Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Október
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

MAGÁNTÖRTÉNELEM

 

Ha Földi István a múlt század elejének kézdivásárhelyi világát és embereit örökíti meg a korábban az Olvasólámpában mártárgyalt munkájában (Századelő az udvartereken), Dávid Imre könyve1 „arra törekszik”, hogy minél átfogóbb képet adjon „a 30-as évek és az azutáni idők Kézdivásárhelyéről”. Szerzője köztiszteletben álló nyugalmazott tanár, középiskolás éveim rangos iskolájának, a kantai gimnáziumnak egykori oktatója. De nemcsak ő, mert – sajátos módon – a könyv 85. oldalától a 116. oldalig három fejezetet Dombi Jenő agrármérnök jegyez, aki a gazdálkodók életéről, a katrosai közbirtokossági erdőkről és legelőkről, valamint a katrosai erdőlésről tesz közzé ihletett, leginkább a Földi István stílusát idéző, emlékező betéteket. Véletlen, vagy nem, nem tudható, de mindkét könyvben találunk a szövegbe beékelve egy-egy receptet: Földi István a juhtúrós puliszka elkészítését írja le nagyon plasztikusan, Dombi Jenő pedig szintén ajó székely puliszka elkészítését osztja meg a kötet olvasóival. Az igaz, hogy sokkal igényesebb szerkesztést, szöveggondozást, kivitelezést is el tudtam volna képzelni ennek a könyvnek az esetében, mégsem bántam meg, hogy kezembe vettem, s alaposan végigolvastam. Kézdivásárhelynek és környékének az „egykori” élete, történelme rendkívül érdekel. Kíváncsi vagyok, hogyan éltek, mit csináltak az emberek itt, ezen a környéken a történelem különböző időszakaiban. És ebben a kis könyvben is sok olyan, számomra még ismeretlen adatra bukkantam, amelyek gazdagították a városról és a város környékéről az eddigi ismereteimet.

Valahonnan gyermekkorom első tíz évéből hozok magammal egy szót, és csak most jöttem rá, ebből a könyvből, annak a jelentésére. Apám és nagybátyám között, aki kitűnő asztalos volt, nemegyszer elhangzott a szportin’ szó: megyek a szportin’ba stb. Innen tudtam meg, hogy a Sportind egy olyan szövetkezet volt, amelybe az 1948-as államosítás után tömörültek a városka legjobb, korábbi céhes mesterei és (jobb híján) sporteszközöket, sportfelszereléseket kezdtek itt együtt gyártani. Hogy nem is akárhogyan, bizonyíték erre az is, hogy például az 1952-es Helsinki Olimpiára az összes felszerelést a kézdivásárhelyi Sportindtól rendelték meg. Sajnos, csak rövid életű volt ez a vállalkozás, tudjuk meg Dávid Imre könyvéből, mert 1959-ben megszüntették, felszámolták.

A szerző érdekes leírását, magyarázatát adja Kézdivásárhely jellegzetes építkezési formájának, az udvartérnek is, aminek a nevében, az összetételében benne van az udvar is, meg a tér is: olyan terület, amit az udvartérben lakó minden tulajdonos a saját magánterületéből vett ki azzal a céllal, hogy azon a részen, az udvartér többi lakosával együtt, közlekedjen. Tehát az udvartér minden ott lakó magántulajdona.

Dombi Jenő agrármérnök úr írói vénára valló, ihletett betétei után a tanár úr felsorolja Kézdivásárhely lakosait 1930 és 1944 között, különös tekintettel a kereskedőkre; aztán a fő foglalkozásokat, de a Fortyogónak, a Józsiás-kertnek és a kézdivásárhelyi családoknak, a kereskedelemnek, a piacozásnak is külön fejezeteket szentel.

Földi István könyvében, a vargák természetéről szólva, azt olvassuk, hogy: „Messzi vidékről jött szaktársat csak akkor tűrtek meg maguk között, ha kiváló mesterember volt, vagy ha beházasodott valamelyik varga-családba.” De ez Földinél csak aprócska szálka, ebben a könyvben viszont többször visszatér a szerző itt-ott csapongó, néha indulatos szövegében az idegenek, a városba került „jövevények”, „kommunisták” stb. ostorozása, akik „hozzá nem értőként” rengeteg bajt okoztak a városka életében. Ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy a főtéren az aszfaltjárdát, a főtér és a Vasút utca kockakővel való burkolását 1937–38-ban az akkori román „primár”, Georgescu Dumitru (Duci bácsi) hajtatta végre, az igaz – teszi hozzá –, hogy „szemkiszúrásból”, hogy ellensúlyozza az akkori városvezetők pazarló, a város vagyonát fosztogató ügyleteit.

Hogy milyen, számomra értékes, „újdonságokkal” szembesültem a kötet olvasásakor?

Például: hogy hol volt valamikor az Unió-kert a városban (24-es Udvartér); ki volt Sinkovits Aurél, a mai focipálya névadója; hol, melyik udvarterek gangjaiba (10, 11, 13, 14, 16) voltak beállva a második világháború idején a Lemhény–Bereck felől betörő orosz csapatok ellen felálló, a frontot védő német páncélos egység tankjai; hogy amikor Csavar Istvánnak a Vigadó pincéjében található likőrgyárát feltörték, egy német tiszt felgyújtotta azt, így akadályozván meg a fosztogatást; hogy Csavar Bálványosi gyógykeserűje igen keresett likőr volt akkoriban; hogy miért tették tönkre a Vigadó páholysorát, és miért csináltak egy addig 900 férőhelyes épületből 400 férőhelyeset; hogy Nagy Ferenc kútásás közben fedezte fel a mai Fortyogó nevű, szénsavas borvízforrást; hogy a két háború között a városi kórház mellett tizenkét orvosi magánrendelő állt a lakosság szolgálatára; hogy Török Ferenc sebészdoktor úr jól felszerelt szanatóriummal rendelkezett, és hobbija volt a versírás; hogy Szonettek címmel egy versgyűjteménye is megjelent; hogy állítólag abban a házban, ahol mi most lakunk, volt Hollanda Pál fogászati rendelője; hogy a lakosok között ilyen nevek is szerepelnek, mint: Dusán Zorán fémes szakember, a Sportind dolgozója; Theisinger Philip, korábbi katonatiszt, közgazdász, aki még az első világháborúból maradt vissza; Braşoveanu Teodor kocsma- és beállóhely-tulajdonos; Fodorovics (Teodorovics) Mihály első világháborús, Bukovinában született tizedes; a Müllerek, akiknek külön udvarterük volt (a 9-es); a Wappelek, Krenitzkyk, Winternitz gabonakereskedőék, Hahn Jakab mézeskalácsos, Klein Zsigmond órásmester, Negustoru Ion textilüzletes, egyszóval volt itt szépen keveredés, voltak itt, ha nem sokan is, korábbi „jövevények” is, igaz, nem kommunisták, akik igen jól megtalálták a helyüket a városban; hogy akkoriban 9 szeszgyár és 2 sörgyár működött Kézdin, és volt egy Piplinger-féle szappangyár is; hogy hol volt (a mai Bujdosó vendéglő helyén) és hogyan működött az igen szép könyvtárral rendelkező Úri kaszinó; hogy a gázasok épületének helyén, környékén még egy futballpályája volt a városnak; hogy a telefonközpont a mai OTP Bank épületében volt stb. – nos, egyebek mellett ilyeneket is meg lehet tudni ebből a könyvből. Persze, csak azoknak, akiket ez érdekel. (Fekete Vince)

 

SKANDINÁV UTAZÁS

 

Virgonc kölyökkoromban, annyi más fiúgyermekhez hasonlóan magam is faltam a kalandkönyveket, s őszinte meggyőződéssel vallottam, hogy a világon elképzelhető legjobb arcok az indiánok, a kalózok és a vikingek.

Hogy ezek közül a vikingek lehetnek a legerősebbek, abban egyetlen józan süldő gyerek sem kételkedett, pedig akkor még nem is nem sejtettük, hogy a Discovery nevű tévéadó majd lesz elég infantilis és szemtelen, hogy erről külön „tudományos” adást csináljon.

Ehelyett kénytelenek voltunk remek könyvekkel beérni, s ezek közül számomra meghatározó élmény volt Bengtsson Vikingek című alapműve3, amelyből mai napig sem sikerült teljesen kigyógyulni.

Rőde Orm, azaz Vörös Kígyó kalandjai felnőtt fejjel olvasva is lenyűgőzőek, a könyvet ma is lényegesen többre tartom lektűrnél. „Egyszerűen” egy remekbe írt regény, változatos, fordulatos, kitűnően felépített karakterekkel, hiteles történelmi háttérrel, s az egészet körbelengi egy furcsa, fanyar és szikár humor, amiről időnként nehéz eldönteni, tényleg humornak szánták-e, vagy csak így gondolkodnak. Erről jut eszembe, régi mondás, hogy Isten is őrizzen a vidám és kegyetlen emberektől: nos, ennek szellemében a vikingeken sem nevethettek többet az ezredfordulón, mint nyilas-lovas kollégáikon, a kalandozó magyarokon.

Van ebben a kétkötetes regényben minden, ami egy skandináv történelmi tablót teljessé tehet: harc, szerelem, harc, intrika, harc, rablások, harc, hajózások, harc, királyi udvar, harc, rabszolgaság, harc, sötétség, köd, és esmen harc. A magyarok ugyan hiányoznak a mórok, zsidók, írek, arabok és sok másféle nép alkotta kavalkadból, de a második részbe azért vigaszágon belefér még egy besenyő kaland, s az már mégiscsak otthonosabban hangzik nekünk.

Rengeteg bölcsességet megtudhatunk Bengtsson könyvéből, ilyeneket például, hogy a juhtenyésztésnek igen jót tesznek a levágott fejek a sövényen, továbbá hogy a karácsonyi véreshurka fölött marcona férfiembernek sem szégyen sírva fakadni, valamint azt is, hogy a harcosoknál csak a költők érdemesülnek nagyobb elismerésre.

Ezekkel mind én is egyetértek, negyvenévesen éppúgy, mint tizenkét évesen: s éppen ezért valószínűleg még máskor, újra és újra elolvasom ezt a könyvet, tizenhatodikszorra is: mert öröm és kitűnő utazás minden alkalommal.

Amely örömet és utazást minden olvasónak kívánok: korosztálytól függetlenül. (György Attila)

 

KÖLTEMÉNYEK AZ ALKONYATRÓL, SZÉLRŐL, NAPRÓL, HOLDRÓL

 

Szinte havonta újraolvasom Iszaak Babel Lovashadsereg című novellaciklusát3. Figyelembe véve, hogy immár öt-hat éve űzöm ezt a sportot, nyugodtan kijelenthető, hogy nagy bajok lehetnek a fejemmel. Eleinte valószínűleg „csak” a novellák hajmeresztő kegyetlensége nyűgözött le, aztán szép lassan már a kötet egyéb „szépségeire” is rá tudtam csodálkozni. De lássuk, miről is szól ez kis könyvecske?

1920 elején Pilsudski marsall elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon Oroszországon az évszázadok során elszenvedett sok-sok sérelemért. 1920 áprilisában indul a lengyel támadás a polgárháborúban kivérzett Oroszország ellen, májusban elfoglalják Kijevet, és jelentős területeket szereznek Fehéroroszországból. Május végére az oroszok visszafoglalják ezeket a területeket, július végén pedig már Varsó alatt vannak, sőt, annyira ott vannak, hogy a lengyeleknek csak francia segítségével sikerül visszaszorítaniuk őket. A lengyel–orosz háborúnak végül a rigai béke (1921. március) vet véget, amelyben az oroszok jelentős területi engedményekre kényszerülnek. (Mint tudjuk, a II. világháború végén Sztálin generalisszimusz „állítja helyre” a lengyel–szovjet határt…)

Nos, erről a hadjáratról szól Babel 35 darabból álló novellafüzére. 1920 májusában érkezett az ezer kilométeres arcvonal Délnyugati Frontján harcoló hat hadsereg egyikéhez, a Bugyonnij vezette Első (kozák) Lovashadsereghez. Négy hónappal később, szeptember 23-án a fiatal író „teljesen kimerülten, férgektől és heveny asztmától gyötörten” visszatért szülővárosába, Odesszába, hogy papírra vesse a hadjáratban szerzett tapasztalatait volhíniai lengyel parasztokról, galíciai zsidókról, kegyetlenkedő vagy éppen hősiesen harcoló kubáni kozákokról. Az eredmény pedig többtucat elképesztő történet és ragyogó portré, „kozákosan” színpompás köntösbe öltöztetve.

Mint már említettem, eleinte egyáltalán nem figyeltem a Lovashadsereg „költészetére”. Pedig mekkora a kontraszt a szemünk előtt lezajló események és a háttér „légies” költészete között! Vegyük például a holdra vonatkozó jelzőket, hasonlatokat, metaforákat:

– „A hold kígyókkal és ragyogó gödrökkel behintett folyó, tele zajjal, füttyel, dallal”;

– „A hold pucér fénye kiapadhatatlan erővel ömlött a városra”;

– „A városban ott kószált a hajléktalan hold”;

– „Mezítelen holttest hevert a vasúti töltés alján, s a holdfény ott folydogált szétterpesztett lába között”;

– „A hold mint valami silány vásári fülbevaló lógott felettünk”;

– „A tó felett felkúszott a hold, zölden, akár a gyík”;

– „Görnyedt alakját elönti a hold, amely mint valami kihívó tüske ágaskodik ott fenn az égen” stb., stb.

Ismétlem: miközben ilyeneket olvasunk, hullák vagy hullajelöltek hevernek az előtérben: „Halott aggastyánt pillantok meg hanyatt fekve, a torkát kiszakították, arcát szablya hasította ketté, a kékes vér mint valami ólomdarab tapadt oda a szakállához”; „Ott ült, hátát egy fának vetve. Két, csizmába bújtatott lába szétterpesztve, szemét le nem vette rólam, s óvatosan felhúzta az ingét. A hasa kiszakítva, a belei egész a térdéig kúsztak, látszott szíve lüktetése” stb.

Persze, tisztában vagyok én azzal, hogy kimásolhatom az összes metaforát, ami a Lovashadseregben az alkonyatra, szélre, napra, holdra és egyébre vonatkozik, akkor sem fogom megtudni soha, miből áll Babel „boszorkánykonyhája”. Egy dologra viszont megesküszöm: a Lovashadseregnél „tisztább” művészet nem sok van a világirodalomban. Zenében hallani, festményeken látni néha ilyent. Nem is olyan régen véletlenül a Lovashadsereg mellé került egy Marc Chagall-album az asztalomon. Mintha ugyanaz a kéz írta-festette volna őket! Bár az is lehet, hogy csak a szemem káprázott… (Lövétei Lázár László)

 

TÖKFILKÓK SZÖVETSÉGE4

 

Ha valaki veszi a fáradságot és az interneten a Wikipédia szabad enciklopédia keresőjébe beüti azt a szót, hogy: gyomorkapu (lat. pylorus, pyl: kapu, orus: őr), akkor miután megjelenik a szó tömör orvosi meghatározása (a gyomor patkóbélhez kapcsolódó része, erős simaizomgyűrű, szerepe a táplálék patkóbélbe juttatásában van), majd röviden szó esik a gyomorkapuval kapcsolatos lehetséges megbetegedésekről (gyomorkapu-szűkület, gyomorrák), továbbá két, a gyomorról készült ábrán is legeltetheti szemét az erre kiváncsi, befejezésül egy lakonikus alfejezetecskében ez áll: „Kulturális jelentőség: John Kennedy Toole: Tökfilkók szövetsége című könyvében a főszereplő Ignatius J. Reilly-t a gyomorkapujának szeszélyes viselkedése gyötri.”

Elsőre némiképp csintalan ötletnek tűnik kulturális jelentőséget tulajdonítani valamely anatómiai szervnek, valahogy úgy, mintha az ádámcsutka szó után a lexikonokban ez állna: kulturális jelentősége – ott akadt meg Hófehérke torkában a gonosz mostoha mérgezett almája. De akik olvasták a könyvet, tudják: görcsös összeszorulásai által Ignatius gyomorkapuja a műben gyakran átveszi az irányítást, az addig csak az orvosi társadalom által hébe-hóba emlegetett szerv kilép a névtelenség homályából és valósággal főszereplővé avanzsál.

Nem akármilyen műről van szó. Az 1980-ban a könyvkiadóként nem éppen világhírű Louisiana-i Állami Egyetem nyomdájában napvilágot látott regény a következő évben megkapja az USA legrangosabb irodalmi díját, az irodalmi Pulitzer-díjat, másfél millió eladott példányával a nyolcvanas évek legolvasottabb irodalmi alkotásává válik Sam bácsi országában, valamint tizennyolc más nyelvre is lefordítják. Ehhez még tudni kell azt, hogy a szerző harminckét esztendős korában öngyilkos lett, rámenős édesanyja pedig tizenkét évig házalt a regény kéziratával számtalan könyvkiadónál, de mindenütt csak elutasításra talált. Ennyit a könyvkiadók szerkesztőinek és lektorainak szemfülességéről, értékítéletéről, tisztánlátásáról.

Azért is érdekesnek találom, hogy az USA-ban olyan nagy sikere volt a könyvnek, mert talán ez a legkevésbé „amerikai hangvételű” regény, ami az Államokban megjelent. Igaz, a helyszín, ahol a szerző élt és a regény cselekménye játszódik, szintén az Egyesült Államok legkevésbé amerikai jellegű városa. A dzsessz bölcsőjeként és a kreol konyha hazájaként ismert New Orleans a maga igen vegyes lakosságával, franciás kultúrájával, mediterrán jellegével kellemesen elüt más jenki városoktól. A new orleans-i életmódra mindig is jellemző volt egyfajta szabadosság és egészséges hanyagság, ami jótékonyan áthatja a regény légkörét is.

A főszereplő, Ignatius J. Reilly első olvasásra nem éppen rokonszenves figura. A maga rengeteg kilójával, egocentrikus viselkedésmódjával, ormótlan bumfordiságával egyfajta elefánt a porcelánboltban. Akarva vagy akaratlanul, valahogy mindig sikerül az emberek tyúkszemén táncolnia. Többnyire átvitt értelemben, néha szó szerint. Aztán általában kiderül, az általa megtiport tyúkszemek gazdái sem angyalok. Ignatius mégsem rí ki túlságosan a tömegből, New Orleans bővelkedik extrém figurákban. Mintha folyamatosan karnevál zajlana a város utcáin, egyfajta élet-kavalkád, amelyből egyre-másra bukkannak elő a különösebbnél-különösebb arcok, a maguk sorsproblémáival, keresztezve a főhős útjait, szorongást idézve elő lelkében, szorulást gyomorkapujának gyűrűsizmában. New Orleansban mintha koncentráltan lenne jelen az élet, előítéleteivel és hülyeségeivel, problémáival és nehézségeivel, szeretetreméltóságával és humorosságával együtt. A nagy new orleans-i forgatagban gyorsítva és sűrítve jelentkeznek a bajok is, de ezt ellensúlyozandó, megszületett erre ott az ellenszérum: illik lezserül venni az egészet. Ez hatja át a regény minden oldalát, s eredményezi, hogy bár az olvasó helyenként borzongva ismer magára, közben pokolian jól szórakozik is.

Azt azért még megemlíteném, ha már szó esett a szerkesztők és lektorok tisztánlátásáról, hogy Abodi Nagy Zoltán: Mai amerikai regénykalauz (Budapest, 1995. Intera RT) című, ötven kortárs amerikai szerzőt bemutató és ezeknek több mint hetven, 1970–1990 között megjelent könyvét elemző fokos kiadványában egyetlen szó sem esik John Kennedy Tool-ról, sem a Tökfilkók szövetségéről. Az irodalomtörténészek tisztánlátása. De illik lezserül venni. (Molnár Vilmos)



1Dávid Imre: Kézdivásárhely élete, lakói, emlékek. Kézdivásárhely, é. n., Apex Kft.

3Budapest, 1957, Zrínyi Honvéd Kiadó.

3Budapest, 1974, Európa Könyvkiadó.

4John Kennedy Toole: Tökfilkók szövetsége. Budapest, 1989, Európa Könyvkiadó. Fordította: Göncz Árpád.




.: tartalomjegyzék