Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Augusztus
Zsidó Ferenc

Tudatos készülés

Potozky László: Áradás[1]

 

Közhellyel indítva, ígéretes tehetség Potozky László első novelláskötete*, olyan kvalitásokkal felfegyverzett prózaírót sejtet, aki magabiztosan alkalmazza a legkülönfélébb elbeszélői eljárásokat, narratív sémákat, beszédmódokat, nyelvezeteket; témavilága pedig széles skálán mozog.

Megjegyzendő, hogy a szerző mondhatni szemtelenül fiatal (1988-as évjáratú) – ezt is szem előtt kell tartanunk, amikor teljesítményét mérlegre tesszük. Mert hibák találhatók a kötetben, de az összképet tekintve egy meggyőző, a korához képest (fiatalsága ellenére – vagy pont amiatt?) következetes, tudatos, érett hangú alkotó bújik meg az írások mögött.

Tudatos készülésről beszéltem: az írások egyértelműen azt bizonyítják, hogy egy sokat olvasó, irodalomelméletben is jártas szerzőről beszélünk, aki nem átall tanulni az elődöktől/kortársaktól, aki jól adaptálja a különféle alkotói attitűdöket, megszólalásokat. És ami a leglényegesebb: van elbeszélői vénája. A kötetbe kerülő írások majdnem mindegyike epikus magvú történet (kivételt csak a Tájkép, táj nélkül képez, ami egy klasszikus leírás, valamint az Esettanulmány egy csapszerelésről, amely kisebb gag-ekből áll), fordulatos cselekménnyel, kinagyított jelenetekkel, jól megrajzolt karakterekkel. Komoly teljesítmény egy huszonhárom éves írótól! Továbbra is a tudatosságot és a fegyelmezettséget emelhetném ki fő erényként: kitalálja az alaphelyzetet, az adekvát nyelvezetet és narrációs technikát, s azt komótosan végigviszi, nincsenek félresikerült, kisiklott írások.  A „nagy művek” sora természetesen ezután jöhet majd, ez a kötet inkább a manír, a technikák szempontjából bravúr. A kötetet olvasva néha az volt az érzésem, nem a történetek, a sztorik születtek meg először a szerző agyában, hanem az a törekvés, hogy próbálja ki magát majd minden lehetséges narrátori helyzetben, stílusban. Épp ezért az írások olykor „iskolaszagúak”, nem tudni, hogy a változatos megszólalások és témafelvetések közül melyik (lesz) a szerző sajátja, amiben (majd) a legotthonosabban mozog.

Több írás a kommunizmus időszakába vezet vissza, néhány a második (?) világháború idején/végén játszódik, egyesek a tradicionális székely világba kalauzolnak, ugyanakkor több írás a határhelyzetben élő, alvilági emberek sorsával foglalkozik. Nyilván, fikciós prózát mindenféle személyes tapasztalat nélkül is lehet írni, de azok sem maradhatnak „fogódzók” nélkül; így itt-ott csak kiviláglik, hogy a szerzőnek nincs szerves kapcsolata a megrajzolt világok egyik-másikával. Vegyük például a kommunizmus időszakában játszódó történeteket. Nyilvánvaló, hogy az 1988-ban született szerzőnek eme időszakról személyes tapasztalata nem lehet, a történetek talán a közbeszédből (szájhagyomány?), talán a családi legendáriumból kerülhettek tollhegy alá. És az egyébként jól kifundált (vagy megmunkált) sztorikba bekerül egy-egy baki, ami jelzi, hogy talán nem ez a legotthonosabb terep a szerző számára. Például a Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története című novellában a család már hónapok óta nem jut húshoz, az apa ennek ellenére egy termosznyi kávéval felcsomagolva indul munkába. Márpedig aki élt a Ceauşescu-rezsim idején, az tudja, hogy ugyan húst se nagyon lehetett kapni, de kávét aztán pláné nem. Nos, nem akarok szőrszálhasogatónak tűnni, hisz ezt leszámítva, ez az írás a kötet egyik legjobbja, hatásos (de nem hatásvadász) befejezéssel, de az efféle „elszólások” rontják a hitelességet (igen, így értem: a fikció szintjén megvalósuló hitelességet), és minduntalan felvetik a kérdést, hogy merre lépik tovább majd a szerző, az itt felvillantott arcok közül melyik lesz a sajátja. Mert nyilvánvaló, hogy egy ilyen fiatalon megírt debüt kötet minden markánssága ellenére csak előjáték. Nem akarok túl sokat lovagolni ezen a témán, de például a népi közegben játszódó történetekben is találunk efféle elszólást: a Vasárnapi körút című írás tanúsága szerint a főszereplőnek „volt egy kis szilvása, betakarította a gyümölcsöt, leőrölte, cefrézte” – írja a narrátor, pedig a pálinkának való szilvát nem szokták leőrölni. Azért szúrnak szemet az efféle hibák, mert a szerző alapos, részletekbe menő leírásokkal szolgál, a történetek ritkán indulnak in medias res, tablók színesítik, tagolják a cselekményt, márpedig eme tablók esetében a pontosság elengedhetetlen.

A fikció és valóság viszonyának kettőssége több írás kapcsán is fölvetődik. Legélesebben az Elkésett virágok címűben, amelyet a szerző a nagyszüleinek ajánl, s amely a szerző dédnagyapjának állít emléket, aki a szovjet betörés idején esett el. A történet szívfacsaróan szép és döbbenetes – a kerettörténet visszafogottsága, szándékos szenvtelensége, a csatajelenet naturalista érzékletessége, s a kettő közti ellentétben rejlő feszültség révén. Az ajánlásnak köszönhetően jól kapaszkodik a hétköznapiság talajában, ez a befogadó számára fogódzó, segít felépíteni benne egy „reális fikciót”. Egyértelműen a kötet egyik legfontosabb írása ez, mély, sallangok nélküli, melyben nem annyira a technikákra tevődik a hangsúly, mint a történetben rejlő energiára.

Az olvasottságra, s annak lecsapódásaira visszatérve: Potozky jó könyveket olvas. Hemingway meg Mario Vargas Llosa bukkan fel, a zárlatokban Cortazárt érzem olykor, a bizarrabb témáknál Csáth Gézát, talán Bodor Ádámot, s végig jelen van némi Zola-s íz, nem annyira a naturalizmusra, mint inkább a szociális érzékenységre értve. Úgy tűnik, a szerző különösen vonzódik az elesettekhez, másik gyengéje pedig a halál – ami ilyen vagy olyan formában majd minden novellában megjelenik. Érdekes viszont, hogy szerelem, ifi kalandok, s a hasonló könnyed témák teljességgel hiányoznak.

A kötet címe nem fogott meg különösebben, s olyan értelemben sem teljesen szerencsés választás, hogy nem igazán jellemzi a kötet egészét: az Áradás című novella egy remek szürrealista darab, de a kötetben ez az egyetlen szöveg ebben a stílusban.

Nekem leginkább a rövidebb, villanásszerű írások jöttek be, amelyekben rendszerint megjelenik egy váratlan groteszk mozzanat, hogy az feje tetejére állítsa a novellát, fittyet hányva az olvasói elvárásoknak (pl. Családterápia, Vendégszeretet). A több epizódból álló, terjedelmesebb írások közül számomra az Aluljáró című a favorit – nem véletlenül került a kötet legvégére –, jó kis filmdrámát is lehetne belőle készíteni, amolyan szocioriportos írás, ami arról is árulkodik, hogy a szerzőnek jó érzéke van a témák „kiszagolásához”, a drámai szituáció megteremtéséhez, valamint annak egy-egy groteszk snitt révén való tudatos kioltásához.

Összességében a kötet jó, lendületes olvasmányokkal szolgál, az epikus érzék adott, a technikai tudás adott, a nyelv, stílus rendben van, a sztorik „ütnek”. A többit az idő megoldja. Némi tapasztalat kell még, a kifundáltságot nem kell mindig erőltetni, s ha a szerző a továbbiakban a szociografikus téma és stílus felé mozdul el (egyértelműen járható volna számára az út), többet figyelni a pontosságra és hitelességre, mint a csavarosságra. Egyébként: észbontó, hogy mit művelt ez a fiatalember a maga huszonhárom évével! Hogy miket fog ez írni tíz év múlva!...



[1] Kolozsvár, 2011, Erdélyi Híradó Kiadó.




.: tartalomjegyzék