Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Október
Tánczos Vilmos

A moldvai csángók nyelvészeti kutatása (II. rész)

4. A nyelvföldrajzi módszer és eredményei

 

A tudományos igényű nyelvészeti kutatások megindulása óta a 20. század derekáig jobbára egyéni kutatási programok zajlottak (Szarvas Gábor, Munkácsi Bernát, Rubinyi Mózes, Horger Antal, Yrjö Wichmann, Csűry Bálint stb.). A második világháború után mind Romániában, mind Magyarországon intézményi keretek között, állami támogatással zajlottak nyelvészeti és néprajzi csoportos kutatások, de az ideológiai viszonyok néhány év múlva megváltoztak, és mind a további terepkutatás mind a témában való publikálás egyre nehezebbé vált.

Erdélyben a kolozsvári magyar Bolyai Egyetem nyelvtudományi tanszékének keretében 1949-ben szerveződött meg a nyelvföldrajzi iskola. A tudományos műhely kialakulásának előzményei a harmincas évekig nyúlnak vissza. Noha a két világháború között a kolozsvári román egyetemen magyar nyelvészeti oktatás egyáltalán nem folyt, a harmincas évek végére Kolozsváron mégis felnőtt egy jó szakmai felkészültséggel rendelkező magyar nyelvésznemzedék. A nyelvésznek készülő fiatal magyar kutatók a harmincas évek végén a kolozsvári román nyelvészeti tanszék tanárai révén behatóan megismerkedtek a korszerű nyelvészeti módszerekkel, így a geolingvisztikai szemlélettel is. Pop Sever professzor, aki a román nyelvjárástan előadója és a román nyelvatlasz (Atlasul lingvistic român) első sorozatának gyűjtője és szerkesztője volt, szemináriumain a készülő román nyelvatlasz munkamódszerét ismertette. Ezeket a szemináriumokat a harmincas évek végén több magyar hallgató, köztük Márton Gyula és Gálffy Mózes is rendszeresen látogatta. A leendő magyar nyelvészek Petrovici Emil professzor laboratóriumában a hiteles fonetikai lejegyzés követelményeit sajátították el, Puşcariu Sextil professzor pedig a nyelvjárási jelenségek nyelvtörténeti és összehasonlító nyelvészeti jelentőségére hívta fel a figyelmüket, továbbá az elkészült nyelvtérkép-lapok magyarázási módszereit is tanította (lásd: Márton 1973. 180–182).

A nyelvföldrajzi módszerrel történő kutatások alapvető célja szerte a világon a nyelvészeti anyag összegyűjtése, térképre vetítése és értelmezése volt. A kutatók a terepen egyaránt törekedtek szókincsgyűjtésre, nyelvi paradigmasorok gyűjtésére, ugyanakkor élő nyelvi szövegek gyűjtésére is. Végső gyakorlati célul rendszerint nyelvatlaszok szerkesztését, szókincsközlések megvalósítását, a különböző nyelvi jelenségek tanulmányokban, kötetekben történő monografikus feldolgozását tűzték ki. (A módszerről bővebben: Juhász 2004a.)

Ezek a célkitűzések a módszer erdélyi alkalmazóira is jellemzőek, akik az 1950-es években arra törekedtek, hogy minél gazdagabb és minél megbízhatóbb anyagot gyűjtsenek össze valamennyi romániai magyar nyelvjárásból és közben folyamatosan végezzék az anyag elméleti feldolgozását is. Mindenki előtt világos volt, hogy egy ilyen nagyszabású tudományos feladat elvégzésére csak tervszerűen és összehangoltan dolgozó munkaközösség képes, ezért kezdettől fogva közös kutatási programokat szerveztek, de ugyanakkor ezen belül az egyéni kutatási programoknak is teret biztosítottak. A programba később a Román Akadémia Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetének kutatói is bekapcsolódtak, így 1949–1962 között megvalósult minden idők legnagyobb csángó nyelvjáráskutatása.

A kutatás irányítására az egyetem vezetőségétől Szabó T. Attila kapott megbízást. A moldvai terepmunkában még Márton Gyula, Gálffy Mózes és Vámszer Márta vettek részt. A néprajzkutató Dr. Kós Károlynak az volt a feladata, hogy a néprajzi vonatkozású nyelvi adatokat rajz- és fényképanyag készítésével megvilágítsa. 1949 augusztusában a magyar munkacsoporttal párhuzamosan a csángó falvakban dolgozott a kolozsvári román Babeş Egyetem két nyelvésze is, Todoran Romulus és Mircea Dumitru, akik a kétnyelvűség kérdésével foglalkoztak, és néhány teljesen elrománosodott csángó falu nyelvét vizsgálták. A későbbi nyelvi gyűjtésekbe az ötvenes évek folyamán más fiatal magyar nyelvészek – Balogh Dezső, Bura László, Murádin László, Nagy Jenő, Teiszler Pál – is bekapcsolódtak.

A világháború után − a kolozsvári nyelvföldrajzi kutatásokkal párhuzamosan − a magyarországi nyelvészek is elkezdték vizsgálni az 1941-ben Magyarországra kitelepített csángók nyelvét és népi kultúráját (Hegedűs Lajos, Benkő Loránd, Domokos Pál Péter stb.)

 

4. 1. A csángó tájnyelv belső tagolódása

 

Munkácsi Bernát korai észrevétele, miszerint Moldvában két magyar nyelvjárás − egy újabb eredetű székely és egy középkori eredetű archaikus magyar dialektus − él egymás mellett (Munkácsi 1880−1881), kétségkívül helyes volt, de ez a megkülönböztető szemlélet még sokáig nem érvényesült egyértelműen a nyelvtudományban.

A bizonytalanság oka az volt, hogy sokáig sem a nyelvészeknek, sem a néprajzkutatóknak nem volt rálátásuk a moldvai csángó települések egészére. A kolozsvári nyelvészek már a legelső gyűjtőúttól kezdve eszményien sűrű kutatópont-hálózattal dolgoztak, azaz minden településre − összesen 92 falura − kiterjedő nyelvföldrajzi gyűjtést végeztek, és így végül a nyelvjárási különbségek alapján a falvak történeti és néprajzi szempontú belső tipológiáját is megállapították. A nyelvészek végső következtetései a csángó falvak nyelvi szempontú tagolódását illetően (lásd: Szabó T. 1959/1981. 517–520) voltaképpen igazolták a nyelvi, a néprajzi és a történeti adatokat együttesen használó Lükő Gábor 1936-ban megfogalmazott hipotézisét (Lükő 1936), miszerint a moldvai csángóságon belül el kell különítenünk a középkori, 13−14. században Moldvába telepedett sz-elő (sziszegő) északi csángók (Románvásár környéke) és déli csángók (hat Bákó környéki falu), továbbá az újabban betelepült, a csángómagyarságnak mintegy kétharmad részét kitevő székelyes csángók (elszórtan a Tatros, a Tázló és részben a Szeret mentén) csoportjait. A kolozsvári nyelvészek következtetései falvanként is máig helytállóknak bizonyultak, legalábbisnagyvonalakban elfogadhatjuk a besorolásaikat.

 

4. 2. A csángó tájnyelv és a magyar nyelvjárások viszonya

 

A kolozsvári munkacsoport kezdeti céljai között szerepelt a csángó nyelvjárás(ok) és az erdélyi magyar nyelvjárások viszonyának megállapítása is, amire természetszerűen csak az erdélyi és moldvai nyelvföldrajzi kutatások utolsó, összefoglaló korszakában kerülhetett volna sor. Ezt a célkitűzést is sikerült részben megvalósítaniuk, hiszen a Moldvában és Erdélyben felgyűjtött hatalmas adatmennyiségre alapozva számos összehasonlító és összefoglaló jellegű, ún. „jelenségtanulmány” készült el a hangtan, a szókészlettan, a névtan, az alaktan és a jelentéstan területéről, amelyekbe természetesen rendre bekerültek a csángó nyelvészeti kutatások eredményei is. Az adatgyűjtés munkája Moldvában 1962-ben befejeződött, Erdélyben viszont folytatódott tovább, és ennek eredményeként jelent meg A romániai magyar nyelvjárások atlasza (RMNyA) 11 kötete (RMNyA I−XI. 1995–2011). Mára elkészült az 1991-ben megjelent csángó nyelvi atlasz (CsángNyA I−II. 1991) elektronikus feldolgozása is (Bodó−Vargha 2007; ismertetései: Bodó−Vargha 2008; Fodor 2004). Az így lehetővé vált szóföldrajzi vizsgálatok eredményei egyértelműen alátámasztják a csángó nyelvjárási régió belső tagolódásáról kialakított álláspontot, nevezetesen azt, hogy a Csángóföld keleti, Szeret menti részén élő csángó falvak szókincse a belső-erdélyi (mezőségi) nyelvjárás szókincséhez áll közelebb, a Csángóföld nyugati részének (Tatros, Tázló és Aranyos-Beszterce menti székelyes csángók) szóhasználata pedig egyértelműen székely jellegű (Péntek 2008). Ennek alapján tehát helyesebb két moldvai csángó nyelvjárásról beszélni: az egyik, a régebbi a mezőségi magyar nyelvjárással (13−14. század), a másik a keleti székely nyelvjárással (18. század) áll történeti kapcsolatban.

A moldvai csángó nyelvjárás belső tagolódására vonatkozó tudományos eredmények a magyar nyelv alapvető kézikönyveibe, egyetemi tankönyveibe is bekerültek. A Bárczi Géza-féle nyelvtörténeti monográfia (A magyar nyelv története. Bárczi et alii 1967/1980) megállapítja, hogy mivel a nyelvi változások a nyelvterület belsejéből indulnak ki, ezért a nyelvterület peremvidékein archaikus maradványokat találunk. Így a moldvai csángóban is megőrződtek bizonyos fonetikai archaizmusok (pl. sz-elés, a j hang ly-ként ejtése, a gy hang dzs vagy dz¶ ejtése stb.) vagy régi lexikai elemek (pl. „túr” = ’seb’, ’var’; „lér” = ’idősebb nőtestvér férje’ stb.). (uo. 15).

A Kiss Jenő által szerkesztett Magyar dialektológia című egyetemi tankönyvben (Kiss J. 2003) két fejezet is ismerteti a csángó nyelvjárásokat. Az egyik fejezetben Juhász Dezső összefogottan, de sok idézett nyelvi példával mutatja be a moldvai nyelvjárási régió főbb hangtani, alaktani és lexikális (tájszóhasználati) jellegzetességeit (Juhász 2003b), kitérve az egyes nyelvjárási csoportok különbségeire is. A tankönyv egy másik fejezetében Kiss Jenő állapítja meg, hogy a magyar dialektusok közül a moldvai magyar nyelvjárásokat[1]jellemzi a legnagyobb nyelvjárásiasság, aminek okai a következők: 1. A román jövevényszavak nagy száma. 2. Az archaizmusok nagy száma és ezek régisége (pl. „délebid” = ’ebéd’, „ösztiliebid” = ’vacsora’, „mëgbüzli” = ’megszagolja’, „mízül folyó” = ’mézként folyó’, „sérelëm” = ’fizikai fájdalom’, „sérik” = ’fáj’ stb.). 3. A belső neologizmusok nagy száma (pl. „cinige” = ’hegedű’, „egér szárnyakval” = ’denevér’, „filesz” = ’nyúl’, „kettődik ösém” = ’unokatestvér’, „leszentül” = ’leáldozik’ (a nap), „szültü” = ’furulya’). 4. A hangzás szintjén érzékelhető (szupraszegmentális) eltérések jelentős volta. Következtetése, hogy a felsorolt jelentős különbségek ellenére a csángó nyelvjárásokat mégis a magyar nyelv dialektusainak kell tekintenünk: „Tekintettel arra a tényre, hogy a moldvai magyar nyelvjárások nyelvtani szerkezete és szabályai, valamint alapszókincsének döntő hányada ma is minden kétséget kizáróan megegyezik a többi magyar nyelvváltozatéval, illetőleg ahhoz nagy mértékben hasonló, e nyelvjárások a nyelvi kritérium alapján egyértelműen a magyar nyelv változatainak tekintendők” (Kiss J. 2003. 199).

 

4. 3. A Csángó Atlasz

 

A kolozsvári nyelvészeti munkacsoport csángóföldi kutatásainak egyik elsődrendű célja egy moldvai csángó tájnyelvi atlasz (tájnyelvi térkép) anyagának összegyűjtése, majd megszerkesztése és megjelentetése volt. Az atlasz, amelynek megszerkesztésén a kollektíva tagjai 1949-től kezdődően évtizedeken át következetesen dolgoztak, elsősorban szókészlettani szempontokat követett, hiszen mindenekelőtt a csángó nyelvjárások szókincsének összetevőit kívánta bemutatni, de a munkálatok irányítói a szókészlet tanulmányozása során fonetikai szempontokat és követelményeket is szem előtt tartottak.

A tájnyelvi térkép anyagának gyűjtése során a kutatók két kérdőívet alkalmaztak: 1. Az állandóan bővülő ún. „kis kérdőív” szóföldrajzi, továbbá hang-és alaktani kérdéseket tartalmazott. Márton Gyula szerint végül mintegy 1400 nyelvi tényt ölelt fel. A kis kérdőívvel végzett adatfelvétel ponthálózata kezdetben abszolút sűrűségű volt, azaz minden még magyarul (is) beszélő csángó településre kiterjedt (92 település). 2. Az ún. „nagy kérdőív” vagy „kérdőfüzet”, amit végül a moldvai csángó nyelvjárás nyolc jellegzetes pontján (Szabófalva/Săbăoani, Ploszkucény/Ploscuţeni, Bogdánfalva/Valea Seacă, Magyarfalu/Arini, Klézse/Cleja, Lészped/Lespezi, Onyest/Oneşti, Pusztina/Pustiana) két kutató kérdezett ki, mintegy 2200 alapkérdést ölelt fel, de összesen 3500 nyelvi adatot tartalmazott. Bizonyos települések nyelve az erős nyelvi asszimiláció miatt már ekkor annyira romlott volt, és a nyelvet olyan kevesen beszélték, hogy a kis kérdőív kikérdezése sem volt lehetséges.

Közlésre 1962-ben végül csak 43 moldvai csángó kutatópontont adatait készítették elő és vetítették térképre, amelyek között 4 északi csángó, 6 déli csángó és 33 székelyes csángó település található. A csökkentés során gondosan ügyeltek arra, hogy a nyelvjárási szempontból legjellegzetesebb települések rajta maradjanak az alaptérképen.

Az adatellenőrzés nyomán újabb néhány év alatt valóban elkészült az atlasz végleges változata, és 1969-ben kezdetét vette a megjelentetésért folytatott küzdelem, de ez nem volt sikeres, sőt végül már a kézirat biztonságos megőrzése sem volt garantált.

Az 1960-as években elkészült munkát végül a rendszerváltás után Murádin László és Péntek János előkészítő munkája után A moldvai csángó nyelvjárás atlasza címmel két kötetben a Magyar Nyelvtudományi Társaság jelentette meg Budapesten 1991-ben (CsángNyA 1991. I–II.), de ekkor már a munkálatokat kezdeményező és megvalósító nagy kolozsvári nyelvészeti triász egyik tagja sem volt életben. (Márton Gyula 1976-ban, Szabó T. Attila 1987-ben, Gálffy Mózes 1988-ban hunyt el.)

A kiadott két kötet 297 + 306 nyelvtérképet tartalmaz, továbbá két tájékoztató térképet is a gyűjtőterületről. A munkacsoport által utólag szerkesztett harmadik, ún. „nyelvtani” kötet, mely a már térképezett nyelvi jelenségeket bemutató ún. „összesítő térképlapokat” (összesen 312 címszó) és igei paradigmasorokat (lásd a „kis kérdőív” 12 igei paradigmáját) tartalmazott ekkor sem jelent meg.

A csángó atlasz anyagának közreadása nagy jelentőségű tudománytörténeti esemény volt, ami voltaképpen lezárta a kolozsvári nyelvföldrajzi iskola csángó kutatásainak hőskorszakát. A monumentális munkának köszönhetően ma rálátásunk van a csángó nyelvjárás egészére. Az atlasz gazdag és megbízható adatállománya felhasználható fonológiai kutatásokhoz (például a csángó hangrendszer leírásához), lexikológiai jelenségek tanulmányozásához, de még alaktani vizsgálatokhoz is. Más tudományterületek művelői, mindenekelőtt a néprajzosok és a történészek, a legkülönbözőbb kutatási szempontok alapján hasznosíthatják.

A Csángó Atlasz nyomtatott anyagának megjelentetése után az ELTE Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszékéhez kapcsolódó Geolingvisztikai Műhely elnevezésű kutatócsoport 2005-ben elkezdett és 2009-re be is fejezett egy olyan kutatási programot, amelynek célja egy új digitális diakrón csángó nyelvatlasz elkészítése volt. A kutatócsoportot Bodó Csanád irányította, de a kutatási koncepció kialakításában több fiatal kutató is fontos szerephez jutott (Heltai János Imre, Eriş Elvira, Vargha Fruzsina Sára stb.). Az elkészült munka (Diakrón moldvai nyelvatlasz)interneten is hozzáférhető.

A csoport részben digitálisan feldolgozta a Csángó Atlasz két megjelent és harmadik, meg nem jelent, ún. „nyelvtani” kötetének anyagát (Bodó−Vargha 2007, illetve ismertetése: Bodó−Vargha 2008 és Fodor 2004), részben pedig tovább is fejlesztette és aktualizálta a régi adatbázist azzal, hogy egy 21 faluban elvégzett új terepkutatás során az ötven évvel korábbi felmérést részben megismételte. Az új atlasz kutatási pontjai azok a falvak lettek, amelyekben a magyarul beszélő lakosság számaránya meghaladta a helyi katolikus népesség 20 százalékát. A kutatócsoport tagjai a régi atlasz három kötetének 1200 címszavából 250-et válogattak ki, amelyek közül 25 szociolingvisztikai jellegű volt. Utóbbiakkal a kutatók az adatközlők nyelvhasználati szokásait, nyelvi attitűdjét és nyelvi életrajzát szándékoztak felmérni. Mivel a zárt, strukturált interjúk új adatai alapján kialakított elektronikus adatbázisba bekerültek az 1950-es években felvett régi adatok is, így az elektronikus nyelvatlasz alkalmassá vált arra is, hogy belőle a nyelvészek diakronikus következtetéseket vonjanak le a beszélők nyelvi szokásait illetően. Ezek az új kutatási eredmények tehát egyfelől a nagy tradícióval rendelkező geolingvisztikai nyelvészeti kutatásokat folytatják, másfelől az 1990 után megerősödött szociolingvisztikai szemléletet is képviselik.

A csoport tagjai az utóbbi években számos olyan közleményt jelentettek meg, amelyek közvetlenül vagy közvetve kapcsolódnak ehhez a kutatási programhoz (Bodó 2004a, 2004b, 2005, 2006a, 2006b, 2007a, 2007b, 2007c; Bodó−Eriş 2004; Bodó−Heltai−Tarsoly 2003; Bodó−Vargha 2007, 2008; Heltai 2004, 2005, 2006, 2007a, 2007b, 2009; Heltai−Tarsoly 2004). Heltai János Imre Nyelvcsere és nyelvi revitalizáció lehetőségei Moldvában című, 2009-ben megvédett doktori disszertációja ugyancsak jelentős mértékben támaszkodik ezekre a kutatási eredményekre (Heltai 2009).

 

4. 4. A romániai magyar nyelvjárások atlasza és csángó adatai

 

A csángó nyelvjárás atlaszának a Bolyai Egyetem magyar nyelvészeti tanszékén folyó munkálatai átfogóbb román és magyar akadémiai kutatási programokba is beilleszkedtek:

1. A Román Akadémia Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében a román nyelvi atlaszok anyagának gyűjtésével és szerkesztésével párhuzamosan elkezdődtek A romániai magyar nyelvjárások atlaszának előkészítő munkálatai is. Ezeket a munkálatokat szintén a magyar nyelvészeti tanszék oktatói készítettek elő ugyancsak Szabó T. Attila irányításával, de miután 1948-ban létrehozták a Kolozsvári Akadémiai Nyelvtudományi Intézetet, ennek magyar munkatársait a romániai magyar nyelvjárások nagy atlaszának szerkesztésével bízták meg. Az atlasz 3379 kérdést tartalmazó kérdőfüzetét főleg Murádin László kérdezte ki 1959−1967 között, ugyanis korábbi munkatársai az ötvenes évek végén koncepciós perek áldozataivá váltak (Gazda Ferenc ellen 1957-ben, Nagy Jenő ellen 1959-ben indult eljárás). A „nagy atlasz” kutatópont-hálózata 136 településből állt, amelyek közül 4 település moldvai csángó falu volt: az északi csángó Szabófalvában (Săbăoani), a déli csángó Bogdánfalvában (Valea Seacă), a Tázló menti székelyes csángó Pusztinában (Pustiana) és a Tatros menti székelyes csángó Diószegen (Tuta) ugyancsak Murádin László kérdezte ki a kérdőívet.

A romániai magyar nyelvjárások atlaszának Murádin László és Juhász Dezső által összeállított 11 kötete a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában jelent meg 1995−2011 között (RMNyA I−XI. 1995−2011). A kolozsvári nyelvföldrajzi iskola kutatói az összesen vizsgált 92 moldvai csángó település közül abból a négy − fentebb említett − faluból gyűjtötték a leggazdagabb nyelvjárási anyagot, amelyek A romániai magyar nyelvjárások atlaszában is szerepelnek. Ha elkészül az atlasz köteteinek elektronikus változata (erről lásd: Juhász 2003a. 43), ez az adatbázis is nagyon sok kutatási feladatra alkalmazható lesz.

 

4. 5. A Csángó Szótár munkálatai

 

Egy moldvai csángó nyelvjárási szótár összeállításának terve régóta foglalkoztatja a magyar tudományosságot. Az előzmények − amint előbb láttuk − Yrjö Wichmann és Csűry Bálint munkásságára mennek vissza. A teljes csángó nyelvjárásterület tájszavait magába foglaló nyelvjárási szótár elkészítésének terve a kolozsvári nyelvföldrajzi iskola kezdeti nagyszabású tervei között bukkant fel először (lásd: Szabó T. 1959/1981. 512), de egyéb kutatási prioritások előtérbe helyezése és az egyre kedvezőtlenebbé váló külső körülmények közepette az iskola képviselőinek ezt a munkát nem sikerült tető alá hozniuk. Az első nagy kolozsvári nyelvésznemzedék tagjai közül utoljára Gálffy Mózes foglalkozott az összegyűjtött anyag ilyen célú feldolgozásával és a szótár összeállításával, de munkáját váratlan halála félbeszakította.

A kolozsvári Magyar Nyelvészeti Tanszék keretében egy munkacsoport Péntek János irányításával 2003 óta dolgozik A moldvai magyar nyelv szótáraösszeállításán. A készülő csángó nyelvjárási szótár törzsanyagát a tanszéken ma is rendelkezésre álló, évtizedekkel ezelőtt összeállított gyűjtési cédula-anyag képezi, de a csoport az elődök munkájára alapozva céltudatosan feldolgozza a régebbi és az újabb nyelvészeti és néprajzi gyűjtéseket is. A szótár célja, hogy tükrözze a moldvai hagyományos kultúra egészét. Ennek megfelelően a feldolgozott változatos szóanyag néprajzi terminus technicusok sokaságát tartalmazza, és a közszók mellett szerepelnek majd benne az összegyűjtött településnevek és helynevek is (Péntek 2004).

 

4. 6. A nyelvi rendszer monografikus leírásának kísérlete

 

A moldvai csángó nyelvészeti kutatásoknak a 19. század végétől kezdve két alapvető irányultsága volt: 1. a kutatók egyfelől a szókincs számbavételére törekedtek (ennek eredményéről előbb már szó volt), és ugyanakkor 2. a nyelvtani rendszer leíró jellegű bemutatását, azaz a hangtani, szókészlettani, alaktani és mondattani sajátosságok számbavételét is el szerették volna végezni. E célkitűzések előtérbe helyezése miatt háttérbe szorult a nyelvi jelenségek történeti változásának kutatása, a nyelv társadalmi összefüggéseinek feltárása, a nyelvet alakító lélektani tényezők vizsgálata és így tovább.

A csángó nyelvjárás teljes nyelvi rendszerének monografikus feldolgozását a kolozsvári nyelvföldrajzi iskola szerette volna valósítani, vagyis az a munkacsoport, amely a nyelvi adatgyűjtés terén is monografikus célkitűzéseket fogalmazott meg. Velük párhuzamosan más, jobbára egyénileg dolgozó kutatók is foglalkoztak hasonló kérdések megvilágításával.

 

a) Hangtan

 

A kolozsvári nyelvföldrajzi kutatói közül mindenekelőtt Gálffy Mózes foglalkozott fonetikai kérdésekkel. Két tanulmányában monografikus igénnyel ismertette a moldvai csángó nyelvjárás magánhangzó, illetve mássalhangzó-rendszerét (Gálffy 1964a, 1964b), majd egy harmadik összefoglaló tanulmányban a fonéma-variáns rendszer bemutatását végezte el (Gálffy 1965). Ebben megállapította, hogy a csángó nyelvjárásban minden magyar köznyelvi fonéma megvan, sőt a csángó fonémák funkció szerint is teljesen azonosak a magyar köznyelvi fonémákkal, következésképpen a csángó nyelvjárás hangtani szempontból is a magyar köznyelv egyik változatának tekinthető, mégpedig olyan változatnak, amely igen gazdag fonéma-variánsokban. Olykor előfordul, hogy bizonyos fonémáknak olyan fővariánsuk van, amelyik ejtésben jelentősen különbözik a köznyelvitől (például az ly-ezés és az l-ezés az északi területen, a zárt ë következetes használata a székelyes területen), továbbá az egyes fonémák megterheltsége is eltérő a köznyelvitől (a magánhangzók közül az a,i és általában a rövid hangok megterheltsége nagyobb, a mássalhangzók közül pedig az sz, s, ly és d, továbbá egy-két affrikáta, például a dzs és a cs megterheltsége nagyobb, fonémavariánsként előfordul a w), de ez a lényegi azonosságot nem kérdőjelezi meg.

A sajátos csángó mássalhangzók közül Gálffy Mózes megőrzött nyelvi régiségnek minősíti a palatális ly-t, (például: hely~hëly, humály, kölyök, ilyen, ulyan, zendely~zsëndely stb., Gálffy 1964b. 163–167). Gálffy átfogó előmunkálatokon alapuló összefoglalói (1964a, 1964b, 1965) nyugvópontra juttatták a csángó nyelvjárás hangtani kérdéseiben kialakult nyelvészeti vitákat, legalábbis a magyar nyelvtudományon belül. Az ún. csángó „sziszegés”, „szelypelés” jelenségét illetően − ennek lényege, hogy bizonyos csángó falvakban az s, zs, cs köznyelvi hangok helyén sz, z, c hangokat ejtenek – Gálffy Mózes megállapítja, hogy a „szelypelés” csak az északi csángó (Románvásár környéke) és a déli csángó (Bákó környéke) falvakban fordul elő, de a székelyes csángó falvakban teljesen ismeretlen. Az sz-elés eredetét illetően minden magyar kutató megegyezik abban, hogy ez a csángó nyelvjárásban megőrzött régiség, és minden bizonnyal egy sz ~ s megfelelésű ómagyar nyelvjárási különbség maradványa (lásd: Gálffy 1964b. 160). A magyar nyelv története című kézikönyv (Bárczi Géza et alii 1967/1980) szerint a honfoglaló magyarságnak volt egy s-ező és egy sz-ező nyelvjárása, aminek emlékét a mai magyar nyelvben alakpárok őrzik (például: szenved – senyved, szőr – sörény, sző – sövény, ország – uraság, szőldisznó – sündisznó stb., lásd uo. 503).

Murádin László egyik tanulmánya (Murádin 1965) az egyik legjellegzetesebb csángó hang, a palatális ly átfogó igényű ismertetését végzi el. A mai magyar köznyelvben ezen a helyen j hangot ejtenek, de az archaikus csángó nyelvjárás és más archaikus magyar nyelvjárások (például a palóc, a szlavóniai a jászsági stb.) izolált módon megőrizték ezt a hangot.

A magyar nyelvjárások hangrendszeréről szóló publikációkban központi jelentőségű kérdés az e ~ ë fonémakülönbség megléte, illetőleg hiánya. A kétféle e hang fonematikus különbségéből származó, még az uráli-finnugor korból eredő, majd az ősmagyar és ómagyar korban is a teljes nyelvi közösségen belül fennálló örökség, egyes nyelvjárástípusokban megszűnt, és ezt a szembenállást a köznyelv sem ismeri. A fonémapusztulásnak ezzel a jelenségével Murádin László egyik tanulmánya foglalkozik, a romániai magyar nyelvjárások egészének vonatkozásában (Murádin 1980). A csángó nyelvjárást illetően – bőséges nyelvi adat idézésével – megállapítja, hogy a zárt ë fonetikailag mindhárom nyelvjárásváltozatban hallható, de használatának gyakorisága és következetessége területileg változó. A székelyes csángó falvak és a Bákó környéki déli csángó falvak nyelvében a zárt ë hang (vagy ennek változatai) és a nyílt e hang (vagy ennek változatai) önálló fonémáknak tekinthetők, ellenben a Románvásár környéki északi csángók körében a hangváltozatok közötti fonematikus különbség már megszűnt, itt a zárt ë csak mint az e fonéma egyik helyzeti variánsa bukkan fel olykor, és használata is erősen ingadozik (uo. 170–176).

A kolozsvári iskola egyik másik képviselője,  Bura László tanulmányában vázolja az a-zás, azaz az o hang a-ként való ejtését különböző nyelvi helyzetekben, illetve a hangtani jelenség területi elterjedtségét (Bura 1986). Megállapítja, hogy a jelenség leginkább a legrégebben Moldvában lakó északi és a déli csángó falvakban fordul elő. Feltételezi, hogy az északi csángók a Nagy-Szamos völgyéből és a Felső-Tisza vidékéről vitték magukkal ezt a nyelvi sajátosságot még a 14. században. Ugyanígy vélekedik Bakó Géza a csángók eredetéről írt, román nyelvű szakfolyóiratban megjelent tanulmányában (Bakó 1962). Benkő Loránd később már a közép-erdélyi Mezőségről származtatja a csángók őseit (Benkő 1989/1990), és elméletét épp arra alapozza, hogy az északi csángók körében tapasztalható a-zás főleg a z erdélyi mezőségi magyar nyelvjárás jellemző sajátossága.

 

b) Szókészlettan

 

A csángó nyelvjárás lexikológiai kutatásának fő törekvése mindig maga a szógyűjtés volt, de ez az igyekezet soha nem volt öncélú. Ez a célkitűzés határozta meg már A moldvai csángó nyelvjárás atlaszának munkálatait is, amikor is a kolozsvári nyelvföldrajzi iskola tagjai úgy tervezték, hogy az összegyűjtött szóanyag alapján majd lexikológiai „jelenségmonográfiákat” is készítenek, de ezekből végül kevés készült el.

A szókincsének vizsgálata azonban egyéb vonatkozásokban is eredményekre vezetett. Murádin László A nyelvújítási szók csángó megfeleléseihez című tanulmányában (Murádin 1958) megállapította, hogy a moldvai csángó nyelvjárásokból a magyar nyelvújítási szavak jóformán teljesen hiányzanak, ezek pótlására a csángók leginkább román kölcsönszókat és − ritkábban − belső alkotású szavakat használnak. Márton Gyula később a román kölcsönszó-használat vizsgálva később alátámasztotta Murádin Lászlónak ezt a megfigyelését (Márton 1969/1972), és így ez a nyelvészeti kutatási eredmény is megerősítette a csángók Moldvába telepedésének két időbeli korszakára vonatkozó történettudományi álláspontot.

Péntek Jánosnak a nyelvi atlaszok szóanyaga alapján végzett újabb szóföldrajzi vizsgálatai beigazolták a moldvai csángó nyelvjárási régió belső tagolódásáról és ezeknek a belső nyelvjárási csoportoknak erdélyi kapcsolatairól kialakult korábbi nyelvészeti álláspontok helyes voltát (Péntek 2008). A lexikológiai kutatási eredmények nyelvtörténeti és nyelvföldrajzi vonatkozásban végső soron megerősítették a korábbi fonetikai jellegű következtetések érvényességét, és így a belső nyelvi tagolódás, eredet stb. alaptételei dialektológiai szempontból ma már bizonyítottnak tekinthetők. Márton Gyula már az 1950-es években szorgalmazta a részdiszciplínák (például fonetika és szóföldrajz) közötti konvergencia módszertani elvének gyakorlati alkalmazását a csángó nyelvészeti kutatásokban (Márton 1954. 39), de ennek akkor még nem voltak meg a feltételei.

A csángó nyelvjárást ért román nyelvi hatást vizsgáló nyelvészek mindenekelőtt a szókölcsönzés jelenségét kutatták, hangsúlyos figyelmet fordítva a jelentéstani vonatkozásokra, így például a jelentésmezők alakulása a kölcsönzés során. A román kölcsönszók kérdésével Pop Sever román nyelvész foglalkozott először az Yrjö Wichmann-féle északi csángó szótárról írt ismertetésében. A Bulletin Linguistique című szakfolyóiratban közreadott tanulmányában (Pop 1940), amely az emigráns tudós halála után szerkesztett posztumusz gyűjteményes kötetben 1966-ban Rómában jelent meg újra, a kolozsvári román nyelvészprofesszor nagy elismeréssel ír Yrjö Wichmann szótáráról (Wichmann 1936), elismerve a csángók magyar eredetét. Az ismertetésben mintegy 15 olyan csángó szó román megfelelőjét adja meg, amelyre a szótár szerkesztői (Csűry Bálint és Artturi Kannisto, valamint az őket segítő O. J. Tuulio) nem utaltak. Később egy másik román nyelvész, Drimba Vladimir, a nyelvi kölcsönhatás szempontjából elemezve a Wichmann-féle csángó szótár adatait, megállapítja, hogy a szerkesztőktől is román kölcsönelemeknek minősített szavakon felül a szótárban még további 72 román kölcsönszó található. Ezután még 39 másik szó esetében helyesbíti a szótár származtatását (Drimba 1960. 115–130). A két román nyelvész értékelését elfogadva, Márton Gyula megállapítja, hogy a Wichmann-szótár szerkesztői – akiknek mentségére az szolgálhat, hogy finn és magyar nemzetiségűek voltak – nem ismertek fel minden román kölcsönszót, és néhány esetben a felismertek eredeztetése is kiigazításra szorult (Márton 1969. 14. és 1972. 24).

A magyar kutatók közül mindenekelőtt Márton Gyula volt az, aki a román nyelvi hatás kérdésével hosszú időn át következetesen foglalkozott, és végül megfelelő elméleti összegzés kíséretében megjelentette A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai című szótárát (Márton 1972), ami a csángó nyelvészeti kutatások egyik legjelentősebb addigi eredményének tekinthető.Ez amonográfia 2690 román kölcsönszót mutat ki a csángó nyelvjárásban, amelyeket 14 fogalmi körbe sorolva mutatta be és elemez különböző nyelvtani szempontok (szókészlettan, jelentéstan, hangtan, alaktan) szerint. A szerző megvilágítja a szókölcsönzés jelentéstani jellegű összefüggéseit, motivációit. Példák sokaságával mutatja be, hogy a csángó nyelvjárásban léteznek olyan, látszólag funkciótlan magyar–román szinonimapárok, amelyek tulajdonképpen mégsem funkciótlanok, mert a jelentések nem teljesen azonosak, sőt idővel határozottan elkülönülnek. Például: „ángy” = ’fiatalabb ángy’ ↔ „matusa” = ’idősebb ángy’; „cserép” = ’cserépdarab’ ↔ „cigla” = ’tetőcserép’; „fűrész” = ’kézi fűrész’ ↔ „bészkia” = ’nagyfűrész’, ’harcsafűrész’; „gyöngy” = ’perle’ ↔ „hurmuz” ’fényes üveggyöngy’; „kalapács” = ’kicsi kalapács’ ↔ „csokán” = ’nagykalapács’; „pince” = ’kezdetlegesebb pince’ ↔ „bécs” = ’kőpince’; „tányér” = ’cseréptányér’ ↔ „fárfuria” = ’porcelántányér’ stb. A szinonimia tehát funkciót nyer, a szókölcsönzés révén a nyelv kifejezőkészsége gazdagodik. Egy román kölcsönszó beilleszkedése – mindkét szó fennmaradása esetén – elvezet mind az eredeti szó, mind a a kölcsönszó jelentésszűküléséhez. Egy másik, részben az előzővel ellentétes nyelvi jelenség, amikor román nyelvi hatás eredményeként bővül az eredeti magyar szavak jelentése, ami a megfelelő román szó tágabb jelentéstartalmához való igazodás eredménye. Így a „bír”, „csinál”, „csuda”, „elfogad”, „hordoz”, „húz”, „megáll” „szenved”, „ül”, „verekedés”, „világ”, „visz” magyar szavak jelentésköre tágabb a csángóban, mint a köznyelvi magyarban. Például: „bír menni”, „[a fa] gyümölcsöt csinált”, „a bojér elpukkant csudájába”, „nem szenvedték egymást”, „hol ül?” (= ’hol lakik?’), „verekedés” (= ’háború’), „kigyűlt az egész világ”, „jól fogod vinni velünk” (= ’jó sorod lesz velünk’) stb.

 

c) Morfológia

 

A csángó nyelvjárás morfológiai rendszerét már a Moldvában kutató legelső nyelvészek is nagy figyelemmel vizsgálták (Szarvas 1874; Munkácsi 1880−1881; Rubinyi 1901b, 1902, 1908; Wichmann 1936). A csángó igeragozás kérdése például mindig is az érdeklődés homlokterében állt.

Az első csángó szótár anyagának gyűjtője, Yrjö Wichmann 1906−1907-ben az északi csángók körében nemcsak a szókincs összegyűjtésére törekedett, hanem az alaktani rendszer leírásához is gyűjtötte az anyagot. A halála után kiadott szótárba így kerülhettek bele a nyelvtani mellékletek, melyek a névszó- és igeragozási rendszer példatárát tartalmazzák. A szótár mellékletében ötvenhat, gondosan kiválasztott igető paradigmasora is megtalálható (Wichmann 1936). Csűry Bálint célja a déli csángók körében hasonló jellegű volt, mint északon a Wichmanné. Vélhetően tudatosan törekedett is arra, hogy Wichmann gyűjtését kiegészítse, de korai halála miatt csak néhány tanulmányt sikerült megírnia, köztük éppen az igeragozásról szóló monográfiát (Csűry 1932a), amelynek következtetéseit 43 déli csángó igető paradigmasorára alapozza. A kolozsvári nyelvföldrajzi iskola kutatói 1949-ben a csángó nyelvjárás teljes alaktani rendszerének leírását is célul tűzték maguk elé, de ez a célkitűzés csak részben valósult meg (Márton 1974, Vámszer 1954). Itt említjük meg, hogy Szabó T. Attila terjedelmes tanulmányt írt a kicsinyítésről és becézésről, ami a csángó dialektus egyik jellegzetes sajátossága (Szabó T. 1956/1980), és korábban mások is kutatták (Szarvas 1874; Munkácsi 1880−1881; Csűry 1932b; Mikecs1944).

 

d) Mondattan és szövegtan

 

Mondattani vagy szövegtani kérdésekkel a terepen huzamosabb időt töltő kolozsvári nyelvészek legföljebb érintőlegesen foglalkoztak, az iskola képviselőinek kifejezetten ilyen tárgyú közleményei nincsenek. Márton Gyula már a munkacsoport eredményeiről és terveiről szóló egyik legelső beszámolóban (Márton 1954b. 379–380) hiányosságként említi, hogy a kollektíva a mondattani jelenségek kutatását következetesen mellőzte, ami szerinte legfőképpen azzal magyarázható, hogy a mondattani jelenségekre nehéz volt rákérdezni, a kérdőíves nyelvföldrajzi módszerrel ebben a tudományágban voltaképpen lehetetlen volt kutatni, de egyéb előre nem látott nehézségekkel is szembe kellett nézni (a csángó nyelvjárás gyors beszédtempója, szokatlan hangrendszere, a magnetofon hiánya stb.).

 

A kolozsvári kutatók egy összefoglaló jellegű „valódi” nyelvjárási csángó nagymonográfia megírását is tervezték: „...az anyagfeldolgozás fő célkitűzése a csángó nyelvjárás atlaszának, továbbá egy szöveggyűjteménynek az összeállítása. Távolabbi célként lebeg szemünk előtt a moldvai csángó nyelvjárás monográfiájának megírása” – írta Márton Gyula a Magyar Nyelvőrben 1954-ben (Márton 1954b. 381), de ez az összesítő csángó nyelvjárási monográfia végül csak terv maradt.

Noha a teljes nyelvi rendszer monografikus leírását nem sikerült megvalósítani, de az iskola eredményei a gyűjtött anyag elméleti feldolgozását tekintve is rendkívül jelentősek, és a jövő kutatói számára is hasznosíthatók.

 

Szakirodalom

 

BAKÓ Géza

1962 Contribuţii la problema originii ceangăilor. Studii şi articole de istorie IV.

BÁRCZI Géza et alii.

1967 A magyar nyelv története. Budapest, Tankönyvkiadó (3. kiad.: Budapest, 1980.)

BENKŐ Loránd

1989 A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv LXXXV. 271–287, 385–405. − Megjelent még: A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 188. Budapest, 1990.

BODÓ Csanád

2004a Nyelvek és közösségek vitalitása Moldvában. In: Kozma István – Papp Richárd (szerk.): Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Válogatás a „Változások a Kárpát-medence etnikai tér- és identitásszerkezetében” című konferencia előadásaiból. Budapest, Gondolat–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 150–160.

2004b Nyelvi szocializáció és nyelvi érintkezés a moldvai magyar-román kétnyelvű beszélőközösségekben. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 221. szám, Budapest, 37–66.

2005 Szociolingvisztikai szempontok a moldvai magyar-román kétnyelvű beszélőközösségek kutatásában. In: Kinda István – Pozsony Ferenc (szerk.): Adaptáció és modernizáció a moldvai csángó falvakban. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság, 293–307. − Megjelent még: Magyar Nyelv C. 2004. 3. 347−358.

2006a A magyar nyelvpolitika és nyelvi tervezés lehetőségei Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): A moldvai csángók. Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány, 89–106.

2006b Nyelv vagy nyelvjárás? Státustervezés a moldvai magyar és a dél-dunántúli bojás nyelvváltozatok körében. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi Közösségek – nyelvi jogok. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3. Kolozsvár, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 53–62.

2007a Követéses geolingvisztikai vizsgálat Moldvában. In: Guttmann Miklós – Molnár Zoltán (szerk.): V. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely, 2007. 37–47. (A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai VIII.)

2007b A moldvai magyar nyelvjárások román kölcsönszórétegének területisége. In: Benő Attila − Fazakas Emese − Szilágyi N. Sándor (szerk.):Nyelvek és nyelvváltozatok. Köszöntő kötet Péntek János tiszteletére. I−II. A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 4., Kolozsvár, I. 160−174.

2007c A magyar nyelvi vitalitás területisége Moldvában. In: Zelliger Erzsébet (szerk.): Nyelv, területiség, társadalom. MNyTK. 228. Budapest, 2007. 123–142.

BODÓ Csanád – ERIŞ ELVIRA

2004 A román kölcsönszók használata két moldvai beszélőközösségben. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 221. szám, Budapest, 67–96.

BODÓ Csanád – HELTAI János Imre – Tarsoly Eszter

2003 Nyelvi tervezés Moldvában. In: Drescher J. Attila – Herr Judit (szerk.): A MANYE XI. (pécsi) és XII. (szegedi) kongresszusa nemzetiségi és nyelvpolitikai tárgyú előadásaiból. Szekszárd–Pécs–Budapest, PTE és MANYE, 67–72.

BODÓ Csanád – VARGHA Fruzsina Sára

2007 Jelenségtérképek a Moldvai Csángó Nyelvjárás Atlaszából. Budapest, ELTE, Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék (CD-ROM)

2008 Régi nyelvatlaszok – új módszerek. Nyelvtechnológiai eljárások a nyelvföldrajzban Magyar Nyelv 104. 335−351.

CsángNyA

1991 A moldvai csángó nyelvjárás atlasza. I–II. Szerk.: Szabó T. Attila – Gálffy Mózes – Márton Gyula. A kiadás előkészítői: Murádin László és Péntek János. Budapest (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 193.) 

CSŰRY Bálint

1932a A moldvai csángó igealakok. Magyar Nyelv XXVIII. 1–2. 22–30., 5–6. 148–154., 7–8. 256.

1932b A moldvai csángó kicsinyítő képzőkhöz. Magyar Nyelv XXVIII. 9–10. 300–301. 

DRIMBA, Vladimir

1960 Materiale pentru studiul raporturilor lingvistice româno-maghiare. Cercetări de Lingvistică (Cluj) V. 115–130.

FODOR Katalin

2004 Csángó nyelvföldrajzi kutatás. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 221. szám, Budapest, 97–104.

GÁLFFY Mózes

1964a A moldvai csángó nyelvjárás hangrendszere. Nyelv‑ és Irodalomtudományi Közlemények VIII. 1. 31–44.

1964b A moldvai csángó nyelvjárás mássalhangzó-rendszere. Nyelv‑ és Irodalomtudományi Közlemények VIII. 2. 157–168.

1965 A moldvai csángó nyelvjárás fonéma‑variáns rendszere. Nyelv‑ és Irodalomtudományi Közlemények IX. 2. 257–269.

HeltaiJános Imre

2004 A magyar-román nyelvcserével kapcsolatos vélekedések moldvai kétnyelvű beszélőközösségekben. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 221. szám, Budapest, 125–135.

2005 A moldvai magyar–román kétnyelvű beszélőközösségek etnolingvisztikai vitalitása. In: Cs. Jónás E. – Székely G. (szerk.): Nyelvek és nyelvoktatás Európa és a Kárpát-medence régióiban. Pécs–Nyíregyháza, MANYE – Bessenyei György Könyvkiadó, 170–176.

2006 Nyelvi tervezés és magyarnyelv-tanítás Moldvában. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. Kolozsvár, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. 153–165. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.)

2007a Vélekedések a magyar nyelv területi változatairól Moldvában. In: Guttmann Miklós – Molnár Zoltán (szerk.): V. dialektológiai szimpozion. Szombathely, 126­–132. (A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai VIII.)

2007b Új lehetőségek a moldvai magyar beszélőközösségek nyelvi viselkedésének vizsgálatában. In: Heltai P. (szerk.): Nyelvi modernizáció. Pécs–Gödöllő, MANYE – Szent István Egyetem, 72–77.

HeltaiJános Imre − Tarsoly Eszter

2004 Lehetőségek a moldvai kétnyelvű katolikus közösségek nyelvcseréjének elemzésére. In: P. Lakatos I. – T. Károlyi M. (szerk.): Nyelvvesztés, nyelvjárásvesztés, nyelvcsere. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 118– 125.

JUHÁSZ Dezső

2003a A romániai magyar nyelvjárások atlaszáról, különös tekintettel a csángókra. In: Horváthné Kispéter Zsuzsanna (szerk.): A magyar nyelv és a magyar nyelvű oktatás helyzete Romániában. Nyelvészeti tanácskozás Jászberényben. 2002. augusztus 2. Budapest, 41–46.

2004a Csángókutatás és nyelvföldrajz: egy kérdéskör tudománytörténetéhez. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 221. szám, Budapest, 136–166.

KISS Jenő (szerk.)

2003 Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó

LÜKŐ Gábor

1936 A moldvai csángók. I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. Budapest − Megjelent még: 1. Budapest, 1936. Néprajzi Füzetek 3.; 2. Budapest, Táton, 2002. Szerk.: Pozsgai Péter–Heilig Balázs

MÁRTON Gyula

1954a A csángó kutatások története. In: Tanulmányok a moldvai csángókról. Bukarest, Állami Tudományos Könyvkiadó, 13–56. − Gépelt kézirat. Kriza János Néprajzi Társaság Könyvtára, Kolozsvár

1954b A moldvai csángó nyelvjárás atlaszának munkálatairól. Magyar Nyelvőr LXXVIII. 5–6. 376–382.

1969 A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Budapest (Nyelvtudományi Értekezések 66.) − Az adattári résszel kibővítve megjelent még: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1972.

1973 A romániai magyar nyelvjáráskutatás múltja és mai állása. In: Korunk Évkönyv 1973. Tanulmányok a romániai magyar tudományosság műhelyéből. Kolozsvár, 173–193.

1974Igetövek, igei jelek és igei személyragok a moldvai csángó nyelvjárásban. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó

MIKECS László

1944 A moldvai katolikusok 1646–1647. évi összeírása. Kolozsvár (Erdélyi Tudományos Füzetek. 171.) − Megjelent még: Erdélyi Múzeum XLIX. 1944. 1–2. 52–88.

MUNKÁCSI Bernát

1880–1881 A moldvai csángók nyelvjárása. I–VI. Magyar Nyelvőr IX. 10. 444–455, 11. 481–493, 12. 529–533, X. 3. 101–107, 4. 149–158, 5. 199–205.

MURÁDIN László

1958 A nyelvújítási szók csángó megfeleléseihez. Studia Univ. „Babeş–Bolyai” Tom. III. nr. 6. Series IV. Fasc. 1. 197–199.

1965 Az ly hang a moldvai csángó nyelvjárásban. Nyelv‑ és Irodalomtudományi Közlemények IX. 1. 79–97.

1980 Az e/ë fonémakülönbség megléte és megoszlása a romániai magyar nyelvjárásokban. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XXIV. 2. 169–187.

PÉNTEK János

2004 A moldvai magyar nyelv szótára – elvek és problémák. In: Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai. 221. szám, Budapest, 180–196.

2008 A belső tagolódás kérdése a moldvai magyarban a szóföldrajz alapján. In: Jakab Albert Zsolt – Keszeg Vilmos – Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Kultúrakutatások és értelmezések. Kolozsvár, BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék – Kriza János Néprajzi Társaság, 11−38.(Kriza Könyvek 32.)− Megjelent még: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények L. 2007. 31–55.

POP, Sever

1940 Yrjö Wichmanns Wörterbuch des Ungarischen Moldauer Nordcsángó und des Hétfaluern Csángódialektes. Buletin Linguistique VIII. 175–179. − 2. ed.: In: Pop Sever: Recueil posthume de linguistique et dialectologie. Roma, 1966.

RMNyA

1995−2011 A romániai magyar nyelvjárások atlasza I–XI. Az anyagot gyűjtötte és a kéziratot összeállította Murádin László. Szerkesztette és a kiadást előkészítő munkacsoportot irányította Juhász Dezső. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság

RUBINYI Mózes

1901a A moldvai csángók múltja és jelene. Ethnographia XII. 3. 115–124, 4. 166–175.

1901b Adalékok a moldvai csángók nyelvjárásához: Magyar Nyelvőr XXX. 2. 57–65, 3. 109–116, 4. 170–182, 5. 227–235.

1902 Újabb adalékok a csángók nyelvjárásához. Magyar Nyelvőr XXXI. 1. 1–7, 2. 82–87, 3. 143–148, 4. 202–208.

1908 A moldvai csángók nyelvjárásához. Nyelvtudományi Közlemények XXXVIII. 3. 257–265.

SZABÓ T. Attila

1956 A kicsinyítő‑becéző képzők a moldvai csángó nyelvjárásban. In: A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1945–1955. Bukarest, 445–491., 631–633. − Megjelent még: Elavult, halódó és élő kicsinyítő‑becéző képzők a moldvai csángó nyelvjárásban. In: Uő: Nép és Nyelv. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980. 102–165., 652–655.

1959 A moldvai csángó nyelvjárás kutatása. Magyar Nyelvjárások V. Budapest, 3–41. Térképmelléklettel. − Megjelent még: Nyelv és irodalom. Válogatott tanulmányok, cikkek. V. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1981. 482–527., 599–609.

SZARVAS Gábor

1874 A moldvai csángó nyelvről. Magyar Nyelvőr III. 1. 1–6, 2. 49–54.

VÁMSZER Márta

1954 A moldvai csángó nyelvjárás alaktana. Tanulmányok a moldvai csángókról. Bukarest, Állami Tudományos Könyvkiadó, 275–331. − Gépelt kézirat. Kriza János Néprajzi Társaság Könyvtára, Kolozsvár

WICHMANN, Yrjö

1936 Wörterbuch des Ungarischen Moldauer Nordcsángó und des Hétfaluern Csángódialektes. Helsinki

 

(folytatása következő lapszámunkban)



[1]A szerző következetesen többes számot használ.




.: tartalomjegyzék