Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
Simó Márton beszélgetése Deák Imre matematikatanárral

A matematika és a gólpassz közötti összefüggésekről

Deák Imre nyugalmazott matematikatanár 1939. március 8-án született Gyergyóújfaluban, középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban (akkor Iosif RangheşVegyeslíceum) végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen kezdte 1956-ban  és a Babeş-Bolyain fejezte be. Egy tanévet Bögözben tanított, majd a székelyudvarhelyi Tamási Áron (akkor még Dr. Petru Groza) Líceumba került. Matematika-fizika szakot végzett ugyan, de hosszú pályafutása alatt többnyire a matematika-oktatást tekintette szívügyének, a matematikaoktatás terén vált híressé Székelyudvarhelyen és egész Erdélyben, s bár a fizikát is kedvelte, szerette tanítani, de hosszú pályafutása során mindössze csak húsz olyan tanév volt, amikor fizikaórákat is felvehetett az órarendjébe. Nyugdíjazása után a székelyudvarhelyi Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján (MÜTF) adjunktusként folytatja tevékenységét. A ma is aktív pedagógussal életútjáról, tapasztalatairól és terveiről beszélgettünk.

 

*

 

– Kezdjük a családi környezettel. Honnan, milyen közegből indult a tanár úr?

– Édesapámék a hat hektár földjükkel kuláknak számítottak. Én ezt nem is tudtam, csak akkor vettem észre, amikor nyolcad-magammal bementünk Gyergyószentmiklósra, s beadtuk a felvételi kérelmünket – pontosabban beadtam volna én is –, az igen éber helyi pártitkár vagy kicsoda, valaki ottani fontos ember, amikor belenézett a papírjaimba, összehajtotta a dossziét és szembehajította velem. Sírva mentem haza, s elpanaszoltam, hogy mi a baj. Édesapám meghallgatott, egy kicsit gondolkodott – nem volt különösebb kapcsolatokkal rendelkező ember, fontos pozícióban levő barátaink sem voltak, ő maga pedig mindössze öt elemi végzett –, azt mondta, hogy menjünk el Marosvásárhelyre, próbálkozzunk ott. Másnap vonatra ültünk és odamentünk. Ott semmit nem kérdeztek, beírtak a névsorba és ősztől, az 1953-54 –es tanévtől kezdődően a Bolyai Líceum diákja lehettem. Nem volt az még akkor Bolyai, már református kollégium sem, akkortájt a RangheşIosif nevű kommunista mozgalmár nevét viselő fiúlíceumként fungált. Nem voltam különösebben jó tanuló, szinte minden tárgyhoz egyformán vonzódtam, de a matematika iránt sem éreztem különösebb elhivatottságot, csak az volt a helyzet, hogy tanárunk, a híres Bolyai kutató, dr. Kiss Elemér[1], aki nem lévén még családos, a délutánjait, az estéit is a körünkben töltötte, sőt, bent lakott a kollégiumban. Őt bármikor meg lehetett kérdezni. Sokszor a lefekvést jelző csengő után kopogtattunk be hozzá a feladatokkal. Jól emlékszem, hogy mindig volt egy nagy halom tiszta papírlap az asztalán, máris maga elé vett egy ívet és nagyon készségesen, fáradhatatlanul állt azonnal a rendelkezésünkre. Faliújságot szerkesztett, ahová kirakta a megoldott példákat, az eredményeket is, s szerepelt a nevünk rajta, mert működtetett ott egy külön kis házi matematika-versenyt. Egyébként nem én voltam az osztályunkban a legjobb matematikus, hanem Hegedűs Attila nevű kollégám. Én kilenc változatban tudtam a Pithagorasz-tételt bizonyítani, ő pedig tizennégyben. Ez az osztálytárs ugyancsak bentlakó volt, úgyhogy kialakult köztünk egy természetes versengés, több feladatot vállaltunk, plusz lehetőségeket kerestünk, és ez nagyban hozzájárult a fejlődésünkhöz. Aztán következett a pályaválasztás. Kicsit meglepett az a kormányrendelet, amely alapján akkor a tízedik és a tizenegyedik osztály egyszerre érettségizett. Mi tízedik után, tehát alig tizenhét évesen kényszerültünk arra, hogy ezt a fontos döntést meghozzuk. Valószínű, hogy ez is a kor egyik politikai hóbortja volt, azt akarta az állam vezetése, hogy minél több friss és új nevelésű káder kerüljön ki a középiskolákból, illetve az egyetemekről. Ez tartott körülbelül három éven át. Ennek az lett a következménye, hogy négy egyetemi év után, gyakorlatilag húsz évesen én már taníthattam.

Milyen volt akkor a hangulat az egyesített egyetemen?

– Mi még nem éreztünk semmit ebből a kényszerű összevonásból. Végig magyar tanáraink voltak, mindent magyarul tanulhattunk. A Bolyai Egyetemen akkor családias hangulat uralkodott, mindenki jól érezte magát. Egyébként jelen voltam azon a gyűlésen, amelyen Ceuşescu arról beszélt, hogy véget kell vetni a szeparatizmusnak, s a tudománynak nincsen nemzetisége, nekünk együtt kell haladnunk a románokkal a szocialista fejlődés útján. Csak a véletlennek köszönhető, hogy nem kerültem bele valamelyik „bűnügybe”, hiszen a megtorlóakciók során bárkit begyűjthettek és koncepciót formálhattak, bűnügyet kreálhattak köréje. Minimális „lázongásért”, akár egy vers vagy újságcikk birtoklásáért súlyos börtönévek jártak akkortájt. Három tanárunk lett öngyilkos ezekben az időkben…[2] A diploma megszerzése után egy évet Bögözben tanítottam, onnan közvetlenül a székelyudvarhelyi gimnáziumba kerültem. Nagy öröm volt itt tanítani. Nem tudok a Jóistennek hálát adni, hogy nekem Udvarhelyen és ebben a gimnáziumban szánt feladatot!

Milyen volt az akkori tantestület? Kik voltak a vezéregyéniségek?

– Jóval idősebbek és sokkal tapasztaltabbak voltak nálamnál. Szívesen emlegetem Raffain Dezső[3] bácsit, aki fizikát tanított. Tisztában volt azzal, hogy nekünk az egyetemen nem lehettek gyakorlati tapasztalataink. Egy délután szólt, hogy menjek be a fizika-laborba, s ellenőrizzük ketten a műszereket. Ampermérők, voltmérők voltak, de még az Osztrák-Magyar Monarchia korából való készülékek. Én bizony közvetlenül rákapcsoltam a feszültséget. Hiába volt egyetemi diplomám, nem járta meg az eszem, hogy I=U/R, s ha a nevező kicsi, akkor abból baj lett. Olyan füstöt vágott, hogy egymást is alig láttuk. A nem matematika vagy fizika szakos tanárok is nagyon készségesek voltak. Mészáros Imre[4], Dobos Feri bácsi, aki történelem szakos volt, mellesleg olimpikon is 1936-ban, ahol elég jó helyezést ért el. Ott voltak még az idősebbek közt László Béla, Vida Gyula, Papp András, hogy hamarosan nem is éreztem az életkorból fakadó különbséget. Együtt jártunk kirándulni. Motoroztunk. Egy adott pillanatban majdnem minden tanárembernek motorbiciklije volt akkoriban. Addig mondogatták, hogy én is előadtam az igényemet, s nagyapám nem hagyta annyiban, beszereztünk egy használt JAWA kerékpárt. Széll Lajosnak, Mészárosnak, még Papp Bandinak is motorja volt. Az volt nagy élmény, amikor megjelentünk nálunk Gyergyóújfaluban a sok géppel! Komoly összetartó szerepe volt a motorkerékpározásnak. A mai autózás meg sem közelíti azt az érzést, amit az akkori túrázások jelentettek számunkra. Nagyszünetben mindig motoros témákról beszéltünk…

A tananyagról, a diákokról nem?

– Dehogynem. De a motor jelentette még akkor is a kikapcsolódást. Ekkortájt jelentkezett a másik új technikai csoda, a televízió is. Emlékszem, hogy Mészáros tanár úr, aki még ott lakott az iskolában. Hatalmas antennát szereltetett fel a gimi épületére, s azzal próbálta fogni az adásokat. Minket is meghívott a bemutatóra, de csak valami vibráló, bolhás képet láttunk. Aztán megjelentek az igazi készülékek, amelyeknek kezdetben közösségteremtő szerepük volt, összegyűltek az emberek, beszélgettek a látottakról, főleg a kisebb településeken. Egy idő után már minden családba tévékészülék került, sőt minden szobába is, mert a különböző életkorúaknak más-más igényeik vannak. Ugyanez történt a motorral is, miután autókba ültünk, valahogy megszűnt a régi közösség-élmény és elszigetelődtünk egymástól… Néhány év múlva már én sem számítottam annyira fiatalnak, hiszen jöttek utánam a következő nagy ígéretek: Bardócz Imre, Felszeghy Elemér, Balázs Vilmos, akik ugyanúgy beépültek a tanári karba. Kialakult a matematika katedra, hatan voltunk benne, de annyira renitensek, hogy még a nyílt pártgyűléseken is egymás mellett ültünk és feladatokat adtunk körbe, még ott is a saját ügyeinkkel foglalkoztunk, fogalmunk sem volt arról, hogy éppen hányadik pártkongresszust kellene emlegetnünk. Kevés olyan líceum lehetett az országban, ahol annyira erős matematika-fizika katedra alakult ki, mint nálunk. Mi nagyon sokat tanultunk egymástól. Isac Florin kollégánk édesanyja, aki egy ideig aligazgatónk is volt, minket egyszerűen „nehéztüzérségnek” nevezett. Még egy nagyon szerencsés dolog, hogy az igazgatóink – Fejér Mihály, Varró Gizella, Papp András vagy Albert Dávid, aki pályafutásom során a leghosszabb ideig vezette a líceumot – szemet hunytak a félresiklásaink előtt. Természetesen nekünk is be kellett menni az iskolába húsvétkor és karácsonykor – mert a párt nem szerette, ha nem járunk templomba –, de a pártdokumentumok feldolgozása helyett mi mindig matematika-szakkört tartottunk. Vagy fizikát. Nem kellett tartanunk az igazgatóinktól, mint más iskolákban.

Milyen osztályok, milyen érdeklődésű diákok voltak ekkor?

– Vegyesen fordultak elő humán és reál osztályok, de már a hatvanas évek elejétől egyértelműnek látszott, hogy a székelyföldi fiataloknak nem sok esély jut a hagyományos bölcsész-szakokon, hiszen egyre kevesebb egyetemi helyet biztosítottak és túlideologizáltak mindent. Sokkal járhatóbbnak bizonyult a reáliák, főleg a műszaki szakok iránti érdeklődés és így számunkra is megvolt a szakmai sikerélmény.

Mikor lett először osztályfőnök?

– Azonnal. Át kellett vennem egy távozó kolléganő osztályát. Tizenkét osztályom érettségizett, ami negyvennyolc évet jelentene, de én valójában csak negyvenhatot dolgoztam a gimnáziumban. Még egyszer előfordult a pályafutásom során, hogy mástól vettem át osztályt, de vélük ugyanúgy tartom a kapcsolatot, mint a teljes értékű növendékekkel.

Melyik volt a legsikeresebb osztály? Ők milyen továbbtanulási irányokat választottak?

– A rendszerváltásig a reál-beállítottság dominált az iskolában. Ez nem azt jelentette, hogy akkor nem szerettek volna jogászok, orvosok, nyelvtanárok lenni a végzőseink, de igen korlátozottak voltak a lehetőségek. Közismert még Udvarhelyen is az a történet, amelyet dr. Vofkori Józsefmondott el – ő a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemről került ide orvosnak, feltételezem, hogy büntetésből minősítették vissza, sajnos, már nem él –, az egyetem akkori román nemzetiségű rektora, amikor látta, hogy a bejutottak közt még mindig jelentősen többségben vannak a magyarok, kiadta, hogy mindent el kell követni, oda kell hatni, hogy megnövekedjék a bejutó román anyanyelvű hallgatók aránya. Addig kellett „javítani” a dolgozatokat, amíg ez az arány a többség javára meg nem változott! A mi végzőseink mehettek Iași-ba, Bukarestbe, Brassóba, Temesvárra, bárhová, a reál és műszaki karokon soha semmilyen megkülönböztetésben nem volt részük a nevük miatt. A tudás számított. Mindenki megkapta azt a jegyet, amit megérdemelt. Ha valaki azt mondta, hogy igazságtalanul lepontozták és mi utánanéztünk, általában kiderült, hogy a vizsgázó értett félre valamit. Elterjedt az iskolában, hogy matematika- és fizika-tudással be lehet jutni az egyetemekre és főiskolákra… 1990 után aztán ez a paletta nagyon kiszélesedett, bekerült a középiskolai kínálatba például a turisztika és a teológiai képzés is, a nyelvoktatás, harmincnál is több szakot összeszámláltunk sokszor, ha szeptemberben összesítettük, hogy merre jutottak be a végzőseink... Visszatérve arra a korszakra: a fiatalok nem voltak ugyan mindannyian igazi reál-beállítottságúak, csak ugródeszkaként használták a kapott lehetőséget, hiszen ez távlatilag is létbiztonságot, megélhetést jelentett számukra. Érdekes, hogy a humán szakos kollégáink is elfogadták ezt az állapotot és támogatták a munkánkat, kevés feladatot hagytak, nem kérték olyan következetesen számon a házi-olvasmányokat vagy a nyelvtudást. Sokszor bementem a bentlakásba, ahol meggyőződhettem, hogy a diákok egymást segítve, egymástól tanulva foglalkoznak az általunk kiadott feladatokkal, a szekrények tetején ülve, a mosdóban is vitatták egy-egy tétel bizonyítását. Hogy jó volt-e ez az állapot? Biztos, hogy nem volt jó, de abban a politikai helyzetben kötelességünknek éreztük, hogy megadjuk a lehetőséget a fiataloknak, hogy biztosítsuk az akkori egyetlennek látszó alternatívát, hogy működő életpályára állíthassuk őket.

Volt egy nagyon rossz időszak, körülbelül 1985 és 1989 decembere között, amikor a pártideológia álarca mögé rejtett nacionalizmus kikezdte a gimnáziumot is. Román anyanyelvű tanárokat helyeztek ide, elsorvasztották a matematika-fizika szakos osztályokat és rettegésben tartották a tanári kart. Milyen volt átélni ezt az időszakot?

– Pályafutásom legnehezebb időszaka volt. Előfordult, hogy kiszállt hozzánk egy minisztériumi brigád, de olyan szándékkal, hogy hibákat keressen, illetve kreáljon, ha nem talál, és utána szankcionáljon. Emlékszem, volt egy kis algebra könyvecske, tizennégy hétre írták elő heti két órában. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy heti több órában adtuk le, hogy utána foglalkozhassunk a matematika más részeivel. Felfújták ezt a dolgot, olyannyira, hogy előhozakodtak az igazgató-cserével, hiszen az volt a céljuk, hogy lojális román igazgatót állítsanak az iskola élére. Így került ebbe a beosztásba Isac Florin[5], majd Mariș Ioan[6]. Florinnal nem is volt semmi baj, hiszen ő a városban nőtt fel, egy régi román értelmiségi család sarja, aki kiválóan beszél magyarul, nem is tartott sokáig a megbízatása, mert kiállt az iskola és a tanárok érdekeiért és az utasításokat elszabotálta, ameddig tudta. Mariș idejében jött egy olyan utasítás, hogy nem taníthatunk a gimnáziumban, hogy szétdarabolják a matematika és fizika katedrát. Elterjedt, hogy nekem Pálpatakán[7] jelölték ki az új szolgálati helyemet az ottani általános iskolában.

Milyen volt az a helyzet, amikor román kollégáitok kezdtek?

– Az nagyon rossz helyzet volt. Emberileg is. Egyre többen jöttek. Nyilvánvaló, hogy sokan közülük kényszerpályaként élték meg a helyzetüket, de akadtak jó páran, akik küldetéstudattal rendelkeztek. A gyermekek nem tudtak kellőképpen románul, s így azokat a tárgyakat is, amelyeket tulajdonképpen magyarul kellett volna tanítani, ezek a kollégák csak románul tudták előadni. Emlékszem, hogy péntekenként volt a gyűlés, s utána mentünk focizni. Néhány román kolléga is jött velünk, de mi nem szívesen váltottuk románra a szót miattuk, ímmel-ámmal ment a játék. Az az igazság, hogy nem akartunk velük játszani. Az addigi megszokott beszélgetési témáinkat zavarta a jelenlétük. Talán ellenük kellett volna játszanunk? Szerencsénkre soha nem voltak annyian, hogy saját csapatuk legyen. És általában sörözni sem mentünk el velük. Érezték, hogy mennyire távolságtartóan viselkedünk. Ha mégis elmentünk valamelyik étterembe, akkor már nem beszélgethettünk a magyar sportról, s a mi saját sérelmeinkről.

El kellett mennie valakinek a gimnázium vezető-tanáraiból?

– Nem, erre nem került sor. De azért mi is küzdöttünk, ahogy tudtunk. Vrabie[8] elvtárs volt akkor a megyei tanfelügyelő, véle nem lehetett tárgyalni, ő teljesen keményvonalas volt és meggyőződéses nacionalista. Kovács Lajos kollégámmal elmentünk Becze Tónihoz, aki a helyettese volt. A lakására mentünk. Ez a derék ember azzal kezdte, hogy teljesen felhangosította a rádiót és velünk abban a hangzavarban beszélgetett. Mondta, attól tart, hogy lehallgatják őt, mert az elvtársak olyan dolgokat is tudnak, ami a négy fal között zajlik a lakásokban, s nem a szakmai vonatkozásokat, hanem még a családi beszélgetéseket és az intim részleteket is. Megígérte, hogy próbál valamit tenni, és nem fogja engedni, hogy szétverjék az iskolát. Nem tudom, hogy mit, de valamit azért tett, mert senkinek sem kellett annak a tanévnek a kezdetén elmenni közülünk. Ez 1988 szeptemberében történt. Biztos, hogy minket is figyeltek, talán közöttünk is volt, igaz ugyan, hogy nem közvetlen kollégák, a matematika és fizika szakosok között, aki együttműködött a hatósággal, mert egészen furcsa „apróságok” derültek ki, például az, hogy szűkebb társaságban énekeltük a székely himnuszt vagy a magyart, s nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy közben könnyeztünk. Vajon miért könnyeztünk? Sejtem, hogy ki volt a besúgójuk, de ma már nem érdekel.

Milyen volt a hangulat 1990 után?

– A fordulat után még sokáig tanítottam, hivatalosan 2004-ig, de óraadóként még azután is. Van rálátásom erre az új világbeli húsz esztendőre. Valamelyik évben, talán 2010-ben összefoglaltam a gondolataimat. Sokat lazult a fegyelem, a mai diákok egészen más dolgokat engednek meg maguknak, mint az 1989 előttiek. Nagy dolog azonban, hogy a gimnáziumnak megmaradt a színvonala és az igényessége. Bármelyik fiatal, aki tanulni szeretne, az itt mindent megkap. Nagyon büszke vagyok a jelenlegi matematika katedrára is. Kovács Lajos és Dávid Géza, a két kedvenc tanítványom, Dávid Manyi, András Ibolya, valamint a Zsuzsa lányom. Mindenik kiváló szaktanár, igényesek, lelkiismeretesek, amit ma is igazolnak a vizsgákon és a különböző versenyeken elért eredmények is. A végzősök jó átlaggal jutnak be az egyetemekre és előkelő helyeken végeznek, kiváló szakemberek lesznek, csak sokkal kevesebben választanak ma ilyen pályákat.

Vajon lehet még úgy feleltetni, mint a hetvenes-nyolcvanas években? Emlékszem az osztálynapló lapozására, amikor elejétől végig forgatta a lapokat, majd vissza és egy-két perces mérlegelés után szólította ki a delikvenst. A táblánál pedig tudni kellett. Ott nem volt mese. Gyakran előfordult, hogy két feladat megoldása után a harmadikba beletörött a bicskája a diáknak, s akkor már segíteni kellett neki, de a segítség nem ingyen járt. Minden egyes megtorpanás egy jeggyel csökkentette az elérhető maximumot, s bizony az sem volt ritka, hogy a végén négyest kapott az illető. Illetve végig kellett hallgatnia egy roppant tanulságos kiselőadást, amely valahogy így hangzott. „Te Kovács, te Jóska, kicsi barátom, azaz X. Y., aki immár nyolcvan kilós fiatalemberré fejlődtél, s minden kilód legalább kétezer lejbe került – ennyi volt akkortájt az átlagfizetés –, te visszaéltél a szülei bizalmával és jóindulatával, mert nem tanultál semmit meg matematikából. Nem tudsz semmit. Átverted őket, pedig mindent megadtak neked, hogy tanulhass. Milyen ember tud lenni belőled, ha itt még a hatos szintet sem éred el? Semmi nem lesz! Elvisznek katonának, aztán leszerelsz, s kereshetsz magadnak munkahelyet, vagy kínlódhatsz, amíg nagy nehezen bejutsz aztán valamelyik főiskolára.”

– Én mindig jó néven vettem az építő jellegű bírálatokat. A kilencvenes években adták tudtomra, hogy nem lehet úgy tanítani, ha rettegésben tartom az osztályt. Utólag visszagondolva sem mondhatom azt, hogy fölösleges volt a szigor. Másképp nem lehetett volna azt a szintet elérni és fenntartani.

Hallottam egy idevonatkozó történetet. Tanítványa volt egy szülő – valamikor a hetvenes években –, s a közelmúltban, talán az ezredforduló környékén immár a gyereke került az ön keze alá, aki egyáltalán nem tudta elviselni még az enyhített szigort sem, s panaszkodni kezdett az apjának, mire a derék apa azt mondta a csemetéjének, hogy forduljon a nép ügyvédjéhez, kvázi jelentse fel a tanár urat a hatóságnál, az állampolgári jogok biztosánál, menjen el Brüsszelig, Strasbourgig, ha nem akar tanulni. Van ennek némi valóságalapja?

– Van. Valóban lehetséges, hogy előfordulhatott ilyesmi. Én azonban elégtételt érzek, hiszen a szerényebb képességű diákokkal is elértem a maximumot. Egyébként 1990 után is elfogadták az elveimet. Én a hagyományokkal magyarázom, hiszen ugyanezt a város egykori ipari líceumaiban nem lehetett véghezvinni. A gyerekek is érezték, hogy a szigor értük való. Én ma is szívesen megyek fel, ha helyettesíteni hívnak, de elfogadom, hogy manapság lazább a fegyelem. Megtörtént már az is, hogy egy nyolcadik osztályban helyettesítettem körülbelül két évvel ezelőtt, s úgy mentem be a terembe, hogy volt még egy perc becsengetésig. Ott állt az ajtóban egy nálamnál jóval magasabb gyerek – jelzem, hogy csak nyolcadikos volt! –, s rámutatott az órájára, s azt mondta, hogy még nem csengettek be. Mintha azt sugallta volna, hogy: „Tűnj el innen, öreg, ne rabold az időnket, hiszen még szüneten vagyunk!”  Nem mérgelődtem, csak megjegyeztem, hogy mindjárt becsengetnek. Én úgy gondolkodtam, hogy ez a mi fajtánk, ezek a mi székely gyerekeink. Akkor is a mieink, ha így viselkednek. Régebb másképp bántunk vélük. Most, a körülményeket figyelembe véve, nekünk is alkalmazkodnunk kell a változó időkhöz. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a tanóra alatt mivel tudnék hasznukra lenni… Egyébként ma is ugyanazok a tankönyvek vannak mind korábban, ugyanaz a tananyag, ugyanaz a matematika. Tulajdonképpen a tanulók kissé túlzsúfoltak, ma már többfajta prioritás van, nem tudnak igazán odafigyelni, és nem motiválja őket semmi, hiszen manapság nincsen felvételi vizsga, annyi diplomagyár működik az országban, hogy egyáltalán nem nagy művészet egyet vagy többet beszerezni. Az átlagos tudásszint matematikából most ugyan eléggé alacsony, de azért akadnak tanulók, akik önszántukból veszik fel a szükséges ritmust, s öröm velük dolgozni.

Az utóbbi években főiskolán is tanít, illetve a magántanítványok mellett „hivatalosan” már csak a székelyudvarhelyi Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján (MÜTF) oktat. Mennyiben különbözik ez az intézmény a középiskolától?

– Tizenkét éve alakult meg ez a főiskola. Amikor felhívtak, hogy vállaljak matematikatanítást, akkor vonakodtam, fiatalabbat ajánlottam magam helyett, de mégiscsak én kerültem oda, mert azt mondták, hogy rám esett a választásuk. A kollégák közül többen is azt állították, hogy ez a főiskola nem sokat ér, mivel a hallgatók gyengék, csak azért jönnek ide, mert máshová nem veszik fel őket. Utólag mégiscsak szerencsésnek tartom magam. Én már a hetvennegyedik életévemben járok, s úgy érzem, hogyha nincsen meg az emberben a motiváltság, ha nem kényszerül rá az állandó tanulásra, arra, hogy szakmailag fejlessze magát, akkor nem sokat ér már ez az egész élet. Az is lehetséges, hogy másképp soha nem néztem volna utána, hogy a valószínűség-számítás, a reláció- vagy Gráf-elmélet miként hasznosítható az ottani oktatásban…

A főiskolán többnyire gyakorlati, azaz alkalmazott matematikát kell tanítani…

– Igen, így igaz… Egyébként a gimnáziumban tanító kollégák nem biztattak, hogy menjek a MÜTF-re, nem voltak túl jó véleménnyel erről a kezdeményezésről, azt tartották, hogy az igazán jó diákok nem ide jönnek. Itt megismerkedtem a játékelmélettel, illetve ennek a gazdasági alkalmazásaival. Jöttek a magyarországi kollégák, elláttak szakirodalommal, módszertanilag is tanultam tőlük. Megszoktam, hogy a vizsgázóval szépen kell bánni, nem úgy, mint annak idején Boxi[9]… Ott van például, hogy négyzetgyököt vonok a négyzet plusz b négyzetből, akkor az úgy van, mintha mind a kettőből négyzetgyököt vonnék, külön-külön. Erre azt kell mondani, hogy van benne valami, mert, ha nem összeadás lenne, hanem szorzás, akkor egészen jó lenne… Hadd gondolja a vizsgázó, hogy tud valamit! Hálásak, mert olyanok ülnek be, akik valamilyen pénzügyhöz köthető szakmát szeretnének elsajátítani. És a tanárnak már ez is nagy elégtétel, ha látja, hogy az illető akar, és akkor szívesen elmondom még egyszer a vizsga előtt… Most is bemegyünk szombat délelőtt és átismételjük az anyagot.[10] A másik dolog, hogy a városnak is hasznos volt ez a tizenkét év, mert olyan emberek jöttek ide tanulni, akiknek már van egy-egy működő vállalkozásuk, vagy a szüleiknek, tehát konkrétumot akartak, s nem kellett a munka mellett folyton elutazgatniuk távoli városokba. Nem kell egy összefüggést levezetni, bebizonyítani, sőt mi több a minőségi jellemzők elosztásánál még táblázatot is adunk a kezükbe, hogy még a képletbe se kelljen behelyettesíteni, hanem onnan kinézheti az eredményt. Egy szó mint száz: itt gyakorlatias oktatás folyik. Itthon. A közelben. Anyanyelven.

Mikor volt a legtöbb jó tanítványa? A hetvenes vagy a nyolcvanas években?

– Most lesz a 35 éves találkozó. Ahogy így visszaemlékszem Vass Levente, Török Ernő járt abba az első „szuper-reál” osztályba. Ezt négy osztályból válogattuk össze. Nem Keresztúrról vagy Szentegyházáról, hanem a már bejutott gyermekek közül. Volt akkor egy az óta megszűnt hagyomány: bizonyos gyergyói, csíki, kászoni vagy erdővidéki községekből hagyományosan ideíratták a szülők a gyermekeiket. Nem tudom pontosan, hogy ennek régi időkben gyökerező családi vagy felekezeti okai voltak-e, de ez megnövelte az iskola gyűjtőterületét, sok jó tanuló közül válogathattunk. Több ehhez hasonló osztály végzett a későbbi évfolyamokon is. Sokat vitatkoztunk azon, hogy pedagógiai szempontból helyes-e különválasztani az elitet? Nem jobb-e az, hogyha húzóerőként egyharmada-fele az osztálynak nagyon jó és szorgalmas, hogy maga után vonzza a többit? Leghosszabb ideig, tizennégy évig Albert Dávid volt az igazgatónk, az ő idejében mindvégig összeválogattuk a jókat, az ő két fia is benne volt a válogatott osztályokban, s mind a ketten sikeres pályát futottak be a későbbiekben.

Másik anekdota: Koncz István osztálytásunkból színész lett, pedig azt mondta volt neki a tanár úr, amikor látta, hogy a matematika iránt igen kevés hajlandóságot mutat, s nekimegy a majdnem lehetetlennek, hiszen akkor mindössze két fiút vettek fel egy évfolyamra… És Koncz egyből vette ezt az akadályt!

– Így van. Valóban kiváló képességekkel kellett rendelkeznie, hiszen előtte és utána is többen próbálkoztak. Volt végzősünk, akinek összejött a színi, mások pedig hosszú éveken át kísérleteztek ott sikertelenül. Egyébként ugyanezt mondta nekem is az osztályfőnököm Vásárhelyen, Molnár József, aki tornatanár volt, hogy belőlem soha nem lesz jó matematikus. Egyetemi éveim idején aztán, amikor Kolozsvárról mentem haza, mindig felkerestem, a későbbiekben is, és évődve mondogattam neki, hogy: „Még nem lett még pápa a tanár úrból”. Mi nagy színházba-járók voltunk, nekünk a karácsonyfa alatt színházbérlet volt, a szüleim – akik velünk éltek –, a leányaim, mi is a feleségemmel, minden előadást megnéztünk. A váradiakat, a temesváriakat, a szatmáriakat, a vásárhelyieket, néha a kolozsváriakat is, ha idevetődtek. Akkor fontos volt a színház, hiszen mindig arra vártunk, hogy a sorok, a mondatok mögött megmutatkozik a lényeg. Egyébként a kiváló színész, Boér Ferenc[11] lett színész az osztálytársaim közül. Számomra ő jelentette a legelső, s később az állandó kapcsolatot a romániai magyar színjátszás belső világával.

Megvan még a focicsapat?

– Hogyne lenne meg! Sőt megadatott, hogy a közös sportolás révén két baráti köröm is van. Az egyik csapat a tanítványaimból áll, minden kedden este kilenctől tízig játszunk, mert akkor szabad a sportcsarnok. Sokszor gondolok arra, hogy abba kéne hagyni, mert már öreg vagyok, de mindig olyan jó labdákat passzolnak, hogy azokat nem tudom kihagyni! Megvan a sikerélmény, ha gólt rúgok. És megtartunk minden név- és születésnapot. A másik a gimiben van, a régi kollégákból áll, igaz, hogy kevesen vagyunk az egykori a társaságból, de az a csapat is felfrissült, kibővült az új emberekkel. Azzal a csapattal most is péntekenként játszom. Az is fontos, hogy ennek ürügyén még a feleségeink ugyancsak jó kapcsolatokat ápolnak egymással. A legnagyobb örömet az unokák jelentik, akikkel igyekszem megszerettetni a matematikát és a munkát, a sportot és a zenét. Időnként előveszem az osztályalbumokat is, tizennégy végzős osztályom volt a negyvennégy év során, tartom vélük a kapcsolatot, sokukkal személyesen és folyamatosan, de arra jók az osztály- és évfolyam-találkozók, hogy felfrissítsük az emlékeket. Én ma is pedagógusi pályát választanám, úgy vágnék neki az útnak, mint annak idején, amikor Gúb Jenő[12] és Kiss Elemér tanáraim elindítottak.



[1]Dr. Kiss Elemér (1929-2005) marosvásárhelyi matematikus-professzorral, az MTA külső tagjával  a Székelyföld 2001/11-es számában A matematika és Bolyai János bűvöletében Máthé Éva közölt életút-interjút.

[2]Szabédi László, Csendes Zoltán

[3]Raffain Dezső matematika-fizika szakot végzett, 1941-től nyugdíjazásáig tanított a gimnáziumban.

[4]Ifj. Dr. Dobos Ferenc (Székelyudvarhely, 1912. április 25. – 1992. március 30., Székelyudvarhely) a budapesti Mátyás Király Reálgimnáziumban érettségizett, a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett diplomát földrajz-történelem szakon (1936), doktori disszertációját a Gyímesi-szoros földrajzáról írta (1939). Az 1936-os berlini olimpián a kormányos nélküli négyevezős versenyen csapatával negyedik helyezést ért el. 1945-től nyugdíjazásáig volt a gimnázium tanára.

[5]Isac Florin román szakos tanár, 1966 óta tanított a gimnáziumban, két évig az intézmény igazgatója volt (1987-1989), de hamarosan leváltották, mert nem felelt meg az akkori „elvárásoknak”.

[6]Mariș Ioan (1941. július 25., Izakonyha/Cuhea-Bogdan Vodă) román szakos tanár (BBTE, 1964), a líceumot 1989 szeptembere és decembere között igazgatta.

[7]Tanyabokor Korond községben.

[8]Vrabie, Nicu elvtárs hírhedten soviniszta főtanfelügyelő volt Hargita megyében az 1980-as években. Pályája kezdetén a csíkszeredai Octavian Goga Líceum tanára, majd igazgatója, 1984 szeptemberében történt kinevezésétől kezdve aktívan részt vett a magyar nyelven oktató intézmények elsorvasztásában és működésének ellehetetlenítésében. 1989. decemberében mozdították el hivatalából, de magyarellenes tevékenysége a későbbiekben is jelentős. A Vrabie-korszakot többek között Vincze Gábor történész kutatta. Ld. A romániai magyar kisebbség oktatásügye 1944 és 1989 között. III. rész. In: Magyar Kisebbség, 1998./1.(11.) szám. Illetve Tánczos Vilmos néprajzkutató, a BBTE tanára is feldolgozta egy tanulmányában. Ld. Adatok az 1977-1991 közötti Hargita megyei magyar oktatásról. In: Regio – Kisebbségtudományi Szemle. 1991. II. évf. 2. szám.

[9]Bardocz Imre (Olasztelek, 1942. szeptember 20. –2012. február 27., Székelyudvarhely). Nekrológját ld: http://kulturhon.szhblog.ro/2012/02/29/in-memoriam-bardocz-imre/

[10]Az interjú 2012. június 15-én készült.

[11]Boér Ferenc (1940, Marosvásárhely), a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, Szentgyörgyi István-díjas (2007), munkásságát a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével (2007), Románia Kulturális és Vallásügyi Minisztériuma Kulturális Érdemrendjével (2004) és EMKE-díjjal (1997) ismerték el.

[12]Gúb Jenő (1929, Szováta) biológia-földrajz szakos tanár, etnobonatikus, számos ilyen témájú tanulmány és több kötet szerzője. Pályája elején Gyergyóújfaluban tanított.




.: tartalomjegyzék