytán kaptunk vissza egyes dolgokat, itt van például ez a fali tükör, ebből három maradt meg, továbbá egy szék, amit régi fényképekről ismertünk fel, tehát biztos, hogy itt volt hajdanában, és egy öntöző, amire rá van írva, hogy Zabola. Megmaradt még a kastélyban néhány a csempekályhákból, de a legtöbbet kicserélték. A régi kastély tulajdonképpen egy felnagyított kúria, mert a kastélyok, legalábbis nyugat-európai mércével, sokkal nagyobb épületek. 1500-1600 között épülhetett, sajnos pontos idejét nem ismerjük, mivel a levéltárat 1949 után kidobták az udvarra és elégették a könyvekkel együtt. Nem áll rendelkezésünkre elég dokumentáció, csak valószínűsíthető az építés ideje. Egyes részei lehetnek még régebbiek. Lenn a fal másfél méter vastag, az első emelet szobái boltívesek és freskók díszítik, amelyek nem olyan régiek, valószínűleg a 18. századból valók. Szerencsére lemeszelték már a nagyapám, de az is lehet, hogy dédapám idejében, úgy, hogy azokat nem lehetett látni. Restaurálás során lehetett helyreállítani valamelyest.

– A kastély építési stílusa mennyire változott, hogyan építették át a századok során?

– Orbán Balázs A Székelyföld leírása c. munkájában látható egy rajz, ami őrzi a régi formát, a magas tetőt. 1867-ben átépítették a tetőt, de különben a többi rész megmaradt és a homlokzatot is átépítették, a címeren látható a dátum: 1867.

– A kastélyban töltötte kora gyermekkorát Mikes Kelemen, Rákóczi hű krónikása, aki elkísérte a bujdosásba, és itt született Mikó Imre, Erdély Széchenyije.[2]

– Mikes Kelemen ugyanazon családból származik, de az az ága a családnak Zágont bírta.[3] Valószínű, Mikes gyermekkorában sokszor megfordult a zabolai birtokon. Mikó Imre édesanyja, Mikes Borbála éppen a szüleinél tartózkodott, amikor a vajúdás elkezdődött, és így született a kastélyban, majd aztán az anya halála után a nagyszülők nevelték.

– A másik kastély?

– Az 1905-ben épült[4] és végképp nem mondható kastélynak, hasonlókat építettek abban a korban. Itt kaptak szállást a vendégek, itt működtek a különféle vállalkozások irodái. A két épületet alagút kötötte össze, aminek egy része beomlott, de a másik része még ma is látható.

– És itt van a legmagasabban fekvő épület, a svájci villa, az Ön lakóháza.

– Lehetne babaháznak nevezni, mert nem lakás céljából hozták ide. A nagyanyám vásárolta egy világkiállításon Párizsban (vagy már Bécsben a Práterben állt, ki tudja?) az 1890-es évek körül, szétszedték az épületet és itt újra felépítették.

– A park jó állapotban maradt meg. A százados fák elárulják, hogy csodálatos arborétum lehetett.

– A parknak megvolt a formája, a fákat nem vágták ki, csak ha vihar tépázta, a teraszok közötti utak ugyan rossz állapotban voltak, de azt sikerült felújítani. Szerencsére nem volt nagy pusztítás. A park nagyjából megmaradt.

– És a vöröstéglás, boltíves épület a bejárat közelében, amit éppen felújítanak?

– Az volt a parádés istálló a legjobb lovaknak. Volt egy másik része is a gazdasági épületeknek a falun kívül, amit úgy ismernek, hogy a „Négy ház”, malom, intézőház, istállók voltak itt. Mikes Ármin nagyapám az alkalmazottak számára építtetett négy épületet szolgálati lakásnak.

– Milyen állapotban kapták vissza az ingatlanokat, mit sikerült helyreállítani?

– A park hátsó részében a kerítés mellett volt az intéző lakása, azt újítottuk fel eredetileg, azaz oda próbáltunk beköltözni, de akkor még a tetőn becsorgott a víz és ott állt az előtérben.  Próbáltuk rendbe szedni, hogy beköltözhessünk, mert addig a faluban kaptunk szállást a Kónya családnál (Endre és Zsenike), ők egy tanítóházaspár, aki befogadott hazatérésünkkor. Itt nem volt semmi, a fiaim hálózsákban aludtak a földön. Mára a kastélyt lakhatóvá tettük és próbáljuk sorra rendbetenni mindeniket.

– Sok szó esett a nagyapáról, Mikes Árminról, aki mintagazdaságot tartott fenn[5], kastélyt épített, ménese híres volt, az erről a ménesről készült kép ott van a Mezőgazdasági Minisztériumban. Talán Tadeusz Ajdukiewicz lengyel festő munkája. Mit őrzött meg róla a családi emlékezet?

– Sajnos ezekről a dolgokról nagyon keveset tudok. Nagyapám nem érte meg a kitelepítést, 1944-ben meghalt. A kitelepítéskor négyéves voltam, tehát nagyon halványan élnek bennem emlékfoszlányok. A család később sem mesélt ezekről a dolgokról, mert féltették a gyermeket. Akkor a kommunizmus idején szerettek volna megkímélni, másfelől féltek attól is, hogy a gyermek az iskolában elmond bizonyos dolgokat. Zabola igazából édesanyám otthona volt. 1945-ben, amikor visszajöttünk a háború végén, én kisbaba voltam, nincsenek személyes emlékeim. Tulajdonképpen a háború alatt, menekülés idején születtem Magyarországon. Szászfenesi otthonunkat, ahonnan elmentünk, tönkretették, ezért jöttünk Zabolára. Nem tudom azt sem, hogy a háborúban mennyire fosztották ki a kastélyt, hiszen alig élnek emberek már, akik ennek tanúi voltak. Részleteket nem tudok. Valószínű már akkor is sok minden tönkrement, eltűnt, de a kifosztás csak azután történt, ahogy minket elvittek 1949-ben. Édesapámnak, Mikes Sándornak Szászfenesen volt a birtoka és ott volt a családi ház, amit 1945-ben valósággal szétszedtek. Édesapám 1945-ben meghalt Kolozsváron, ott nem maradt semmi, azért jöttünk az édesanyám otthonába. Itt ért bennünket a kitelepítés: nagymamát, édesanyámat és jómagamat kisgyermekként.  

– A nagymama, Mikes Árminné Bethlen Klementina[6] megérte a háromszékiek szörnyű kálváriáját. Meséljen róla, ha emlékei nincsenek, talán mesélnek a fényképek. Úgy olvastam, hogy a nagymama szenvedélyes fényképész volt.

A fotók bizonyára léteztek, nagyon szépen fotózott, már a századfordulón volt fényképezőgépe és ő is dolgozta ki a képeket, ami ritkaság volt akkoriban egy nő számára.A fotók egy része visszakerült a család tulajdonába, azok, amelyeket jóindulatú zabolai személyek összeszedtek a kastély előtti parkban, amikor a könyvekkel együtt  kidobták és elégették. Némelyiken még látszik a sár nyoma. Mikes Árminné, Klementina nagymamámról nagyon kevés emlékem van, mindössze négyéves koromig éltünk együtt vele, 1949-ben, a kitelepítés után Ő Marosvásárhelyre került kórházba, én meg Szentkatolnára. Nagymamám 1953-ban halt meg Marosvásárhelyen. A fényképekről látom, hogy egy szép asszony volt, azonkívül nagyon jószívű – még most is emlegetik  idősebb emberek Zabolán, hogy mennyire segítőkész volt, többek között adományozott a falunak egy épületet,  ahol árvaházat létesítettek és sok szegény emberen segítettek.

– És hol volt a nagynéni, Hanna, édesanyja testvére? Feljegyezték fényképezési szenvedélyét, ő is sokat fotózott, nemcsak a családban, hanem vidéken is, templomokat, néprajzi értékeket. Valóban a fotói, amit templomokról, népviseletről, kúriákról készített, átadta a Székely Nemzeti Múzeumnak? Ismert a történet, miszerint az albán király felesége lehetett volna.

– Mikes Hanna nagynéném már háború előtt adományozott a múzeumnak fotókat, később is ajándékozott fotóalbumokat, de nem tudom, hogy az összest, vagy csak egy részét a fotóknak. Az albán király és nagynéném házassága szándék szinten maradt, a  történetnek van igazságalapja, de nem lett albán királyné, Teleki Géza[7] felesége lett az. 1943-ig Kolozsváron éltek, majd 1944-ben ők is Magyarországra menekültek, onnan Amerikába, úgyhogy ő már nem élt itt a kommunizmusban. 1990 után többször is járt Erdélyben, Zabolán. Utoljára 2005-ben járt itthon, Gergely fiam esküvőjére. 2008-ban hunyt el és hamvait hazahozták.

– 1949 március 2-ról 3-ra virradó éjszaka itt mi történt?

– Akinek több mint 50 ha földje volt, az a  kizsákmányoló osztályba tartozott, ahogy akkor nevezték. Jöttek éjszaka egy listával, adtak egy félóra időt, majd felterelték egy teherautóra és minden magyarázat nélkül elvitték. Azt gondolták, hogy egyetlen pillanattal felszámolják a „kizsákmányolást”. Ezzel el is vettek mindent, megfosztottak a javainktól. Engem, mint kisgyermeket is vittek. Arra emlékszem, hogy a csoportban volt egy nő, az öltöztetett engem, és emlékszem még, ahogy mentünk ki az ajtón, a lépcsőn üvegszilánkok voltak, mert a bejárati ajtó üvegét érkezéskor betörték. Édesanyám éppen Torján volt az Apor családnál látogatóban, és én nagyanyámmal voltam itthon. Nagymama, amikor ránktörtek, akkor azt mondta ijedtében, hogy vigyenek mindent, csak bennünket hagyjanak békében, de azt mondták, hogy pontosan bennünket akarnak elvinni. Édesanyámat Torjáról vitték az Apor családdal együtt. Édesanyám mondta, hogy csak látogatóban van, de közölték, hogy mindegy hol tartózkodik, „rajta van a listán”. Úgyhogy azzal a fogkefével, hálóinggel, amivel látogatóba ment, úgy vitték Szentgyörgyre. Csak most, a történtek után kutatva tudtam meg, hogy lehetett volna 25 kilót vinni személyenként, de így visszagondolva, kinek volt arra ideje és lelkiereje, hogy a legszükségesebbeket összeszedje. Amit hirtelen összekapott azt vitte, és azzal maradt.

– A háromszékiek külön kálváriájával már foglakoztak helytörténészek. Őket kétszer telepítették ki: Sepsiszentgyörgy az első állomása volt a kitelepítésnek, mert utána Dobrudzsa következett.

– Sepsiszentgyörgyön kitettek a rendőrség udvarára és azt mondták, hogy... (nehéz elfojtani a könnyeket, a torokszorító érzést, ami még ma is eluralkodik az emlékezőkön általában) mindenki mehet, ahová akar, de a várost nem hagyhatja el és nem mehet vissza az otthonába. Nekünk ott volt egyik alkalmazottunk, a titkárnőnk (Bumberle Ilona) és így a Holló család fogadott be bennünket. Ott laktunk hárman egy szobában majdnem egy évig. Édesanyám kőbányában meg gyárban, különböző helyeken dolgozott nehéz fizikai munkát. Majdnem egy évre rá vitték el Dobrudzsába. Ismét éjszaka jöttek és betuszkolták az embereket marhavagonokba. Szerencsémre akkor éppen Szentkatolnán voltam a Künnle családnál, akik aztán be is fogadtak, úgyhogy engem nem vittek el. Nagymamám már hetven fölött volt, nem tudott volna dolgozni, őt Marosvásárhelyre utasították kényszerlakhelyre. Édesanyámat vitték el, de beteg lett, kapott egy trombózist és egy év után, orvosi igazolással elengedték. Ő onnan Kolozsvárra ment. Nagyon jól beszélt németül, angolul, franciául, de azzal nem sikerült érvényesülni, így volt gyermek-felvigyázó, majd egy lakatgyárba került. Kapott egy ágyhelyet egy egyetlen helyiségből álló házban az Irisz telepen. Én itt maradtam Szentkatolnán, itt végeztem az elemit, majd én is Kolozsvárra kerültem internátusba, hiszen ott még mindig elfogadhatóbb volt, mint a kényszerlakhelyen, ahová a földbirtokos és nemesi családokat kitelepítették. Szentkatolnán nagyon szép gyermekkorom volt, az emberek kedvesek voltak, senkinek eszébe nem jutott osztályellenségként kezelni. Most nemrégiben is volt egy osztálytalálkozóm, ahol egykori tanulótársaimmal találkoztunk a faluban. Igaz, voltak gyermekésszel felfoghatatlan dolgok, például nem lehettem pionír. Emlékszem, mindenki arról beszélt, hogy pioníravatás lesz, és aki jól tanult és jó magaviselete volt, az megkapta a piros nyakkendőt. Amikor következett az esemény, akkor odajött hozzám az osztályfőnököm és azt mondja sejtelmesen, hogy „Kata kell neked mondjak valamit. Sajnos nem lehetsz pionír, mivel apád gróf volt”. Én persze nagy sírással vettem tudomásul, hiszen nem nagyon értettem semmit tíz-tizenegy évesen belőle. Csak azt tudtam, hogy én is jól tanultam és jó magaviseletem is volt, miért lehet a többi pionír és én nem? Ott természetesen nem voltam én kisasszony, egyformák voltunk mi gyermekek, egyszerűen Kata voltam mindenki számára. Hét általánost végeztem Szentkatolnán, utána rajziskolába szerettem volna felvételizni Marosvásárhelyre. A rajzvizsgám sikerült is, szerettem rajzolni, még ha nem is lett volna egy Picasso belőlem. Most is hallom, ahogy az igazgató azt kérdezi édesanyám unokatestvérétől, hogy „Mikes Ármin unokája?”  Az „igen” válaszra pedig azt mondta „Sajnálom, de nem tudjuk felvenni.” Akkor mentem Kolozsvárra édesanyám közelébe, és sikerült a volt református leánygimnáziumba, a Király utcai iskolába bejutni. Egy évig jártam oda.

– Említette, hogy a család nem beszélt a múltról, a család sorsáról, arról, hogy mit hagytak maguk után. Azért mégiscsak tett fel kérdéseket.

– Az ősökről, a család történetéről igenis sok szó esett, ismertük a család történelmi hátterét, de az erdőkről, a földekről, arról, hogy mi volt itt Zabolán, arról nem beszéltek. Kolozsváron laktak az apám testvére, az unokatestvéreim, többen éltek rokonok, a család másik része pedig külföldön élt akkor. Nehéz körülmények között éltünk. Amikor hétvégeken meglátogattam édesanyámat, hárman egy kis szobában alig fértünk el, mert ő sem egyedül élt a házban, ahol egy „ágyat bérelt”, ennyit engedhetett meg magának a jövedelméből. Annyira kilátástalan volt a jövőm, hogy akkor azt mondta, jó lenne, ha kimennék a nagynénémhez Ausztriába.Kiutazási engedélyt kértünk, de hét évig tartott, amíg megadták. Nagyanyám közben meghalt és én 1960-ban mentem el, tizenhat évesen. Ott aztán kezdődött egy újabb harc, már a német nyelvvel. Ott érettségiztem, tanultam, azóta ott élek.

– És az ausztriai  nagynéni, Klementina[8]?Ausztriában számított-e a származás, a történelmi családi örökség?

– Klementina nagynénémről külön históriát lehetne írni. Amikor férjhez ment, akkor Csehországban éltek egy nagy birtokon, onnan – gazdasági okokból – 1933-ban költöztek Ausztriába. Miután elvesztette a háborúban a fiát (1942) és férjét (1944), nagynéném minden szabadidejét valamilyen karitatív munkának szentelte. Ami az osztrákok viszonyulását illeti a magyar történelmi családokhoz, azt tudom mondani, hogy ott a magyar történelmi nevek nem mondanak semmit, kivéve, ha valaki történész, vagy arisztokrata, akinek rokoni kapcsolata van magyar történelmi családokkal. A átlagember talán hallotta az Eszterházy nevet, de mást nem nagyon.

– Zabolára soha nem térhettek vissza?

– Édesanyám 1978-ban halt meg, és egyszer jött vissza Zabolára titokban, 1970 körül. Borbáth Sándorné, Rózsika néninél szállt meg egyetlen éjszakára, de ezt az „eseményt” ő sem merte elmesélni senkinek a faluban. Édesanyám írta nekem levélben Ausztriába, hogy kívülről körüljárta a parkot – ennyi volt az egész. Édesanyámmal csak levelezés útján tartottam a kapcsolatot, mert amikor kimentem, le kellett mondanom a román állampolgárságról és csak nyolc év után kaptam meg az osztrák állampolgárságot. Hivatalosan „staatenlos”, hontalan voltam. Nem mertem visszajönni azzal az útlevéllel és csak nyolc év után jöhettem, akkor találkoztam megint édesanyámmal.

– A külföldi rokonok sem beszéltek arról, ami történt a családdal Romániában?

– De igen, ott már lehetett beszélni, de az én rokonaim Angliában és Amerikában éltek, távolabbi rokonaim Bécsben. Mikes Ármin nagyapámnak sok testvére volt és ők mind valahová külföldre mentek férjhez.

– További élete Ausztriához kötődik. Itt lett tolmács, majd könyvtáros.

– Igen tolmácsoltam még a rendőrségen és törvényszéken is, és könyvtáros a Grazi Egyetemi Könyvtárban lettem.

– A férje, Shuvendu Basu Roy Chowdhury de Ulpur hindu volt és sorsa hasonló az Ön családjának a sorsához.

– A szüleinek az élete. Férjem bengáli családban született és akkor kellett a szüleinek Bangladeshből menekülni, amikor megalakult a muzulmán Kelet-Pakisztán. Ulpurban voltak földbirtokosok és hindu vallásuk miatt menekültek Indiába. Ő már ott született. Először Németországba ment, ahol édesapjának élt egy ismerőse, és ott megtudta, hogy Grazban van egy nagyon jó műszaki egyetem. Így iratkozott be a Grazi Műegyetemre. Mindvégig megtartotta családja kulturális hagyományait, sokszor látogatott hazájába, én magam is voltam vele Indiában. De a családban korábban is volt olyan, aki szintén élt ott, úgyhogy tudtam már házasságom előtt is elég sok mindent a hindu kultúráról. Mindig azt mondom, hogy a másiknak a kultúráját kell tisztelni, más a gondolkodás, az életvitel, de a kölcsönös tiszteleten alapuló viszony áthidalja az ellentéteket. Nekem természetesen nehezebb lett volna Indiában élni, mint neki Európában.

– És őt érdekelte-e Erdély, Zabola?

– Nagyon érdekelte minden, ami magyar, és ami erdélyi. Jóval a változás előtt jártunk Zabolára, de Erdélyben, Kolozsváron sokszor. Érdekes, hogy nagyon előrelátó volt, a romániai változás előtt húsz évvel már mondta, hogy a Szovjetunió szét fog esni. Az ismerősök kinevették, hogy hogy lehet ilyen ostobaságot feltételezni, soha nem fog összeomlani. Emlékszem, hogy már akkor mondta, nézzünk az iratok után, keressük ki az egykori tulajdon aktáit, biztatott, hogy az embernek ismernie kell a jogos tulajdonának a bizonyítékait. Nekem fogalmam nem volt, hogy mi hol van, telekkönyvi ügyekkel soha nem foglalkoztam addig életemben. A vége az lett, hogy amikor jött a változás, azt sem tudtam, hol kezdjem.

– A férje hogy fogadta a visszaszolgáltatást?

– 2002-ben halt meg. Azt hiszem ő támogatott lelkileg, hogy ne adjam fel, mert néha az a sok hiábavaló hadakozás elvette a kedvem, nemcsak Háromszéken, de Kolozsváron is. Apám szászfenesi birtokait jogtalanul vette el az állam, az egész üzleti negyed (Polus, Metro, és a többi) ráépült apám búzaföldjeire, úgy, hogy ott nagyon kevés eredményt értünk el, bár hosszú éveken át pereskedtünk. Annak ellenére adták el, hogy a visszaigénylésről tudtak. Az ötven hektár földterületből, ami törvény szerint visszajárt volna, semmit nem kaptam vissza, Szászfenesen csak erdőket szolgáltatták vissza.

– Említette, hogy ’90-ig nem jártak Zabolára. Miért?

– Sokáig nem volt szabad bejönni a park területére. Aztán kicsit engedett a légkör, mert a kastélyban működő preventórium (gyermekotthon) igazgatója fogadta a nagynénémet, aki jött látogatóba. Jóindulatú román igazgató volt, aki el is látogatott hozzánk Ausztriába. Én is jártam egyszer gyermekkoromban itt. „Álruhába” öltöztetve, fejkendősen és igen nagy titokban  hozott be valaki  Szentkatolnáról.

– Hogy fogadták a romániai változásokat?

– Az első törvény, 1991-ből csak tíz hektár földet és egy (1) ha erdőt adott vissza, de ehhez kellett a román állampolgárság. Amikor jöttem ide, úgy néztek rám, mintha égből pottyantam volna. Akkor még éltek olyan emberek, aki emlékeztek, és jöttek is, volt eset, hogy húszan tanúskodtak, amikor az erdőket kértük vissza. Szerencsésnek tartom, hogy az én családomról tényleg nagyon szép emlékeket őriz a falu, mindenki segített.

– A gyermekeiben, aki idegen kultúrában nőttek fel, mennyire sikerült tudatosítni, hogy erdélyi gyökerekkel rendelkeznek?

– Sokat meséltünk nekik Székelyföldről, sokszor jártunk Erdélyben, Kolozsváron, úgyhogy élt ez a kapcsolat. Grazban van egy magyar közösség és az Ugri házaspár sokat foglalkozott a magyarokkal, cserkészegyesületet alakítottak. Fiaim is cserkészek voltak, együtt mentünk a magyar misére. Aztán ’90 után már gyakran jöttem haza és ők látták, hogy mennyire elkeseredem néha, ezért segíteni szerettek volna. És aztán megszerették, ma már mindkettő, családjával együtt kétlaki életet él, tehát itt is élnek. Mindkettő magyar lánnyal kötött házasságot.

– Mit szeretnének itt megvalósítani? Hogyan látja családja erdélyi jövőjét?

– Most már nem a harc, a hadakozás a fő elfoglaltságunk. Próbáljuk kihasználni az épületeket, amennyire lehet, működik egy vendégház, ott van hat szoba, panziós ellátással. A régi  kastély privát, az 1905-ben épített kastély pedig még mindig rossz állapotban van, ha sikerül kijavítani, ezt is szeretnék turisztikai célra felhasználni. Lenn az intézői lakást sikerült rendbetenni. Az erdőink egy része itt Háromszéken a közelben van, de még mindig vannak vissza nem szolgáltatott erdők. Igyekszünk komoly erdőgazdálkodást folytatni, betartva a természetvédelmi szempontokat és a szakszerűen végezni a kitermelést. Ez az alapja, amivel fenntarthatnánk az épületeket és a parkot.

– A történelmi emlékeket valamilyen módon a turisták is látogathatják?

– Ez nem alakult ki. Ahhoz valakinek kellene kísérni őket, magyarázni, de még ez egyelőre nem kivitelezhető. A vendégek természetesen járkálhatnak a park területén. A műemlékvédelmi szabály azt mondja, hogy évente egyszer a műemléképületbe engedni kell a látogatást, de mivel privát lakás, ezért naponta nem engedhetjük be a látogatókat.

– És nem látni a kriptát a kastély mögött, pedig a történeti források szerint itt temették el a parkban Mikes Kelement, az 1848-as honvédot.

– Valóban itt állt a sírkápolna, ahol eltemették Mikes Kelement, továbbá dédapámat, Mikes Benedeket és Mikes Ármin nagyapám egy testvérét. A kápolnát az ’50-es években szétdúlták.

– Hogyan látja az erdélyi történelmi családok szerepét az, aki nyugatról tér vissza. Ön kétlaki életet él, megossza életét Graz és Zabola között.

– Nehéz ezt is elmondani röviden. Sok oka van annak, hogy miért tértek ilyen kevesen vissza. Kiment nyugatra egy nemzedék, felépítette az életét, van egy munkahelye, már idős, vagy egyéb okok, pl. a rossz emlékek miatt nem tér vissza. De tegyük fel még ennek ellenére is visszatér, romos állapotban találja a kastélyt, udvarházat, nem kapja vissza a birtokot és akkor kezdjen megint egy életet elölről?! Nagyon nehéz döntés, otthagyni  mindent és eljönni ide. Esetleg a fiatal kezdheti itt az életét, vagy ha már nyugdíjas és befejezte ott a tevékenységét, akkor visszatér, de akkor már kevesebb energiával rendelkezik ahhoz, hogy teljes erővel nekilásson az építkezésnek.

– És aki visszatér, ott folytatja, ahol abbahagyták a nagyapák 1949-ben kényszerhelyzetben?

– Legtöbbször nincs mit folytatni, mert a kastélyok vagy kúriák fenntartásának az alapja legtöbbször az erdő vagy a mezőgazdaság. Mezőgazdasági területet visszaadtak 50 ha-t, de ebből nem lehet kigazdálkodni egy kastély fenntartását. Ha van erdő hozzá, még elképzelhető, de ez attól is függ attól, hogy az milyen állapotban van.

– Hogyan viszonyul a nemesi címhez, a grófi ranghoz?

– Ha valaki megkérdezi, hogy hogyan szólítson, mindig azt mondom, bárhogy, csak ne Mikes elvtársnőnek. Minden egyebet mondhat Kati nénitől Katáig.

– A falusi közösségben mi a szerepe a történelmi családoknak?

– Egykor világos volt a szerepe a kulturális, szociális, gazdasági téren. De ez megszakadt a kommunizmussal, nem lehet folytatni. Tervezzük egy alapítvány bejegyeztetését, kissé elmaradtunk ezzel. Ha viszont jön egy szerencsétlen ember és elsírja magát, vagy nagyobb katasztrófa történik, próbálunk segíteni, sajnos nem potyog számunkra sem a pénz az égből. Egészében azt mondhatom, hogy jó a viszony az elöljárókkal is, és azt hiszem, a falu lakosaival egészében.

– Általánosságban beszélt arról, hogy milyen választási lehetősége van azoknak az arisztokrata családoknak, akiknek kisebb-nagyobb arányban visszaszolgáltatta elkobzott javait a román állam. Ön személy szerint miért nem a kényelmes ausztriai életet választotta?

– Számomra nagyon erős a családi örökség iránti tisztelet. Fiaim, menyeim is nagy odaadással és lelkesedéssel fogtak az újraépítkezéshez. Gergő jött elsőként, akkor kisebb fiam, Sándor még egyetemre járt, de utána ő is idejött dolgozni. Ők végzik az adminisztrációt.

– Kárpótolta családját egy kicsit a sors azért a sok szenvedésért?

– Azt hiszem igen, és vallom, hogy ez egy csoda, ami itt történt. Sajnálom, hogy szüleim ezt nem érhették meg. Édesapám már a kitelepítés előtt meghalt, édesanyám végigszenvedte a megaláztatást, de a visszatérést nem érte meg. Én szívesen vagyok Zabolán, örömmel tölt el, hogy sikerült elindítani itt valamit, és hálás vagyok a sorsnak. Gondolja el, itt van ez a 200 éves tölgyfa, amit valamelyik ősöm ültetett, ebben a kastélyban laktak évszázadokon keresztül a felmenőim, minden kis részlet történelmet hordoz.

– Mi az az értékrend, amely családjában a legfontosabb volt?

– A nevelésben a szigorúság, a kötelességtudat, az „egyenes tartás” vagyis tisztesség jellemezte az egész családot, nagybácsikat, nagynéniket, rokonokat. Kitartásra neveltek a legnehezebb időkben is, arra, hogy az ember ne hagyja el magát és ne csüggedjen. Édesanyám zokszó nélkül viselte a sorsát, soha nem panaszkodott, pedig nehéz élete volt. Elfogadták, amit rájuk mért a sors és újrakezdték, mint annyiszor a történelemben. Ahogy megpróbáljuk mi is ugyanezt tenni.



[1]Mikes Ármin (1868–1944) gróf felismerte, hogy Székelyföld iparosítása és a falu felemelkedése nélkül nincs jövő.Zabolai birtokán hegyi kisvasutat, sodronypályát és vizescsatornákat építtetett, fűrészüzemet és gyufagyárat létesített. Gőzzel működtetett mezőgazdasági gépeket (vető-, arató-, cséplőgépet) vásárolt.Döntő szerepe volt abban, hogy a falu termőterületeit 1901-ben tagosították,  mintagazdaságot létesített. A legelsők között alkalmazott gőzzel működtetett különféle mezőgazdasági eszközöket, így például sodronnyal vontatott ekéket, vető-, arató-, illetve cséplőgépeket.

[2]Tompa Mihály írta Széchenyi halálakor: „Ragadd gyorsan, Erdély Széchenyije, / Ragadd kezedbe a szent lobogót!”  (Tompa Mihály: Gróf Mikó Imréhez, 1860)

[3]Mikes Kelemen, a Törökországi levelek írója (sz. Zágonban 1690-ben, meghalt Rodostóban 1761-ben) a Mikes család református köznemesi ágából származott. Apja, Mikes Pál, Thököly híve, anyja árva Torma Éva. Apját 1690-ben elfogták Havasalföldön, majd vélhetõen a következõ évben Fogaras várában kivégzik. Mikes gyermekéveit a zágoni, zabolai, fiátfalvai (Udvarhely vármegye), abafáji (Maros-Torda vármegye) nemesi udvarházaiban töltötte. Az életrajzírók szerint afélárva fiút a zabolai Mikes Mihály ajánlotta Rákóczi fejedelem mellé inasnak. A szabadságharc bukása után követte a fejedelmet a száműzetésbe.  

[4]A XIX. derekán a grófi udvarházat olasz kőfaragómesterekkel kastéllyá bővíttették, kertjét német kertészekkel csinosíttatták. A család 1910 és 1912 között a régi kúriától déli irányban egy kétemeletes új kastélyt építtetett. Itt alakították ki a Mikesek a különféle üzemek, vállalkozások irodáit, illetve a külföldi vendégeiknek teremtettek kényelmes elhelyezést. A két épületet alagúttal kötötték össze, azon át vitték az alsó lak konyhájában készített ételeket a régi udvarház nagy ebédlőjébe.(http://sulinet.hu/oroksegtar)

[5]A zabolai mintagazdaság jellemzői: mintegy négyszáz katasztrális holdon alagcsövezett szántóföldet művelt;a Hegymegnek nevezett falurészen gyümölcsöst telepíttetett;a kastélykert szomszédságában, ötvenkét holdon bolgárkertészetet létesített;  nemcsak a saját, hanem a helybeli lóállomány nemesítése, külföldről több mint tíz fajtiszta kancát vásárolt, és gazdaságában európai hírű versenylovakat tenyésztett. Ménesét több változatban is megfestették, egyik nagy festmény Ajdukiewicz Tadeusz festménye a Földművelésügyi Minisztérium előcsarnokában található.

 

[6]Gróf Bethlen István  miniszterelnök testvére

[7]Gróf Teleki Pál miniszterelnök fia, 1945-ben az Egyesült Államokban telepedett le, geológus professzor volt.

[8]Mikes Klementina (1897, Zabola) Mikes Éva testvére. Budapesten tanult, több nyelven beszélt. 1918-ban  házasságot kötött Auersperg Károly ausztriai herceggel (1944-ben a nürnbergi légitámadás idején hunyt el). Édesanyjával Bethlen Klementinával együtt az elsõ világháború idején részt vett az árván maradt gyermekek gondozásában és a fronton harcoló katonák támogatásában. Ausztriában szociális és humanitárius munkásságáért több egyházi és állami kitüntetést kapott) 




.: tartalomjegyzék