Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Október
Márton Evelin

Bukarest, a béke városa

I. Nem emlékszem már, mi is késztetett arra, hogy ideköltözzem ebbe a koszlott városba. Akarom mondani a béke városába. Egy meglehetősen szétcincált ország fővárosába. Úgy értem, az ország idegrendszere van szétzilálva, és nem sok remény mutatkozik arra, hogy ez valaha is helyrejön.

Azt hiszem egyébként, majdnem tíz év ittlét után, hogy ennek a populációnak lételeme a tönkrement idegrendszer. Különben miből hoznák össze azt a pezsgést, ami a városukat, és őket jellemzi? Nem akarok senkit megsérteni, de ez a hely a legjellegtelenebb és ugyanabban az időben a legjellegzetesebb, azok közül, ahol valaha is megfordultam. Az összehasonlítási alap nem túl széles, de mondjuk a Balkánon és Európában a legilyenebbváros. A jellegtelenség egyik válfaja (merthogy a jellegtelenség sem egyféle, bármennyire is ijesztően hangzik ez a megállapítás) a feltörekvési és csillogási vágyból fakad – mely vágyak az esetek nagy többségében pénzzel igen, de megfelelő műveltséggel nem párosulnak. Vagy igen, de ez a réteg olyannyira kifinomult, hogy az ember néha iszapfürdőbe küldené a mélyen tisztelt tagokat, hogy egy kicsit piszkolják össze magukat, hátha végre emberszaguk is lesz.

Egyszer egy ilyan magasan szárnyaló, ultra-kifinomult barátnőm, aki kedélyes pingálgatással és spanglik pöfékelésével múlatta általában az időt, kifejtette, hogy az emberek nagy többsége azért lelkibeteg, tinédzser- utóbb meg felnőttkorában, mert magzati állapotában a kedves édesanyja nem gondolt rá kellő szeretettel. Mi több, az is meglehet, hogy az édes mamika időnként titkon arra gondolt: jobb lett volna, ha ez a magzat meg sem fogan. Elég az a boldogtalansághoz, ha csak egyetlenegyszer ilyesmit vesz a fejébe az édesanya. Ezért ő a maga részéről beszerez magának egy „pet”-et, azaz egy négy, avagy kevesebb végtaggal rendelkező házi kedvencet, és ezen teszteli anyai hajlamait. E felette ütős kinyilatkoztatás közben természetesen áldott állapotú voltam. A kinyilatkoztatással egyébként semmi baj nincsen, én is olvastam gyilkos hajlamú  embriókról, akik önnön kihordó-anyjuk életére törnek, s az anyaméhben körmönfont cseleket dolgoznak ki, melyekkel a mamát és önmagukat is jobblétre szenderíthetnék. De ebben a bukaresti milliőben, melynek e piktorica is tagja, az ilyenszerű témák mennek csak, a hold állásával az ember elmehet a fenébe, legfeljebb azt kérdezik meg, hogy mi az aszcendense, és életében mikor graffitizett tele utoljára egy villamost vagy egy újságosbódét. Aztán ha legalább egyszer nem pusztult bele az ember valami mediterrán pocsolyába, nem dögledezett egy üveg moldáv pezsgővel egy all-inclusive ötcsillagos, sőt ötvenötcsillagos török hotelben, akkor igazán semmi keresnivalója itt. Úgy értem köztünk. Úgy értem: köztük. Apple és Macintosh. Itt kezdődnek a dolgok. Az élet. A sznobizmus bukaresti diadalívénél ez a két márkanév tölti be az őr-oroszlán szerepét. Ezután jönnek a komolyabb dolgok. Meg a kokain.

Prada napszemüveg, Wasabi burkolatú cukorka, havannai bischon, bonsai, tetőterasz, tudatos lakberendezés, lakberendezővel, meggyszínű garbó, vastag keretes szemüveg alatt rövidlátó szemek, ondóvezeték elmetszve, remény a kilábalásra ebből nyet, szigorú elektromos zene, nyikorgó lemezek, beteges külsőt kölcsönző hajviselet, egykicsitmindigszenvedek arckifejezés, elfride jelinek, haruki murakami és telemea, rikitó színű koktélok lógó csillárú klubokban, bőrbugyis pincérfiúk, és szilikonozott keblek, az orr kicsit megkleopátrásítva, fiúk-lányok teljes szőrtelenítésnek alávetve, aztán telemea, és megint telemea, tetovált szemöldök, kokain színű por, és időnként darabokra hulló bankkártyák, lovaglóostor, lovaglócsizma, lovaglóóra, lovászfiúk a szuburbiákból, istenemistenem, és megint telemea, meg néha titkon egy-két miccs is lecsúszik, sörrel persze. Focit nem nézünk. Kokain színű por, Macintosh, Apple, és a hasonszőrűek. (Rágyújtanék, de nem tehetem.)

Ha az ember igazán egy jót akar mulatni egy-egy ilyen sznob roham után, a  legjobb, amit tehet az, hogy elmegy a volt szovjet állampolgárok Deja Vu nevű szórakoztatóipari egységébe, mely a központi városrészben találtatik. Aki nem tudja hol van, ne is keresse.

Bejutásnál az egyik problémát az orosz nyelv nem ismerete jelentheti, de ez megoldható egy volt szovjet állampolgár „beszerzésével”. Amolyan gardedámként. Egyéb problémák is adódhatnak, de ezek mindig a bodyguardok lelkiállapotától függenek, s mivel ők is emberek, ezek mibenlétét nehéz kitalálni. Egy biztos: túlontúl illuminált vendéget nem engednek be, mert aki már részeg, az egyre kevesebbet tud inni. Elméletileg. Ha az ember röpke percekre képes vérbeli színésszé vedleni, ez a kérdéskör lóugrásban kikerülhető. Úgy értem átugorható.

Ebben a drága, daruga,  kis fészekben a leggyakrabban szerelmes, háborús, illetve a kolhoz felsőbbrendűségét hirdető orosz filmek zenéjét nyomják, és ettől olyan nosztalgikus fertőbe lehet süllyedni, melyet csak a vodka mértéktelen nyakalása tarthat felszínen valamelyest. Minden esetre a volt szovjet állampolgárt jobb nem szem elől téveszteni, és vigyázni kell az ukrán illetőségű egyedekre is, akiket tulajdonképpen lehetetlen kiválogatni az orosz, vagy moldáv illetőségű állampolgárok közül. Ehhez már elmélyült emberismeret szükséges, a gesztusokat, a hanghordozást, és a ruházkodási szokásokat kell kielemezni, utána megy minden, mint a karikacsapás. Eta ulica, eta dom, eta barisnya kto ja ljubjom, hej’! Dolina, Dolina, Dolina, Dolina, Dolina maja, satöbbi.

Egy kis szerencsével Ljube slágereire mehetünk tönkre, egy hétig ki nem heverhető melankóliával kevert másnaposságot szerezve be. És ez a mimimum, amivel a Deja Vuból távozhatunk. Tanusíthatom. Soha ki nem gyógyítható melankólia boldog tulajdonosa lettem itt a béke városában, ahová háborgó szívem, és szétcincált elmeállapotom hozott le. Le? Minden bizonnyal Le. De ha nem lenne a Le, mi értelme lenne a Fel-nek?

 

II. Bukarestben az egész világ megismerhető, és az egész világ elfelejthető egy nap alatt. Képzelőerő és akaraterő kérdése az egész. A képzelőerő ahhoz kell, hogy a rosszabb pillanatokban valami egészen más helyre transzponálhassa magát az ember. Úgy értem, elküldheti az asztráltestét nyaralni. Ehhez kellenek azért adottságok. Az akaraterőre több okból is szükségünk lehet itt, a béke városában. Mindenekelőtt nagyon akarnunk kell e helyből kicsikarni valamit, egyébként fejvesztve elrohannánk az első fél év után. Feltéve, hogy nem keresünk temérdek sok pénzt. A temérdek sok pénz kibírásához további akaraterő szükségeltetik, ezúttal viszont azt kell magunkra erőltetnünk, hogy elégedjünk meg biza ennyivel, és meneküljünk innen el. Legalább a Radisson Blue, néhai Bukarest szálló medencéjébe.

Ha már messzebb nem merünk merészkedni a békéből, mely minden porcikánkat betölti, annyira, hogy rettenetesen idegesek leszünk tőle. A bukarestiek ettől a nagy békétől idegesek. Idegesek, mert a béke miatt már nem történik semmi. Mi is történhetne ebben a langymeleg pocsolyában, kérdem én, de hát milyen jogon kérdezek ilyet, miközben körülöttem tombol a nagyfene fejlődés, az egész ország által befizetett adó oroszlánrésze vándorol zsebről zsebre, időnként lesz belőle egy felüljáró, aluljáró, egy újabb kocsma a történelmi városközpontnak becézett romhalmaz közepén. Hatalmas képzelőerő – legalább akkora, mint egy rakéta – kell ahhoz, hogy egy ilyen kócerájba beüljünk, és kurva drágán megigyunk egy sört, miközben kiskorú zsebtolvajok röntgenszemeikkel megszámolják a bankókat a pénztárcánkban, a kiskorú prostituáltak pedig egy újabb réteg rúzst kennek az ajkaikra, hogy vérmesebbnek tűnjenek. Aki csinálta már csontvázzal, az tudja, miről beszélek. Közben szóltak itt hátul, hogy nő vagyok, és nem tudom, mit beszélek. De kérem. A béke városában mindent lehet. Itt minden álmunk teljesül.

 

III. És Bukarestben újra divat lett a szex, és az olvasási hév. A századfordulón is dühöngött már ez a láz, aztán jött egy látszólagos jégkorszak. Legalábbis ami a szexet illeti.  De a századfordulón....Nem volt igazi ember az, aki nem tartott szeretőt. Sőt. A hivatásos szeretők is divatba jöttek. Nehéz szakma, kipróbáltam.

Aztán a szex mellett újra divat lett az irodalom is. Pontosabban divat olvasni, és könyvekről, az olvasmányokról szépelegni. Gyengébb lelkületű egyéneknek nem javasolnám egy ilyen bukaresti köröcske magasröptű eszmefuttatásait. Azt mondanom sem kell, ki a menő. A nagy latin irodalmár-macsó, ponyva, sőt pongyolaregény király. A nevét inkább nem írom le. Érti úgyis mindenki. Szóval a metrón, a buszokon ezt olvassa polgár és proletár, hivatásos katona, és félhivatásos szerető. Ki mondta, hogy ez egy ortodox ország ortodox fővárosa?

Itt mindenki művelődik, és a napi betevő szexen elmélkedik. A taxisok általában nem rajonganak a homoszexuális fiúkért, a lányokért annál is inkább. Úgy értem, a homoszexuális lányokért. Igaz, egyesek már „hajlamosak” abban hinni, hogy a homoszexualitás mégsem betegség. A kemencéket is egyre ritkábban emlegetik. Most más az ellenség.

Az aroman, azaz makedón, azaz majdnem-makedón maffiózók a legjobb politológusokat, és más effajta szakembereket vonszolnak be az aranykapukon, és művelődnek. Igaz, ők szexuális tekintetben meglehetősen konzervatívak. De hát másképpen hogy lehet megmaradni? Azt hiszem, általában a kis számban élő népcsoportok konzervatívak. Nem a hagyományőrzésre értem ezt. Úgy gondolják, ez a megmaradás kulcsa. Azt hiszem, ez egy óriási malőr tulajdonképpen. Téveszme. Sőt: zsákutca.A maffiózok tehát művelődnek, de csak a maguk módján. Langsam, mondják ők, azaz én. Nem kell sietni. És különben is, minek ez a sok hülyeség. A lényeg a fontos. Az imidzs. Jó ember vagyok, szeretem a cigányzenét, nem félek bemenni a mahalába, és azért van sok pénzem, mert mindenki balek, kivéve engem. Oszt kész.

Itt nem divat túl kifinomultnak lenni, mellesleg. Egyéni döntés kérdése a kifinomultság. Láttam otromba alakokat csetleni-botlani a fentebb bemutatott légiesek körében, és viceversa, báránylelkű fiúkákat feszíteni a vastagnyakú csávók között. Majd kirepedtek a bordáik a nagy erőlködéstől.

Az entellektüellek menjenek a pokolba – mondják a feltörekvők, és az entellektüellek mennek is, ott csücsülnek egy kupacban az elefántcsonttornyokban.  Egymással szomszédos elefántcsottornyokban. Van, amikor az ember már annyira kifinomult, hogy saját szaru-palotájában szeret csak ücsörögni. Persze úgy, hogy rálátása legyen a többi ilyenszerű építményre. Pontosabban, hogy átlásson, időnként át halló-hallózzon. Ha például egy üveg finom whiskeyre tesz szert, vagy névnapja van. Vagy valami ilyesmi.

Három napig tartó eső után hiretelen kisüt a nap. Bukarest felett irreális, mi több, utópikus fény gyúl, amely színesre festi a hámló vakolatú házakat. Házakat? Egymásra rakott kockákból épült rémségeket, melyeknek minden kis zugában emberek élnek, és egy szebb valóságot álmodnak maguknak. Már aki képes álmodni. No de vissza a feltörekvők seregéhez, és az entellektüellekhez.

Időnként a két társaság, azaz a feltörekvő seregek és az entellektüellek hadai összetalálkoznak, s miután kígyót-békát kiáltottak egymásra, melegen összeölelkeznek, s nagy szeretetben leledzenek ideig-óráig. Mindenki mititei-t eszik ilyenkor, és sört iszik. És nem fanyalog senki. Egy darabig az allűrök ki vannak rúgva. Ilyenkor az az apelláta, hogy mégiscsak ugyanazon nemzet fiai, satöbbi. A magyarok ebből különben tanulhatnának, de a történelem számtalanszor bebizonyította, hogy nem vagyunk különösebben tanulékony fajta, a pszichológiát illetően legalábbis. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is minősíteni akarjak. Csak egyszerűen itt élek, és figyelek, másként nem tehetek. Látom, hogy milyen túlélő receptje van egy nemzetnek – és még a lényegét is képes vagyok megérteni. A lényeg pedig az igénytelenségben és egy olyan fanyar humorban rejlik, ami teljesen sajátos. A humor is, meg ez az ötvözet is, amiről beszélek. De mielőtt valaki is rám ugrana, és gyűlöletteljesen fojtogatni kezdene, megjegyezném, hogy a saját olvasatomban az igénytelenség nem mindig negatív előjelű. Úgy értem, az igénytelenséget vissza lehetne vezetni a mindenkori túlélő ösztönhöz, és punktum – ezzel így, gondolom, mindenki elégedett. Vagy sem, valahogy mindenképpen igazam lesz, majd meglátják. A végén úgysem fognak már emlékezni arra, hogy miről írtam az elején, és így tovább. Én már most sem emlékszem.

A Béke Városában azt tapasztaltam, hogy a dolgokat addig kell csűrni-csavarni, amíg az embernek mindenképpen nyert ügye lesz, mindegy, hogy milyen áron.

Időnként annyira hamis itt minden, hogy az emberek már a valódi történetektől sem hatódnak meg. És csak azt hiszik el, amit a televízióban látnak, és amit megír a Libertatea. Ha éppen előttük esik valaki össze az utcán – nehezen képesek valami lagymatag reakciót kicsikarni magukból.

Újra visszatérve a feltörekvő seregekhez, akiknek meglehetősen nagy a gazdasági potenciáljuk, szóval nekik köszönhető az, hogy ebben a városban szinte mindennek megvan a paródiája, vagy ha úgy tetszik, a karikatúrája. Ez mindig így volt, és a jelek szerint a kontinuitás ebben a témában az erős láncszem. Az épületekkel kezdve és a művészeti alkotásokkal zárva be a sort A kettő közé minden befér. Vannak például életnagyságú arany-Krisztusok. Egy legalábbis biztosan.

 

IV. Az emberek itt reggel azért ülnek buszra, villamosra, metróra – hogy míg beérnek a munkába, kellőképpen felidegesítsék magukat ahhoz, hogy képesek legyenek dolgozni. Illetve, hogy legyen miről fecsegni a reggeli kávézás allkalmával, amely általában délig tart. A délutáni kávézásig már megint történik valami atrocitás – például a reggeli kávézás ideje alatt akart valaki valami munkafélét kicsikarni belőlük – na és akkor ezt jól meg lehet beszélni.

A hazafele tartó dolgozó nép valamivel mindig higgadtabb, mint a reggeli. A másik véglet kifejlesztett magában egy olyan irigylendő képességet, hogy bárhol el tud aludni, de valami belső gombnyomásra felébred ott, ahol le kell szálljon a járműről. Ezek az emberek általában a magánszektorban robotolnak, és már nincs energiájuk felháborodni sem, pedig kivétel nélkül rááll valaki a lábukra a buszon.

Vasárnaponkét a város lagymatagon alszik, de! – és ez nagyon fontos – a bukarestiek álmukban is képesek vásárolni! Ez az amerikai illetőségű láz az utóbbi években fertőzte meg az ittlakókat. Kíváncsi vagyok, ráharaptak-e már a pszichológusok a shopping-bajban szenvedőkre. Vásárló-kór, shopping-baj, szatyrokkaltelikéz-szindróma – lehet, hogy szakmát kellene váltanom? Önök szerint össze lehet egyeztetni a sportszerű pszichológiai tanácsadást a hasból jövő jövendőmondással? Úgy értem, szakszerű tanácsokkal látnám el a menyecskéket arra nézvést, hogyan szabadulhatnak meg a shopping-bajtól, ugyanakkor hirtelen a tenyerükbe tekintenék, és lehazudnám nekik a csillagokat az égről, az egész tejutat, kutyástól-macskástól.

Egyszer találkoztam a bukaresti éjszakában egy nővel. Azt is írhatnám tulajdonképpen, hogy láttam én a butaságot, festett szőke volt, és a kezében egy kémcsőt tartott. A kémcsőben szeszek tanyásztak. Az első kérdés, amelyet feltett nekem, miután kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak, az volt, hogy mennyit fizetünk. Kérdeztem, hogy kik mennyit? És főleg, miért? Miután kiderült, hogy bizonyos értelemben fizetésképtelen vagyok, közölte velem, hogy van barátja. És tanulni jött ide, ő egy szolid nő. Mindez nagyon az éjszakában történt, koktélokat, illetőleg kémcsöveket szorongattunk, és szó sem volt a szexről.

Beteg, beteg város ez, gondoltam én akkor, és kértem egy újabb screwdrivert, azaz csavarhúzót. Neki a kémcső, nekem a szerszámosláda.

V. Az írtam a legelején, hogy nem emlékszem, miért is jöttem ide. Pedig dehogynem, emlékszem, hogyne emlékeznék. Nem volt olyan régen, bár annyira fel voltak pörögve ezek az évek a cselekmények, történések szempontjából, hogy tízszer annyi időnek érzem, mint amennyi valójában eltelt. Tehát úgy száz évnekJ.

Most írjam azt, hogy itt ül az idő a nyakamon? Elég langyos lenne. Minden esetre, mikor idejöttem, a saját nyakamban is én ültem. És hogy miért jöttem? Mert menekülni akartam onnan, ahol voltam. Egyrészt. Másrészt annyira irtóztam ettől a helytől, és a felajánlott munkahelytől is, hogy eldöntöttem, muszáj kipróbálni. Mert amitől félünk, ugye, az előbb-utóbb utolér. Namármost, én magamtól féltem, de nagyon. És utolértem magam.

Nem volt egyszerű a kezdet. Azzal kezdődött, hogy leléptem. Magam mögött hagytam egy rakás őrültséget. Papírok, emberek formájában. Ma már csak papíremberek, és tényleg mögöttem vannak. De mikor leléptem, még bennem voltak nagyon is. A papírok, és az emberek is.

Szóval, amikor ideevett engem a fene – a foszforeszkáló ikonok és űrrakéta külsejű templomok hazájába, Délre, az úgynevezett megbüdösödött délre, nem tudtam egészen pontosan, hogy ki is vagyok. Így visszatekintve, azt kell mondjam, hogy a Sors nagykönyvében ez volt beleírva: utazol a Béke Városába. Leszel nő, aztán leszel csúszómászó, aztán megint nő, aztán leszel ember. Punktum. És szerintem egy flamencót éneklő cigányasszony vagyok, de ezt halkan, súgva mondom. Mert bennem éjjel-nappal flamencót dalol valaki, aki én vagyok éjjel-nappal.

Itt mászott ki belőlem az, aki vagyok, egy torzszülött, kétfejű szörny. Egy mosolygó szörny. S miközben a legsötétebb poklok bugyrai fele haladtam, hirtelen kanyart véve, ugyanitt nyugodtam le, látszólag. Magamat, egészen, most sem találtam meg, de már nem is keresem. Ha érdekli, ki vagyok, idejön és bekopog. Majd beengedem, ha kedvem lesz. Az én idegeim is szét vannak cincálva. De hát ezzel nem mondtam semmi újat.

A foszforeszkáló ikonok szórakoztattak, és ma is szórakoztatnak, bár néha már kicsit idegesít, hogy ezek az emberek itt, pontosabban ez a nép, halálos komolyan veszi őket. Pedig azt hittem az elején, hogy van humorérzékük. Aztán szembesülnöm kellet azzal a ténnyel, hogy a vallás dolgaiban ők nem viccelnek. Ez felettébb elszomorító. Mi lehet kegyetlenebb és elkeserítőbb egy haragvó és számonkérő istennél, s éhes szentek hadánál, akik foszforeszkáló ikonokról néznek ránk morcosan és megróvó tekintettel.

Van azért némi csalafintaság ezekben a szentekben. A legtöbbjük például nem szereti, ha az egyszerű földi halandók a nevük napján (mármint a szentekén) dolgoznak. Vérig sértődnek, ha valaki áthágja ezt a szabályt. És az egyszerű földi halandónak bizony kuss a neve az égi hatalmasságok előtt. Így hát buli van buli hátán, szinte naponta.

De azt hiszem, jobb, ha kiugrom a vallás bokrából, és tovább ballagok a hepehupás macskaköveken. Egy ilyen macskaköves utcában volt az egyik kedvenc kocsmánk, kedves szójáték volt a neve, mely egyszerre jelentett fekvő és belevaló macskát. A CoolCat-ben babzsákokon kiskorúak igyekeztek megoldani a szerelmi életüket, a testiséget is beleértve a megoldásba. Jóindulatú félhomály, és meglepően mozgékony pincérek voltak. Egyszer belenéztem az intézmény tükrébe, és a tükörből rám meredő egyénben magamra ismertem. Kicsit megdöbbentett ez a találkozás, de még további két évig nem voltam hajlandó ezzel a realitással számolni. Mármint azzal, hogy én én vagyok, ha a fejemre állok is, mint a rajszeg.

Ez a város, bár maga a pokol, mégis, van valami ellenállhatatalan vonzereje, de merem állítani, hogy az ember legalább bolond kell legyen, ha ideköltözik, önszántából.

Az első két év folyamatos dínom-dánommal telt el. De aztán kezdtek begorombulni a dolgok, mert elengedtem a gyeplőt, és hagytam, hogy a dolgok történjenek, kedvük szerint. Cselekvő énem a fejéhez kapkodott, és a legrosszabb pillanatokban próbált rendet teremteni.

Időközben hangosan ordított bennem Carmen de la Jara, akinek egy torokból jövő hával, Hárának kell ejteni a nevét, ő ordított, mások ütötték a taktust.... én meg.... hét év alatt nagyjából négyszer próbáltam meg öngyilkos lenni, habár a szándék sohasem volt elég komoly bennem. Viszont elszánt voltam, a végsőkig elszánt. Ennek látható jelei is vannak.

 

VI. Annak is van valami sármja, hogy az ember a szeretője testén egy másik test okozta nyomokat keresi, és fedezi fel. Ideig-óráig ez is érdekes. Gondoltam én valamikor, mikor ilyesmikkel múlattam az időt.

Szeretőposta. A világ legjobb története ez. Nem én találtam ki. Az emberiséggel egyidős, szerintem. Nem is tudom, hogy jön ez ide most, a Béke Városának kapuihoz. Túl sok bolerót hallgattam egy időben. És próbáltam elhitetni magammal, hogy egy karib kocsmában iszom rumot García Márquezzel – miközben egy balkáni csehóban söröztem egy Mizeru’, azaz Nyomorult fedőnevű szatellites faszival a fene tudja már melyik tévétől. A karib álomról mai napig sem tettem le, de ezt is csak halkan, és zárójelben mondom.

Az első hat hónap a Béke Városában elég nyugodalmasan telt, aztán hirtelen beleestem a mélyvízbe, eleinte egyenesen kátyunak nevezném az állapotot és helyet, melyben leledztem. Szembesültem a politikával, és meglepő éleslátásról tanúskodtam zöldfülűként is, legalábbis így mondták egyesek. Pedig nem voltam zöldfülű korántsem, és az éleslátás is leginkább a cinizmusomnak köszönhető, és ugyancsak a cinizmussal magyarázható. Egy bizonyos hölgy hajdanán az agyhalál mihamarabbi beálltát jósolta nekem, amennyiben nem hagyok fel a túláradó cinizmussal. Azt hiszem, nem tudta, mit beszél. A cinizmust nem lehet visszafojtani. Sem megszelidíteni. Közveszélyes vagyok ezek szerint. De ez most mellékes.

Imádom a Béke Városában a kora őszt és a tavasz végét, ugyanakkor szenvedélyesen gyűlölöm is. Valahonnan a szívem közepéből jövő undorral elegyes gyűlölettel, de szeretem a málladozó vakolatú házakat, a cigányasszonyokat, a szurtos ribancokat, és a kilométerekről kiszúrható zsebmetszőket, drog-dealereket, betörőket, striciket, a diplomatákat és a rendőröket. A nyugdíjasok hadáról, akik tulajdonképpen uralják a terepet, inkább nem mondok semmit, csak azért, mert abban reménykedem, hogy egyszer én is nyugdíjas leszek. Hiú ábránd, de szép, a sok cinizmus után kell egy kis romantika is. Na de ne kanyarodjunk el a lényegtől.

Az első évben egy felette illusztris környéken laktam, az Öregek sugárútján, egy tánti naftalinszagú, ízléstelen giccsekkel megrakott lakásában, túl kevés pénzért ahhoz, hogy sokáig szagolhassam a régi konyakok és a nippek összetéveszthetetlen hideg – és fojtogatóan sárga – kipárolgását. Nem tudom, miért jutott eszembe mindig a sárga, valahányszor ezt a szagot éreztem. Talán a dédnagyapám nikotintól és rossz ragasztóktól megsárgult ujjait néztem túl sokat gyermekkoromban. Nietzsche valószínűleg jobban megfejtené ezt, vagy inkább Freud. Vagy valaki. De ez most tényleg nem lényeges. Meg aztán, nem a sárga-szaggal magyarázható az az érzelmi leépülés, amit véghezvittem, többnyire józan éssszel...

A környéken volt az akkori törzshelyünk, a Nagy Leveskocka nevű csehó, amely egy igen zengzetes nevű útkereszteződésben, a Mezőgazdászok és a Selymesek utcájának egyik hajlatában lapult. Szó szerint lapult. Ide vonultunk illegalitásba naponta. És reméltük, hogy a spangliban a remény. (Akkoriban csak reméltem, most már hiszem.)

A Leveskocka udvarán több fa is volt, egy eperfa, de egy kanadai juhar mindenképpen, tavasszal ragacsos levekkel hintette meg az asztalokat, de ez akkoriban nem zavart.

A Mezőgazdászok és Selymesek utcájában kizáró jelleggel kurvák, stricik és pitiáner drogárusok laknak. Bár mostanában tudtam meg, hogy egy igen kedves ismerősőm, egy kerámikusművész is ennek az utcának a lakója, igaz a civilizáció felé eső végében. A kerámikusművész derűs baglyokat, székely-magyar motívumokat, ehhez hasonló dolgokat alkot itt, a Béke Városában. Nem boldogtalan, de amikor a jövőről érdeklődtem nála, sietett kijelenteni, hogy meghalni haza szeretne menni.

A menekülésről már szó volt a béke városa kapcsán, ezt most nem fejtegetem, no de a Selymesek utcájának a másik vége, a kerámikusművész-mentes..... ajvé...

Kíváncsi vagyok arra, hogy a Nagy Leveskocka megvan-e még, és még mindig az a silány, és igen alacsony Elvis Persley utánzat vajon a tulaj, aki a mi időnkben vette át a bizniszt?

A társaságunk „fénypontja” akkoriban egy Carlos nevű kolumbiai orvos volt, aki időközben eltűnt a dzsungel süllyesztőjében, miután beállt a saját hadseregét kiszolgáló vöröskeresztes alakulathoz. Carlos, szívből reméljük, nem haltál meg, csak találtál egy másik kocsmát, ahol nadrágszíjjal verheted az asztalt, miközben a nadrágod lefele harmonikázik a térdeid irányába. Minden bizonnyal az a kiskorú prostituált is gyakran megsirat – talán megérte időközben a felnőttkort, mert az ócska heroin és egyéb gyorsító-utánzatok miatt az is lehet, hogy régen elporladt a teste –, akit szerettél, és aki csak a pénzedet szerette akkor. Meg az ingyenfürdést. Mert Carlos minden szerelmes együttlét előtt megfürösztötte szíve választottját, akinek nem volt szíve, de azért egy kis foszforeszkáló ikont mégiscsak Carlosnak szentelt. Imádkozott a Carlos lelke üdvösségéért, a pénztárcája és hímtagja vastagságáért, meg egy kis kóláért, amivel beveheti a gyorsítót télen, hogy meg ne fagyjon. És ne legyen éhes.

Carlos, ha mégis eltávoztál volna közülünk, küldj egy jelet, hogy tudjuk, van túlvilág. Ha jól emlékszem, te hittél ebben.

Volt még egy másik orvosunk is a társaságban, biztonságos körülmények között züllöttünk tehát. John pszichiáternek készült, de valahogy soha nem érkezett meg a szakvizsgákra, viszont rengeteget tanult, a világ legjobb családorvosa lehetne, de elment egy kőolajfúró-platformra, ott doktorkodik. Az sem mellékes, hogy – bár nem szeretem túlságosan a karikaturistákat – John minden bizonnyal az egyik legtehetségesebb, akit valaha is láttam. Úgy értem, a technikai tudáson túl, a rajzait megvilágítja egy magasabb értelem lángja. John talán ebből a magasabb értelemből táplálkozva tudott mindig derűs maradni, olyan helyzetekben is – például a válása idején –, amikor más ember simán a falnak megy. Ő csak egy olajfuró platformra költözött.

Volt aztán a társaságban egy matematikát imádó, tévelygő bolond is, aki az egzakt tudományok mellett annyira imádta a kiskorú lányokat, hogy az már a siralmas pedofilia határát súrolta, és mégsem, kis tizenéves ribancoknak tartott felkészítőt matematikából, és az élet nemesebb dolgaiból. Nem tudom, miért használom a múlt időt. Jelen pillanatban a rendszer egyik bugyrában tapossa a sarat, a bugyrot Országos Audiovizuális Tanácsnak hívják, állítólag politikai szempontból független intézmény – de ezt szerintem csak viccnek szánja... a rendszerJ

Volt egy rádiós újságíró is, Sasfej, ő volt a társaságban a tipikus latin, aki jéghidegen szerette a sört, ezért a vicces kedvű pincérek gyakran hoztak neki sörfagylaltot. A viccet persze nem vette jónéven, és latinosan hiszterizált. Hogyha felháborodott valamin, addig emelte a hangja decibelljeit, hogy a végkifejlet fele már szopránosan visibált. Mindannyiunk derültségére. Az illető latin úr különben időközben író is lett, bár ez mellékes, az azonban nem anniyra, hogy ennek a Sasfejnek aztán a babája lettem, és egy elég szép históriát éltünk meg kettecskén, hogyha a szépet az ezt megelőző, és ezután következő históriák szörnyűségeihez viszonyítom.

Voltak arra utaló jelek korábban is, hogy megbolondultam, de egyik sem volt annyira evidens, hogy komolyan vegyem őket. Később, amikor már tudtam, hogy baj van, méghozzá nagy, képtelen voltam kezelni magamat. Évek kellett elteljenek, rémségekkel teli évek ahhoz, hogy valahogy egyenesbe billentsem magam. Oda, ahol most vagyok. A Béke Városába.

 

VII. A Nagy Leveskocka volt a világ legjobb helye, ahol mindent megtaláltál, mivelhogy akkoriban nem voltunk nagyigényűek. Pénzünk sem igen volt. Soványak voltunk, szépek, és tele reménységgel. A fentebb említett fák alatt bátran el is füvezgettünk, védve voltunk, hiszen a Leveskockával szemben volt a kerületi rendőrőrs.

Akkoriban szintén igen gyakran megrohamoztuk a Tűz nevű helyet, melynek a pincéjében fergeteges bulikat csaptunk, amennyiben sikerült leérni, mert a hájfejű kidobólegények nem kedvelték sokszínű és soknyelvű társaságunkat. Az élet vidáman telt, mert fiatalok voltunk, ebben az ominózus évben kezdtem komolyabban írni, és ha jól emlékszem, egyszer sem lettem öngyilkos. Azt hiszem, nem jutott idő rá.

Ki ne hagyjam a sorból a Művészetek Gödrét, ahol kortárs írók, költők, műfordítók és zenészek egy részével fetrengtünk együtt, a temérdek alkoholnak és a felhőtlen kacagásnak köszönhetően. Ezek a művészek akkoriban még nem voltak híresek, és kövérek sem, és hihetetlen módon jutott idejük barátkozni is. Akkoriban tényleg művészek voltak, bár egyesekről időközben kiderült, hogy mégsem azok. Ma már mindenki a maga útját járja, olyannyira, hogy még véletlenül sem találkozik a régi barátokkal, az újakra meg már nem jut idő. Persze, vannak szép kivételek is.

Mostanában gyakran írok ilyen szép mondatokat, amelyeket én sem értek. Azt hiszem, ezt is a hely szelleme okozza. A háttérből halkan kiszüremkedik az obligát Mercedes Sosa, netán Cesaria Evora. Vagy Omara Portuondo.

Ebben a városban minden entellektüel gerilla. És minden gerilla entellektüel. Akadémia-tag csak bióbort iszik, szereti a csülkös bablevest, fefájásra csakis aszpirint vesz be, mert szegény embernek csak az jut, miközben szemeit belemélyeszti az ökrökkel kizsinórozott tájba. Divat továbbá magyar vendéglőt nyitni, és titokban csirkés shaormát zabálni.Unicumot is lehet kapni jobb helyeken, de valamiért mindig meleg pohárban akarják hozni, mint a konyakot, ne adj isten, jégkockával és naranccsal. Szóval van élet a Kárpátokon túl is. Tanúsíthatom.

Az emberek itt hullámoznak. Egy véget nem érő hullahopp az egész. És közben telik az idő pofátlanul. Azaz mi telünk. Reggel egy bősz viva la mamma csatakiáltással kinyitod az ablakot, és a szobába beugrik a kőolajszagú szürke bukaresti köd. Míg egy soha meg nem száradó törülközővel próbálod kihessegtetni a hívatlan vendéget...

...régi barátnők hívnak fel telefonon, vagy te őket... És elmesélik neked, hogyan telik egy napjuk, bár minden napjuk egyformán leterhelt programice. Neharagudjdrágám, darálják sietősen, és már látod is, ahogy vörös karmaikkal kapaszkodnak a telefonba. Tudod szívem, ahhoz, hogy formában legyek a fodrásztól a manikűröshöz, a manikűröstől a stylisthoz, onnan a pszichológushoz kell szaladni – szaladni persze csak tempósan, otthon a maláj nevelőnő egész jól elvan a gyerekkel. Hogy szoptattam-e, vai draga, dar cum se poate aşa ceva – azaz, isten ments és őrizz, hiszen a szoptatásra rámegy az ember melle. Hogy te igen? Ójajj, szegénykém, mondják, s csillogó szemmel néznek abban a biztos tudatban, hogy nekik immár biztos jobb a mellük. Mert te igen, de ők bezzeg nem.

Vagy ott van a másik véglet, szintén női kiadásban. Véletlenül összefuttok valahol – s a barátnő olyannyira természetesnek akar tűnni, hogy alig van rajta ruha. Kiderül, hogy azért, mert eldöntötték (férjestől, és még húsz más hasonszőrű nővel), hogy többé nem vásárolnak új ruhát, hanem egymás között csereberélik a sajátjaikat. La talcioc – hai draga si tu –, azaz amolyan házi ószert csapunk X-éknél a kertben, gyere te is gardróbod fölös darabjaival. Végigmérem a hölgyet, és eldöntöm, hogy valamiért nem vágyok fehérneműt cserélni vele. Sem vele, sem a másik hússzal.

Belegondolni azért kellemes ebbe a dologba, szép kis történetet is lehetne fabrikálni arról, hogy mondjuk, hogy éreztem magam Ioana Ikszuleaszka bugyijában, de ez nekem valahogy nem fekszik. Olyan, mint amikor a kocsonyából kimeredezik a disznósörte. Van, akinek ez maga a paradicsom, de nekem gyengébb a gyomrom. Ja, és hogy a szoptatás? Ők azt a, na hogyishívják, tudodazazamerikai nő, akihétévigszoptatott – szóval annak vagyunk a lelkes követői. Igen? kérdem lelkesen, és még van tejed, hiszen a gyermek már négyéves? Ááá, tej? Az nincs, de néha odaadom a mellem, hadd szopjon. Namármost, én ehhez szintén nem tudok hozzászólni – csak negédesen mosolygok, értsen a nő ebből, amit akar. 

A barátok férfiúi jelleggel bíró fertálya ennél még siralmasabb. Fogyókúrázni kell, meg kell csalni az asszonyt, ki kell békíteni az asszonyt, ilyesmik – mondják, és tovább szaladnak. Mások feljebb rántják magukon a Secuiana gatyagyár drága pénzen vett remekét, mert éppen összetalálkoztok egy fess putriban, melynek sokatmondó francia neve van –, s miközben sejtelmesen dalol valahonnan egy hangszóróból Chavela Vargas, és te egy hosszú cigarettát szívsz – felhívják a figyelmedet arra, hogy a határidőnaplójuk szerint, két és fél hónap múlva, kedden délután négytől nyolcig egyedül lesznek, és nem kell munkába sem menjenek. Ezután sejtelmesen kacsintanak, és hirtelen megszorítják a kezed az asztal alatt.

Chavela Vargas a szívéhez kap, de te egykedvűen szívod tovább a cigarettád, és csak a szemeddel jelzed a férfiúnak, hogy közeledik a felesége, akivel jól ismeritek ugyan egymást, de csak egy felületes csókot váltotok. Azt is a fülcimpa mellett kell elcuppantani. Ne adj isten, elcsesszük a make up-ot. Férj csepfolyossá vált, Chavela Vargast felváltja Juan Serrano. Te újabb cigarettára gyújtasz, a pincér persze még mindig nem hozta a fél órája kért kávét – de ezen itt már senki sem döbben meg. A feleségbe veted minden reményed, mert úgy rémlik az emlékeidből, hogy egy fúria volt titkárnő korában. Mindent el tudott intézni, hát lesz itt kávé is nemsokára, dől hátra benned a pióca, el nem engedve a cigarettát, s közben magadban nevetve figyeled a férj szenvedését, bár meg sem érted igazán, honnan ez a nagy epekedés, mely irányodba gyűrűzik.

Majd amikor a nej végre megitta azt a kotélt is, amit a húgyhólyagja már nem viselhet el, idegesen szuszogva megkérdezik, hogy te mit fogsz éppen tenni az említett napon. Ha az ember le akarja rázni az ilyen alakokat, alpári mód ugyan, de azt kell válaszolja, hogy menstruálni fog. A legviccesebb az, amikor említett párbeszéd után rájössz arra, hogy ez a fazon nem is  a te szeretőd volt, hanem valaki másé, és most éppen össze lettél tévesztve. Az ilyen jelenetekért érdemes élniJA férj szomorúan gyűröget egy szalvétát, a háttérben Luz Casal énekli, hogy piensa en me – s benned a pióca kicsi kukaccá zsugorodik, a szívedbe lyukat rágva kúszik, mert eszedbe jut valami régi szerelem fájdalma.

De aztán a pokolba küldöd a bánatot, s a kezeidet a zsebedbe mélyesztve, hatfelé gyanakvó szemmel átvágsz egy aluljárón, amelyiknek egyik végéből Zavaidoc jajgat, a másikban Cristian Vasile siratja Zarazát, netán Mircea Cărtărescu baktat lobogó hajjal – elvégre pont ő írta meg a két énekes históriáját. Persze a bukaresti aluljárók általában nem ilyen romantikus levegőjűek. A Romanán például a fal mellett kell osonni, mint a patkány, és kevés a valószínűsége, hogy pont Nicu Alifantisba botoljál.

A szíved még mindig fáj, már azt sem tudod, miért – pontosabban általában nem tudod miért. De itt a Béke Városában rájöhetsz arra, hogy a szívfájdalom egy szükséges rossz – mely legalább emberi mivoltodra emlékeztet –, miközben lassan kihunyó szemű fehér lapokra azt próbálod leírni, hogy hogyan égnek itt ki az emberek. Közben egyensúlyozni próbálsz, hogy ha valaki valaha is elolvas, ne azt gondolja, hogy a pokolról írsz. Mert nem a pokol ez, még csak nem is a kapuja, csak egy város ez is, olyan, mint a többi, egyetlen furcsasága az, hogy te benne éltél...

Rengeteget kacagtunk akkoriban itt, a Béke Városában. Azokból az évekből a nagy tekergések, és a nagy nevetések hiányoznak a leginkább. Nemrég jöttem rá, hogy a szívem bolondokat beszél, mert azt súgja, hogy lesznek még olyan percek, pedig soha többet nem lesznek, hacsak én vissza nem változom azzá, akivé a fizika törvényei, de egyéb törvényszerűségek miatt sem változhatom.

 

VIII. Miközben Juan Serrano tovább sírdogál a fejemben, s a szívem a flamencóra hangolódva fájdalmasan lüktet, gondolok valakire nyilván, vágyakozom, s kívánok régmúlt érintéseket, régi bukaresti éjszakák szagát, a macskaürülékét, a miccsek füstjét, az éjjeli világítás opálos ragyogását. Siratom Serranóval az emúlt szerelmeket, s a szerelmekben elmúlt magamat, s nyilván az újabba vetem a hitem, hiszen mi egyéb vihet előbbre ebben a fertőben, ha nem a szív veszett kalapálása?

A Béke Városában megint nyár van, s ez a nyár már megint egy fokkal erősebben éget, lassan barnás foltok lesznek a lelkemen, mint az éppen meggyulladni készülő papíron. Csak éjszaka kéne itt az utcára menni nyáron. A nappalokat kiiktatnám a béke városa nevű egyenletből. 

Beteges, beteges gondolkodás, gondolom, s rendelnék egy újabb screwdriverert, ha lenne kitől.

 

IX. A béke városában az eltévedés mindig meglepetésekkel szolgál. A kellemesebb variáns az, amikor az ember hirelen egy olyan épületegyüttesbe botlik, amely Lisszabonra, Barcelonára, netántán New Orleansra emlékezteti.

De akkor most benyomjuk a fülbe a Noir Desir-t, és kezdődjön az igazi élet. Vége a botladozásnak. Mert vannak keményebb és kellemetlenebb dolgok is, mint például a látomások. Nem tagadom, azelőtt is voltak kisebb villanások. De olyan igazi becsületes látomásaim itt kezdtek lenni. Például anno, valamikor a kezdetekben betegesen irtóztam a földalattitól, ezért (könnyed szívvel) vállaltam a munkából való elkésés kockázatát, eldöntöttem, hogy villamossal utazom be a központba.

A negyed, ahol akkoriban laktunk, egyébként egy kuruc tiszt nevét viseli (Bercsényi). A Dél Piaca szépreményű megállójában kellet felkászálódnom egy olyan villamosra, amelyről első látásra azt hittem, nem bír ki két megállót sem. A húszból, amennyit meg kellet tennem vele, hogy célba érjek.

De elindultunk, fémes sivítás és kattogás, zötykölődő testek közepette, és az ablak egy szeletkéjén keresztül megpillantottam a Marsot. A szívembe jeges rémület markolt, hogy immár végérvényesen és visszavonhatatlanul megbolondultam – csak mellékesen jelezném, hogy néhány nappal azelőtt, a retteget metrón megjelent nekem a Szűzanya kék ruhában, és Ray Charles, magát hittérítőnek álcázva.

Szóval a villamosban mindenki egykedvűen zötyögött tovább, egy cseppet sem érdekelte őket, hogy a jármű egy másik bolygóra került. Körülöttünk kopár vörös föld hömpölygött, nagy ritkán egy-egy marok elégett fűcsomó, s a hömpölygő vörös föld mögött, egy iszonyú nagy kráter ásítozott, azt hittem, menten meghalok. Csak akkor könnyebbültem meg, amikor e marsi képbe besétált néhány kósza júh, és egy illuminált juhász, no meg megjelent az első mici-sütő bódé. Ekkor megnyugodtam, hogy mégiscsak hazánk fővárosában vagyok, a Jó és öreg isten szeret engem, és Ray Charlest meg a Szűznyát  is csak azért mutatta meg, hogy  lássam, mennyire imád. Mondjuk, e szeretetben erősen kételkedni kezdtem néhány nappal később, amikor ismételten megjelent a Szűzanya ugyanazon a metrón, ugyanabban a ruhában, de nem csak én láttam, hanem a barátnőm is, és az hagyján, hogy átment rajtunk, de elnyelte a föld is, szóval a bánat tudja, mit akart a Jóisten üzenni. Azután még sokszor vígan átvillamosoztam a Marson, de már ugyanolyan egykedvű pofával zötykölődtem, mint polgártársaim.

 

X. A Béke Városáról köteteket írhatnék. Ezeket az oldalakat tessék olyasféle villanásoknak tekinteni, mint amilyeneket egy világitótorony reflektorja ejt egy óceánban ingadozó bóján.

Sajnos a lényeget nem tudtam papírra vetni, szavakba kényszergetni, s itt kiereszteni, mint valami madarat.  Éspedig ennek a városnak a szédületes vonzerejét. Talán valahol a kollektív őrület környékén kell ezt keresgélni. Én legalábbis még nem láttam ép elméjű embert, aki őszintén szerette volna ezt a helyet, de rengeteg olyannal találkoztam, aki úgy kívánja az idelátogatást, mint a titkos szerelmet, amelynél semmi jobb nem létezik széles e világban.

Olvastam különben, hogy az emberiség, úgy értem az össznépesség elméje meglehetősen silány állapotban van, tehát semmi újat nem mondtam itt azzal, hogy a bolondok hajóján evezgetek egy hivatalosan két és fél, nem hivatalosan négymilliós emberóceánban. És időnként úgy érzem, reflektorok világítanak meg, és én visszaverem a fényt.

A Béke Városát ki kell próbálni, ez itt a reklám helye, de mindenkinek azt ajánlom, szerelemnél jobb az álom, ha mégis idejönnek, készüljenek fel a legrosszabbra és a legjobbra is. Akkor semmi baj nem érheti Önöket. És most Mercedes Sosa dallamára balra el, ágyő.




.: tartalomjegyzék