Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Október
Blénesi Éva

Éthosz, mérték, felelősség (Széljegyzetek Lőrincz Csaba maximáihoz)

Mit számíta Te, az Ő,az én halhatatlanságom –

 egyedül küzdelmünk számítazegyetemes megmaradásért.

(Szilágyi Domokos)

 

Reflexióra s egyszersmind önvizsgálatra késztető könyvvel találja szembe magát az olvasó, ha kézbe veszi Lőrincz Csaba A mérték[1] című, sok szempontból is rendhagyó  könyvét. Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv és Zelei Miklós kiváló szerkesztői munkáját dicséri, hogy a kötet összeállításakor megtalálták azt a rendezőelvet egy műfajilag rendkívül eklektikus írások halmazában, amelyben a szövegek egymásra épülve, egymást kiegészítve és erősítve egy fősodor mentén harmóniába rendeződtek, hogy végül egy valóban mértékadó, impozáns kötetté szerveződjenek.

De lássuk mi teszi rendhagyóvá a kötetet? Első látásra azt válaszolhatnánk, hogy a volumene, hiszen egy közel 800 oldalas könyvet tart a kezében az olvasó. Egy fokkal később a kötettel való ismerkedésben a tartalomjegyzék is jelzi, hogy nem szokványos kötettel van dolgunk, hanem olyan szövegek gyűjteményével, amelyek Lőrincz Csaba illetve a róla szóló írásokat tartalmazzák. A szerkesztőknek tehát meg kellett találniuk azt a dinamikus egyensúlyt és azt a belső logikát a kéziratok rendezésében, amely mentén összeilleszthetővé váltak egymással az egyes írások, hiszen egyaránt találunk közöttük fordításokat, irodalomkritikákat, olvasónaplószerű skicceket, morálfilozófiai értekezéseket,  torokszorítóan őszinte baráti visszaemlékezéseket, pengeéles logikával építkező elemzéseket, törvény-koncepciókat, tényfeltáró dokumentumokat, előadásokat, interjúkat, recenziókat,  képeket, nekrológokat.

A kötet alaptónusát megadó Pethő Sándor Értékkel és mértékkel. Morálfilozófiai jegyzet egy életmű keletkezéstörténetéhez című kötetnyitó írása és a kötetzáró A szerkesztők jegyzete illetve a Bibliográfiai jegyzetek mintegy keretbe fogják a kötet 7 fejezetre tagolódó írásait. A szerkesztői elgondolások szerint Lőrincz Csaba írásai  műfajuktól és témájuktól függetlenül négy alkotói korszakra tagolva,  kronológiai sorrendet követnek, ahol az első ciklus azokat a szövegeket tartalmazza, amelyeket Lőrincz Csaba még Romániában írt 1980 és 1986 között, a második ciklustól (1987 – 1997) kezdődően olyan írások sora következik, amelyeket Lőrincz Csaba önálló szerzőként illetve társszerzőként jegyzett vagy publikált;  a harmadik ciklus szövegei zömmel az Orbán-kormány ideje alatt keletkeztek, 1998 és 2002 között, amikor Lőrincz Csaba vezető diplomataként szolgált,  a negyedik ciklusba pedig a  2003 – 2008 –i időszakban született írások kerültek. Sokak számára a kötetben található  Dokumentumok című különös jelentőséggel bíró fejezetből derül csak ki, hogy a köztudatban státustörvényként meghonosodott törvény koncepciójának kidolgozója Lőrincz Csaba volt. Szintén a Dokumentumok című fejezetbe került Lőrincz Csaba és a Szekuritáte című összeállítás. A Lőrincz Csaba megfigyelési és vizsgálati anyagából készült szemelvényeket Borsi-Kálmán Béla történész, diplomata válogatta, fordította és látta el bevezető szöveggel. Külön fejezetbe kerülnek Lőrincz Csaba közvetlen hozzátartozóival és munkatársaival készített beszélgetések Lőrincz Csaba, a béke embere címmel. Végezetül pedig az  In memoriam Lőrincz Csaba című fejezetben a búcsúbeszédek kapnak helyet.  

Ám sem a terjedelem sem pedig a sokszínűség önmagában még nem lenne elegendő ahhoz, hogy rendhagyóvá tegyen egy könyvet. Ami igazán rendkívülivé teszi, az a szerkesztői elvnek köszönhető igazi katartikus élményt nyújtó „dramaturgia”. Az olvasás előrehaladtával ugyanis egyre erősebb kontúrokkal bontakozik ki előttünk egy legbelső rendező központ, jelesül Lőrincz Csaba eddig rejtett énjének az írásokból immár kibontható, láthatóvá váló markáns énje, akiről Borsi-Kálmán Béla találóan írja: „igazi, hamisítatlan, >>szürke eminenciás<<”[…] „Holott minden volt, csak nem szürke, középszerű; ellenkezőleg: ragyogó intellektusú politikai elemző, mélyen érző ember, igazi gondolkodó volt…”[2]

A könyv olvastán egy olyan szolid morális alapokon nyugvó alkotói-gondolkodói én bontakozik ki a szemünk láttára, aki önvizsgálatra és reflexióra készteti azt is, aki személyesen ismerhette, de azt is, aki csak a jelen könyvből, az írásai alapján találkozott Vele, hiszen az írások alanya értékmércét állít olvasója elé, amelyhez képest ki-ki a maga módján megmérettetik. A könyv borítóján található portré láttán önkéntelenül is  eszébe jutnak az olvasónak Hesse – egyébként Lőrincz Csaba kedvenc írójának – szavai A pusztai farkasból: „Már első látásra határozottan jelentékeny, ritka és rendkívül tehetséges embernek tűnt, arca szellemiségtől sugárzott, végtelenül finom és fürge arcjátéka érdekes, roppant eleven, fölöttébb kifinomult és érzékeny lélekről árulkodott. Ha beszélgetés közben nagy ritkán megfeledkezett a konvenciókról és idegenségéből kilépve személyes, közvetlen hangon beszélt, a magamfajtát rögtön lenyűgözte, mert másokkal ellentétben szárnyaltak gondolatai, a szellem világában olyan, szinte hűvös tárgyilagossággal, megfontoltsággal és tudással mozgott, amelyre csak igazán szellemi emberek képesek, akikből hiányzik a becsvágynak még a csirája is, és akik sohasem csillogásra, mások meggyőzésére vagy saját igazuk bizonygatására törekednek.” [3] A kötetben szerepel ugyanez a portré, ami a borítón található, alatta a következő felirattal:  „Meggyötört, töprengő, közép-európai arc”. Én ismét csak Hesse szavaival egészíteném ki a képfeliratot: „Ez a pillantás sokkal inkább bánatos volt, mint ironikus, mélységesen mély és reménytelenül bánatos; csöndes, mintegy szokássá és életformává vált kétségbeesést tükrözött. […] áthatolt egész korunkon, öntelt, sekély szellemiségünk pökhendi nyüzsgésén, törtetésén, hiúságán és felszínes játszadozásán – és jaj, bizony még korunk, szellemiségünk, kultúránk fogyatékosságainál és kilátástalanságánál is sokkal mélyebbre, sokkal távolabbra hatolt. Az emberiség szívéig hatolt, föltárta egy gondolkodó, s talán tisztánlátó ember minden kételyét az élet méltóságában és értelmében. – Lám, mind ilyen majmok vagyunk! Íme az ember! – mondta a pillantás, és a szellem minden dicsősége, felvillanása és vívmánya, az emberi lét magasztosságára, nagyságára és halhatatlanságára való törekvés egy csapásra összeomlott és majomkodássá vált!” [4]

De lássuk mi teszi meggyötörtté, töprengővé a borítón látható, távolba merengő arcot? Milyen pályarajz kerekedik ki a könyv szerzőjéről az írások nyomán?  A könyvben szereplő korai dokumentumokból, beszélgetésekből, írásokból kiderül számunkra, hogy milyen traumák érték, mely kérdések, filozófiai irányzatok érdekelték, foglalkoztatták, kik voltak azok a gondolkodók, akik leginkább hatottak rá. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy már pályája kezdetén erőteljes érdeklődést mutatott az ismeretelméleti, nyelv-  és morálfilozófiai kérdések iránt és ezen ismeretek döntően meghatározták a későbbi elméleti-gyakorlati tevékenységének irányultságát, a  politikai döntéseket előkészítő szaktudósét és a későbbi diplomatáét egyaránt. „A morális kérdés –  olvashatjuk egy korai írásában – kétféle megválaszolása két különböző ismeretelméleti álláspontot von maga után. A morális ítéletnek van befolyása az elméletek megválasztásában és kidolgozásában. Az elméletek viszont, mivel nyelvi rendszerek, nem tudnak számot adni semmiféle morálról. A morál számára csak az elméletek között nyílik szabad tér, s ha van elméletek közötti tér, akkor elméleteknek kell lenniük és nem egyetlen, totális elméletnek. Utóbbiban nincs, ahol morál legyen.

Azt hiszem, a tudományelmélet egyik fontos problémájának lényege az itt taglalt kérdéshez vezethető vissza. A tudományelmélet nem tud mit kezdeni a sokféle tudományos elmélettel, mert azt kérdezi, hogy melyik az egyetlen jó, a minden tekintetben üdvözítő. Azt kérdezi, hogyan jó egy elmélet mindenre? És morális megfontolásból – ami van, az jó! – nem kérdezi meg azt, hogy mire jó egy elmélet és mire nem jó. De ha lemondanánk az egyetlen elméletről, pontosabban arról, ami egy elméletet tudományossá tesz, elmondanánk a tudomány meglévő pozíciójáról.

Ha mégis bekövetkezik a fordulat, a tudományt kevésbé lehet majd felhasználni propagandacélokra, és kevésbé lehet kisajátítani társadalmi ideológiák támogatására. Ha elismerjük majd az elmélet pluralitást, a tudomány mobilitása valószínűleg növekedni fog. Inkább koncentrálhat ekkor a megismerés, s lehet, hogy megtudjuk: mi a nyelv, és mi a megismerés - talán …”[5]

A Limes kör 1986. novemberi helyzettudat-identitástudat vitájához való hozzászólásából megtudjuk, hogy milyen kulcsszerepet játszott Lőrincz Csaba életében a megismerés: „Ezért vonz engem a megismerés, az, hogy próbáljam biztosítani ismereteimet és ismereteimen keresztül az egzisztenciámat. Mert ami számomra egyelőre a helyzet fogalmába beemelhető – az a kudarcélmény. Ha ez így van, és ha nekem nincs amiért elkülönítenem a helyzettudatot és az önazonosságtudatot, akkor ebből sajátos álláspont következik. Nem a tragikus irónia álláspontja, amiről Cs. Gyímesi Éva beszél, hanem az egzisztenciális iróniáé. Ez bizonyos vonatkozásban több, mint a tragikus irónia. Miről van szó? Arról, hogy saját egzisztenciám nevében, lévén hogy saját egzisztenciámon kívül nem találok semmiféle értéket a környezetemben, lemondok mindenről, hogy egzisztenciámat valahogy biztosítsam, mert akkor talán mégiscsak találhatok valamiféle értéket.”    

A korai korszakból származó szövegek két idézett passzusának  kulcsszavai: érték, megismerés, morális kérdések; mindhárom olyan fogalom, amely vezérmotívumként végigvonul Lőrincz Csaba egész a munkásságán legyen az  elvont morálfilozófiai kérdésekről való értekezés  (Egy ismeretelméleti problémától a morális kérdésfelvetésig) vagy  pragmatikus politikai célokat kitűző stratégiai elemzés  (A magyar nemzetpolitika változásai). 

Azért tartom fontosnak elidőzni ennél a kérdésnél, mert Lőrincz Csaba egész munkássága arról szólt, ahogyan arra Borsi-Kálmán Béla igen találóan rámutatott, hogy legbelsőbb értékeihez hű maradva, saját szűkebb és tágabb környezete számára a leghasznosabbat tegye. Így lett belőle több mint két évtizeden át a Fidesz külpolitikai tanácsadója, olyan háttérember, aki belső elemzéseket írt, háttéranyagokat készített, törvények koncepcióit dolgozta ki, külpolitikai stratégiai elemzéseket írt. Elméleti íróként és politikai döntéshozóként is az egyik legnehezebb, legnagyobb kihívást jelentő feladatot vállalta tudatosan magára vagyis azt, hogy a politikában az érték és érdek legtöbbször egymásnak feszülő  minőségeit összebékítse. Azzal is tisztában volt, és kristálytisztán meg is fogalmazta az egyik tanulmányában, hogy „Ha egy fogalommal szemben a politikai hasznosíthatóság feltételét támasztjuk, ez nem mindig válik az elméleti koherencia javára.” [6]

Akárcsak Bibónál, Lőrincz Csaba munkásságában is az erkölcs és politikai cselekvés szorosan összefonódik, okfejtéseinek hátterében mindig felfedezhető az állásfoglalása, hogy számára a két dolgot nem lehet elkülönülten kezelni. Politológusként világosan látta, hogy a demokratikus politika gyakran erkölcsi dilemmák elé állítja a gyakorlati politikust, ám számára a legkevésbé sem volt lényegtelen, hogy milyen súlya, jelentősége van az erkölcsös viselkedésnek, az erkölcsi jellemnek a dilemmák megoldásában.  „A politika – olvashatjuk Max Weber A politika mint hivatás című művében – olyan üzemmé fejlődött, amelyet szükségképpen a hatalomért vívott harcban és az alkalmazott harci módszerekben járatos, a modern pártharcok iskolájában edződött emberek működtetnek.”[7]

Lőrincz Csaba azon kevesek közé tartozott, akik a politizálást hivatásszerűen művelte.  A Max Weber-i  gondolaton  továbbmenve úgy is fogalmazhatnánk, hogy ebben az érdeküzemben Lőrincz Csaba beállt érték és érdekegyeztető, de legfőképp értékőrző munkásnak, hiszen cselekedeteit napjaink politikacsinálói többségével ellentétben  – tisztelet a kivételnek - nem a rövidtávú politikai/anyagi haszonszerzés, a tetszésindex növelése,  a szereplésvágy, a dominanciára való törekvés,  hanem a  szolgálat, a közösségi célok, a kisebbségi sorsban élő magyar közösségek iránti felelősség motiválta és a távlatos gondolkodás jellemezte. Joggal mondható el tehát,  hogy döntéseit erkölcsi maximák vezérelték. Ezeknek az erkölcsi maximáknak a fókuszában pedig nem valamilyen a mindennapi cselekvéstől elrugaszkodott, absztrakt és időtlen morális szempont állt, hanem a gyakorlati cselekvések következményei iránt érzett komoly felelősség. Akár teoretikusi tevékenységét vesszük alapul, akár politikai cselekvéseit, mindkettőről elmondhatjuk, hogy egyfajta felelősségetika[8] hatotta át, amely minden esetben számolt az egyén cselekedeteinek társadalmi következményeivel, a határon túli magyar kisebbségi közösség életére gyakorolt hatásaival.

Különös jelentőséggel bír a morális felelősség kérdésének a felvetése a kisebbségi önrendelkezési jog gyakorlásának konkrét körülményei kidolgozásakor, hiszen az autonómia erősen vitatott szimbólummá és potenciális konfliktusok forrásává vált a kisebbségpolitikában. „Egy olyan elmélet, legyen az bármennyire koherens, mely akár hallgatólagosan is magába építi az erőszakot mint kalkulált eszközt nemzetpolitikai célok elérésére, morálisan elfogadhatatlan, és nyugodt lelkiismerettel politikailag sem képviselhető. Mint ahogy az sem, ha sorsukra akarjuk hagyni a határon túli magyar kisebbségeket – ha ez egyáltalán az erőszak elkerülésével lehetséges, amit egyébként kétlek. A politika számára elfogadható elmélet morálisan elfogadható elméletet jelent. Ha nem az, akkor hibás a teória. Az immorálitásnak tudvalevőleg nincs elmélete. Ez a politika számára is, ha akarja, menedék lehet, vagy kell, hogy legyen.”[9]

Lőrincz Csaba a demokratikus politika egyik legfontosabb ismervének az erkölcsi motivációk által közvetlenül meghatározott politikai gyakorlatot tekintette. Írásaiban a kisebbségpolitikai tárgyú kérdéseket mindig egy tágabb, nemzetközi kontextusba ágyazva  tárgyalta annak biztos tudatában, hogy  a mindenkori kisebbségpolitika, jelesül a magyar kisebbségi politika  sikerességének előfeltétele, hogy a partikuláris érdekek  és univerzális érdekek között világosan és érthetően megteremtődjenek a kapcsolódási pontok.  Mindazok részéről, akik a politizáláshoz a pillanatnyi belpolitikai haszonelvűség  szemszögéből közelítettek, gyakran érte az a vád, hogy túlságosan elvont és elméleti és kevésbé pragmatikus, holott akik a személyét  komolyabban és közelről ismerték, azt tapasztalhatták, hogy Lőrincz Csaba munkásságának egy másik fontos ismérve, hogy a koncepciók kidolgozásakor az elméleti keretet a legapróbb konkrétumokig kidolgozta, gyakorlati tartalmakat rendelt hozzá, mindezen közben  a rengeteget tárgyalt, vitatkozott, konzultált és konszenzusra törekedett vitapartnereivel, bevonta a probléma megoldásába, a célok kijelölésébe, s az azok megvalósítását szolgáló eszközök kiválasztásába. Magyarán, a nyitott jogalkotás módszerének és kultúrájának a meghonosításán fáradozott.

Lőrincz Csaba írásait olvasva értettem meg igazán, hogy mit is jelent tulajdonképpen a a performativ gondolkodás, hogy a legelvontabb gondolatok hogyan hasznosulhatnak a   hétköznapok jó gyakorlataiban.    

A kötetben szereplő Lőrincz Csaba-írásokból  egy torzóban maradt gazdag alkotói pálya rajzolódik ki, ám munkássága mégsem a lezártság képzetét kelti az olvasóban, legkevésbé pedig a „halott papírhegyekkel” való szembesülést kínálja,  ahogyan a szerzőjük egyik korai írásában vizionálta, hanem egy nagyon is élő,  tartalmában gazdag és távlatos gondolkodásra serkentő írásokkal való termékeny találkozás élményét.     



[1]Lőrincz Csaba: A mérték. Egybegyűjtött írások tőle és róla. Budapest, 2010, Pro Minoritate Alapítvány – Méri Ratio Kiadó. 

[2]Borsi-Kálmán Béla: Búcsú a „szürke eminenciástól”. Lőrincz Csaba (1959 – 2008) emlékére. In: Lőrincz Csaba: i. m., 697.

[3]Herman Hesse: A pusztai farkas. Budapest, 1992, Balassi Kiadó. 9–10. (Ford. Horváth Géza).

[4]Uo. 10–11.

[5]Lőrincz Csaba: i.m. 58–59.  

[6]Lőrincz Csaba: Nemzeti önrendelkezés,kisebbségi önrendelkezés. I. m. 129.

[7]Max Weber: A politika mint hivatás. In: Medvetánc Füzetek. Budapest, 1989, ELTE, MKKE, Művelődéskutató Intézet. 26. (Ford: Lannert I. – László G.)

[8]A „felelősségetika” kifejezést Szécsi Gábortól kölcsönöztem. Lásd Szécsi Gábor: Etika és politikai kommunikáció  http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/Szecsi_Etika_es_Pol_Komm.pdf

[9]Lőrincz Csaba: Nemzeti önrendelkezés,kisebbségi önrendelkezés. I. m.. 135.




.: tartalomjegyzék