Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Október
Demeter M. Attila

Megjegyzések a nemzet és a nacionalizmus fogalmához

Bibó István emlékére

 

Nem is tudom már, Bibó melyik művében olvastam, hogy a nacionalizmus kérdésében azért olyan sok ma is a félreértés és a konfúzió, mert vizsgálatában soha nem járunk el analitikusan: azaz folyton összekeverjük a nacionalizmust a kollektív, politikai lojalitás egyéb formáival; olyan kollektív érzelmekkel, amelyekkel ugyan együtt járhat, de amelyekkel alapvetően nem azonos. Így például a xenofóbiával vagy a sovinizmussal.

Azt gondolom, hogy ha ez egy módszertani tanács, akkor alapvetően helyes. Másfelől a magam részéről tovább is vinném egy lépéssel: szerintem nem csupán a nacionalizmus és a kollektív politikai érzületek egyéb formái között kell a nagyon is szükséges különbségeket megtenni, hanem magán a nacionalizmusnak nevezett, önmagában véve igencsak komplex és összetett jelenség-együttesen belül is szükséges megvonni bizonyos különbségeket. Viszont arról is meg vagyok ugyanígy győződve, hogy mindez csak addig üdvös és termékeny eljárás, amíg nem tévesztjük szem elől az ún. „big picture”-t, a nagy és összetett képet, azaz nem feledkezünk meg arról a tényről, hogy a nacionalizmus a maga komplexitásában létezik és hat, s hogy igen gyakran összefonódik a kollektív politikai érzületek és lojalitások egyéb formáival. (Miként Kipling mondta volt: az ormányából és a farkából képesek kell legyünk összerakni az elefántot.)

 

***

 

S miután ezeket így elmondtam, rá is térnék a tulajdonképpeni kérdésre: micsoda is a nacionalizmus? Azt gondolom – részint Anthony Smith nyomán, részint tőle függetlenül –, hogy erre a kérdésre legalább háromféle válasz adható.

A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb válasz erre az, hogy a nacionalizmus egy érzés. Azt hiszem, mindannyiunk számára ebben a formájában a leginkább ismerős: ebben a hiposztázisában találkozunk vele nap mint nap az utcán, a médiában, írott és elektronikus sajtóban stb. (S csak halkan teszem hozzá, hogy sajnos mi, Európa eme keleti szegletének reményvesztett lakói alighanem mindannyian többet tudunk a nacionalizmusról, mint amennyit szeretnénk tudni.) De lett légyen bármennyire is ismerős és megszokott mindannyiunk számára a nacionalista indulat (a miénk és az övék egyaránt), természetét vagy mibenlétét nem könnyű meghatározni, mint ahogyan általában az érzések és indulatok természetét nem könnyű meghatározni. Itt tehát csupán egy pár irányadó megjegyzésre szorítkoznék vele kapcsolatban, olyanokra, amelyek a későbbiek tekintetében fontosaknak bizonyulhatnak.

Talán a leglényegesebb ezek közül az, hogy ennek az érzületnek nem csupán „negatív” tartalma van. Amikor azt mondom, hogy a nacionalizmushoz nem csupán negatív, hanem „pozitív” tartalmat is tudunk társítani, akkor nem arra gondolok, hogy létezik jó és rossz nacionalizmus. Ezt két okból sem tehetem: egyrészt, mert a tudományos vizsgálódás nem értékel, legfennebb leír, itt tehát maximum egy érzés vagy érzület fenomenológiáját adhatom. Másrészt, ha már értékelni kell, akkor nekem erős meggyőződésem, hogy a nacionalizmus minden, negatív vagy pozitív formája rendkívül ártalmas, vagy legalábbis annak bizonyult Európa legújabb kori történelmének folyamán. Ezt azonban itt csak kijelenteném, és nem bizonyítanám.

Amikor tehát a nacionalizmus negatív tartalmairól beszélek, akkor arra gondolok, hogy rendszerint együtt jelentkezik a mások kirekesztésére vagy gyűlöletére irányuló olyan érzésekkel, mint pl. a xenofóbia, sovinizmus stb. Valóban szükséges tehát, hogy a nacionalizmus és a mások kirekesztésére irányuló egyéb érzületek között különbséget tegyünk: az utóbbiak kísérőjelenségei lehetnek az előbbinek, de alapvetően nem azonosak vele. A nacionalizmus nem, vagy elsősorban nem a másokra, mások kirekesztésére irányuló negatív érzés, hanem a saját nemzetünkkel való pozitív identifikáció érzése, a büszkeség érzése, annak a nyugodt tudata pl. – Bibóiasan fogalmazva –, hogy magyar vagyok.

Úgyszintén meg kell különböztetnünk a nacionalizmust a kollektív politikai lojalitás olyan, régtől fogva ismert formáitól, mint pl. a patriotizmus. A különbség itt a tárgyban rejlik. A patriotizmus, amit legalább a görög antikvitás óta ismerünk, politikai érzület, az államhoz, annak törvényeihez és szimbólumaihoz való ragaszkodás, függetlenül attól, hogy ezek milyen nemzeti lényeget nyilvánítanak meg – vagy egyáltalán megnyilvánítanak-e valamilyen nemzeti lényeget. A patriotizmusnak mint kollektív politikai lojalitásnak a tárgya ugyanis nem a nemzet, hanem a haza (a pátria) mégpedig kettős értelemben: egyrészt földrajzi, másrészt pedig politikai értelemben.

Földrajzi értelemben itt mindig egy jól körülírható lokációra, adott helyre, helységre kell gondolni: városra, szülőföldre, szűkebb pátriára; s csak másodsorban egy országra, vagy valamilyen nagyobb geopolitikai entitásra. Mert mondhatom ugyan, hogy szeretem a hazámat, csakhogy mit jelent ez? Hogyan lehet pl. szeretni egy akkora országot, mint Németország vagy Kanada? Vélhetőleg sehogyan. Eötvös József írta, még az 1850-es években, Tocqueville-t magyarázva, hogy sajnos ma már mindenütt nagyobb a haza, „semhogy az egészet mint olyat az ember szeretni tudja”, s ezért a hazaszeretet érzését is csak a szűkebb pátriánk iránt érzett vonzalom táplálhatja. Gyerekkorom utcái, házunk „büszke orma”, az utcán szembejövő emberek ismerős arca – megannyi apróság, ami a haza iránti vonzalmat táplálhatja. Innen nézve a lokálpatriotizmus szóösszetétel fölösleges tautológia, mert minden patriotizmus lokális.

Politikai értelemben a haza mindig egy intézményrendszert jelent: az alkotmányt, a törvények összességét, politikai intézményeket és jogszokásokat, polgári habitust, amelyek együtt egy életstílust, közös (vagyis politikai) életformát adnak ki, valami olyasmit, amire aztán büszkén mondhatjuk, mint a britek, hogy „our way of life”.

Ezzel szemben a nacionalizmus mint érzület elsősorban a nemzet iránti lojalitás, azaz egy prepolitikai tényezőhöz való ragaszkodás. A nemzeti érzület is irányulhat persze az államra, az államiságra, annak szimbólumaira, de csak áttétesen, csak annyiban, amennyiben az adott állam a nemzet állama, valamely nemzet állama, nemzetállam: Románia, Magyarország, Németország, Franciaország stb. Ezek már a nevükben is hordozzák a nemzetre való utalást, ami nem is csoda, hiszen Európa majd minden mai állama nemzetállam (legfontosabb kivételek persze Svájc és Nagy Britannia – bár Skócia várható közeli függetlenedésével utóbbi is várhatóan nemzetállammá „fejlődik” majd).

És legvégül különbséget kell tennünk a nacionalizmus és a törzsi érzés között. A különbség – itt is, mint az előbbiekben – a tárgyban rejlik. Törzsi érzés azóta létezik, amióta csak az ember családban, törzsben, hordában, klánban él – vagyis amióta csak ember az ember. Ez az érzés mindig egy konkrét közösséghez fűzi az embert: egy olyan közösséghez, amelyhez családi, vérségi kötelékek révén, esetleg a közös etnikai leszármazás okán tartozik.

Ezzel szemben a nemzet – Benedict Anderson elhíresült szintagmájával éve – „elképzelt közösség”. Vagy, miként Benjamin Constant mondta egykoron: egy absztraktum. Vagyis nem reális, a szónak abban az értelmében, hogy tagjai rendszerint nem ismerik egymást (ez már a számosság okán sem lehetséges), nem állnak egymással közvetlen rokoni vagy vérségi kapcsolatban, sőt rendszerint nem taroznak még csak egyazon etnikumhoz sem (gondoljunk csak arra, hányféle etnikum keveredéséből született a mai magyar nemzet). És mindennek ellenére mégis szolidárisak egymással, képesek egymással érzelmileg azonosulni, sorsközösséget vállalni stb. Mondhatjuk erre persze, hogy hát természetes, hiszen összeköti őket a közös történelem, nyelv és kultúra, de én azt hiszem, közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy ami végső soron összeköti őket, az maga az összetartozásnak a tudata. Éppen ezért, szemben az emberi közösségek egyéb, történelemből ismert, konkrét formáival, a nemzetről azt szoktuk gondolni, hogy az döntően és alapvetően mindig egy tudati közösség.

Valahányszor a nemzeti identitás meghatározó ismérveit keressük (akár a tudományos vizsgálódás szándékával, akár pedig azért, mert a jogalkotás és a kodifikáció folyamata éppen így kéri, mint pl. a státustörvény esetében), mindig szinte óhatatlanul jutunk el oda, hogy a nemzeti identitás „szubjektív” és „objektív” elemekeiről beszéljünk. Előbbiek közé tartozna a közös nyelv és kultúra, utóbbiak közé pedig a nemzethez való tartozás „érzése”. De ha így fogjuk fel a problémát, alighanem félreértjük a lényeget: azt, hogy a nemzet döntően tudati közösség. Ami bennünket – minden objektív természetű ismérven túl – egyesít, az az, hogy egyazon nemzet tagjainak tudjuk magunkat. És ez egyáltalán nem „szubjektív”, hiszen (ha van értelme egyáltalán ezt mondani) itt mindig a tudatnak valamilyen kollektív formájáról van szó: olyan tudatállapotról, amelyben mindannyian egyaránt osztozunk.

Amikor azt mondom, hogy a nemzet tudati közösség, akkor ezzel azt is mondom, hogy a nemzethez való tartozás tudata és a nemzet léte közötti viszony egy determinisztikus viszony. Vagyis nem úgy áll a helyzet, hogy létezik a nemzet mint objektív tény, valamiféle faktum, majd ehhez pótlólagosan járulna az illető nemzethez való tartozásnak a tudata. Itt sokkal inkább arról a helyzetről van szó, amikor a tudat határozza meg a létet (hogy a jó öreg marxista fogalomhasználattal éljek): egy nemzet addig létezik, amíg az adott nemzet tagjai egyazon nemzet tagjainak tudják magukat. Ha az adott közösség tagjai nem tudják magukat egy nemzetnek, akkor az illető nemzet nem létezik – és ezen a helyzeten az olyan objektív ismérvek fennállása, mint pl. a közös nyelv és kultúra nem sokat fognak segíteni.

S ha igaz az, hogy itt a nemzeti tudat vagy öntudat az, ami meghatározó a nemzet létezésére nézvést, akkor legalább ennyire igaz az is, hogy ennek a tudatnak a tartalma, a nemzeti önértelmezés adott modalitása meghatározó a nemzeti létezés tartalmára, a nemzeti identitásra vagy karakterre nézvést. Más szavakkal: egy nemzet, karakterét tekintve olyan, amilyenként látja, érti és értelmezi önmagát: a nemzeti identitás ténye objektíven nem áll fenn a nemzeti önértelmezés adott modalitásától függetlenül, vagyis a nemzeti identitás ténye nem választható el a nemzeti öntudat tartalmától. Ha pl. egy nemzet kultúrnemzetként érti meg magát, akkor az illető nemzet kultúrnemzet, s ezzel a ténnyel hiábavaló dolog vitatkozni.

Mindezzel még véletlenül sem állítom azt, hogy az egyes nemzetek ne lennének valóságosak, s hogy maga a nemzetek léte ne lenne – valamilyen értelemben – reális. Nem a nemzetek létét vitatom, hanem létezésük módját kívánom – a lehetőségekhez mérten – precízen körülírni. Ugyanígy, lehet, hogy a nemzet maga egy absztraktum, de a rá sugárzó érzelmek ettől még nagyon is valóságosak lehetnek: odáig menően, hogy a nemzet iránti túlfűtött érzelmi lojalitásom akár még önfeláldozásra is késztethet – bár az elmúlt kétszáz év során az európaiakat gyakrabban késztette mások leöldösésére.

 

***

 

A szónak egy második jelentésében a nacionalizmus egy eszmerendszer, a nemzeti önértés és önértelmezés adott módja vagy alakzata. A politikai elméletíró, vagy politikai eszmetörténész számára (aminek, némi szerénytelenséggel, van szerencsém magamat tekinteni) elsősorban ebben a formájában megragadható és kutatható. S mivel jelen fejtegetés tárgyát is döntően ez képezi, itt rögtön abba is hagynám a tárgyalását – de csak azért, hogy a kifejtés későbbi pontján, egy sokkal terjedelmesebb gondolatmenet keretében visszatérjek rá. Addig is azonban röviden áttekinteném a szónak egy lehetséges harmadik jelentését.

Ha ugyanis a nacionalizmuskutatásnak nevezett kvázi-diszciplína mai eredményeit tekintjük, rögtön feltűnik, hogy az ide sorolható elméletek számára a nacionalizmus többnyire se nem érzület, se nem eszmerendszer, hanem inkább a nemzetépítésnek – régiesebb és találóbb nevén: a nemzeti nevelésnek – a folyamata. Ebben az értelemben tehát a nacionalizmus egy folyamat: az a folyamat, amelynek során a nemzet valamilyen érvényes definíciója vagy öndefiníciója mentén, többnyire hathatós állami segédlettel bekövetkezik a nemzet eszméjének a politikai intézményesítése. (Az persze teljesen természetes dolog, hogy az intézményesülés eme folyamatára közvetlenül hatással van a nemzeti önértelmezésnek az adott modalitása. Ha pl. azt nézzük, hogy a magyar állam milyen nemzetpolitikai intézkedéseket foganatosított a határon túli magyar közösségek vonatkozásában az elmúlt évtizedben – státustörvény, könnyített honosítási eljárás stb. – , akkor különösebb nehézségek nélkül jutunk el a következtetésre, miszerint itt a magyar állam alapvetően a kultúrnemzet (a magyar mint kultúrnemzet) eszméjét érvényesítette a határon túli közösségekhez való viszonyában. Vagyis viszonylag egyszerűen vissza tudunk következtetni az állam által foganatosított nemzetpolitikai intézkedésekből a mögöttes nemzeteszme tartalmára, amennyiben éppen ez a nemzeteszme az, ami az említett nemzetpolitikai intézkedéseket döntően meghatározza.)

Mint már említettem, a mai nacionalizmuskutatás számára, ami tehát afféle kvázi-diszciplína, köztes tudomány valahol a történetírás és a politikatudomány között, a nacionalizmus döntően ezt, vagyis a nemzet intézményesülésének/intézményesítésének folyamatát jelenti. Mint minden leíró társadalomtudományi diszciplína, a nacionalizmuskutatás is az objektív, intézményi valóságot kedveli, mert módszertanával, instrumentáriumával ezt találja a leginkább megragadhatónak és kutathatónak.

Ma már ennek a diszciplínának több könyvtárra menő szakirodalma van, se szeri, se száma az ún. nacionalizmus-elméleteknek, ehelyütt áttekinteni őket lehetetlenség, de szó nélkül sem lehet hagyni őket. Itt tehát csupán utalnék a legfontosabb irányzatokra: ezek a modernizmus, perennializmus, primordializmus, etno-szimbolizmus stb. Jó összefoglalását adja ezeknek Anthony D. Smith a Nationalism című könyvében.[1] Ha tárgy szerint is rendezni akarjuk őket, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek az elméletek döntően két tárgykör köré csoportosíthatók: részint a nemzetfogalmával, s a különféle nemzetfogalmakat leíró tipológiákkal foglalkoznak, részint a nacionalizmusra, mint a nemzet keletkezésének folyamatára adnak valamiféle történelmi/szociológiai magyarázatot.          

Ami nemzettipológiákat illeti, a legismertebb ezek közül talán a kultúrnemzetnek és az államnemzetnek (polgári nemzetnek) a szokásos megkülönböztetése, ami eredetileg Friedrich Meinecke német történésztől származik. Eszerint a nemzetnek két különböző fogalma létezik, az egyik a Rajnától nyugatra, a másik a Rajnától keletre lenne jellemző. Az államnemzet fogalma szerint egy nemzethez való tartozás kritériuma az állampolgárság, míg a kultúrnemzeti definíció szerint egy nemzethez tartozni annyi, mint egy kulturális közösséghez tartozni. Az elsőre jellemző példaként a francia nemzeteszményt, az utóbbira a németek nemzeti önképét szokták felhozni. Ez a distinkció aztán változatos formában köszön vissza, pl. mint az etnikai vagy polgári nacionalizmus, az esszencializmus és az instrumentalizmus közötti megkülönböztetés.

Ezeknek a tipológiáknak az érvényét ma már egyre többen vitatják, a legjellemzőbb talán ilyen tekintetben Alain Dieckhoff egyik rövid írása,[2] aki franciaként megpróbálta bebizonyítani, hogy az államnemzet mintájának tekintett francia nemzetet a történelem során erőszakos nyelvi homogenizáció útján teremtették meg, s hogy a francia nemzethez való tartozásnak ma sem elégséges feltétele az, ha valaki csupán a francia állam polgára. Francia az, aki a francia állam polgára, lehetőleg fehér, katolikus és jól beszéli a francia nyelvet.

A magam részéről ezt a tipológiát már csak azért sem tartom különösebben érvényesnek, mert meggyőződésem szerint a létező nemzeti önértelmezési gyakorlatok olyannyira változatosak, hogy nehéz azokat egy ilyen egyszerű tipológia segítségével leírni. Hová tesszük pl. a magyar nemzeti önértelmezést, amelyik mindmáig ragaszkodik valamilyen értelemben ahhoz a 19. századi, Deák-féle elképzeléshez, miszerint a magyar „politikai” nemzet (amelybe Deák szerint románok, szlovákok ugyanúgy beletartoztak), ugyanakkor az említett nemzetpolitikai intézkedéseiben határozottan úgy nyilvánul meg, mint kulturális nemzet. A régi alkotmány szövege határozottan kétértelmű volt ilyen tekintetben, hol politikai, hol pedig kulturális nemzetként kezelve a magyar nemzetet, s nem lett ilyen tekintetben egyértelműbb az új alaptörvény szövege sem.

Ami a nacionalizmuskutatás másik irányát, a nemzet genezisét illető történelmi magyarázatokat illeti, ebben a vázlatos áttekintésben csupán a modernista elméletekre fogok szorítkozni. Részint a terjedelem korlátos volta miatt, részint viszont amiatt, mert – később kifejtésre kerülő okok miatt – magam is azon az állásponton vagyok, hogy a nemzet, mint a politikai közösség jellemző európai formája specifikusan modern jelenség. Előzményét a modernitást megelőzően sehol az európai történelemben nem találjuk. (A natio szó középkori vagy kora újkori használata ne tévesszen meg minket: ezalatt mindenütt Európában rendi nemzetet vagy tartományi nemzetet értettek. Így pl. Erdélyben is három nemzetet ismertek: a magyart, a székelyt és a szászt.)

Ha áttekintjük ezeket a modernista elméleteket, akkor azt fogjuk látni, hogy (kevés, már-már elenyésző kivételtől eltekintve) a nemzet keletkezésének folyamatát személytelen történelmi hatásmechanizmusokban magyarázzák, ami persze az ilyen, szociológiai típusú elméleteknek szinte természetes látószöge. (Az egyetlen lényeges kivételt talán Elie Kedourie elmélete képezi,[3] amelyre – éppen emiatt – később még visszatérek.) A lényeges különbség tehát inkább abban rejlik, hogy milyen típusú hatásmechanizmusokban gondolkodnak az egyes magyarázatok, s ennek függvényében beszélünk szociokulturális, gazdasági és politikai elméletekről.

Az elsőre, vagyis a szociokulturális magyarázatra legjobb példa Ernest Gellner[4] közismert elmélete: eszerint a nemzet keletkezésére az agrártársadalomról az ipari rendre való átmenet adja meg a magyarázatot, illetve az a tény, hogy az ipari rend, és az ipari rendre jellemző munkaerő-piaci kereslet megkövetelte a standardizált „magas kultúra” kialakítását. Ennek a kultúrának az életre hívásával, a közoktatás révén való erőszakos terjesztésével születik meg a nemzet. A gazdasági elméletek rendszerint marxista vagy poszt-marxista elméletek. Kiindulópontjuk, hogy a nemzeti tudat a „hamis tudat” egyik formája (a nemzeti tudat nem „autentikus”, hanem csak felszíni tükröződése mélyebben rejlő gazdasági viszonyoknak), kialakulása a „gazdasági periferizáció”, „egyenlőtlen fejlődés”, „belső kolonializáció” stb. számlájára írható. Jellemző példája ennek Michael Hechter elmélete, amit először az Internal Colonialism című munkájában fejtett ki.[5] Legvégül a politikai elméletek, mint a Michael Mann,[6] vagy a John Breuilly elmélete,[7] a nacionalizmus kialakulásában az állam szerepét vizsgálják, illetve történelmi kapcsolatot keresnek a nacionalizmus kialakulása s egy adott kormányzati forma, a demokrácia vagy köztársaság bevezetése között.

A „mainstream” elméleteken kívül helyezkedik el, de szintén a nacionalizmust, mint a nemzet kialakulásának folyamatát magyarázza Charles Taylor,[8] vagy Isaiah Berlin[9] elmélete. Utóbbit úgy is ismerik, mint „a meghajlított vessző” elméletét. Mindkettejük álláspontja szerint a nemzeti magaskultúrát az értelmiségi elit „alkotja meg” és terjeszti el, s a nemzeti ébredés közvetlen oka rendszerint a politikai és kulturális elnyomás. A nemzet kialakulása tehát válaszreakció: a vesszőt meghajlítjuk, és ha elengedjük, visszacsap.

Most pedig visszatérnék a másik, korábban már jelzett különbséghez. Mint említettem, egészen elenyésző azoknak az elméleteknek a száma, amelyek elzárkóznak a magyarázat ilyen szokványos, szociológiai sémáitól. Ezek egyike, s talán legfontosabbika azonban Kedourie elmélete, akivel Gellner – kimondva vagy kimondatlanul – egy életen át húzódó, elkeseredett vitát folytatott (amúgy jól ismerték egymást, hiszen egyetemi kollégák voltak). Sőt, egyenesen azt mondanám, hogy Gellner elmélete igazából csak ebből a vitából érthető meg.

Egyébiránt mindketten „modernisták” voltak, azaz a nemzetet modern jelenségnek tartották – de ezzel aztán vége is van az álláspontjaik közötti hasonlóságnak. Gellner, különösen élete utolsó éveiben írt munkáiban,[10] egyre hangsúlyosabban képviselte azt az álláspontot, hogy a nemzet szükségszerű velejárója a modernitásnak: a modernitásban zajló folyamatok (pl. az iparosodás) szükségszerűen hívták életre a nemzetet, éppen ezért a modernitás a nemzet nélkül nem is képzelhető el. Kedourie viszont ezzel szemben azzal érvelt, hogy a nemzet ugyan specifikusan modern jelenség, de nem egyéb, mint egy történelmi akcidencia. Nem egyéb, lényegét tekintve, mint egy „ideológiai” konstrukció, s a nemzet, pontosabban a nemzeti szuverenitás eszméjének kialakításáért és népszerűsítéséért elsősorban az olyan filozófusok tehetők felelőssé, mint Kant, de főként Fichte. Lényegi különbség van tehát aközött, hogy a nemzetet sorsszerűnek, történelmi vagy esetleg „szociológiai szükségszerűségnek” tekintjük-e, vagy egyszerűen történelmi akcidenciaként kezeljük.

A magam álláspontja (anélkül, hogy ezt itt különösebben hosszan magyarázni akarnám), hogy a nemzet valóban modern képződmény: a modernitást megelőzően, egészen pontosan a francia forradalmat megelőzően nemzetről a mai értelemben nem beszélhetünk. Azt gondolom továbbá, Kedourie-vel egyetemben, hogy a nemzet eszméje egy ideológiai konstrukció, s térnyerése nem történelmi vagy „szociológiai” szükségszerűség, hanem csupán egy történelmi akcidencia. Ugyanakkor viszont azt is elfogadom, hogy voltak és vannak olyan – elsősorban politikai természetű – hatásmechanizmusok, amelyek ösztönözték, de egyszersmind létükben feltételezték is a nemzet kialakulását és meglétét. Ilyennek tekinthetjük a köztársasági kormányzatot. Magyarán, azt mondom, amit Bibó István maga is mindig mondott, hogy a „demokratizmus és nacionalizmus édestestvérek”. A köztársasági kormányzati forma bevezetése ösztönözte a nemzetnek mint politikai közösségnek a létrejöttét, s a nacionalizmus szoros eszmei kapcsolatban áll a népszuverenitás rousseau-i igényével.

Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy köztársasági kormányzat nemzeti közösség nélkül elképzelhetetlen, inkább csak azt mutatja, hogy Európában a demokratikus rendszereknek olyan formáját vezettük be a francia forradalommal, amely egyszerre feltételezi és reprodukálja a nemzeti típusú politikai közösséget. Azért feltételezi, mert a rousseau-i logikának megfelelően szokásosan „a nemzeti szuverenitás” elvén, nemzetállamként legitimálja magát, és azért kénytelen állandóan reprodukálni, mert erősen központosított és bürokratizált államszerkezetként csak addig működőképes, amíg polgárai egyként beszélik azt a hivatalos nyelvet, ami a közigazgatás, jogszolgáltatás és közoktatás egységes és zavartalan működését biztosítja.

 

***

 

És akkor visszatérve a voltaképpeni témához, a nacionalizmus mint eszmerendszer problémájához. Hadd kezdjem azzal a – korántsem meghökkentő – tézissel a kifejtését, hogy a nacionalizmus, mint annyi minden más, lényegét tekintve történeti jelenség. Ez alatt nem csak azt értem, hogy a történelem adott pontján született meg – bár ez is kétségkívül igaz; hanem azt is, hogy időben változó: vagyis hogy szerkezetében és tartalmában az időben jelentős módosulásokat szenvedett. Annak, amit ma nacionalizmusnak nevezünk, vajmi kevés köze van ahhoz, amit mondjuk a 19. század elején neveztek ugyanígy. Éppen ezért ma már a modern nacionalizmuskutatásban is a nacionalizmus különböző történelmi korszakairól szokás beszélni, ezek között is megkülönböztetve legalább hármat (nacionalizmus alatt értve természetesen a nemzeti önértelmezésnek a különféle történelmi formáit). A gondolat általánosan elfogadott történészek, politológusok, filozófusok körében, így megtalálhatjuk pl. Bibónál is.

A nacionalizmus első korszakának kezdeteit, amit John Breuilly „reformnacionalizmusnak” nevez, általában a francia forradalom eseményeihez kapcsolják: ahhoz a folyamathoz, melynek során a nemzetté alakuló francia nép fokozatosan birtokába veszi a köztársasági gondolat jegyében az állami szuverenitást. Ez a folyamat tartósan megváltoztatta a politikai hatalom gyakorlását legitimáló elvet egész Európában, a monarchikus vagy dinasztikus legitimációs elv helyére a nemzeti típusú legitimációt ültetve. Fő ideológusainak Rousseau-t vagy Sieyès abbét tekinthetjük.

Nem mellékes azonban, s ezt mindjárt itt közbevetőleg meg is jegyezném, hogy van ennek a nacionalizmusnak, a nemzeti önértelmezés sajátosan forradalmi módozatának egy erőteljesen szabadságkövető dimenziója is, hiszen a köztársasági rendszer végső célja (s egyszersmind a forradalom végső célja is), hogy szabadságot biztosítson minden francia, de végső soron – lévén a szabadság egy egyetemesen kívánatos eszmény – minden nép számára. Ez az a korszak, amellyel kapcsolatosan Eötvös József ironikusan jegyzi meg, hogy „minden népnek sietnie kellett franciákká lenni”, feltéve persze, hogy szabaddá akart válni, aminek eldöntésére amúgy a forradalmi hadsereg nemigen hagyott neki időt. Bármilyen paradox is tehát, ez ún. „internacionalista nacionalizmus”, hiszen a forradalmi hadsereg expanzionista hódító politikáját (Belgiumban, Hollandiában), de ugyanakkor Franciaország nyelvi kisebbségeinek asszimilációját is egy egyetemesen kívánatos eszmény, a szabadság, a „szabadságra kényszerítés” rousseau-i logikája, valamint ennek eszköze, a köztársaság bevezetése indokolta.

A nacionalizmus második, szintén csak Breuilly által „egyesítő nacionalizmusnak” nevezett formája Közép-Európa népeire jellemző (Közép-Európa alatt értve itt, amint az normális is, Európa közepét), és a német vagy olasz nemzetegyesítést hivatott igazolni. Ha eme törekvések eszmei megalapozását keressük, ennek egyik korai formáját Johann Gottlieb Fichtének a német nemzethez intézett beszédeiben találjuk meg. (Ezek tulajdonképpen a Berlini Akadémián 1807-ben elhangzott, nagyhatású előadások.)

Fichte beszédeinek már a címe is meggondolkodtató, hiszen a beszédek címzettje, a német nemzet abban a korban még nem létezett: ezért mondhatja Fichte, hogy a német nemzet tulajdonképpen egy megteremtésre váró feladat. Egyébiránt a német egységesítő törekvésekről, s ezek valószínűsíthető eredetéről, a bécsi kongresszus idején, 1814-ben, Talleyrand, Franciaország akkori külügyminisztere a következőképpen tájékoztatta királyát, XVIII. Lajost: „»A forradalom eszméi egész Németországot erjedésbe hozták; csakhogy a jakobinizmus nem az alsó és középső néposztályokat hódítja meg, mint huszonöt évvel ezelőtt Franciaországban, hanem a legelőkelőbb és leggazdagabb nemességet – s ez a különbség arra mindenképp elegendő, hogy azt a forradalmat, mely majd itt fog kitörni, ne lehessen a miénk lefolyásának alapján előre kiszámítani. Azok, akiket a Német-Római Császárság felszámolása és a Rajnai Szövetség törvényes uralkodókból alattvalókká tett, nehezen tűrik, hogy azok legyenek gazdáik, akik egyenlők voltak velük, vagy annak tekintették őket, s most meg akarják dönteni azt a rendet, amely felháborítja büszkeségüket, s az ország valamennyi kormányzatát egyetlen kormánnyal akarják felváltani. Velük egy követ fújnak az egyetemi emberek, s az ő eszméikkel átitatott ifjúság, s mindazok, akik Németország kis államokra való szétdaraboltságának tulajdonítják mindazt a csapást, mely a fölöttük szakadatlanul zajló háborúk révén rájuk zúdult; az egységes haza a jelszavuk, dogmájuk, sőt vallásuk egészen a fanatizmusig menően; s ez a fanatizmus úrrá lett a jelenleg uralkodó fejedelmeken is.«”[11]

Talleyrand gyakorlatilag ugyanazt mondja, mint a nemzeti eszme kialakulásának későbbi kutatói, John Plamenatz vagy Isaiah Berlin: az európai nacionalizmus a napóleoni háborúk, s a hegemóniára törekvő francia külpolitika miatt elszenvedett német történelmi sérelmekből született meg, a német nép és kultúra megszűnése miatt érzett aggodalom valós egzisztenciális tapasztalatából. Innen tekintve igazat kell adnunk tehát a néhai Szűcs Jenőnek, aki szerint a modern nacionalizmus kettős értelemben született a francia forradalomból: koncepciója és a rá adott reakciók révén.

Ha a franciáktól elszenvedett vereségek annak tudhatók be, hogy nem létezik egységes, nagy és erős német birodalom, akkor – konkludál Fichte – ezt meg kell teremteni. Ehhez viszont előbb életre kell hívni a német nemzetet. Látható, hogy Fichte elméletben már elfogadja a nemzeti legitimációs elvet: az egységes német birodalom akkor elfogadható eszme, ha már létezik németség. S bár Rousseau sokban hatott Fichtére, két ponton Fichte gondolatai mégis külön utakon járnak, részint, mert a helyzet, részint mert a meggyőződései így diktálják.

Először is a német nemzeti összetartozás leírásában nem hivatkozik (és nem is hivatkozhat), ellentétben a franciákkal, a szilárd, ezeréves államiság határaira, hiszen éppen az egységes német birodalom, az önálló, egységes államiság megteremtése a cél. Itt jelenik meg tehát először a történelemben a nacionalizmus, a nemzeti önértelmezés olyan formája, amelyik a nemzeti kohézió érdekében immár nem hivatkozhat politikai tényezőkre, hanem ehhez valamilyen prepolitikai alapot kell keresnie. Ezért a legfontosabb megkülönböztető jellemvonása a nemzeti eszmény fichtei leképzésének a rousseau-i demokratizmussal szemben, ami pedig az előbbinek mintáját képezte, az organicitás, az élet – végső soron transzcendens eredetű – eszméje: a nemzet Fichte számára organikus és transzcendens eredetű adottság. Innen örököltük mindmáig a vitalitással, élettel kapcsolatos egész metaforakészletünket, amit a nemzeti léttel kapcsolatosan olyan szívesen és olyan gyakran használunk.

A másik dolog, amiben Fichte nem követi Rousseau-t, az a köztársasági rendszer megítélése. Fichte ugyanis azt gondolja, hogy a köztársasági rendszer felelevenítésével a franciák egy halott kormányzati rendszert próbáltak feltámasztani, egy olyan rendszert, ami az antik Rómában végérvényesen és visszavonhatatlanul elbukott. Márpedig ami halott, az végérvényesen halott, s a feltámasztási kísérlete is csak a dolgoknak egy megmerevedett állapotát eredményezheti. – S mivel Fichte elutasító a köztársasági rendszer egészével szemben, elutasító a szabadság ama politikai formájával szemben is, amit a köztársasági rendszer felkínál. Fichte számára a szabadság, ami továbbra is a nemzeti hovatartozás lényege (ebben és ennyiben az ő nacionalizmusa is internacionalista) immár nem politikai, hanem valamilyen értelemben „spirituális” szabadság.

Azt ő maga is elismeri, hogy az államszervezés terén Franciaország – az ő szóhasználatában: „a külföld” (a cenzúra miatt nem szidhatja nyíltan a franciákat) – a német államtudomány mintájául szolgált: „Hogy az államok alapítása és kormányzása olyan szabad művészetnek számítson, amelynek megvannak a maga szilárd szabályai, abban a külföld, maga is az ókor mintája szerint, kétségkívül elődünkül szolgált.”[12] A francia „államművészet” azonban, mivel egy halott társadalmi rend (a köztársaság) eszményítéséből és rehabilitációjából indult ki, maga is a dolgoknak egy halott rendjét eredményezte: „Másképpen áll a helyzet – mondja – a valódi német államművészettel.” Ez a filozófia a jelenségen túli „Egy, tiszta, isteni életből indul ki – egyszerűen mint életből, ami az az örökkévalóságban, és amiben mindig Egy marad”, s ezt a „lényeget” változtatja „jelenséggé”, azaz állammá, mégpedig közvetlenül egy „akarati” döntés révén, amelynek révén azonban láthatóvá válik maga a lényeg is, azaz valami „többlet”. „Ahol mármost ez a többlet valóban mint ilyen látható többlet lép fel – de ez csak valamely akarásban lehetséges –, ott lép be a jelenségbe a lényeg maga, mely egyedül van és mely egyedül képes lenni, és amely önmaga által és önmagtól fogva van jelen – az isteni lényeg –, és teszi magát közvetlenül láthatóvá; és éppen azért van itt igazi eredendőség és szabadság, és ilyenként is hisznek majd benne.”[13]

Fichte tehát azt mondja (már amennyire ezt a homályos okfejtésből egyáltalán ki lehet deríteni), hogy a németségnek belső, isteni eredetű éltető nemzeti princípiumát – Hegel majd úgy nevezi: népszellem – kell államisággá transzformálnia egy akarati, prepolitikai döntés révén. Ilyen értelemben ez valóban „az organicizmus, a lojalitás”, „a nemzeti akarat ideológiája”, amint azt Isaiah Berlin állította, s első szószólója valóban Fichte volt, „aki dicshimnuszokat zengett a fertőzetlen német nyelvről, a németek egyedülállóan felszabadító küldetésének hordozójáról”, majd őt követte Hegel, aki „kiemelte a mindig előrehaladó kozmikus Geist hordozóiként a »történelmi« nemzeteket”.[14] (Aki netán olvasta Martin Heideggernek, a 20. század egyik legjelentősebb gondolkodójának hírhedt Rektori beszédét, ami egyszersmind a fent említett gondolkodó mély, őszinte és átéléses nácizmusának is szép foglalata, az tudja, hogy ugyanez a metaforakészlet mennyire erőteljesen jelen volt a nemzetiszocializmus eszmevilágában.)

Ugyanakkor Fichte nacionalizmusa mégiscsak jellemzően a francia nemzeteszmény örököse, amennyiben a szabadságra orientált nacionalizmus. A nemzeti program, noha legitimációja prepolitikai (spirituális), politikai célkitűzést hordoz, s ezért megőrzi a szabadságra kényszerítés expanzív, birodalmi logikáját. Sajátságos történelemfilozófiájából fakadóan ugyanis Fichte meg volt győződve arról, hogy a németségnek küldetése van a világban: civilizálnia kell Európa nemzeteit, végső soron a szabadságot kell elhoznia számukra. Ha a történelem ésszerű, gondolta ő, akkor ésszerű kell legyen a végkifejlete is, azaz a történelem menetének értelmes célja kell legyen. Ellentétben azzal, amit a „külföld” tanít, a köztársasági kormányzati forma felélesztésével a történelem folyamata nem zárult le. „Aki egy szilárd, állhatatos és halott létben hisz, az csupán azért hisz benne, mert ő önmagában halott” – hangzik az eléggé riasztó szentencia.

Ha történelmi nézőpontból egyáltalán szükség van a német nemzet és egység megteremtésére, akkor az azért van, mert a németségnek történelmi küldetést kell teljesítenie, s ez a küldetés, akárcsak a történelem, ésszerű, ami egyszersmind annyit tesz, hogy egyetemesen kívánatos minden más nemzet számára, hiszen ki szegülhetne ellen értelmesen a civilizációnak: „Így mutatkozik meg végre teljes világosságában az, amit eddigi leírásunkban németek alatt értettünk. A megkülönböztetés tulajdonképpeni alapja abban áll, hogy valamely, az emberben meglévő abszolút elsődlegesben és eredendőben, a szabadságban, a végtelen tökéletesíthetőségben, nemünk örök haladásában hiszünk-e, vagy pedig mindezt nem hisszük, hanem határozottan belátni és felfogni véljük, hogy mindezeknek az ellenkezője igaz. Mindazok, akik vagy maguk is alkotó és újat létrehozó módon élnek, vagy akik, amennyiben ez nem juthatott osztályrészükül, legalább határozottan megtagadják a semmist, és várakozva készen állnak, hátha valahol megragadja őket az eredendő élet folyama, vagy akik, amennyiben még idáig sem jutottak volna el, legalább sejtik a szabadságot, és nem gyűlölik vagy rémülnek meg tőle, hanem szeretik: ezek mindannyian eredendő emberek, amennyiben pedig egyetlen népként szemléljük őket, ősnép, egyszerűen a nép, németek.”[15]

Németnek lenni tehát nem annyi, mint németül beszélni: németnek lenni annyi, mint szabadnak lenni, vagy legalábbis áhítani a szabadságot, készen állni arra, hogy elragadjon az „eredendő élet folyama”. Kétségkívül tehát sem a Rousseau, sem a Fichte nacionalizmusa nem szűkkeblű „nyelvi” nacionalizmus (Bibó), még ha a szabadságnak más és más eszményeit is követik. Abban azonban hasonlítanak egymásra, hogy a nemzeti létet nem öncélú állapotnak, nem egyszerűen azonos nyelvet beszélő emberek közösségének, hanem értékhordozó állapotnak tekintik, mely érték jellemzően a szabadság, haladás, civilizáció, vagy valami efféle.

A nyelvi nacionalizmus kialakulását, amit – bár a Bibó megnevezése találóbb rá – rendszerint „szeparatista nacionalizmusnak” nevezünk, valójában a 19. század közepére tehetjük, s jellemzően ilyen a kelet-európai kis népek nacionalizmusa. Akkor jelenik meg, amikor a többnemzetiségű kelet-európai birodalmak (Oszmán, Orosz, Habsburg birodalmak) keretein belül élő népek, az 1840-es évek tájékán előbb politikai autonómiára, majd később az önálló nemzetállamiságra kezdenek törekedni. Eltérően az olasz vagy német nemzetegyesítéstől, itt az elsődleges politikai cél már nem az egyesülés, hanem az autonómia, esetleg az önálló államiság. Valamennyi kelet-európai állam, azaz Szerbia, Montenegró, Görögország, Bulgária, Románia, Csehszlovákia és a balti államok elszakadás révén, az említett birodalmak összeomlása során jöttek létre.

Ez a nacionalizmus már kettős értelemben is mintakövető. Először is azért, mert – a történelmi helyzet okán, akárcsak a Fichte-féle nacionalizmus – mellőzni kénytelen a politikai hivatkozást: nincs szilárd állami keret, csak az elaggott monarchia, melynek helyére kíván autentikus nemzetállamokat állítani.

Bibó szerint ez automatikusan elvezetett a prepolitikai tényezők (a népiség, a népi hagyományok, a nyelvi és kulturális kötelékek) politikai felértékelődéséhez. Ezzel párhuzamosan természetesen megnőtt azoknak a foglalkozásoknak a presztízse is (jellemzően az értelmiségi foglalkozások voltak ezek), amelyek arra hivatottak, hogy ezt a különálló népi kultúrát feltárják és ápolják. Papok, tanítók, nyelvészek, etnográfusok váltak a nemzeti ébredés kulcsfiguráivá. Bár a „nemzeti intelligenciának” Közép- és Kelet-Európában sokkal kisebb volt a társadalmi presztízse, és sokkal kevesebb volt a múltja, hagyománya és politikai kultúrája, mint a nyugat-európai értelmiségnek, ugyanakkor azonban sokkal nagyobb volt a politikai jelentősége, fontossága és felelőssége a nemzeti lét szempontjából. „Különösen megnövekedett a jelentősége azoknak az értelmiségi foglalkozásoknak, melyek a nemzeti közösség megkülönböztető sajátosságaival foglalkoztak, s azokat ápolták: íróknak, nyelvészeknek, történészeknek, papoknak, tanítóknak, etnográfusoknak. Ezért lett a »kultúra« ezekben az országokban olyan óriási politikai jelentőségű momentum, ami azonban nem annyira a kultúra virágzását jelentette, mint inkább elpolitizálódását. Minthogy ugyanis ezek az országok nem »léteztek« a megszakítatlan történeti folytonosság nyugat-európai értelmében, a nemzeti intelligenciára hárult az a feladat, hogy feltárják és ápolják az új vagy újjászülető nemzet megkülönböztető és különálló nyelvi, népi individualitását, és igazolják – ami valóban igaz is volt –, hogy ezek az új népi keretek a maguk nemzeti életének minden hiányossága ellenére is gyökeresebbek és elevenebbek, mint az itt meglévő dinasztikus állami keretek. Ezen az úton született meg, mint azt már mondottuk, a nyelvi nacionalizmus ideológiája.”[16]

Másfelől viszont ez a nacionalizmus a francia nemzeteszményből is megörököl egyet és mást, első helyen pl. a tiszta és romlatlan nép mítoszát. (Aki olvasott valaha Petőfi verset, az nyilván ezt tudja.) Csakhogy Kelet-Európában a nép már nem egyszerűen csak a társadalmi felemelkedés motorja, a „harmadik rend”, amely reformokat követel és bebocsáttatást a politikai hatalomba, mint 1789-ben Franciaországban, hanem egyszersmind a megkülönböztető nemzeti sajátosságok legtisztább hordozója is: a tiszta és romlatlan nép, akiben még autentikusan testesülnek meg a legjobb nemzeti hagyományok. „Így lett a nép, amely Nyugat-Európában egyszerűen a társadalmi felemelkedés dinamikáját képviselte (peuple), Közép- és Kelet-Európában egyúttal a megkülönböztető nemzeti sajátosságok döntő hordozója (Volk), mely az összekeveredett vezető rétegeknél tisztábban őrzi a nemzethez való tartozás »igazi« kritériumait: a nyelvet, a népszokásokat stb. (Itt a gyökere annak a lefordíthatatlan ellentétnek, amely az azonos logikai értelmű »populaire« és »völkisch« szavak hangulati értelme között van.) Így alakult ki az a tényező, mely Európa e részének amúgy is mozgásba jött területi státusát végleg folyékonnyá tette: a nyelvi nacionalizmus.”[17]

De van egy fontosabb dolog, amit ezek a kelet-európai nemzetiségi mozgalmak szintén a francia forradalomból örökölnek: jelesül a nemzeti szuverenitás erős akarása – csakhogy annak szabadságkövető elkötelezettsége nélkül. A nemzeti szuverenitás követelése itt már egyértelműen uralja az egyéni szabadság gondolatát – olyan mozzanat ez, amire Bibó ismét csak felfigyel: „...a modern nemzeti érzés, írja, születésekor [...] a forradalmi demokratizmussal tökéletesen azonos gyökerű jelenség volt [...], (s) csak később, a forradalmi és napóleoni háborúk nyomán lépett fel a nemzeti tudatnak az a zártabb, öncélúbb formája, melyben a nemzet ügye már nem volt szükségképpen összekapcsolva a szabadság egyetemes ügyével”.[18] Vagyis hogy a nemzet ügye és a szabadság ügye, ami a francia forradalomban még szorosan összefonódott egymással, itt már elválnak egymástól.

Eötvös persze ironikus, amikor azt mondja, hogy az egyes népeknek sietniük kellett franciává lenni, ha szabadságot akartak maguknak, de ő maga döbben meg a legjobban, amikor a ’48-as szabadságharc idején a Magyarországgal egyesült Erdély nemzetiségei nem hajlandók ezt az áldozatot meghozni (vagyis nem kérnek a szabadságból, ha az magyar). Ahogy akkoriban Simion Bărnuţiu fogalmazott: „Ne üljünk a magyar szabadság asztalához, mert annak összes ételei meg vannak mérgezve!”

De ugyancsak Eötvös volt az (s talán egyedüliként az egész korabeli magyar politikai establishmentből), aki a szabadságharc tapasztalatai nyomán nem egyszerűen csak keserűen leszámolt szabadság és nemzetiség összebékíthetőségének illúziójával (ezt Kossuth és mások is igen hamar megtették), hanem egyszersmind azt a helyes konklúziót is levonta, hogy a nemzetiségek körében alighanem a nemzeti önértelmezésnek új formája született meg. Hitetlenkedve ugyan, de elfogadta, hogy a nemzetiségek (ide értve a magyart is) számára a nemzet immár nem értékhordozó állapot, hanem az, ami: a velünk azonos nyelvet beszélő emberek közössége.



[1]Anthony D. Smith: Nationalism. Theory, Ideology, History. Cambridge, 2001, Polity Press.

[2]Alain Dieckhoff: Egy megrögzöttség túlhaladása: a kulturális és politikai nacionalizmus fogalmainak újraértelmezése. In: Regio, 2002/4, 7–22.

[3]Lásd Elie Kedourie: Nationalism. Oxford, 1993, Blackwell.

[4]Ernest Gellner: A nemzetek és a nacionalizmus. Budapest, 2009, Napvilág Kiadó.

[5]Michael Hechter: Internal Colonialism. London, 1975, Routledge and Kegan Paul

[6]Lásd: Michael Mann: The Emergence of Modern European Nationalism. In: J. Hall and I. C. Jarvie (eds.): Transition to Modernit. Cambridge University Press, 1992, 137–165.

[7]John Breuilly: Nationalism and the State. Manchester University Press, 1982.

[8]Charles Taylor: Nacionalizmus és modernitás. In: Magyar Kisebbség, 2002/3, 174-202.

[9]Isaiah Berlin : A meghajlított vessző. A nacionalizmus kialakulásáról. In: Uő.: Az emberiség göcsörtös fája. Budapest, 1996, Európa Könyvkiadó. 327–357; Isaiah Berlin: A nacionalizmus. Valaha elhanyagolták, ma hatalmas úr. In: Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai II. Budapest, 1992, Atlantisz Kiadó. 213–244.

[10]Lásd pl. Ernest Gellner: Nationalism. New York, 1997, New York University Press.

[11]Idézi Guglielmo Ferrero, in: Újjáépítés; TalleyrandBécsben. Budapest, 2002, Osiris. 174.

[12]Johann Gottlieb Fichte: Beszédek a német nemzethez. Hetedik beszéd. Valamely nép eredendőségének és németségének még mélyebb megragadása. In: Kellék, Kolozsvár, 2001/17, 10.

[13]Uo., 16.

[14]Isaiah Berlin: A meghajlított vessző. A nacionalizmus kialakulásáról, 339.

[15]Fichte, i.m.,17–18.

[16]Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Uő.: Válogatott tanulmányok. I. kötet, Budapest, 1986, Magvető Könyvkiadó. 295–635, 337–338.

[17]Uo., 323–324.

[18]Bibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. In: Uő.: Válogatott tanulmányok. IV. kötet, Budapest, 1990, Magvető Könyvkiadó, 317.




.: tartalomjegyzék