Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
Szőcs Henriette

Nevem: fogoly. (Naplótöredék, 1706)

„Akik elviselték a fogság próbáját, elviselik a nehezebbet, a szabadság próbáját is.”

(Örkény)           

 

NEVEM: FOGOLY

 

A cellám hat lépés hosszú, három és fél széles. Unalmamban többször lemértem, néha hetet vagy ötöt számoltam, mostanra megtanultam, mekkora távolságokat hidaljak át, hogy pontosan ennyi jöjjön ki.

 

A nevem fogoly. Itt, a börtönben senki sem szólít másként. Nem hívnak többé Ferencnek, fiatalúrnak, öcsémnek, Gyulay alezredesnek, fiamnak, kuzinomnak, se gróf úrnak, még bocikámnak se. Eltűntek mellőlem a szüleim, a barátok, rokonok és kedvenc primadonnám, Szirmay Izabella. Fogoly vagyok, a százharmincnyolcas.

 

Papirost és tintát Jacques, az őr hozott nekem, a kabátomon megmaradt két aranygombért cserébe. Sokan biztosan bolondnak tartanának, hogy ilyen hiábavalóságra pocsékoltam el az utolsó vagyonomat. Úri passzió, grófi virtus, mondanák. Kérhettem volna élelmet, de minek? Jól elvagyok kukoricakásán és száraz kenyéren, legalább nem hízok. Mozogni úgysem lehet, hiányzik a reggeli lovaglás. Vagy megvásárolhattam volna a szabadulásomat. Becsempészhetnének vésőt,kalapácsot. Hova szökjek? A börtön egy szigeten áll, kopár sziklák között, csónakkal jöttünk ide. A menekülés útja a tengeren át vezet, nem tudok úszni, a halak gyomrában végezném. Bár lehet, mindenképpen ott nyugszom majd.

 

Naphosszat fekszem az ágyon, nincs kihez szólnom, a délelőtti félórás séta alatt sem. Cammogunk körben a börtönudvaron, a magas falak örökké árnyékot vetnek. Eleinte próbáltam beszélgetésbe elegyedni az előttem vánszorgóval, de az őrök nagyokat taszítottak rajtam puskatussal, egyikük fültövön vágott, utána négy napig szédültem, zúgott a fejem. Három beszélgetőtársam van, Jacques, a foglár, akivel szánalmas franciatudásomat gyakorlom, Csótány meg a Veréb.

 

Vigyázok, véletlenül se kalandozzak el, de szétfeszítenek a szavak, ki akarnak törni belőlem, hogy a papíron fussanak szerteszét. Fél évig, amíg nem szereztem írószerszámot, sokszor kirobbant belőlem a mondanivaló. Hangosan kiabáltam magam elé, összefüggéstelen mondatokat. Káromoltam Istent, amiért ilyen szerencsétlenül az ellenség kezére jutottam, szidtam a szüleimet, miért nem szabadítanak ki, sőt, még fenséges császárunkat is. A végén már vonyítottam, nyüszítettem, mint egy kivert kutya. Nem tudnék néma szerzetesként élni, megbolondulnék. Az őrület határán kaptam a papirost.

 

Szeretem a magyar nyelv zenéjét, ahogyan a szavakból képek lesznek, és a képekből történet kanyarodik. Amit leírok, azt látom magam előtt. A vasárnapi ebédet mise után, a lovam sörényének lobogását, primadonnám kacér mosolyát. Olvasás közben érzem az eső utáni mező illatát, és Izabella parfümjét, ami szeretkezés közben lassan szertefoszlik.

 

Valójában állandóan halbűzt érzek az orromban. Rosszabb, mint a halas kofánál. Idefújja a szél a tenger felől, olyan, mintha döglött halak úsznának hassal felfelé a vízen. Érdekes, enni sohasem kapunk belőlük.

 

Ha az ágyon fekszem, a felhőket bámulom a kis lyukon keresztül. Szobám egy harmincszor harmincas résen keresztül jut fényhez, az ablakot még be is rácsozták. Jó magasan van, nehogy a rab elérje. Nevetséges, hogy szobámnak hívom a cellám, hiszen semmiben sem hasonlít a tornai, rózsagyökér könyvespolcokkal borított, szivarfüstös birodalmamra, mégis otthon érzem magam benne, életem egyetlen biztos pontja. Mikor kifelé bámulok, hanyatt kell feküdnöm, hogy lássak valamit az égboltból. Először minden kockás, aztán erősen figyelek egy kis darabkát, szédülni kezdek, s eltűnik a rácsozat.

 

Itt az ég mindig piszkos szürke, pedig nem mindig esik. Gyerekkoromban nyári napokon gyakran felmásztam a szénaboglya tetejére, onnan néztem az elvonuló bodros felhőket, vakító kék háttérben úszó fehér pamacsokat. Játékból elneveztem őket, melyik milyen állatra hasonlít. Legtöbbször medvebocsot formáztak, mert azt szerettem volna elejteni a havasokban. Apám megígérte, ha felnövök, mehetek vele vadászni. Istenem, bárcsak ehetnék még medvetalpat!

 

Mostani lakhelyem nem szerepelt álmaim között, híres vadász akartam lenni és jó katona. Atyám, Gyulay Ferenc gróf más életet szánt elsőszülött fiának, nem holmi cigánylétet a hadseregben. Birtokot kellett volna igazgatnom, törődnöm a földekkel és a jószággal. Meg a parasztokkal, és főként asszonyaikkal. Lázadoztam, elszökdöstem a hegyekbe a pásztorok mellé. Nem a munka elől menekültem, szívesen segítettem nyájat terelni, éjszaka megvívtam a toportyánokkal. Kalandot kerestem, izgalmat, mindenkor és mindenütt.

 

A szerelemben is. A mátkákat, akiket apám kommendált nekem, sorra faképnél hagytam, színésznőkkel múlattam az időt a városban, tivornyáim híre eljutott szüleimhez. Gróf apámuram belátta, jobb, ha utamra enged, megelőzi a bajt. Anyai nagyapám, Barakonyi Ferenc mellém állt, azzal győzködte vejét, hadd szórakozzon a gyerek, lásson világot, vitézkedjen, futkosson szoknyák után, férfiembernek ez kell. Aztán ha lenyugszik, ráér birtokot igazgatni. Legalább lesz mit mesélnie vénségére az unokáknak, tette hozzá mosolyogva, miközben bajszáról simogatta a ráragadt morzsákat és Istvánkát lovagoltatta a combján. Öcsém egy nagy fakarddal hadonászott.

 

Drága Jézusom! Miért nem veszejtettél el a talján harcmezőn?Szúrt volna át lándzsa, tiportak volna halálra megvadult lovak. Akkor hullarablók lecsupaszítják testemet, és elkaparnak az árokparton. Ezerhétszáznégy szeptember huszonkilencedike dicsőséges halálom napja lenne, nem keserű sínylődésem kezdete. Most néhai Gyulay Ferenc gróf lennék, Isten nyugosztaljon békében, nem pedig fogoly. Uram, mi a szándékod nyomorult életemmel, hol a vég?

 

Egy véget láttam, az öreg Mátraiét az ezredből. Hárommal előttem poroszkált az udvaron a délelőtti sétákon. Egy kedden eltűnt. Aztán másnap se jött. Jacques valamiért egy hétig hiányzott, nem tudtam megkérdezni, mi történt Mátraival. Pontosan ismerem a dátumokat, rovátkákat húzok a falra, azokat számolom. A foglár hét napig nem dolgozott.

 

Törtem a fejem, elméleteket gyártottam. Biztosan kiszabadult. Kiváltotta a családja. Vagy a hadvezetésnek nagyobb szüksége van egy öreg hajdúra, mint egy alezredesre. Kicserélték valami francia generálisra, engem meg itt felejtettek. Szándékosan itt hagytak, mert nem érek semmit.

 

A családomnak se. Csupán egy mihaszna, bővérű katonaember vagyok, aki nem tudott elesni a harctéren. Nem áldoznak rám egy petákot sem. Lehet, hogy mostohaanyám halottnak nyilváníttatott, így mindent féltestvérem, Istvánka örököl majd. Szidtam a szüleimet, öcsémet, káromkodtam, átkozódtam. Bocsásd meg nekem, édes Istenem! Bocsássatok meg nekem mindannyian!

 

Aztán megérkezett Jacques.Elmesélte, az öreg meghalt. Megmosdatták, tiszta lepedőbe csavarták, a pap franciául imádkozott fölötte, belehajították a tengerbe. Levelet küldtek az osztrák császárnak, eggyel kevesebb a cserelehetőség.

 

Ez a szabadulás. Nagyapám mindig azt mondta, azért élünk, hogy aztán megírjuk, mi történt velünk. Nemesembernek való a fűzfa-poétáskodás, nem a kenyérre valót keresi meg vele, a maga igazát írja, nem másét. Ezért cseréltem el a gombokat papirosra.

 

Most Jézus segedelmével lejegyzem, milyennek ismerhetnek a barátaim.

 

 

A CSÓTÁNY VAGYOK

 

Szeretek itt lenni. Az utóbbi időben nem mászkálok semerre. Ez a férfi megtűr maga mellett, nem visít és csapkod, ha meglát. Biztosan, mert idegen, nem közénk való, azért viselkedik ilyen furcsán.

 

Gyakran motyog maga elé valami érthetetlen nyelven, hozzám is beszél néha. Olyan, mintha állandóan énekelne, mint egy varázsló, aki átváltoztat. Például emberré. Nem akarok ember lenni. A börtönszigeten mindenki rab, az igazgató és az őrök is, nem költözhetnek be a városba. Inkább maradjak féreg. Szabad csótány, aki arra mászik, ahová kedve tartja.

 

Zöldséges ládában érkeztem a piacról. Észrevett a konyhalány, amikor kivett egy szem krumplit, hogy meghámozza. Kiabálni kezdett, a szakácsnő folytatta. A sivalkodásra benézett az igazgató lánya. Élesen sikoltott és felugrott a konyhaszék tetejére, onnan ordította, mit bambul a két fehércseléd, csináljanak velem valamit, üssenek agyon vagy tapossanak már össze.

 

A fiatalabb seprűt ragadott, az öregasszony felkapta a tűzhelynek támasztott sodrófát. Iszkoltam az ajtó felé, ami nem egyszerű a kacska lábaimmal. Az egyik rövidebb, mint a másik öt. Ifjú korombanmég nem ismertem az emberek visítozós és csapkodós szokásait. Óvatlanul araszoltam a konyhaasztalon, amikor egy fiúcska rám borította a bögréjét. A hatodiklábam beszorult. Mindörökre.

 

A nagy zsivajra megérkezett az egyik foglár, fegyverrel kezében. Biztosan azt hitte, valamelyik fogoly csöcsörészi a szakácsnét, sütemény reményében jött megmenteni. Kimásztam a folyosóra, mielőtt rám léphetett volna. Irtózom a félretaposott, büdös, negyvenhatos csizmáktól.

 

Most már ebben a cellában vénülök meg. Mehetnék bárhová, a toronyszobába, a pincébe, az udvarra, de én inkább itt maradok. A koszt kicsit egyhangú, de nincs se csizma, se seprű. Arra kell csupán ügyelnem, ne napozzak az ablak közelében, ha megérkezik a tulaj másik barátja. Kicsit falánk, mindent felfalna. Főleg engem.

 

 

ÉN, A FOGLÁR

 

Jacques Matisse a nevem. Négy éve dolgozom a szigeten. Gyűlölnöm kellene a bolond magyar grófot, hiszen nekünk, franciáknak ellenségünk, ki tudja, hányat megölt közülünk, de én inkább kedvelem. Azt mondják, a csatában vagdalkozott, körbe-körbeforgott, fröcsögött a vér szerteszét. Olyan volt, mint maga az ördög.

 

Ha ránézek, borzongok. Nem csúnya férfi, fiatalka, de bozontos szakálla öregíti, meg össze is aszott a bőre, kevés az elemózsia. Úgy érzem magam mellette, mint Léonatyahittanóráin,mikor a szentekről mesélt,ahogyan meztelen hátukat korbácsolták vasláncokkal, vagy naphosszat szögekkel kivert öveket hordtak testükön. Kiráz a hideg, ha rágondolok.

 

Nem szeretem a véres dolgokat. Ezért szegődtem börtönőrnek, és nem katonának. Itt nincsenek galibák, lázadások, szökések. Utoljára akkor vettem elő a flintámat, mikor Mme Mathilde sikongatott a konyhában. Megijedt valami egértől vagy bogártól, fene se tudja, mi szaladgált arra. A rabok nem tesznek kárt senkiben, csupán magukban. De az is vértelen. Ha nem bírják tovább a tétlen várakozást, megőrülnek, felakasztják magukat az ablakrácsra, vagy addig éheznek, míg teljesen elfonnyadnak.

 

Remélem, a gróf nem bolondul meg teljesen. Szomorú lennék, ha nekem kellene levágnom a kötélről. Az összes foglár rajta röhögött, hogy tollat és papirost vett az aranyán. Megvédtem, biztosan végakaratát jegyzi le. Gazdag ember, rendelkezik a vagyonáról. Aztán újabb s újabb íveket kért. Végül is futja a pénzből. Furdal bennünket a kíváncsiság, mit írhat ilyen szorgalmasan. Hiába, nem értjük.

 

Azt meg végképp nem, miért nem kér valami finomságot. Az én Mariemolyan tonhalpástétomot csinál, hogy még dagadt Elza, a szakácsnő is tőle vette a receptet. A feleségem süt hozzá kakukkfüves, omlós bagettet, és akad még az almáriumban apósom vörösborából. El is küldöm az asszonyt a piacra halért.

 

Vehetne Gyulay gyapjútakarót meg pehelypárnát, otthon biztosan keményített, monogramos ágyneműn alszik. Ilyen a kisasszonyé is, láttam, a feleségem mossa meg vasalja. Az embernek a hasa meg a pihenés a legfontosabb. Férfinek még egy asszonycseléd ráadásul, de Mariet nem kaphatná meg. Ahhoz az összes kabátgomb kevés lenne. Múltkor teregetés közben  ránézett  a nejemre az egyik csónakos legény, olyan két maflást kapott tőlem, hogy azóta az orráig húzza a kalapját.

 

Ha a gróf tudna franciául, elmondhatnám neki, ne aggódjon, nincs szüksége testamentumra, hamarosan kiszabadul. Már rég hazamehetett volna, mert a császár az elsők között akarta elcserélni. A mieink vérszemet kaptak, öt foglyot kérnek érte. Hamarosan meg is kapják.

 

Az irodájába hívatott az igazgató, megkért, nagyon vigyázzak a magyar nemesre, mert naponta küldenek miatta levelet. Hol a Habsburgok, hol az apja ír, vagy azok a méltóságok, akiknél az öreg Gyulay vizitelt a fia érdekében. Az állásába kerülne, ha baja esne. Meg az enyémbe. Minden este kérem a Szent Szüzet, vigyázzon a grófra és vezesse haza épségben.

 

 

VERÉB VAGYOK

 

Barna, szürke foltos, mint bármelyik francia veréb a városban, semmi különleges sincs rajtam. Ugrándozok jobbra-balra, a hibbant magyar cellája ablakára csak azért szállok, hogy elkapjam végre a kövér csótányt. Ínyenc falat lenne, a fogoly kenyérmorzsával eteti, mint valami elkényeztetett dakszlit. A bolond néha nekem is felhajít egy-egy galacsint, mintha engem vonzana a száraz, üres kenyérbél. Ha legalább aranyló vajjal vagy barnás kacsazsírral megkenné! De nem, a férfit az evés nem érdekli, csak a papír és tinta.

 

Enni a konyha hátsó udvarára járok, oda üríti a maradékot a cselédlány a moslékos vödörbe. Kánaán! Tele hassal már szívesen szórakozom, ráröppenek a gróf cellarácsára, onnan nézem a vígjátékot, ahogyan a rab ezredes égnek meredő, bozontos szakállal jegyzetel, vagy a csótányát idomítja. Jobban mulatok, mint a vásári komédiákon. A piactéren sohasem látok rendesen, vagy elém áll egy hórihorgas szájtáti inas, vagy elkerget a kofa a seprűjével. Itt az előadás csak nekem szól, mint az uraknál.

 

Meggárgyult a gróf teljesen. Gyakran megesik a foglyokkal. Láttam már olyat, hogy egy rab szálanként tépte ki az összes szőrszálát, a bajuszával kezdte. A végére csupasz lett, mint a giliszta. De jól is esne most egy! Hetek óta nem esett, elbújtak a föld mélyére, hiába figyelem őket, sehol se kandikál egy rózsaszín farkinca. Valamelyik osztrák tisztnek meg annyira hiányzott a felesége, hogy minden foglárt fehércselédnek nézett, és meg akarta őket csöcsörészni. A pöcegödörbe vetették.

 

Ha már annyira kedve van írni a magyarnak, miért nem küldözget kegyelmi kérvényeket? Aki eleget ígér, azt kiengedik. Egy alezredes ismerhet hadititkokat, jó cserealap. Az osztrákoknak úgysem kell a gróf, majd kellene a franciáknak. Nem mindegy, hol kommandírozza az embereit, honnan kapja az apanázst? Lényeg a szabadság, ne kalickában kelljen ülni, hanem szabadon lehessen kószálni, enni, aludni. Heverészni egy nőszemély mellett. Ez mindent megér.

 

Én most három tojót látogatok. Egyiknek a citadella oldalában van fészke, a másik a fogadó padlásán alszik, a harmadikkal a gyümölcsösben találkozom. Egyszer engem is befogott a madarász hálóval. Két napig piszkáltam csőrömmel a kalitka ajtaját. Reggel hirtelen kinyílt, felröppentem a függönykarnisra, onnan ki az ajtón át. Azóta nem hagytam magam elkapni.

 

Hiába kelleti magát a kövér csótány, akkor se szállok be az ablakon, pedig átférnék a lyukon. Soha többé rácsokat. Szépen, türelmesen kivárom, amíg felmászik ide a párkányra.

 

 

GRÓF GYULAY FERENC, INSTÁLOM

 

Holnapután szabadulok. Mikor Jacques reggel elkísért az igazgatóhoz, azt hittem, másik Atyámhoz térek haza, a Teremtőhöz. A börtön vezetője finom úriember, gyorsan, hosszú körmondatokban beszél. Három perces, harsány, örvendező monológjából csak a papa és az otthon szavakat tudtam kivenni, azt hittem, a vesztőhelyre visznek, hiányoltam a papot. Gyónni szerettem volna. Végül a direktor kezet rázott velem és átadott egy levelet.

 

Édesapám csütörtökön jön értem. Leírta, mennyit vizitelt szabadulásomért különböző hivataloknál az udvarban, és hány francia tisztre cserélnek el. Öt embert ér az életem. Öt feleség, tíz szülő, számtalan gyermek lesz boldogabb általam. Én nem érzek örömöt.

 

Nem tudom, mi vár rám odahaza, biztosan minden megváltozott. Apámuram beleöregedett a gondba, nevelőanyám a csalódásba, hogy mégsem fia, Istvánka örököl. Testvéreim megnőttek. Izabellám férjhez ment és gyermeket szült, megasszonyosodott. Hiába fűzi olyan szorosra mídere zsinórját a komornája, hogy szeretőm már levegő után kapkod, akkor sem lesz már darázsdereka. Tetszhet nekem az a nő, akinek nem érem át két kezemmel a derekát?

 

Nem haragszom az én kis színésznőmre. Eltűntem, nem kapott tőlem több támogatást, fizetéséből még az albérletre sem futotta. Talán összeszűrte a levet a színidirektorral, hogy több szerepet kapjon, vagy hozzáment Rosenstein Mano barátomhoz. A vasárnapi ebédmeghívásokon bámulhatom majd gömbölyű keblét, amint a levest szedi, és azon gondolkodhatom, vajon Manóval megteszi-e ugyanazt, amit velem tett?

 

Leszerel-e az uralkodó, vagy folytatnom kell katonai pályámat? Nem tudom, képes leszek-e úgy harcolni, hogy az embereim összesúgnak a hátam mögött, gyávának tartanak. Nem estem el csatában, fogoly lettem, kicseréltek, apám megmentette a vacak életemet.

 

Uram, könyörgöm, ne verj meg, és ne büntess azért, mert káromoltalak és a szüleim átkoztam! Apám elkövetett mindent, hogy kiszabadítson innen. Míg élek, igyekszem meghálálni neki, és neked is a gondoskodásodat.

 

Ezt az irományt elrejtem a fal hasadékába. Egy héttel azután, hogy idehoztak, felfedeztem, az ágy melletti két kőtömb közti maltercsíkot ki lehet szedni. A lyukba belecsúsztatom a papirost, remélem, utódom felfedezi majd a titkos rekeszt. Legalább amíg olvassa, kellemesen telnek napjai, nem érzi magát annyira egyedül, rájön, érdemes reménykedni. És tanakodhat, vajon a történet melyik része fáradt elmém játéka csupán.

 

A nevem gróf Gyulay Ferenc, nem vagyok többé rab, csak fogoly.




.: tartalomjegyzék