Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Február
Potozky László

Madárles

A cukorgyár mellett jártunk Adikával, amikor fejünk fölött elhúzott a késő délutáni járat. Még a szokásosnál is alacsonyabban szállt, leeresztett futóműve kis híján végigkarcolta a gyár bádogtetejét. A szemben levő munkásszálló teraszán egy férfi bagózott, és fáradtan csóválta a fejét: talán nem is a fülsiketítő zaj zavarta – volt ideje hozzászokni az évek során –, inkább az nem fért a fejébe, Adika miért lelkesedik annyira pár száz tonnányi repülő fém láttán, hogy a kilométerekre elhallatszó süvítést túlkiabálva magyarázza nekem, pontosan milyen típus készül landolni a városszéli leszállópályák egyikén.

Valamikor a hatvanas évek közepén épült a reptér, nem értette senki, mit kezdhetne egy ilyen istencsodájával a kisváros. Kizárólag belföldi járatokat fogadott, azokat is csak rövid ideig, aztán kifutóit ellepte a gaz meg a hajléktalanok kunyhói. A vasmadarak végleg kirepültek a fészekből, nyugtázták kárörvendően azok, akik kezdettől fogva kétkedtek hasznosságában, egyedül a fagyit sajnálták, azt a tölcsér alakú, csupaüveg irányítótornyot, mely büszkén magasodott a ráncos aszfaltcsíkok fölé, s amiből csupán a fémváz maradt meg emlékbe, miután az utolsó üvegtáblától is megszabadították a környező falvak lakosai. Egyedül a fény nem hagyta el a bozóttá lett kifutókat, a hajléktalanok olajoshordóiból kicsapó lángok sárgán világítottak az éjszakában, s ha autóból figyelte őket az ember, a sebességtől szétkenődve úgy festettek, mintha a néhai jelzőlámpák kísértetei lennének.

Mostanra azonban kihunytak a préselt lemezből meg kartondarabokból feltámasztott tüzek: a cukorgyár mögül kiérve megpillantottuk azt a hófehér aurát, melybe a neonfények öltöztették a felújított repteret. A buszmegállóban nem kellett sokat várakoznunk, hamar befutott egy ingajárat, ami, mielőtt még utasaival a környező falvak felé indult volna, a reptér felé is tett egy kitérőt.

Alig értünk hátra az utastér végébe és kapaszkodtunk meg a korlátban, Adika máris belekezdett szokásos történetei egyikébe. Végeérhetetlenül tudott mesélni a rokonságáról, kedvence a Floridába emigrált nagynénje volt, akinek döglött mókusok és aligátorok úszkáltak az úszómedencéjében, és aki hónapokra elegendő élelmiszertartalékot halmozott fel a pincéjében arra az eshetőségre, ha valamelyik tornádónak netán a háza fölött támadna kedve sétálni egyet. De volt nagybátyja az idegenlégióban is, azok nem szaroznak, mondta, ha kell, lángszóróval égetnek utat maguknak a dzsungelben, szabad idejükben pedig kurvákhoz járnak, és az agyukig szívják a kokaint. Máskor ugyanez a nagybácsi éppen a hűvösön ült valamelyik dél-amerikai börtönben, ahol festék meg megfelelő eszközök híján olvasztott bakelittel és varrótűvel tetováltak egy egész szentképet a hátára.

Két emelettel laktak alattunk súlyosan rövidlátó apjával, jóval utánunk költöztek oda, senki sem ismerte őket. Az apa csekélyke betegnyugdíjából éldegéltek, csak ritkán hagyták el az áporodott levegőjű garzont, és hozzájuk sem járt senki. Adika néha lejött az udvarra, de a vastaglencséjű szemüveg villogása minden mozdulatát végigkísérte a félrehúzott függöny mögül...

Egyik ritka alkalommal, amikor az öreg nem volt otthon, Adika felvitt magukhoz. A lakásban a bútorok körvonalait is alig lehetett kivenni, vastag sötétítő takarta még a tenyérnyi fürdőszoba-ablakot is; egyedül a falhoz erősített vadásztrófeák világítottak a félhomályban, talpunk alatt puhán süppedtek a padlót borító medvebundák. Adika egy hasas komódhoz vezetett, és kihúzta a legfelső fiókot. Mindenféle tőrökkel meg bicskákkal volt tele. Hetven, mondta Adika, és mindegyik úgy vág, mint a borotva, a fater hetente feni őket, tele van sebhellyel a keze. Aztán visszacsukta a fiókot, és egy könyvszekrényhez lépett. Távolról úgy tűnt, valami világirodalmi sorozat köteteit zsúfolták a polcokra, s csak miután végigfutottam a megszólalásig egyforma gerinceken, jöttem rá, hogy másolt videokazetták sorakoznak egymás mellett katonás rendben. Megmutatok egyet, mondta Adika, de nem beszélhetsz róla senkinek, ez a fater privát kollekciója.Betaszította a kazettát a lejátszó száján, babrált egy keveset a távirányítóval, ez a legjobb, ez a kis vörös, mondta, és vigyorogva figyelte álmélkodásomat a tévében megelevenedő képek láttán.

Másfél éve lehetett, hogy hosszas munkálatok után ismét megnyílt a reptér. Néha olyan közel húztak el tömbházunk fölött a gépek, hogy nemcsak az ablakok zördültek meg a tokozatokban, de a vitrinekben tárolt nippek is táncra perdültek. Adika történeteinek főszereplője akkoriban a nagyapja volt, aki egy repülőgép vécétartályában elrejtőzve próbált meg nyugatra szökni, nem számolva azzal, hogy annak tartalmát a nyílt víz fölött  ki szokták üríteni. Így, bár sikerül kiszabadulnia a vasfüggöny sötétségéből, a tenger mélyén, egy szartömb közepébe fagyva nemigen élvezhette ki a szabadságot. Adika állandón azzal rágta a fülem, nézzünk ki egyet a reptérre, az osztálytársai voltak már, és lézerrel bevilágítottak a pilótafülke ablakán, amitől úgy megdőlt a gép, hogy kis híján lekaszálta szárnyával az irányítótorony antennáját.

Képtelen voltam felfogni, miért akarná bárki is kitenni a lábát a házból, ha egy egész szekrénynyi pornókazettával múlathatja az időt, de végül beleegyeztem. Gyalog mentünk ki a terelőútra, ott pont elkaptunk egy vidéki ingajáratot, amire jegy nélkül is föl lehetett lógni. A terminál főbejáratánál szálltunk le, de nem mentünk be az épületbe, hanem nekivágtunk a kifutókat övező mocsárnak. Nem ismervén a terepet, lassan haladtunk, volt, hogy alig tudtuk kiráncigálni egymást a térdig érő iszapból. Káromkodva kapaszkodtunk mindenbe, ami a kezünk ügyébe került, a sás összevagdalta a tenyerünket, Adika a fél cipőjét is elhagyta.

Nyakig sárosak lettünk, mire sikerült átvergődnünk a süppedéken. A drótkerítés mellett álltunk, hátunk mögött a leszállópályák pocsolyáktól és jelzőfényektől tarka aszfaltcsíkjai. A láthatáron még ott bujkáltak a nappal utolsó maradványai, és erejüket rohamosan vesztve várták, hogy az alkony végleg felszámolja őket. Adika merengve és mégis türelmetlenül nézett a dombok felé.

Eleinte nem is látszott a gép, csupán a jelzőfényei csillantak meg a távolban: ablakai, szárnya, orra fokozatosan bújt elő az egyre mélyülő sötétségből. Nem tudom, hány méterrel húzhatott el fölöttünk, ahhoz mindenesetre elég közel volt, hogy szemünkbe döfjenek a reflektorai, és a turbinák üvöltése kiűzzön minden zajt a világból, beleértve a sajátjukat is.

Repültünk. Repültünk mi is, és ha kinyújtottuk volna a kezünk, talán megérinthetjük a fehér fémtestet, mely kísérteties lomhasággal vonult a leszállópálya felé, akár egy lassan feltépett ragtapasz az ég bőrén. És vitt magával bennünket is, először gyöngéden a levegőbe emelt, ringatott egy darabig, majd ugyanolyan óvatosan, ahogy magához vont,  visszafektetett a zsombékra, a drótkerítés mellé. Legalábbis ott térített magunkhoz az aszfalthoz súrlódó gumik sikolya, amikor végre földet ért a gép.

Attól kezdve heti rendszerességgel jártunk ki a reptérre. Adika kívülről bemagolta az összes kereskedelmi járat paramétereit, fejből tudta még a legritkább vasmadár fesztávolságát és maximális terhelését is. Repüléseinkről azonban senkinek sem beszéltünk, úgysem hitték volna el. Eleinte próbáltam meggyőzni Adikát, hogy talán nem is emelkedünk a levegőbe, mindössze a zaj meg a léghuzat szórakozik velünk, de ő, valahányszor kétkedni merészeltem, erőszakosan belém fojtotta a szót, tiszta hülye vagy, bazmeg, én belülről ismerem ezeket a dolgokat, nekem ne magyarázz, jó?!

Már az első reptéri kirándulásunkat követően megjelent történeteiben az a Münchenben informatikusként dolgozó második unokatestvér, akinek Adika szerint a világ legjobb csaja volt a menyasszonya, és alig telt el néhány hét, ez a huszonnégy éves, vörös bombázó teljesen kiszorította elbeszéléseiből a családregény többi szereplőjét. Mintha sosem létezett volna a floridai nagynéni meg a háborúk és börtönök közt ingázó nagybácsi: Adika most már csak arról mesélt, hogy a csaj mindenhová hagyja az unokatesójának, és hogy a melleit is felnyomatta szilikonnal, vagy hatezer euróba került, de muszáj volt, jól kell kinézzen, másképp nem lehet stewardess, két felvételit már így is elbukott, pedig ő volt a legjobb, ám az utolsó fordulóban kiesett, hiába, tele vannak a németek is protekciósokkal. Aztán, amikor végre felvették, Adika egyébről sem beszélt, csak hogy milyen rigorózus kiképzésen kell átesnie szegénynek, van egy ötszáz oldalas kézikönyv, azt három hét alatt szóról szóra be kell szedni, fele a bandának ezen a ponton feladja, majd következik a fizikai tréning, előtte azonban kivizsgálják őket a kórházban, teljesen meztelenre vetkőztetik és nézik őket az orvosok, és kell tudni egy csomót úszni, az olimpiait négyszer pihenés nélkül, utána meg a fedélzeti munkát gyakorolják és a vészhelyzeteket, egy nagy hangárban van felépítve a gyakorlógép, leeresztik belőle a narancssárga csúszdákat és lesiklanak rajtuk, a múltkor itthon jártak, már dolgozik, neccharisnyát kell viselnie meg miniszoknyát, hozott nekem egy szendvicset a gépről, igazi madárláttát, kurvára finom, esküszöm, jobb, mint a McDonald`s, kár, hogy csak egy napot maradhattak, de megígérte, egyszer majd felvisz egy üres gépre, úgy, hogy csak ketten legyünk a fedélzeten, és akkor megmutat mindent...

Aznap, a busz korlátjába kapaszkodva épp arról tartott kiselőadást, hogy mekkora felelősséggel jár a stewardesskedés, bizonyos szempontból fontosabbak, mint a pilóták, mert ha nem zárják le rendesen az ajtókat, a nyomáskülönbségtől kirepül a picsába az egész utastér, na, de a többit elmondom lent, siess, ez a balfasz sofőr képes becsukni az ajtókat, mielőtt még leszállnánk.

Mostanra már annyira kiismertük a mocsarat, hogy viszonylag szárazon el tudtunk vergődni a kifutópályák végébe. Ott álltunk a szokásos helyen, igyekeztünk minél jobban összehúzni magunkat a hideg szélben. Nemsokára az eső is eleredt, a széllökések durván rázták hátunk mögött a drótkerítést. Egy kicsit késik, biztosan a vihar miatt, mondta Adika, de mindjárt itt lesz, ne félj.

Kétórányit várakoztunk, ám a gép csak nem akart megérkezni. Köd ereszkedett a környékre, sűrűn, hogy még az irányítótorony törzsét is elnyelte. A jelzőfények elmosódtak, pépessé váltak. Adika harmadjára könyörögte ki, hogy ne menjünk még haza, itt köröz a fejünk fölött, két-háromezer méteren lehet, nem hallod? De én hiába füleltem, csak a nád zizegését és az országúton szétspriccelő tócsák surrogását hallottam, no meg Adika hirtelen felkiáltását, nézd, nézd, ott jön, látod?!

Nagy gép volt, talán az eddigi legnagyobb. Szárnyai bozótkésként szelték a ködöt, a párafoszlányokon átderengett a Lufthansa-felirat. Először mintha bizonytalankodott volna, hogy landoljon-e vagy sem, orra furcsán billegett. Adika dermedten figyelte, s arcáról csak akkor kopott le a kétségbeesés, amikor a hatalmas fémtest mély szögben megdőlt.

Futóműve kis híján beleakadt a drótkerítésbe, olyan közel zúgott el felettünk. Süket voltam, és vak a jelzőfényektől, de Adikát még láttam felugrani.

Húzta maga felé a gép.

Gyorsan emelkedett a levegőben.

Egészen magasra szállt.




.: tartalomjegyzék