Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Február
Adorjáni Panna

Rövidprózák

DÖME, VAGYIS VÉGH DÖMÖTÖR, AKI UTÁLJA A NEVÉT

 

Döme, vagyis Végh Dömötör, aki utálja a nevét, ötéves kora óta visel szemüveget, és pont a múlt héten csináltatott újat, egy vastag fekete keretes hipszter szemüveget, és a szemorvostól hazafele menet a kirakatokban nézegette magát, tetszett neki az új szemüveg, nagyon trendi volt, de aztán másnap a suliban elkezdték szívatni, és az az igazság, hogy Döme azt sem tudta, hogy mi az, hogy hipszter, ezért amikor hazament, beírta a Google-ba, és akkor látott egy csomó fotót, meg egy csomó olyan szemüveget, mint amilyen neki volt, és olvasta, hogy mi az a hipszter, és arra gondolt, hogy ő soha semmi nem volt, sem rocker, sem rapper, sem hippi, semmi, és akkor hipszter se lehet, még akkor sem, ha eldönti, hogy az lesz, nem is értette pontosan, hogy hogy kell valamilyennek lenni, vajon elég csak megvenni az összes olyan ruhát, vagy el kell kezdeni olyan zenét is hallgatni, de Döme szinte mindenféle zenét szeretett hallgatni, még népzenét is néha, és nem is volt olyan, mint például a hippik a suliból, akik mindig füveznek a lánybudiban, és állítólag együtt szexelnek, legalább öten egyszerre, ezt Döme egyszerűen fel sem tudta fogni, és késeket sem hordott magánál, mint a rockerek, a hosszú zsíros hajú fiúk az osztályból, akik szerint Döméből egy buzi hipszter lett, és akkor ott voltak a rapperek, akiknek mindig frissen volt nyírva a hajuk, és a mánélisták, akiket mindenki együttesen utált, még Döme is, mert a mánélé egyszerűen szóba se jöhetett, de ezek ilyen blokkos gyerekek voltak, akik még magyarul sem beszéltek jól, és dicsekedtek azzal, hogy keverik a két nyelvet, és ez undorító volt, gondolta az egész osztály, és ebben az egy dologban, ebben az egyben Döme egyetértett az osztálytársaival, főleg mert ő is pont egy mánélista mellett ült, szerencsére az ő osztályukban csak ketten voltak, a Döme padtársa a kigyúrt Szabi volt, aki zselézte a haját és nagyon édes kölnit használt, Dömének soha nem volt parfümje, és nem is akart magának, mert nem akart úgy bűzleni, mint Szabi, aki bunkó volt, de az volt a baj, hogy a hipszter, úgy tűnt, még a mánélénél is alávalóbb dolog, mert a mánélista Szabi is szembe röhögte, amikor leült mellé az új szemüvegével, să-mi bag pula, Dőme, hípszter lettél?, kérdezte erős kólozsvári akcentussal, és Dömének összeszorult a torka, mert azt egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a hipszter, bármi legyen is az, szarabb dolog, mint a mánélé, fogd be, mondta bizonytalanul, és belül ette a méreg, hogy miért nem tud behúzni egyet ennek a hülye Szabinak, persze Sanyi, a rocker már biztos szétverte volna a pofáját, és arra gondolt, hogy vajon a hipszterek verekednek-e, mert Döme nem akart hipszter lenni, nem akarta, hogy azt higgyék az osztálytársai, de most már állandóan csak ezt mondták rá a rohadt szemüvege miatt, és hiába próbált direkt nem hipsztereskedni, mindig csak lehipszterezték, mert attól, hogy hipszterellenes lett, még hipszterebb lett, és ez nagyon idegesítette, mert ezt ráadásul az interneten olvasta, hogy ez így van, és hogy végül is minden hipszter, még az is, ami nem hipszter, Döme teljesen összezavarodott, mert ő csak Döme akart lenni, semmi rocker meg hipszter meg mánélár, semmi ilyen, csak Végh Dömötör a kilencedik béből, a negyedik padból, még a neved is olyan hipszteres, nevette el magát valamelyik hülye liba, Döme, Döme, Döme, Döme, énekelték az osztálytársak, miközben Döme a matekháziját körmölte a padjában, a fejét mélyen lehajtotta, és erősen koncentrált arra, hogy élesen lássa a hülye egyenletet maga előtt, a szemében összefutottak a könnyek, és Döme még mélyebbre hajtotta a fejét, a füzete nedves lett, a halvány kék kockákban elmosódtak a ceruzavonalak, és hihetetlen feszültséget érzett magában, minden porcikáját erősen szorította egy borzasztó gonosz erő, és Döme behunyta a szemét, és látta, ahogy kirobban belőle ez az erő, és csak úgy repülnek a miszlikre aprított padok körülötte, és egyetlen mozdulattal a gágogó libák felé repíti a törmeléket, és széttrancsírozza az osztálytársak fejét, és betöri a képüket azoknak, akik az arcába röhögnek, hogy csak vicc volt, és addig ütlegeli a hülye beképzelt libák pofáját, ameddig felismerhetetlen ronccsá nem változnak, és miután mindezzel megvan, kilép az osztályteremből, mély levegőt vesz, és örökre maga mögött hagyja őket, a kurva picsákat, a faszfej állatokat, az erőszakos rohadékokat, akik akár csak egyszer is lehipszterezték, elég volt, elég volt, az erős szorításban már a könny sem bír a torkán felkapaszkodni, Döme kinyitja a szemét, most mindkettő száraz, és bénultan mered a kockás papírra, és görcsbe rándult kézzel még egyszer nekifut az matekházinak.

 

PISTA BÁCSI MEGHARAGUDOTT RÁM, MERT LEHÜLYEZSIDÓZTAM

 

Pista bácsi megharagudott rám, mert lehülyezsidóztam, pedig először is én haragudtam meg rá, amiért azt képzeli, hogy ő az apukám, és csak úgy parancsolgathat, és hogy megmondom anyának, és akkor hirtelen a karom után kapott, és olyan erősen szorított, hogy éreztem, hogy soha nem fog már elengedni, tudtam, hogy azt akarja mondani, hogy ne menjek árulkodni, mert én már nagylány vagyok, és a nagylányok nem árulkodnak, de nem mondott semmit, csak szúrósan nézett a szemembe, a szája is kicsit mozgott, félt, láttam, hogy félt, láttam rajta, hogy tudja, hogy nem ő az igazi apukám, és hogy én is nagyon jól tudom, hogy nem ő az igazi apukám, ezért igazából nem is lehetnénk mi olyan jó barátok, aztán elengedte a karomat, semmi baj, semmi baj, mondogatta, és állandóan csak engem nézett, az arcomat nézte, megígérem, hogy nem fogok árulkodni, ugye meg, te édes, te szép nagylány, lehet, hogy ezt kérdezte, és lehet, hogy én nem feleltem semmit, hanem inkább elmentem, mert még mindig nagyon haragudtam Pista bácsira, visszamentem anyáékhoz a tisztásra, ahol már kipakolták a nyers húst, és elkezdték rakni a tüzet, és leültem a pokróc szélére, senki sem vett észre, csak később anya, amikor már égett a tűz, mert közben mindenki csinált valamit, zöldséget mosott, húst szeletelt, és vesszőket kerestek, amire fel lehet majd szurkálni a sok finomságot, úgyhogy amikor anya észrevett, akkor már elég késő volt, akkor már Pista bácsi is jött visszafele, láttam, ahogy előtűnik az erdőből, és jön felém, és lehuppant pont mellém a pokrócra, és pont akkor fordult felém anya, hogy megint együtt csavarogtunk el, és mindjárt lesz kaja, és Pista bácsi mondta, hogy keserűgombát kerestünk, és átölelt, és engem kirázott a hideg, mert egyáltalán nem mentünk keserűgombáért, ezt Pista bácsi csak úgy kitalálta, és akkor szinte már mondtam valamit anyának, de mire mondtam volna, ő már megint a tűznél volt, és valahogy mindenki a tűzzel és a sütéssel volt elfoglalva, Pista bácsi meg én pedig távol voltunk mindenkitől, a tűz melegétől, a ropogós húsoktól, a finom illatoktól, távol a családtól, és a többiektől, a barátoktól, a testvérektől, Pista bácsi erősen fogott, és megint azt éreztem, hogy soha nem fog elengedni, soha többé, olyan erősen szorít, hogy belétörik a csontom, és sírni szerettem volna, de hiába, mert mindenki nagyon éhes volt, és mindenki csak a húsokkal volt elfoglalva, és ha sírtam is volna, csak Pista bácsi látja meg, és ő hiába vigasztal, mert ő nem az apukám, egyáltalán nem az, és hiába próbál meg úgy viselkedni, én nem hallgatok többet soha rá, soha többet, és máskor ne mondja azt, hogy gombászni voltunk, mert ez nem igaz, ez egy hazugság, és Pista bácsi állandóan hazudik, és tudom, hogy nem szép dolog lehülyezsidózni, ezt elmagyarázta már egyszer anya, de mégis valahogy ez jött ki a számon, nem pedig az, hogy hülye fasz, mert ezt még nem is tudtam akkor, hogy ezt kell mondani, a faszt még nem ismertem, csak a hülyezsidót, úgyhogy ezt mondtam, mert ez volt a legdurvább káromkodás, ami eszembe jutott, és a legdurvábbat, a legeslegdurvábbat akartam Pista bácsinak mondani, mert nagyon megharagudtam rá, nagyon de nagyon, és még többet is akartam volna neki mondani, még több durvaságot, de nem tudtam, hogy hogy kell durván megmondani, úgy, hogy érezze, hogy mennyire haragszom, nem tudtam olyan szavakat, amivel igazán jól meg lehetett volna neki mondani, csak azt, hogy kurva meg hogy bazdmeg, csak ennyit és a hülyezsidót, de ez nem volt elég, ezek a szavak nagyon kicsik voltak ahhoz képest, hogy én mennyire haragudtam Pista bácsira, aki erősen ölelt a tűz mellett a pokróc szélén, miközben anya éppen felhúzott egy húst, egy hagymát meg még egy húst az egyik vesszőre, és elképzeltem a húst, ahogy visszaváltozik csirkemellé és disznólábbá és Pista bácsivá, és ettől annyira rosszul lettem, hogy végül pirítós kenyéren kívül semmi mást nem tudtam enni egész végig.




.: tartalomjegyzék