Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Február
Papp-Zakor Ilka

Múzeum utca

Aznap többet kerestem, mind általába, egyrészt, mer többet is dolgoztam, mer ünnepelni akartam, és ahhoz kellett egy szép kis summa, másrészt mer borravalót is kaptam, amikor mondtam, hogy azér gürcölök, mer családi örömök elé nézünk. Úgyhogy ünnepelhettünk Zsócival, aki már várt rám, hogy jöjjek haza a munkából, mer az elején velem akart jönni dolgozni, de én mondtam, hogy nem, hogy szó se lehet róla, mer mégiscsak. Mer ő egy ideje mindig velem dolgozott, de most vissza kellett utasítsam, mer én erős vagyok, és az a természetes, hogy ilyenkor az ember kettő helyett dolgozzon, mer elveim nekem is vannak.

És visszaúton vettem friss kenyeret, olyan illatosat, ami még meleg, olyan volt, hogy szinte éreztem, ahogy hozzám bújik a kabátom alatt, ahogy viszem, hozzám törleszkedett, én meg simogattam a fejét, hogy na ne félj, mer a kabátom alatt vittem, mer másképp még azt hiszik, hogy loptam, és akkor az egy rendőrségen töltött éjszaka. És vodkát is vettem, mer néhány hónapja valami rumaromás vagy karamelles vagy milyen mosogatólevet ittunk, aminek megült az íze az ember szájába, és már mindkettőnknek okádhatnékunk volt, Zsócinak persze inkább, mer nála ez alapbeállítás volt, a terhesség miatt. Szóval azt gondoltam, hogy ünnepelhetnénk, mer ez egy olyan nap. És vettem cigarettát is, filter nélkül, hegyekkel a dobozán, mer ünnepkor én nem gyűjtök csikkeket. Ezt is első sorban az elvek miatt.

Zsóci ott várt, ahol általába éjszakázunk, a múzeumnál, mer éjszakánként ott nincsen mozgás, és nappal se nagyon, csak az őrök parasztok néha, merhogy oda mocskolunk meg az üres üvegek miatt, de akkor is jobb ott, mind valami blokk bejáratánál, mer ott pont mindig van valaki, aki éjszaka közepén, amikor az ember aludna, fel-le járkál és üvöltözik, és aztán a rendőrséget is kihívja, mer bármilyen parasztok itt az őrök, rendőrt ők szerintem nem hívnának. A múzeum előtt egészen jó aludni, ha az embernek van pár újságja, főleg, mer Zsócinak van pokróca is, meg gázas vízforralója, és a vízforralón lehet forróvizet csinálni, meg teát is, ha van hozzá zacskó, de zacskót azt könnyű szerezni, mer a vendéglőkből és kocsmákból egyszeri használat után dobják ki őket, amikor még teljesen jók.

Az a vízforraló, az valami nagyszerű dolog volt, csak az volt a baj, hogy Zsóci szerint én őt csak a forraló miatt akartam, az meg levett a helyzet varázsából, mer sokat veszekedtünk emiatt, pedig nem is volt igaz. Azt beismerem, hogy az elején Zsóciban tényleg azt szerettem a legjobban, hogy amikor kettőnket csavartuk be papírba, és utána még a pokrócot is rátekertük, akkor sokkal melegebb volt, mind ha egyedül. De az ember szeretné átvészelni valahogy a novemberi éjszakákat, ez csak természetes. És én is tudom, hogy ő is pont ezér aludt nálam először, de nekem ezt nem jár felemlegetni, mer nekem nincs forralóm. Ennyi. Aztán szépen lassan megszerettem, hogy olyan puffos a hasa meg puhák a combjai, meg hogy rendesen nyugodt az arca reggelenként.

De dolgozni is jó volt Zsócival, mindig együtt gyűjtöttük a fémet, a legtöbbet a sörösdobozokkal kerestünk, mer itt az emberek megtanulták, hogy ha az utcán isznak, a dobozokat szépen, látható helyen hagyják, mer visszavinni őket lusták, de ez így nem kerül nekik abszolút semmibe, meg időnként fel is vettek minket valahova építkezésre meg ilyen helyekre segíteni. Ládákat is hordtunk, üzletekbe, és Zsóci szinte annyit cipelt mindig, mind én, és közben még viccelt is velem, hogy persze, mer most ez van, de jön még kutyára szalonna, s akkor veszünk egy lakókocsit, virágágyás is lesz előtte. Mer az úgy van az életbe, hogy egyszer cseberbe, de aztán meg vederbe, s ebbe érdemes hinni. Aztán amikor szólt a gyerekről, én meg mondtam, hogy akkor többet nem jön velem, azt nem akarta elhinni. Pedig mondtam neki azt is, hogy én eltartom, mer szorgalmas vagyok és jól dolgozom, s ha minden kötél szakad, van a forraló, s azt eladjuk s abból is elélünk egy darabig. De akkor meg azt mondta, hogy ő nekem csak a forralóér kell, mer ilyen volt Zsóci, időnként nemnormális.

Amikor visszakerültem a múzeumhoz, akkor is egyből láttam, hogy meg van sértődve, persze rám, mer ha meg volt sértődve, akkor rám, mer ez ilyen egyszerű volt egy ideje, s most épp azér, mer én őt ebbe belékényszerítem, és milyen élet az ilyen, hogy én magamnak sétálok, neki meg lefagy a segge a parkban a padon, s ha egy kicsit járhatott volna, inkább felmelegszik. És hogy ha rajtam múlik, úgyis éhen halunk mind a ketten, s ő meg ráadásul még az unalmába is beléhal, és legtöbbször ahhoz tér vissza, hogy nincsen pénzünk, én meg nem volt mit mondjam a forralót, mer attól csak még jobban felveszett volna őt ismerve. Úgyhogy inkább kipakoltam a zsebemből a vodkát és a cigit és akkor ellágyult és azt mondta, hogy egy tékozló állat vagyok, és hogy emiatt fogunk éhen halni.

Úgyhogy elkezdtünk inni, amitől jobb is lett, ami persze természetes, mer az ember azér iszik, hogy jobb legyen, és egyáltalába úgy egészen kellemes éjszaka készülődött, én meg külön örültem, hogy végre lepihenhetek, mer azt be kell lássam, hogy a lábaim igen fájtak. És Zsóci is egészen ellazult, mer alapjába jó természete volt, ezér is voltam vele. Az őr se jött ki egyszer se, és aztán eszembe jutott, hogy hétfő van, tehát másnap meg kedd lesz, ami jó volt, mer azt jelentette, hogy a múzem másnap nem tart nyitva, mer ez pont egy olyan múzeum volt, hogy keddenként nem tartott nyitva, ami azt jelentette, hogy az egész másnapot is ott tölthetjük. S ez is jó volt abban, hogy a múzeum előtt laktunk, hogy voltak szabadnapjaink. Ültünk tehát az újságok alatt, az ajtónak támaszkodva, ittunk, cigiztünk és kellemesen meleg volt, az ajtó alól kiszivárgott egy kevés fény és valamennyi meleg is a kaloriferből, úgyhogy tényleg jó volt nagyon.

Az volt csak a baj, hogy én fáradt voltam, sőt, asszem fáradtabb, mind rendesen, mer kivételesen gyorsan lettem részeg, sőt, igazában az első korty után már éreztem, hogy ez megütött, mégis kiittam még a fél üveget, Zsóci meg bírta, mer egész nap semmit se csinált, meg az is lehet, hogy azér is, mer most kettő helyett kellett igyon. Én meg hirtelen elkeztem, ahogy mondják, rózsaszínt látni, és egész szép gondolataim lettek ettől, legfőképp a közös jövőnkről Zsócival, pedig folyton azt gondoltam, hogy ő nekem nem is hisz, úgyhogy nem is osztottam őket meg vele, hanem magamba zárkóztam, és inkább a táncoló fákat néztem, meg a csinos reflektorfényeket, mikor hirtelen megfájdult a gyomrom.

Akkor pedig arra gondoltam, hogy bakker, mer hogy én egész éjjel éhgyomorra iszom, miközbe a kabátom alatt ott a friss kenyér, amiről elfeledkeztem Zsóci meg a veszekedés miatt, de legalább még biztosan meleg, mer a kabátom alatt meleg kell hogy legyen. Szóval előszedtem, és tényleg, nyomba átmelegítette az ujjaimat és a múzeum környéke meleg cipóillattal kezdett el illatozni.

Akkor beleharaptam a kenyérkémbe és a fogaim teljesen belemélyedtek, mer olyan volt a húsa, mind a hab, és az illata családias, de akkor már tudtam, hogy valami nagyon nincsen jól, mer Zsóci kimászott az újságok alól és elkezdte a karja köré tekerni a pokrócot, amelyik alatt nekem még egy perce olyan kellemes gondolataim támadoztak. Én meg persze rögtön rájöttem, mi van, és felé nyújtottam a kenyeret, de ő csak ellökte a kezemet, és azt mondta, hogy most már túl késő, mer én csak beszélek itt mindenről, hogy el akarom tartani, satöbbi, de kenyeret csak magamnak vettem, és most, hogy félek, hogy elmegy, most persze hogy adnék neki is, pedig én meg is esküdtem, hogy azt a gyáva kenyeret kettőnknek vettem, de ő meg, hogy na persze, én tőle csak a forralót akarom, de tessék, neki nem is kell, szerez ő jobbat magának, fulladjak meg és többet ne is lásson, úgyhogy ott maradtam egyedül a forralóval. És nem mentem utána, mer vele nem lett volna értelme. Pedig mikor azt a kenyeret vettem, egészen felmelegedtem a gondolatára, hogy együtt esszük meg és ünnep lesz.

Úgyhogy csak üldögéltem a papírkupacba, a beton pedig alattam nyugtalanítóan hideg kezdett lenni. És nagy darabokat szakítottam ki a kenyérből, és tömtem őket a szájamba, és rágtam, hogy ne fulladjak meg, mer nem akartam megfulladni, hiába kívánta nekem azt, de a kenyérnek már nem volt íze, mer ezekkel az van, hogy az elején erősebb, aztán gyengébb, ezér lehet végül is sokáig egyfolytába karamelles dolgot inni, csak az elején rossz, de ennek az az ára, hogy a kenyér meg csak az elején jó, aztán mindegy, fő, hogy ha már megvettem, ne menjen kárba. A múzeum meg forgott körülöttem és csend volt és valahogy színtelen, és úgy tűnt, hogy a világ szétesik darabokra, és én is lassan szétúszok benne, de ez biztosan, mer akkor már nagyon részeg voltam.

És bámultam a forralót, aztán meg fogtam, és elpakoltam a legeldugottabb helyre, hogy nehogy nekem valaki ellopja, aztán meg lefeküdtem és elaludtam. És egész nap így aludtam, mer mikor felébredtem, akkor este volt és megin sötét, én meg rögtön arra gondoltam, hogy jó, hogy mindez kedden történt, mer ha a múzeum nyitva volna, akkor most kapnék ezér, de így is látszott, hogy valaki bement, mer a cuccaim és a kenyérmaradékok arrébb voltak tolva. Szóval mindjár lehetett tudni, hogy az új őr ment be, a régi meg ki, mer váltották egymást napközbe s valaki mindig volt ott, ha a múzeum nem is tartott nyitva. Én meg feküdtem a betonon és meg voltam fagyva, és arra gondoltam, hogy hol lehet Zsóci, s hogy nem jön-e mégis vissza, pedig tudtam, hogy ki van zárva, de furcsán érthetetlennek tűnt ez, és megmagyarázhatatlanul szomorú voltam és másnapos. A bejáratnál a múzeumnál kővázák álltak, oda gyűlt az esővíz, most meg jégkása kavargott benne, ha belemerítettem a tenyerem, mer ahhoz képest, hogy február, nem volt annyira hideg. Én meg rendesen nem iszok ilyen vizet, de most ez nem számított. Aztán meg nekiálltam teát főzni, mert volt még egy jó zacskóm.

Úgyhogy ültem a múzeum előtt és főztem és masszíroztam az elfagyott végtagjaimat. A víz már éppen főtt, és akkor kinyílt mögöttem az ajtó és megjelent az őr, olyan vörös volt  a feje, mint a decemberi cékla, és hadonászott, hogy nagyobb legyen a benyomás, én meg valahogy egyből megértettem, hogy vége a küszöbön töltött szép éjszakáknak. Ő meg felkapta a forralómat a fövő teavízzel és hirtelen felpattant, két lábbal a levegőbe rúgott, és azt kiáltotta, pusztulj innen, te anyaszomorító, és a rúgás a vállamon ért, úgyhogy gyorsan felálltam, és elindultam, az elején csak lassan, mert beleszédültem, de aztán ahogy egymás után érkeztek a valagomba a rúgások, úgy egyre gyorsabban próbáltam elkotródni és odaszorítottam a kezemet, de akkor meg a kézfejemet rugdosta, úgyhogy aztán mégis elvettem, az az őr két lábbal rúgott, amilyet még sosem láttam, és megállás nélkül üvöltötte, hogy anyaszomorító, magasan a fejem fölött pedig átrepült valami csudaszép dolog, egy, az utca fényeiben csillogó forraló, egy kecses pléhedény, végül pedig egy hosszú, sziporkázó vízcsóva, sokáig egyenesen repültek, aztán meg méltóságteljesen célba vették a járdát, és nagy ívben szétterültek a sáros aszfalton, én meg még mindig nem tudtam levenni róluk a szememet. A valagomban pedig a rúgások megritkultak, aztán megszűntek, mer az őr levegőért kapkodva visszafordult, és én arra gondoltam, hogy valahol a világban majd nemsokára születik egy fiam, s ezér minél előbb kell egy luxusos lakókocsit szerezzek.




.: tartalomjegyzék