Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
Nagy Koppány Zsolt

Előbb-utóbb mindannyian

Erősen koncentrálok, majd újból nekirugaszkodom. Imádom a repülést, azt a csodás érzést, hogy elszakadok egy tárgytól, egy pillanatig zuhanok, aztán ráfekszem a levegőre, és odakormányzom magam, ahova csak akarom – most mégsem érzek örömöt. Nem érzek örömöt, mert egyfolytában beleütközök ebbe az akadályba; csak arra kell figyelni, intem magam józanul, hogy kellőképpen felgyorsuljak, mielőtt odaérek.

Látom is már a keretet, iszonyatosan gyors vagyok, ó, igen, most sikerülni fog, most sikerülnie kell, hiszen minden klappol!

És nem, nem, nem, megint nem sikerült: teljes erőből nekivágódtam ennek az izének, ennek a valaminek, amin járni ugyan lehet, de amin átkelni képtelenség, pedig ott van minden kinn, ott van és hívogat. Nem baj: harcba kezdek, kicsiket távolodom, pörgök, és újra és újra és megint újra nekirontok, hangosan zsizsegek is, hátha az segít, de nem sikerül. Mi lehet ez, mi ez az átlátszó akadály, és hogy kerültem mögéje? Eléje? Egyik oldalára?

Ki kell mennem, ki kell jutnom innen, ezt annyira tisztán tudom, mint soha semmit eddig életemben. Eltávolodok hát, kicsit legelészek a falon, jól ismerem a térképet: balra pókháló, jobbra valami ételmaradék, talán odalenn főztek valamit, ami egyenesen ide robbant fel. Falok néhányat, kell az erő, kemény az élet és az akadály.

Cselesen úgy teszek, mintha nem is törődnék vele, hátha lanyhul a keménysége, és én szépen átsuhanok rajta. Kinn röpködnek Józsiék, alighanem továbbállnak, ha egykettőre ki nem jutok.

Szerencsére még remek kondícióban vagyok, bár rémlik, hogy a végére mindig legyengülök. Na, mindegy, lenyelem a falatot, veszek egy nagy lendületet, elrugaszkodom, tépek, tépek, beleborzongok a gyönyörbe, hogy mindenem milyen tökéletesen működik, hogy milyen áramvonalasan suhanok: a gyorsulás megfelelő, a tempó remek, tartsd, tartsd, mondom, sőt, kiáltom magamnak, és beng: megint nem sikerült átjutni.

Kicsit szédülök, mert fejjel csapódtam be, ezen a gyakorlaton változtatni kell, csak arra vigyázz, intem magam ijedten, hogy a pókhálóba bele ne szédülj, jó, rendben van, sikerült kikerülni. Azt hiszem, ezúttal hosszabb pihenésre lesz szükségem, sajog minden tagom, kivált azok, amelyek az ütközésben sérültek, de mind közül leginkább a fejem.

Körülnézek, látom a pókot, mohó szemmel figyel, les, meg sem moccan, azt hiszi, most szálltam le a falvédőről. Ami azt illeti, tényleg most szálltam le, a falvédőre, gyorsan falok kettőt ott is, remek a kosz(t) itt, de tovább kell röppennem, ronggyal kerget a háziasszony, nevezzük Erzsinek. Visszatelepedek a mennyezetre, és nyelvet öltök a hülye picsának.

Kicsit melegítek, megmozgatom a szárnyakat, a lábakat is egyenként, nem feledni, figyelmeztetem magam igazi profi módjára, hogy a lábakat időben be kell húzni, hogy kellően fel tudjak gyorsulni, továbbá – és éppen ezért – a lehető legruganyosabbaknak kell lenniük. Most látom, hogy az egyik szárnyam kissé berepedt, talán az ütközéstől, rémülten próbálgatom, szerencsére tökéletesen működik – igaz, a repedésen átfúj a levegő, de a gyorsulás a régi, úgyhogy megnyugszom.

Készen állsz, kérdezem magamat, készen, mondom magamnak, úgyhogy indulok. Ezúttal nem hátrálok, hanem teszek egy-két kört a szobában, most már tudom, milyen bohó voltam eddig, hiszen eddig is így kellett volna csinálnom, nem is gondoltam, hogy ennyire fel lehet gyorsulni ettől a körberepüléstől; élvezem az érzetet, teszek még néhány plusz kört, egyre gyorsabb vagyok, na most! Kilövök, nyílegyenesen ki a szabadba, a napfény felé, Józsiék felé, Józsiék még ott vannak, és ott van Katalin is, úgy megbaszlak, elájulsz, kiáltom, s látom, hogy valamin csámcsognak, és élvezkedve sütkéreznek, és Józsi éppen elindul becserkészni Katalint. Látom a pofájukon, hogy nem értik, miért nem jövök már, mondjuk, Józsi ennek éppenséggel örül, integetnek, lelkesen biztatnak, hiszen látják, milyen szépen és nagyszerűen száguldok, ha most ez nem sikerül, akkor semmi…

Bassza meg, megint nem tudtam átmenni, bár azt meg kell adni, határozottan éreztem, hogy behorpadt azon a helyen, ahol nekimentem: fellelkesülök, és keményen nekimegyek újra és újra, ó, uram, érzem én, hogy enged az anyag, érzem én, hogy szétnyílik, megnyílik és magába fogad, úgyhogy nem adom fel, pedig fáradok, mindenem fáj, a szárnyam másik helyen is beszakadt, a fejem kóvályog, szédülök, de harcolok és zsizsegek, szépen, hatalmasan, délcegen, és puhítom az anyagot – most át fog szakadni, vagy törni, vagy mit csinál ez, szakad vagy törik, beng, beng, beng, repedj már meg, repedj már meg, fogy az erőm, de nekimegyek még egyszer, aztán még egyszer és még egyszer, most le kéne állni, int valami, de én csak újra és újra nekimegyek, aztán az utolsónál nagyot koppan a fejem, elhallgatok, el is szédülök, és egyenesen a pókhálóba zuhanok.

Hamar magamhoz térek, látom, a pók nem mozdul, csak figyel, vár, várja, hogy szépen behálózzam magam. De öreg légy vagyok én már, számtalan pókhálóból kijöttem, a kiképzésen is én voltam a legügyesebb, tudom tehát a titkot. Jó darab ideig halottnak kell magamat tettetni, mert akkor ő is nyugodt marad, aztán amikor nem figyel, óvatosan, de nagyon ó-va-to-san elkezdeni a manővert: ami a legfontosabb – nem szabad vergődni, mert akkor rám tekeredik a fonál, és végem.

Persze, ha a pók közben rájön, miben mesterkedek, akkor vége mindennek, iderohan, leszúr, és csókolom, ilyen esetet is sokszor, tehetetlenül végignéztünk a bemutatókon. Ez a pók különösen buta állatnak tűnik, mert csak vár nagy bölcsen, és azt gondolja, hogy elvégzem helyette a piszkos munkát, és szépen betekerem magam a hálójával, de arra várhat: hála óvatos mozdulataimnak, az egyik lábam már szabad, és jön a többi láb is, aztán egyik szárny, másik szárny, közben meg leesik pók úrnak is, hogy mi történik éppen, szökés a szerájból, el is indul nagy dühösen, édes istenem, segíts meg, édes istenem, most segíts meg, még egy láb van, gyere már ki, csak ő, csak ő szabaduljon, mert mindjárt ideér, sikerült, köszönöm.

Elröppenek, leszállok a falra, megérdemlek egy kis pihenést, nem titok, mindannak ellenére, ami történt, büszke vagyok magamra. Te meg kiszophatod a gecimet, jelzem a póknak egyezményes jelekkel, az meg csak néz dühösen, és fenyegetően integet.

Valamit falni is kéne már, bár eléggé szédülök és émelygek, de ez majd evés közben elmúlik, úgyhogy megkeresem a mennyezeten az ételmaradékot és eszem egy kicsit belőle, aha, bableves, egész jó, kuktában főtt, amíg főtt, tiszta sor. Beletemetkezem az evésbe, de annyira, hogy arról is megfeledkezem: ki kell innen jutnom. (Bár nem tudom, miért nem jó itt nekem? Van kaja, és előbb-utóbb Katalin is betéved, előbb-utóbb mindannyian betévedünk.)

Felnézek, és látom, hogy Józsiék már nincsenek itt (vagy ott?), Katalin viszont úgy mozog, hogy tisztára látszik rajta, Józsi megeresztette. Persze, egyszerre nem tudok mindennel foglalkozni, kevés ahhoz az én szédelgő agyam, úgyhogy bosszúságom hamar elmúlik, majd megtolom én is a Józsi csaját, és kvittek vagyunk. Eszem inkább tovább, anyám mindig azt mondta, hogy evés közben csak az evésre kell koncentrálni, mert az a legnemesebb dolog, amit a lét elénk terít, ehhez tartom magam, szépen jóllakok, agyam kellemesen ellankad, úgyhogy álmosan felröppenek és elindulok haza.

Kellemetlen koppanás térít magamhoz, erről az izéről teljesen megfeledkeztem. Első indulatból zsizsegek párat, újra és újra nekimegyek, de tele a bendő, kevés a meggyőződés, közben meg eszembe jut, mennyit kínlódtam az előbb, és mégsem, hát akkor ez így biztosan nem lesz elég.

De miért bűnhődök, kérdem magamtól, nem mintha tudnék rá válaszolni, de annyiszor előfordult már ez, csak tudnám, mi lesz a vége, és tessék, megint nekimegyek és újra és megint és ismét na még egyszer és hoppá aztán meg hátha most sikerül és még csak egyet na még egyet ez lesz az utolsó jó akkor ez lesz az utolsó figyelem tényleg az utolsó a legeslegutolsó következik, beng, beng, beng és semmi. Sehol semmi, hát sehol nincs egy kibaszott rés ezen?! 

Nekilátok átvizsgálni, mert azt tanultuk, hogy mindig lennie kell egy résnek, ahol ki lehet surranni, ez amolyan alaptétel, minden magára valamit adó légy tudja. Már körülbelül a közepénél tartok, amikor hirtelen árnyék jelenik meg, basszus, egy madár, lekushadok, arrébb röppenek, de aztán rájövök, hogy ha én nem tudok kimenni, ő sem tudhat bejönni, megnyugszom, hol is tartottam, aha, az átvizsgálásnál. Csakhogy már nem emlékszem, meddig jutottam az előbb, összezavarodok, hogy a jobb- vagy a baloldalt csináltam meg, vagy esetleg azt, ami előttem, netán mögöttem van…

Kimegyek a kerethez, a sarokra, és onnan újrakezdem az egészet, úgy tervezem, hogy a keret mentén haladok, milliméterről milliméterre, és addig szűkítem a négyzetet, amíg meg nem lesz a rés, a résangyalát!

Megvan az első kör, haha, vagyis négyzet, aztán a második és a harmadik, elég egyenesen sikerül haladnom, úgy tűnik; mindegyre leszúrom a csápomat, és megnézem, ugyanolyan kemény-e, sajnos, ugyanolyan. Már a sokadik kört teszem, amikor – számomra is érthetetlen módon – elfogy a türelmem, felröppenek, nekiszáguldok párszor, aztán leszállok és összevissza kezdek futkosni a kereten, ez a hülye légy természetem az oka, gondolom bosszúsan, most kezdhetem elölről.

Látom, hogy a pók lelkesen jelez valamit, na mi van, öcsi, mondom neki, mi van, ő meg visszainteget, és azt mondja, hogy előtte nincs ez az izé, vagyis van, csak éppen nyitva van, mi az, hogy nyitva, kérdezem, egyszer ezt kéne definiálni, mondom, hát hogy nincs, mondja, hogy ott nincs semmi, gesztikulál, meg hogy megsajnált, és megengedi, hogy nála kimenjek.

Rögtön vágom, micsoda csapdát állított a vén ravaszdi, hát persze, ahhoz, hogy megnézzem, tényleg puhább-e az anyag előtte, vagy hogy tényleg nyitva van-e, ahogy ő fogalmazott, ahhoz el kell repülnöm a hálója előtt, hát öregem, mondom, ugye nem gondoltad, hogy bedőlök ennek a trükknek, göcögök gőgösen, ilyen béna pókcselekkel próbálkozz ifjabb legyeknél.

Egy helyen tükröződik az anyag, na, hátha itt puhább lesz, mondom magamnak, kopogtatom, de semmi, sebaj, ha már itt vagyok, kicsit megállok, és szemügyre veszem magam. Bizony, nem semmi, szép vagyok, mint egy isten, és öreg ugyan, de erőm teljében lévő, kifejlett hím, tessék, kérem, ilyen zöldet mutassanak nekem, tessék, ilyen árnyalatokat akarok látni, fiacskám, ez neked szól, te kibaszott Józsi. Egészen belebolondulok magamba, fel-alá járkálok, és figyelem, hogy csillan a fény a szárnyamon, hát apám, ez aztán tényleg lenyűgöző.

De várjunk csak, mi van ott, mi van azon a szárnyon, repedések? De mitől? Vajon mitől? Töprengeni kezdek, de nem jut eszembe semmi, nézem, nézem, megvan, aha, hiszen ki kell jutnom! Erőből nekimegyek az anyagnak, de lepattanok róla, és megdöbbenve tapasztalom, hogy lassulok, hogy fogy az erőm. Hiszen úristen, az imént majdnem lezuhantam: akkor pedig papucs. No nem, azt nem. Pihenés, evés, erőgyűjtés, ebben a sorrendben.

Csakhogy közben meg türelmetlen vagyok, tesztelni is akarom magam, tényleg gyengülök, én, a leglegyebb légy? Méghogy én gyengülök, faszák közt a legfaszább? Az nem lehet, hogy hiába onték szárnyat, az nem lehet, kiáltom, és újból elkezdem veretni az anyagot, neki, neki, neki, nesze, te rohadék, repedj, szakadj, nyílj (mi az a nyílni? Nem tudom, de tök jól hangzik, és mintha kapcsolatban állna azzal, hogy nyitva, ami nekem a megváltás volna.) Semmi, semmi, és egyre jobban szédülök, kóvályog a fejem, gyenge vagyok, és csak pengek, pengek, sírván.

Ráadásul homályosan is kezdek látni, odanézek a pókra, az meg még mindig integet, hogy ott, előtte, csak tessék, menjek, surranjak ki, de engem nem ver át, dühös leszek, ennél dühösebb már nem is lehetek, nekirontok megint, hogy beng, beng és még egyszer beng, mindenen szétmegy, úgy érzem, de nem baj, csak jussak ki innen, csak kijussak innen, ott aztán majd helyrejövök, egy kis fű, egy kis Katalin, egy kis ez, egy kis az. Még nagyobb erővel zúdulok neki, érzem, hogy fogy az erőm, de nem állok meg, újra és újra becsapódok, aha, megrezzent a rohadék, menni fog, rikkantom, és neki újra és megint.

És akkor elájulok: még érzem, hogy zuhanok, de aztán semmi.

Mikor magamhoz térek, a padlón találom magam, de nincs időm sokat filozofálni, mert látom, hogy száguld felém a papucs. Nehézkesen arrébb röppenek, a papucs lecsap, aztán megint jön, én arrébb röppenek, hova lett az erőm, ifjúság, édes évek, hol vagytok ti már? Nagyon nem vagyok elégedett a gyorsasággal, ennek itt csúnya vége lesz, mondom magamnak, úgyhogy minden erőmet összeszedem, és megpróbálok felemelkedni, nem sikerül, nem sikerül, vagyis egy olyan méternyi sikerül, de annál magasabbra nem jutok, visszahullok.

Bemenekülök a fűtőtest mögé, utánam kotornak, felröppenek megint, ez már harc, bassza meg, ez élethalálharc, felröppenek, száguldani kezdenek, csak most ne csapjanak le, csak most ne csapjanak le, mert ha eléggé fel tudok emelkedni, megmenekültem, megyek felfelé, de érzem, hogy nem elég, nem elég a teljesítmény, és lecsapnak, ezúttal, ha jól érzem, ronggyal, lecsapnak, és én eszméletlenül hullok a földre.

Kinyitom a szemem, látom, hogy közeledik a nagy, csúnya papucs, jé, az ott nem Pisti a talpán, szegény, hogy megnyomorodott, ugrok még egy utolsót, és akkor belém villan, hogy miért bűnhődök, de ebben a pillanatban a papucs rám lepcsen, én pedig szétfröccsenek a szélrózsa minden irányába.




.: tartalomjegyzék