Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
Czakó Gábor

Nyelvünk benső kapcsolatrendszeréről

'

Belső helyett bensőt írtam, mert más a két szó hangulata, így jelentése is. A „belső” egyszerűen belül lévőt, valamely közönyös tér határai közt helyet foglalót jelent, a „benső” ezen túl szívbéli, lelki befoglaltságot is[1]. Lám, a mi nyelvünkben egy-egy hang kicserélése új értelmet szül: kéz – kezem, kezet, kézen, kezes, kezez, kezel... stb.

Ha nyelvünk benső kapcsolatrendszerét vizsgáljuk, vagyis azokat a tényeket, eszméket, amelyek természetes módon összekötik a szavakat, szócsaládokat, a szavakat a ragokkal, s végül a szavakból mondatokat szerveznek, akkor a hangoknál kell kezdenünk és a Czuczor-Fogarasi-féle A magyar nyelv szótáránál, amelynek első kötete éppen százötven éve, 1862-ben jelent meg Pesten, Emich Gusztáv akadémiai nyomdász betűivel. Fogarasi János figyelt föl arra már a 19. század 30-as éveiben, hogy nyelvünkben a betűk ill. hangok – akkor e két fogalmat a nyelvészek egyenértékűnek tekintették – bizonyos érteményt hordoznak, s oltanak az általuk alkotott szavakba. A jelenségről könyvet is írt[2], melynek eredményei beépültek a Szótárba.

Kezdjük azzal, hogy Czuczor Gergely és Fogarasi János nem elméleteket követtek és koholtak, hanem szigorúan tapasztalati alapon munkálkodtak. A hangokat illetően arra jutottak – amit mi, magyarok néhány nyelvtársunk kivételével – mindannyian tudunk, hogy magánhangzóink többsége önálló jelentéssel bír.

A – névelő és távolra mutató szó – nézd a!

Á – kedélyhang: meglepetést, csodálkozást, fájdalmat, tagadást fejez ki: á dehogy? Á!

E – közelre mutató és kérdőszó: Ez-e? Ki e? Eszik ige gyöke: e/szem, e/ttem, e/vett;

É – tájbeszédben kérdőszó: hallod-é? 

I – hajdan közelséget mutató gyökszó vala: i/tt, i/de, í/gy stb. Az iszik ige gyöke: i/szom, i/tat, i/vott. Fájdalomhang: í!

O – távolra mutató gyökhang: o/da, o/ly, o/tt, hosszan ejtve ó „régi, öreg”, indulatszó: Ó!

Ő – személyes névmás, gyöke az ő/zik – „ő-vel beszél” igénknek;

U – gyökhangja az u/gat, u/hu, szavaknak.

Ű – váltakozik az ő-vel.

Magánhangzóink valamennyien képzők, jelek és ragok, ilyeténképpen módosítják a szavak jelentését. Sőt, a hangrendjük is! Lásd: ez-az, így-úgy, itt-ott, erre-arra, izeg-mozog stb. A magánhangzók hangrendje hat olykor a mássalhangzóikban nem rokon szópárokban is: közel - távol, kicsi – nagy. Elvont értelemben: csinos – csúnya. Az í a kívánatost, az ú távolítani való jelentést oltja a szóba.[3] Összegezve: a magas hangzók kicsiség, fürgeség, közelség, a mélyek e fogalmakkal ellentétes jelentések alakítói.

A mássalhangzók jelentéshajlama is vastagon megmutatkozik szavaink épülésében.

Lássunk egy példát a Czuczor-Fogarasi Szótárból és annak nyomán!

„BÉK, (2), részint önálló, részint elvont gyök. Önálló béke értelemben. Elvont gyök béklyó vagy békló békó szóban. Jelentése mindenütt rokon a bög (bog) szóval, mely csomót, valami öszvefoglalót vagy öszvekötöttet jelent. Innen békét kötni eredetileg am. bizonyos erkölcsi csomót kötni.”

A házasságkötés katolikus szertartása során a pap stólájával összeköti a menyasszony és a vőlegény kezét. „A köt igében az alapfogalom két vagy több testeknek együvé kapcsolása: innen okszerűleg állíthatni, hogy lényege azon ö, mely a szájnak összehúzása által tömeget, sűrűséget utánoz, valamint a töm, tömör, több, össz szókban. A k, mint jobbára a gyökökben, görbeséget képező hang jelenti a kapcsot, mely többet együvé fűz, a t pedig cselekvést, tevést jelentő képző, mint a vet, süt, hűt, tát, fut, nyit stb. igékben. Innen fejthetni meg ez igének a székelyeknél s Tisza vidékén divatozó azon értelmét, mely szerit köt a növény, midőn gyümölcse nő.”

A kötözés során keletkező csomó – „bog-bög” gyök képe kerekded, ezért lesz belőle boglya, bogáncs, bögre. Bogrács is. A bog lágyan: bogy. „A bogy elvont gyök, melynek származékai általán valami csomódad, gömbölyű alakú testet vagy bogya, bogyó jelent gömbölyű, apró gyümölcsöt jelent. Rokonai: mogy és magy, mint a mogyoró és magyal szók gyökei, 2) a bogyol, bogyolál származékokban am. gömbölyegbe, csomóba tekergetett valami, s ez érteményben rokonai: baty, paty, bugy, poggy, moty, mint a batyu, patyol, bugyor, poggyász, motyó szók gyökei. Közbevetett n hanggal hasonlók: bongy, pongy, běngy, melyekből bongyol, pongyola, bengyel.”

A Szótár minden hang összes jelentéshajlamát megnevezi, és bőséges példasort mellékel. Így a B hangutánzók, indulatszók, gömbölyű-dudorúk és belül lévők vezérhangja. Úgymint: bőg, beh! bősz, bödön, bent.

Kéretik a Szótárban utána nézni! Majd elgondolkodni azon, hogy vajon kimerítette-e az összes jelentéshajlamot? Vajon a fölsorolt négyhez nem csatlakozik-e ötödiknek a lelki-értelmi gyöngeség kifejezésében való segédkezés: buta, bugyuta, böszme, bamba, bús, buggyant, bumfordi, bolond, bárgyú, badar? Már csak azért is, mert rokonhangja, az m is igen buzgó ebben: mulya, mamlasz, málé stb.?

Esetleg egy hatodik?

Remélem, hogy ezek után senki nem esik abba hibába, amit a Szótár ellenségei terjesztenek: a hangoknak jelentésük van. Nincs. Az említett gyökmagánhangzók kivételével nincsen konkrét jelentésük. Ha volna, akkor pl. a latinoknak 22 egyszerű szóval kellett volna beérniök, nekünk meg nagyjából kétszer ennyivel. A hangoknak csak jelentéshajlamuk lehet, mégpedig egyrészt mindig igen általános, másrészt egy hangnak több is.

 

*

 

Például Czuczorék fölsorolják, és 385(!) szó példával igazolják a K 5 jelentéshajlamát, de nem említik, hogy e hang gyakran részes egy 6. csoport, a „keménység” jelentéskörébe tartozó szavak megformálásában is: kő, kavics, karc, karistol, kova stb. Igen érdekes, hogy Kari A. Turunen hasonló jelenségre figyelt föl a finnben: kova „kemény”, kivi „kő”, kulma „sarok”.

Tudjuk, hogy a CzF. utolsó kötetének megjelenése – 1874 – óta a gyökkutatás terén érdemi munka nem folyt, sőt a Szótár javító pótkötete sem került nyomdába, mi több, azt sem tudjuk, hová tűnt, tehát a szerzők tervezett igazításainak tartalmát sem ismerjük. A Budenz József által irányított nyelvészképzésben föl sem merült, hogy egy fiatal tudósjelölt – mai szóval doktorandusz – nyelvünk belső szerkezetének vizsgálatára adja a fejét. Ez bizony manapság is öngyilkos vállalkozásnak számít! Csak az áldozatok védelmében nem példálózom nevekkel… Mindenesetre az ilyen eseteknél ékesebben semmi sem bizonyítja a hunfalvysta nyelvészkedés önkéntes kivonulását a tudományból.[4]

Bárhogyan is áll a dolog, a mi föladatunk tovább folytatni a kutatást, akár itt, e cikk nyomán! Erre hívatik a kedves Olvasó! Kiváló alkalom a munkakezdésre a 150 éves évforduló.

1. Régesrég át kellett volna vizsgálni a CzF. gyökjegyzékét, s megállapítani, hogy a fölsorolt 2307 darab közül melyek az azonos, vagy nagyon közeli jelentésű hangváltozatok – pl.: kar, ker, kor, kör, kur[5], vagy: púp, búb[6], bor1, bőr, bur[7]stb.Volt-e, s ha igen, mi lehetett a közös ősük, s ilyenformán valószínűsíthető-e az eredeti, vagy legalábbis a korai gyökállomány? Ez a munka sokat elárulna a gyökök módosulásának természetéről, az újabb változatok megmaradásának okairól, a más nyelvekkel való kapcsolataink alakulásáról, stb.

2. Az előbbi kutatásra építve ki kellene gyűjteni a gyök- ill. szócsaládokat, megvizsgálni összefüggéseiket és különbözőségeiket. Ebből megtudhatnánk, hogy alkotnak-e nemzetségeket: melyik melyikkel?

3. Vajon a gyök- és szónemzetségek ligetében milyen további összefüggések lehetségesek? Pl. a mássalhangzók és a magánhangzók milyen alkotói együttműködést folytatnak?

4. A régi gyökök neveltek-e új szavakat a Szótár elkészülése óta, és keletkeztek-e új gyökök?

5. A gyök- és szónemzetségek vajon lefedik-e eredeti szóállományunkat, és megszüntetik-e nyelvtudományunk tehetetlenségi botrányát, miszerint szavaink közt a legtöbb az „ismeretlen eredetű” – európai nyelvtársainkhoz viszonyítva?

6. Nyelvünknek ez, a természete szerinti föltárása, megválaszolná-e a magyar-finnugor kapcsolat gondjait: hogyan jött létre a nyelvrokonság néprokonság nélkül? A gyökcsaládok vizsgálata a szavak vándorlását is új megvilágításba helyezhetné. Mire következtethetünk abból, hogy számos magyar szócsalád egy vagy több tagja rokonságban áll finnugor szóval-szókkal, de a rokonnyelvekben család alig, leginkább csak szórvány mutatható ki?[8]

7. Ugyanez megfigyelhető más, pl. a szláv nyelvekkel kapcsolatban is. Jelesül kap[9] gyökünknek igen népes a családja. A kopati, kopaty ’ás’, ritkábban ’kapál’ értelemben sok szláv nyelvben előfordul, ám szócsalád sehol. A ’kapa’ majd mindenütt ’motika’. Vajon mi lehetett e szó útja?

8. Akadnak szóelemek, gyökök, gyökvázak, melyek igen sok, egyébként nem rokon nyelvben közösek. Pl. a k+r vagy g+r, a kör és a kereszt, meg a belőlük származott szavak alaphangjai. Igen elgondolkodtató e két egymásra látszólag nem hasonlító ábra egyező neve. Tudjuk, hogy a kőkorban mindkettő isten-jel vala, tehát igen régi közös szavakról lehet szó. Miről tanúskodnak?

Ráadásul nincsenek egyedül! A Szótár írja: „ÉN, (3), elvont gyök, él ének szóban és származékaiban. Feltaláltatik számtalan, mind magyar, mind idegen szókban, (amott többnyire g kíséretében) mint hallhatót jelentő lényeges gyökértag; ilyenek a magyar cseng, leng, peng, pendít, pendül, reng, zene, zeng; s alhangoknál: csang, dana, hang, kong, lant, tanít, tanúl, bong, dong, zong, zsong stb., a latin cano, sono, sonus, tonus, tinnio, német singen, Sang, szanszkrit tan (zeng), van, bhan (bong), kan, kvan (hangzik, cseng), perzsa áhang (hang, ének), dán-isztan (tanulni, tanítni), chán-den (énekelni, olvasni); sínai jung és míng (énekelni). A héberben (ánáh) énekelni, s a finnben ääni szintén am. a latin sonus, vox.” Van olyan elképzelés – Ch. Darwin is vallotta – miszerint a kezdeti beszéd ének-szerű lehetett… Így volt? Emlékeznek erre a nyelvek?

ÉL igegyökszavunkról írja a Szótár: „Rokon vele a szanszkrit il (am., mozog, mozdít), mely teljesen egy eredetű s jelentésű a magyar el szóval; továbbá a góth liban, német leben, angol live s több számtalanok, melyek amazokkal azonosíthatók. A finn nyelvben elän = élek, eleskelem éldegélek, eletän éltetek, elo, elet, eleme élet. S a mennyiben a magyar él szótól, eleség, eledel, élelem s élet mint gabona stb. is származnak, nem hibázunk, ha ugyanitt a latin alo táplálom szót is megemlítjük. A khaldäai nyelven is alla v. allah am. gabona. (Berekszászi).”

9. Közben persze javítgatni kell a hibákat. Mindehhez természetesen nélkülözhetetlen anyanyelvünk szeretete, a CzF. alapos ismerete, tájékozottság a nyelvekben, a nyelvészet régebbi és modernebb módszereiben: különösen a nyelvészeti matematikában, a kognitív kutatásokban, stb.

 

*

 

Anélkül, hogy kimerítettük volna a magyar nyelv látható szerkezetének jövendő kutatási lehetőségeit, térjünk át a szellemi viszonyrendszerére.

Ebben a CzF. mellett támaszunk lehet Karácsony Sándor Magyar észjárás c. könyve, melyben a szerző igazolta három tételét.

1. Hangsúlyozásunk ereszkedő lejtését. Fogarasi János mutatta ki először magyar nyelvtanában, hogy a „hangsúly mindig a gyöktagra esik.” Tehát a gyökre, vagy a gyökben lévő első szótagra. Ez nem formai, hanem szellemi elem: a lényeget hangsúlyozzuk, az alapjelentést. Ezért csúszik át az újabb időkben az igekötőre a hangsúly, mivel az igekötőt ma már egybeírjuk a szóval, és az megváltoztatja, mintegy magához ragadja a szó értelmét.

Fogarasi állapította meg a mondathangsúlyt is: azt az állítmány előtti szó viseli, mert az a mondat legfontosabb része, ezért a mondataink – a kérdő kivételével – szintén ereszkedő lejtésűek.

A mondat- és gyökhangsúly leírását nevezhetjük I. és II. Fogarasi törvénynek.

Ugyancsak a lényegből indul ki népdalaink, néptáncaink zöme, továbbá névadásunk, címzésünk, dátumozásunk, amit most politikusaink az EU kedvéért lebutítottak.

Elmondhatjuk, hogy a lényeg, a legfontosabb jelentéselem uralkodik az eredeti magyar gondolkodásban és kultúrában.

2. Karácsony Sándor vette észre, hogy a magyar észjárás szemléletes. Eredetileg minden emberi emlékezés, álom, terv, elképzelés kép, hiszen a „legerősebb” érzékszervünk a szemünk. A metafizikai megismerés legfontosabb módszere máig a szemlélődés. A nyelvek egy része eltávolodott a fogalmak, az elvonatkoztatások felé, a másika maradt szemléletes. Nálunk ez hangjaink jelentéshajlamával kezdődik, s folytatódik azzal, hogy szavaink zömmel még képek: lebeg, libeg, lobog, robog, hebeg, rebeg, liheg – látjuk mindegyik szót, sőt, halljuk is. Ha a szavak mondattá szövetkeznek, akkor az is képpé válik: „Lompos farkú szél csatangol,/ por-gubát varr, ágat hangol.” (Weöres Sándor) „Este ki béjött vót,/ kilenc almát hezott vót,/ mind a kilenc rohatt vót,/ a legény is egy rossz vót.” (Népdal) „Kuss, mert bedugom a fejed a seggedbe, ott ordíthatsz!” (Kocsmai csatakiáltás)

3. Karácsony harmadik megfigyelése a mellérendelés. Mondataink fő típusa mellérendelő, de a szemlélődő gondolkodás maga is az. A fogalmak közt akadnak a jónál is jobbak, még pontosabbak, míg a látványok mellérendelők, hiszen egyenértékűek.

4. Ennél bonyolultabb a helyzet: a magyar inqualtált nyelv: egyben látja és mutatja az ellentéteket, melyek kölcsönösen áthatják egymást.

Lássunk példát! Tessék egy kicsit elmélyedni a jelentésekben!

Idestova;

Megjárja– tűrhető: elmegy ~ ráfizet;

Tartozik– valakihez – szolgáltatással, pénzzel ~ rátartozik ~ köteles;

Adásvétel– jellegzetesen mellérendelő ellentétkapcsolat;

Szab– szabály ~ szabadság;

Párol– víztelenít és vízzel átjárat;

Csend~ csendül;

Köz– „hézag” ~ közöl ~ közrefog ~ közös;

Csín-csíny;

Bék-bog~ békó-béke;

Forr– hevesen kavarog~forr/ad: egyesül, heged;

Magyaráz– mi nyelvünket bocsátjuk a homályosra, egészség... öntelt – taníthatatlan, már nem fér bele semmi, csilicsala... gondolkodik

-dalom, -delemsokasító képzőnk némi zöngeváltással fosztó lesz: -talan, -telen.

Ez olyan mély, hogy nekem magas...

 

*

 

Látható, hogy Nyelvédesanyánk kincstárában tömérdek az elgondolkodtató, olykor megrendítő szó, szerkezeti vonás, amelyek az élet, a lét alaposabb megértésére sarkallják a magyarul eszelőt. A magyarul csak locsogót egyelőre nem – talán később... Ha majd ő is érteni kezdi a nyelvet, akkor talán gyűjteni kezdi maga is a mély értelmű, egymással kölcsönös áthatásban lévő szavainkat, s rájön, hogy a gyökrendből eredő, és külsőnek látszó szerkezeti összefüggéseket kiegészítik, átjárják, elmélyítik a szavak szellemi erőtereire épülő jelentéskapcsolatok. Például lakodalom szavunk fölidézi a lakmározás, mulatás, az otthon – lak, ház, házasság, nász képeit, miáltal gazdag jelentéshálót sző köré, ami együtt rezeg az egész nyelv szövetével.[10]

Noam Chomskyszerint az angol szavaknak nincs valóság tartalmuk, önmagában minden szó értelmetlen, csak a meghatározás, más szavakhoz való hasonlítás ad nekik értelmet, következésképpen csak a kifejezéseknek, meghatározásoknak van értelmük. „A Chomsky-féle fordulat vizsgálódásai középpontjába a nyelvet, mint formát tette, és ezért fő kutatási iránya a szintaxis (és fonológia) volt.” (Kövecses Zoltán) Ez lehet helyes és igaz az angol nyelvre, hiszen az általában sokjelentésű angol szavak értelme gyakran csak a szövegösszefüggésből, a kifejezésekből, a mondatokból derül ki. Nálunk más a helyzet. A nagy amerikai nyelvész gondolataiból táplálkozó nyelvészeti irányzatok, kutatások ezért nem alkalmazhatók a magyarra, mivel nálunk a jelentés a mondatok, kifejezések szintjéről lenyúlik a szavakba, sőt a szavakon túl a gyökökbe, gyökelemekbe és a hangok körébe.

Vagy inkább fordítva.



[1]A belső és a benső közti különbséget jól megvilágítaná, ha lelki barátunkkal folytatott mély beszélgetést belsőségesnek neveznénk, a hentesbolt kirakatában pedig „tőkehús, bensőségek” tábla virítana.

[2]Fogarasi János: A magyar nyelv metaphysicája, Pesten, 1834.

[3]A TESz. szerint a csinos szláv, a csúnya ismeretlen, a csíny a csínból hasadt le.

 A CzF. szerint a hangutánzó sim – sima, simít az ősgyök, ami a csisz – csiszol, csiszár, csesz szóbokor forrása: csiszolással dolgozott a csiszér, aki a fegyvert csiszolta, a csiszár, aki a vásárra vitt lovat, a csizmadia, aki a bőrt. Utóbbi a csizmájával együtt szintén szláv a TESz. szerint.

[4]Mindez természetesen nem vonatkozik a finnugor nyelvészekre, még kevésbé a magyar nyelv tudósaira általában. Itt és már írásaimban csak és kizárólag a hatalomtudósokat illetem e jelzővel, akik abban követik Hunfalvy Pált, hogy az övékével ellentétes véleményeket erővel söprik el.

[5]Mind kerekséget, körmozgást jelentő szó gyöke

[6]Mind testből kinövő dagadás

[7]Mind burkolást, fedést jelent

[8]Pl.: a nyal, nyel, nyelv, nyál, nyúl/ik hangalaki, értelmi, sőt, fiziológiai egységet képez a magyarban. Bővebben: Cz. G. – Juhász Zoltán: Beljebb a magyar észjárásba, CzSimon Könyvek, Bp. 2010

[9]A cselekvő felé hajló – a k hatása! – hirtelen mozdulat: kapkod, kapar, kapacs, kapocs, kapcsolat, kapaszkodik, rákap, elkap, lekap, megkap „talál”, átvitt értelemben: lekap „fényképet készít”, kapatos, kapós, kikapós stb.

[10]Bővebben: Cz. G.: Beavatás a magyar észjárásba, Bp., 2008, CzSimon Könyvek

'


.: tartalomjegyzék