Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Február
Gondos Mária-Magdolna

Rajzás 2012

Hallani, hogy időnként egy elég belterjes közösség vagyunk: kis szociális érzékkel és nagy ambícióval az ember néhány év alatt nagyjából megismeri a kortárs magyar erdélyi irodalmat. Az más kérdés, hogy kiismeri-e magát benne. Az is, hogy milyen arányban találkozik emberekkel, szövegekkel és irodalompolitikával. Ez a belterjesség viszont nem jelent egyöntetűséget, asszimilációt, talán még azt sem jelenti, hogy volna valamiféle összefogás vagy igény a csoporttá szerveződésre. Viszont az ilyen rendezvények (mint ez az írótábor) szépen mutatják, hogy mindenféle költői-írói hübrisz és mindenféle zarathustrás magánosság-eszmény ellenére igénylünk bizonyos keretek közötti találkozásokat a hasonszőrűekkel.

Hogy szakszerűnek tűnjek, arra gondoltam, kezdem a legelején a gondolkodást. A régi magyar irodalomnak van egy hatalmas neolatin és magyar nyelvű korpusza, amiben mégiscsak el tudunk igazodni, mert műfajok szerint rendszerezhető. De mi szervezi a kortárs irodalmat? A műfajokról már jóformán csak anekdotázva beszélhetünk, mindig olyan kontextusban, hogy van ez a mű, ami megtöri/elmossa/fellazítja valamelyik jóöreg műfajnak a kereteit. Egyesek szerint a konvenciók azok a kötőanyagok, amelyek összekapcsolják az egyes irodalmi műveket. Nem hiszem, hogy kizárólag konvenciókról szólna a fáma, mégis, amikor a kortársaimat olvasom, többek között arra is kíváncsi vagyok, hogy ők milyen hagyományokat, normákat, konvenciókat látnak ma érvényesnek a világban, az irodalomban – pontosabban azon a territóriumon, ahol ez a két halmaz metszi egymást. Ezek ott vannak abban, amit csinálnak, ahogyan élnek, gondolkodnak, és körvonalazódnak a szövegeikben is, sokszor éppen a tagadás révén. Már ha igaz, hogy ha valami ellen lázadunk, annak a léte előfeltevéssé minősül át. Úgy szeretném tehát bemutatni ezeket a szerzőket, mint akik fognak ilyen-olyan konvenciókat és amit elkövetnek velük, annak a végeredménye a kortárs magyar irodalom része.

Valamennyien frissebb szövegeket és cévét vagy bemutatkozást küldtek nekem, amiket én többnyire beépítettem a kis, fejenkénti kábé kétszáz karakterembe. Egyvalaki azonban jól kitolt velem, mert szembe kellett néznem ezzel az egésszel. Úgy írt magáról, hogy arra gondoltam, tényleg, a klasszikus bakit követem el, amit mindenki ismer A kishercegből, hogy csak adatokat mondok rólatok, s azzal voltaképp nem is mondok semmit. Ez az egész bemutatósdi álszenteskedés, mert annál, amit te mondhatsz magadról, annál én nem mondhatok semmi fontosabbat.  Ezt a bemutatkozást nem tudtam beépíteni, mert egyben van, készen, én nem tudtam hozzányúlni. Szóval az egyik szerzőről majd az én bemutatóm mellett engedelmetekkel és engedelmükkel a sajátját is felolvasnám úgy, ahogy van. De előtte azt még elmondom, szerintem a kisherceg tévedett, mert azt hiszem, néha jó érzés tud lenni, ha valaki kíváncsi az adataidra (kivéve, persze, ha egyenruhás az illető), és hogy van, akinek a száraz adatok is úgy képesek csicseregni néha, mint Csokonai.

A kezdés végezetéül még annyit, hogy a szerzők nevének sorrendjével nem szeretnék értékítéletet sugallni, ezért inkább ragaszkodtam az ábécérend üres absztrakciójához.

 

           

Adorjáni Panna

 

Kolozsváron született 1990-ben. Zenelíceumba járt. Főhangszere hegedű, mellékhangszere pedig zongora. Aztán színháztudomány szakot végzett, és ezt folytatja Budapesten mesteri képzés keretében.  Számomra többet elárul a szakdolgozatának címe, mint egy felsorolás a díjazásairól‒ Lady Gaga színháza. A Lady Gaga-jelenség teátrális elemeinek vizsgálata. Novelláiban is ez történik, hogy jelenségeket vesz észre – nem az én tisztem megmondani, könnyű-e vagy nehéz észrevenni azt, akinek 48 és fél millió hívője van a facebookon. Lady Gagából szakdolgozat lett, ami azért más műfaj, de Panna szépírói tevékenységében is tetten érhető az, ahogyan jól ismert jelenségeket figyel, majd hangot keres a megszólításukhoz. Ott van az első csók mint téma vagy a stressz, a Tizenkilenc éves vagyok és bepisiltem című novellában. Ez beírja magát egy tudtommal még névlegesen nem létező irányzatba, az antidepresszáns irodalomba. Nem az irodalom gyógyító vagy a tragédiák katartikus erejére gondolok, hanem egy poétikai eljárássorra, ami a nyomasztó sztereotípiák, dobozolások, túlspilázások, elnyomási kísérletek, felszínes és silány konvenciók megmutatására és feloldására törekszik. Az egyik példa lehet erre Sára története, ami a családi erőszakot úgy közelíti meg, hogy egy humoros és bájos megoldást is javasol azon tanárok számára, akik családi erőszak áldozatával találkoznak. Mosolygok, míg ezt írom, mert végigpróbáltam, de nem tudom eldönteni, hogy ezt a történetet hegedű vagy zongoraszó kísérné.

 

Győrfi Kata

 

Sepsiszentgyörgyön született két évtizeddel ezelőtt. Jelenleg filozófia szakos hallgató Kolozsváron, de érdeklődik a színház iránt is. Szeret és szokott verseket írni, de nem tartja magát költőnek. Ami egyből feltűnik  Kata verseiben, az a gyakori és eléggé erős önreflexió. Ez egyfelől tudatosságra vall, másfelől pedig azt látjuk, hogy különböző szintjeit próbálgatja annak, ahogy a verset mint készítményt a valósághoz lehet csatolni, és fordítva: a telefonszámcseréket, a csókokat, a reggeli kávékat, az inszomniát, az írást, a találkozásokat, vagyis a valóságot a szöveg testrészeihez úgy kapcsolja, hogy látjuk a szerves együvé tartozásukat. Vannak olyan szövegei, amik egy-egy esetet sűrítenek, vannak ötlettől vezéreltek, de majd’ mindegyikbe bekerül legalább egy, az írásra utaló kifejezés. Érezhető valami szimpatikus dac abban, hogy kifiguráz bizonyos dolgokat. Pl. azokat, akik „baudelaire rimbaud mallarmé verlaine-féle gyorssmsekkel”, vagyis a hűdemagaskultúráltságukkal próbálnak hódítani. Holden mondja Sallyről a Zabhegyezőben, hogy „régen azt hittem, egész intelligens – és hülye. Azért hittem, mert színházról, darabokról, irodalomról, meg ilyesmikről elég sokat tudott. Ha pedig valaki ezekről a dolgokról elég sokat tud, akkor időbe telik kideríteni, hogy vajon buta-e vagy sem.” Hogy lehet kideríteni a másikról, hogy buta-e vagy sem? És ha intelligens hülye vagy, mit kezdjek veled? És ha értelmes a kedves, de félrelép, azzal mihez kezdjek? A Kata-versek a legősibb te meg én, én és a másik szituációról szólnak.

 

Horváth Előd Benjámin

 

Első köteteA cseplini díva 2009-ben jelent meg. A saját dedikált példányom egy barátomnál maradt Kolozsváron, mert elhagyta a nője, nem volt pénz vigasztalódni, hát magam sem tudom, miért épp, de azt adtam neki kölcsön. Talán azt reméltem, hogy jól jön, ha elles némi iróniát. 

Rövid életút gyanánt annyit, hogy Benji Marosvásárhelyen született 1988-ban. Iskolázott Kolozsváron, dolgozott, volt Budapesten középiskolás. 2006-ban társalapította a Másnapos Irodalmi Kört. Verseiben gyakran történetfoszlányok és visszatérő képek várják az elkezdődést. A régi hangulatban kocsma, verkli a háttérben, tenger és némafilmes ablakok.

És akkor a saját bemutatkozása, amiről az elején beszéltem, amit nem tudtam szétcincálni, inkább ideidézem: Horváth Előd Benjámin vagyok és valamikor (nem olyan régen) igen ígéretes tehetség voltam, meg tudtam menteni a világot, be tudtam látni, ahogy reggelente kitárulkozott előttem, értettem a nyelvén, értettem hívők, hitetlenek nyelvén, vittem a jégmadarat, a várost, az örökségem, a barátaim, a munkásokat, a kocsmapultot, a nőket, a kávét, a cigit, a farkasokat, a Jákobot és az angyalt. Pontosan tudtam, miről van szó. Aztán öngyilkosok lettek, börtönbe kerültek, megbolondultak, felszívódtak sorra a barátaim, akiket meg kellett menteni, már nem bírtam vinni őket, egyre nehezebben a többit, egyre nehezebben a hitetleneket, hívőket, egyre kevesebb nyelvem volt, egyre kevesebb nőt. Miről is volt szó? Amíg egy nő maradt, akit meg tudtam menteni, míg a múlt festegette feketére, zaklatottra, riadósra, drogosra a többit, aztán lassan őt is bennem, és elfeledkeztem mindenről, amit régebben vittem és ő elmenekült előlem. Játszmám elvesztettem, most pedig nem tudom, miről van szó, nem emlékszem, és az van hátra, hogy még, ha valamiképp lehet, megmentsem magam.

 

Láng Orsolya

 

Azt hiszem a Másnapos oldalon találkoztam először a verseivel, de később kiderült, nem csak a versek, a prózái miatt is érdemes figyelni rá mint alkotóra. Mikor legutóbb találkoztunk, egy animátor feliratú póló volt rajta és épp a Filmtettről érkezett. Oda meg Kolozsvárról, de Szatmáron született 1987-ben. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban szerzett grafikus szakdiplomát. Aztán a Sapientia filmrendezői szakán végzett. Ahogy többeknél a zene, színház és egyéb művészetek társulnak az irodalomhoz, Orsinak is az alkotásmódját mélyrétegeiben hatja át és tematikusan is meghatározza nagyon sokirányú érdeklődése. Azt írta nekem, a vers és a próza műfaja egyformán érdekeli. Személyes okok miatt talán a verset bátrabban engedi közel magához. Egyébként mintha volna is valami a levegőben, egy ilyen tendencia, egy elmozdulás a költészet irányába az utóbbi években. Nehéz megítélni, mert volt már rá precedens, hogy nem találtuk meg, amit nem is kerestünk. Visszatérve Orsihoz, nem is értem, hogy hogyan csinálja: a prózája próza tud maradni, pedig eléggé poétikus. Úgy tud gondolati tartalmakat hordozni, hogy nem aforizma-hullámokat vet, nem egy-egy jó mondata van, hanem, amikor például a véletlenről ír, akkor értjük a szituációt és érezzük azt a bizonyos sajátosan filozófiai örömöt, amit a véletlen is jelent…

Igen erős látványelemekkel dolgozik. Nem is dolgozik, ez nagyon nem jó szó. A munkának izzadságszaga van, de sem a prózában, sem a verseiben nincs sehol modorosság, csínjával választékos, nem kerül rím- vagy ritmuszárkába, s cserébe nem is adja magát könnyen. Azon kevesek közé tartozik, akik néhány versükben folytatják a mondatköltészet hagyományát. És ez csak egy a számomra izgalmas kihívásokból, amikkel a szövegeiben találkozom.

 

Papp Zakor Ilka

 

Kolozsváron született 1989-ben. Ott végzett orosz–magyar szakon, később (2011-től) magyar mesterin folytatta és ezzel párhuzamosan Krakkóban járt órákra a Jagelló Egyetem orosz és lengyel szakán. 2009-ben (Jancsó Noémi elnöksége alatt) a Bretter-Kör alelnöke volt. Legszívesebben rövidprózát ír, habár A meghajlás művészete című antológiában, amibe több jelenlévő szerző is bekerült, vannak versei is. Fordít, kritikát ír magyar és nem magyar irodalomról. Leginkább a nyugati szláv irodalom foglalkoztatja.

… De most adásunkat megszakítjuk, mert ebben a pillanatban érkezett a hír, hogy október 13-án lesz a bemutató előadása Mrožek Mulatságának (Râmnicu Vâlcean) az Anton Pann színházban. A darabot ő fordította lengyelről románra Vadas László rendezőnek…

A bemutatkozójában Ilka azt is elmondta, hogy filológusként időnként (fél)tudományos munkára is vetemedik. Novelláiban viszont nincs lacafacázás. Az élet giccses szépségei kerülnek abszurd terítékre. És miközben észrevétlenül fogadjuk el az abszurditásokat és az irracionálist egy-egy történetben, különböző finom észrevételekre adnak lehetőséget a szövegei, ezt a rigolyás emberi természetet illetően. Olyan helyzeteket teremt, ahol minden olyan szép, hogy majdnem a rosszullét környékez: angyalkák a novemberi erdőben, nagyon szépen ragyogó napsütés, gyönyörű eladónő a húsüzletben. Általában túlságosan is szép, nyugodt csenddel indulnak a történetek.

 

Potozky Lászlót

 

egy héttel azelőtt ismertem meg, hogy átvette volna a Bretter kör elnöki posztját, három évvel ezelőtt. Noha az ízlésünk néhány dologban irodalom terén mindig különbözött, mégis olyan hangulatban teltek az első kolozsvári irodalmi kocsmázások, mintha bujdosó székely korunk óta ismernénk egymást, pedig akkor még csak a Székelyföldben olvastam a Tea keddre című novelláját, ami azóta az első önálló kötetének, az Áradásnak lett a nyitódarabja.

Potozky Csíkszeredában született 1988-ban. Rövidprózát ír, és azon kevesek közé tartozik, akik nem alkotnak több műfajban, vagy legalábbis nem a versről tértek át a prózára, hanem ő nagyon határozottan rögtön azzal is kezdte, ebből próbálja kihozni a maximumot. Ahogy egy interjúban nyilatkozta, pszichológia egyetemre járt, aztán átment újságírás szakra, a szókincse miatt kezdett olvasni, és rájött, ő is ilyen történeteket szeretne írni. És ez jó, mert a történetein nem érződik semmiféle didaktikusság, nincs semmi kusza mélylélektani küldetéstudat vagy panasszal elegyített önkifejezési szándék, ami néha megbénítja a prózaírókat. Ő megfigyelt vagy kitalált rejtélyekkel dolgozik, amik köré valószerű világot teremt. A titok felelősség. A rejtély másképpen az, abba nem lehet beavatódni. Senki nem avat be, hogy miért a deviáns emberi viselkedés, mit lehet kezdeni a diktatúra létének és a diktatúrában való létnek a gondolatával, a halál vagy az önkéntes halál gondolatával, azzal, ha valaki a saját életének pereméről képtelen elmozdulni, aki prostituálódik. Ilyenek a Potozky-szereplők rejtélyei. „Tessék, leplezd le, értsd meg, ha tudod, csak ne gondold, hogy a szerző halott, a mű értelme immanens, olvass úgy mindent, mintha tegnap történt volna az utcán, és én csak lejegyeztem a telefonomba. Vagy úgy, mintha kitaláltam volna. De az sem kevésbé valóságos.”

 

 

Serestély Zalánt

 

CsEKK-ről, vagyis a Csütörtök Esti Irodalmi Körről ismerem, amit ő alapított és három évig szuperül működött. Pedig megismerhettem volna a kolozsvári bölcsészkar folyosóján is, hiszen ő is ott végzett, magyar és finn szakon. De nem csoda, hogy ott alig láttam, vagy csak elviharzani, hiszen amellett, hogy több műfajban ír, sok más munkát is magára vállal. Többedmagunkkal szerkesztjük az Echinoxot, Zalán az Erdélyi Napló polgári hetilap olvasószerkesztője, közben mesterizik magyar irodalomból és nyelvészetből. Amikor azt mondtam, hogy több műfajban dolgozik, azt véresen komolyan gondoltam: vers, széppróza, recenzió, olvasónapló, esszé, interjú, ankét, szemle. És fordított is.

Én szeretem az önéletrajzokat inkább komikulum vitének nevezni Tandori után, mert olyan nagyon kevés derül ki belőlük. Hogy ennyi mindent csinált és csinál, pedig ő is csak 1988-ban született. Amellett, hogy láthatóan polihisztorok leszármazottja, tagadhatatlan szereti Borgest és Borbély Szilárdot. Ezért néha, csakhogy cukkoljam, felemlegetem neki, hogy imitt meg amott egy kis Borges- vagy Borbély-hatást érzek a szövegein. És amilyen higgadtan fogadja, hogy heccelni próbálom, ugyanolyan higgadtan ismeri el az elődöket, a mintákat, mert pontosan tudja, hogy mi a sajátja, mit sajátított el és hogyan, sőt, mindezt irodalomtudományos alapokra is tudja helyezni.  Fontos szerepet kap a versei olvasásában az, hogy az emberről a karteziánus filozófiák óta úgy gondolkodunk, mint egy kétosztatú valamiről: test és lélek, vagy test és elme. Könnyebb így gondolkodni, de egy pillanatig sem volt így. Ezzel szembesülök, hiszen Zalán verseiben olyan intellektuális kihívás és olyan emocionális töltet elegyedik, ami engem is mint egyszerre érző és értő lényt kezel.

 

Székely Örs

 

Örs nem csak ír, olvas is. Persze, itt mindenki olvas, sőt, még fanyalogva is kerüljük a témát, hogy miket olvasott az író. Egyszer, amikor elhozta Bretter-körre egy villon-i balladáját meg néhányat a Hontalan Iván történetei közül, az a vád érte, hogy fiatal még, nincsenek saját élményei, ezért a szövegélményeit írja tovább, bár kétség kívül elképesztő fantáziával és tehetséggel. Ilyen véleményt szerintem az alkot, aki még mámoros az önelégültségtől, hogy hatalmas olvasottságának hála, sikerült felismernie a Bulgakov-regény szereplőjét. Az viszont aligha tűnt fel, hogy a nevek mögött torzított hús-vér alakok vannak, hogy a novellák ráíródtak a kolozsvári középiskolás történetekre, a Refi kóruspróbáira és más saját élményekre. Valóságvonatkozásai nem csak akkor hatnak, ha személyesen ismerjük Örsöt vagy Pilátust, hanem azért fontosak, mert úgy írja meg, hogy az az érzésed, mintha személyesen ismernéd Pilátust. És jó, hogy elég a novellákból ismerni, mert két ember van, akivel senki sem szeretne egy sötét utcában éjszaka találkozni: Örs Pilátusa és Örs nagyanyja. A kedves mama egyébként hatékony antianyag az irodalomkritikusokkal szemben. Figyelmeztetőleg mondom, nem jó vele kekeckedni.  

Már nem mondok újat, hogy a Református Kollégium diákja volt, most magyar és német szakos, harmadéves hallgató a bölcsészkaron, emellett kántor. Verseket és prózát is ír, kedvenc ríme az acélt, a célt, és azon ritka magyar szerzők közé tartozik, akik szeretnek és tudnak kollaborálni. Magam többnyire csak külföldi, főként francia és elsősorban filozófiai vagy tudományos munkák esetében tudok arról, hogy szerzőpáros alkotása. Örsnek viszont egyik barátjával kibontakozóban van egy ilyen projektje. Emellett persze ott vannak a saját versek, és Hontalan történetei.

 

Varga László Edgár

 

Többek szerint Petőfi Sándor teremtette meg a magyar irodalom történetében a házastárshoz, a feleséghez íródott versek hagyományát. Edgár ugyan egyáltalán nem folytatja ezt a hagyományt, de az egyetlen itt, aki hitellel tehetné.

Bár az se semmi, ahogyan a sajtófotózás, pontosabban egy dokumentarista haditudósító és a költészet közötti kapcsolatháló lehetőségeit latolgatja több versében is.  S noha úgy tűnik, ez a specialitása, mármint a versírás, és a prózával csak próbálkozik, de az alapján, amit nekem küldött, és amennyire én meg tudom ítélni, fogunk mi még Varga László Edgár novellákat is olvasni. Előtte viszont hallgassunk verseket, és még azelőtt elmondom, hogy Edgár a Krónikánál dolgozik, de az irodalmi életből is kiveszi a részét a már sokat emlegetett Bretter-körön. Cévét nem küldött, ezért én sem árulom el, hogy hol született, hol járt iskolába. Többet elárul, ha kérdezek, mert talán lesz még aki felolvasás közben szintén kíváncsi erre: hogy ha maszkot választ az ember, ha szereplírát művel, mi alapján választja ki? Mondtam az elején, a műfajok kiismerhetetlenek már, de a technikák, főleg a jók, fennmaradnak. Előfordul az is, hogy amit az ember KAF-tól, Weöres Sándor-tól vagy Tandoritól tanul, az segít neki kifejezésre juttatni a saját mondanivalóját.  Félreértés ne essék, nem ujjgyakorlatokról van szó, nem is negatív zöngéjű imitációról, ezek olyan Varga László Edgár versek, hogy csak na.

 

(Elhangzott a Gyergyószárhegyi  Írótalálkozón, 2012. szeptember 8-án.)




.: tartalomjegyzék