Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Február
Gazda József

"A tiszta erkölcs" (A Székelyföld történetéből)

„A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
 Róma ledűl, s rabigába görbed.”

(Berzsenyi Dániel)

 

I. „Nem mocskolom össze a lelkemet.”

 

Az erkölcs törvényei formálták, alakították a közösség életét évezredeken át. Szükség volt rájuk, mert szabályozó szerepet játszottak, s az általuk diktált szabályrend jó volt a közösségnek. Védett minden egyént az Egészen belül, és védte az Egészet is, az esetleg magát a Törvényen kívül helyező vagy helyezni akaró egyénnel szemben.

A székely falunak megvolt az én gyermekkoromban is a maga rendje. Ha valaki megsértette azt, vétett, a család, a falu tudta kezelni. Ha kellett, megbüntették. Mindenkinek megvolt a helye. Megvolt a falunak még a bolondja is. Szinte mindene megvolt. Megvoltak a maga cigányai is. Akkor tudta kezelni őket is, s aki rászorult, el is tudta tartani.(FeI, 2)

A falu, vagy tágítva: a Közösség belső törvényei szabták meg, biztosították az Élet, a mindennapok Rendjét. Mozgatójuk a Jó, ami mindenkinek jó, mindenkinek a javára van. Hogy az ősidőkben miként történt ennek a jónak a lelkekbe való beépülése, belső szabályozóvá válása, nehéz lenne ma kikövetkeztetni. Isteni akarat építette belénk, mint ösztönöket? A Teremtéssel kaptuk? Annyi tény, a különféle társadalmak ezeket normarendbe foglalták az ókorban, középkorban, sőt, feltehetően már az őskorban is, a különböző vallások az emberek lelki életének szabályozóivá váltak. Mint Isten akaratának megtestesítői, a Törvény és a Hit Parancsaivá lettek. S szálltak nemzedékről nemzedékre.

Tudom, szegény anyám milyen vallásos volt. Milyen becsülettel viselkedett mindenkivel Milyen odaadással volt, hogy a szívén hordta mindenki baját, habár nekije kítszer több baja volt, mint bárkinek, mert nehíz élete volt. Kilenc gyereket még megolvasni is sok! S akkor a semmiből tartani minket, mert vagyont nem kaptak szinte semmit a szülőktől. (KI, 6)

Valósággal belesütötte, beleégette az erkölcs törvényeit, szabályrendjét a közösségbe a nevelés. Az édesanyák, édesapák szava, az egész közösség elvárása. Isten szava, a Hit. Ezek közül hadd idézzek néhányat:

1.A szeretet. Az egész emberi lét egyik kormányozója. Egymás iránti szeretet ébred a fiatalokban, így jön létre a család. Így születnek a gyermekeink, utódaink. Benne van az egész teremtésben, még az állat is szereti a saját társát, szeretettel gondozza utódát. Ez a szeretet védeti a még tehetetlen új lényeket, gyámolítja, ápoltatja addig, amíg azok képesekké válnak önmaguk fenntartására. És: Szeresd apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy ezen a földön. A szülő ellen elkövetett bűn az egyik legnagyobb, melyet elkövethet az ember. Az Erkölcs törvénye szerint ennek a szeretetnek ki kell terjednie a tágabb családra és az egész közösségre.Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. – mondja a krisztusi tanítás. És ki a legközelebbi felebarát? A falustárs, a közösségem tagja. A nemzetem tagja. A történelem alakította ki – mint a szeretet egyik formáját – a nemzet szeretetét, a nemzeti érzést. A nemzet értékeihez való ragaszkodást. A nemzet, a Haza, a nemzettársak gondjának a felvállalását. Bölcsesség is van e mögött, hiszen az egyén sorsa szoros függvénye nemzete sorsának. Ha annak jó, neki is jó. Következésképpen az egyén felelősséggel tartozott nemcsak a családjának, a nemzetének is. Érte ment harcba, háborúba, érte áldozta – ha kellett, és hányszor kellett! – az életét is.

Jó magyar volt apám, azzal minden meg van mondva. Úgy neveltek, magyarnak (KF, 6)

Én egy hívő, vallásos ember vagyok. És szeretem a nemzetemet. A sors úgy hozta, kikerültem a nagyvilágba. Itt megismertek, s megszerettek. Ha magyart láttam, akinek bármi baja, nehézsége volt, mindent elkövettem, hogy segítsek. Ezt megtettem rengeteg emberrel. S ha tehetem, ezután is teszem. (BöJ, 6)

De egy nagyobb közösségnek is tagja vagy. Az emberi közösségnek. Bárhol egy ember bajban van, elsődlegesen nem azt nézed, hogy ki ő, honnan jött, milyen nemzetiségű, hanem azt, hogy ember. És megadod neki a szükséges segítséget. Ez is természetes. A nemzeti érzés a humánumon, az emberszeretet érzésén belül érvényesül. Minden „felebarátomat” szeretem, és kell is szeretnem, így az Isteni parancsolat, mely lényem része.

Édesanyám mindig azt mondta, imádkozzatok, mert ki Istenben bízik, nem csalatkozik, s az Isten megsegíti. Mindig megsegíti. Az Úrjézus vezetett engem is mindig. A szeretetben, s abban, hogy jó tudjak lenni az emberekhez. (MIb, 2)

2. A jóság. Ugyancsak kormányozó, megtartó erő. Aki jó, jót tesz. Jót tesz épp az embertárs szeretete sugallatára. Édesapám mindig azt mondta, a gyermeknek a jót mondani kell. Nem baj, ha nem vette be pillanatnyilag a fejébe, mert úgyis benne marad. Amit többször ismételnek, az marad meg benne. (KM, 4)

Segítünk, segítenünk kell az embertársainkat. Rokonainkat, falustársainkat, utcatársainkat, szomszédunkat, amikor azoknak szükségük van rá. Ha házat épít? Kalákába kell menni. Ha bajban van? Ott vagy. Ott vagy halott társa betegágyánál, ravatalánál, még a bánatát is megpróbálod átvállalni, enyhíteni. S ott vagy vele az örömében is. Esküvőben, keresztelőben, s ha kisgyermeke születik, minden segítséget megad a közösség. A gyermek „ügye” a közösség ügye is. Az asszonytársadalom közös ügye is. Mész segíteni, viszed a „radinát”, „pacitát”, az ebédet nemcsak neki, a családjának is, hogy óvd a meg nem engedett munkától, s ezzel védd az egészségét is. Ne csak mondd, tedd is a jót! – szól a tanítás. És – ez is örökségünk −, ha másnak jót teszünk, elsősorban magunknak szerzünk ezzel örömöt. A mi lényünk válik gazdagabbá általa. És ez a jóság, a jótett lehetősége ezer formában mutatkozik. Átszövi, átszőheti az egész életedet. És át is kell, hogy szője. Így diktálja ama hagyományos erkölcs. És annak teszed a jót, akin ezzel éppen segíthetsz.

Az erkölcs emberség is. Hogy segíts – ha tudsz – az embertársadon. (SzM, 6)

És az is bennünk van, erkölcsi örökségünk, hogy rosszat semmiképpen ne tégy. Még akkor se, ha jót nem tudsz tenni. S hogy mi a jó és mi a rossz? Ama belénk épített törvény láttatja velünk. Erre is vannak „öröklött” szabályok.

Engem a tevékenységemben, életemben az vezérelt, hogy az erkölcs ott kezdődik: amit magadnak nem szeretnél, másnak se kívánd. Amit megengedsz magadnak, engedd meg másnak is, mert ha nem, te is erkölcstelen vagy. Jó lenne, ha ezt vallaná minden, főleg vezető ember. Engem ez az alapelv vezényelt mindig mindenben. Aki ezt megsértette, és sorozatosan vétett ellene, én azt az embert alkalmatlannak tartottam, mert ezt az alapvető életelvet nem teljesíti… (IB, 3)

3. Az igazság. Igazság csak egy van, kicsi fiam! Így az anyai tanítás. Mondj mindig igazat! Vagy: Csak az igazat mondd mindig. A magyar ember mindig az igazat mondja. Ezt lehet variálni, más és más oldalról megközelíteni. Így is: Ne hazudj! Vagy tréfásan: Ne füllents! Mert: a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Édesanyánk tréfás melegséggel is nevelt rá. Gyere, hogy tapogassam meg az orrodat. És: Ej, ej, te nem mondtál igazat! És a „tettes” lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét.

Arra is fel kell figyelnünk, hogy nincs minden népnél hasonló súlya az Igazságnak. Van – népekre is vonatkozik ez −, akinél, akiknél az az igaz, amit az érdek diktál. És nemcsak új jelenségként, így volt ez már régen is. És így van ez – szinte törvényerőre emelkedetten – a politikában. Ezért tartják a magyart rossz politikusnak, mert az igazával harcolt és próbál majdnem mindig harcolni. Mert ez is jelenség – és mondás-igazság is, még önmagunkat is figyelmeztető: Meghalt Mátyás király, oda az igazság!. És torzulás jele az is – már a régi időkben – a győztes igazsága. És hogy „Mindig az erősebb kutya…” Ám a régi magyar társadalomban mégis nagyon erős súlya volt annak, hogy az igazat és csak az Igazt mondd mindig. És. Igazság csak egy van. Ha azt mondod mindig, sohasem kerülsz hazugságba.

4. Az adott szó. Ami megmásíthatatlan. Amit egyszer kimondtál, ahhoz kell tartanod magadat. Mert az szent dolog. Mondhatni: a legszentebb mindenek között. A magyar ember szava törvény. Biztosabb, mint bármiféle pecséttel ellátott szerződés. (FE, 1)

Ez akkor egy igen gyakorlott jelszó volt: a magyar ember szavát tartja. Megjegyzem saját példámból, elég jó anyagi helyzetben voltam, többen fordultak hozzám kölcsönért. Adok nyugtát! Akinek nyugtája van, annak nem adok pénzt. Aki becsületszóra kéri, annak igen. Illetlenség lett volna vissza nem adni. A magyar társadalom zömére ez érvényes volt akkor. Bár az is igaz, nincsen gyümölcs kukac nélkül, erdő száraz ágak nélkül. Ez alól mi sem vagyunk kivétel…(BJ, 4)

Mérce is: a megbízhatóság, a szótartás. Az ígéret szép szó, bolondnak öröm – mondja, aki valakiben, valakinek a szavában csalódott. A szavam kötelez! – mondják az igazak, a hagyományos erkölcs szerint élők. Mert „a szónak súlya van”, ahhoz tartanunk illik magunkat.

Morus Tamás kevéssé ismert, Magyarországon játszódó Erősítő párbeszéd balsors idején c. műve is leír egy esetet a török hódoltság korából. A törököktől elfoglalt magyar területen egy basa megígérte egy magyar szőnyegkereskedőnek, hogy kizárólag tőle fog vásárolni. Így is volt pár hónapig. Utána a kereskedő hallotta, hogy másoktól szintén kezdett a basa szőnyeget venni. Ezen felháborodva elrohant a basához és szemére vetette, hogy nem tartotta meg adott szavát. A basa fenyegető hangon megkérdezte: Te azt hiszed, hogy én olyan hitvány féreg vagyok, akinek az adott szava parancsol?! Ha továbbra is így vélekedsz, nyomban 50-et veretek a talpadra! Ennek hallatára, mondani sem kell, a kereskedő behúzott nyakkal elsomfordált. (FA, 6)

Tehát ahol a szónak nincs súlya, megbomlik az élet egyensúlya is. A dolgok menetének a biztonsága. Szilárd talpazat az, nélküle bizonytalanabb minden, nem lehet előrelátni semmit. Nem lehet jövőt építeni, még az élet is nehezebbé válik.

5. Az erkölcs. Erkölcsösvolt a falu a munkában. Amit rád bíznak, végezd el becsületesen. A főszerepet ebben a család játszotta. Munkára nevelték gyermekeiket. Már a 7-8 éves gyermeknek megvolt a feladata a családi gazdaságonbelül. Előbb libákat őrzött, aztán disznókat, majd a 11-12 éves gyermekek kimentek a havasra, őrizték a teheneket, juhokat, 13-14 éves koruktól a lányok, s ha otthon voltak, a fiúk is mentek kapálni. A férfiak, nagylegények kaszáltak, a nők és leánygyermekek takartak. S a hosszú téli estéken fontak, szőttek. A munkával belenőttek a kötelességbe, mindenki tudta, hogy mi a feladata. És a munkaszeretet a magyar társadalom hagyományává vált, beoltódott a génekbe. A kivándorlás megkezdődésével – a XIX. század végétől, XX. század elejétől azért vált olyan keresetté szerte a nagyvilágban a magyar munkaerő.

Egy időben még a tróger Iliescu is azzal dicsekedett, hogy szereti a magyarokat, mert magyar szakácsnője van. Munkaszeretetükért megbecsülték mindenütt a magyarokat. Mert tisztességesek, becsületesek voltak, tiszták voltak, jól főztek, finom ételekkel traktálták gazdáikat.(BJ, 4)

5. A becsület. Melyet a belénk vésett, vésődött tanítások szerint csak egyszer lehet elveszíteni. Őrizni kell hát óvón, féltőn, hozzá való ragaszkodással. Petőfi azt is leírta:

Százszorta inkább éltedet tagadd meg mint magad,

Hadd vesszen el az élet, ha a becsület marad!

Vagy más megfogalmazásban: Légy tisztességes! Ha valamit elvállaltál, csináld is meg. A vállalt munkát, feladatot végezd el! Ha egyezséget kötöttél, tartsd be. Itt visszautalhatunk az adott szóra. Nem kell írásba foglalni az egyezséget. Nem is volt – az írásbeliség előtt nem is lehetett – ez szokás a régieknél. A szónak volt súlya, ha kimondatott, szerződés volt, fölösleges volt azt papírra vetni. A becsületes emberek megtartották.

És mennyi megnyilvánulása, jelentkezési formája van a becsületnek. Hogy nemcsapok be senkit.Sőt, ha valaki a te javadra tévedne, akkor is figyelmeztesd. Nem őérette, magadért teszed. A saját becsületed megőrzéséért. Mert ha nem, az ő tévedése is tégedet sújt.

Egy amerikás magyar mesélte: kint valahol jó 20-30 mérföldre egy kisebb központtól volt a munkatelepük. Ő volt a mindennapi beszerző, bevásárló. S egy nagy tételnél a kereskedő elszámolta magát, egy nagy összeggel többet adott vissza a kelleténél. Ő otthon vette észre. Másnap, amikor újra ment bevásárolni, visszavitte a pluszban kapott pénzt. Mert így kívánta a becsület. A becsületnek ott is, kint a prérin is súlya volt. S a becsületes ember volt az erős!

Becsületre neveltek a szüleim. Hat leányt férjhez adtak, három legényt kiházasítottak. Édesapám, jaj, onnan hozta nekünk a kenyeret, ahol vót. Met itt akkor nem vót munkálat. Elment bé, Románia fenekébe, át a hegyeken, át oda, erdei munkára. S hozta a hátán a lisztet.. (CsSzI, 4)

És súlya volt a becsületnek a primitív népeknél is. Ázsiai utazók, akik nyelvrokonainkat, a vogulokat, osztjákokat kutatták még a XIX. században, írták le, hogy ott, a ritkán lakott északi részeken szinte legendás volt a becsületesség. Ha nekem volt egy eladó tárgyam, mondjuk egy értékes prémem, volt egy egyezményes hely, a „cserekereskedelem helye”, amit mindenki ismert és tudott a környéken, oda kitettem. Ha valaki meg akarta magának szerezni, mérlegelte, hogy mit adhat érte cserébe, s a csereárut oda tette melléje. Ha én elfogadhatónak tartottam a csereértéket, elvittem, s ekkor, ebből tudta a vásárosom, hogy ő is elviheti a portékát, a felkínált árut.

Aki becsületes, az nem lop. Ne lopj! – mondja a Biblia hetedik parancsolata is. Kőtáblába vésett erkölcsi törvény. A mi múltunkban, a rendtartó székely faluban szintén parancsolat volt ez. A máséhoz nem nyúlsz hozzá! Mert az nem a tied!

El­szöktem a gazdától, át a kerten a csűr megett, s elindultam. Élelmet nem vettem el, me a becsületem nem engedte, hogy lopjak.(VsJ, 6)

Volt egyházi bíráskodás – a vizitációk alkalmával idézte az egyház ítélőbírósága maga elé a vétkeseket. És voltak az országos törvények, és voltak a falutörvények. Ez is és az is büntetett.

A pincéink kint vannak a szőlőhegyen, van, amelyik három kilométerre van. S még egy csőszünk sincsen. Hogy betörjenek valaki pincéjébe? Vagy hogy valakinek a búzáját elvitték volna? Nem tudok olyant! Egyszer egy öreg bejárt a tiszteletes úr pincéjébe. A nyakába tettek egy táblát, s kellett kiáltsa: Így jár, aki lop! Így jár, aki lop! Erre az egyre emlékszem. (BkA, 3)

Volt egy bölcselkedő ember. Egy alkalommal tyúklopáson fogták. Azután csak annyit kellett mondani: Étfalván öt ász van… Ugye a kártyában négy ász van, a „tyúkásszal” ott öt lett. Mindig lesütött fejjel kellett az illető járjon… Ez volt akkor az erkölcs. A közösség figyelt rá…(IB, 3)

Súlyosabb vétség esetén akár akasztás járt. A bűnöst felakasztották. Vagy – kisebb bűntett esetén − kalodába zárták, oda tették ki közszemlére az ellopott holmi társaságában. Esetleg botütésekre ítélték. Húsz botütés, harminc botütés – lehettek ilyen kiszabott ítéletek is. És mindennél nagyobb: a kiközösítés. A falu kiközösítette a bűnöseit. Akár ki is üldözték a faluból. El kellett mennie! A közösség nem tűrte meg a maga soraiban.

Egy felsőloki emberről tudom, hogy juhokat lopott. Elment a legelőre, ott leselkedett, a juhok ahogy legeltek, az erdő széléhez mentek a fenyőfák alá, elkapott egyet. A juhok hallgatnak. Nem lármáznak. Levágta, s bevitte a házába. Ott megkapták…Börtönben is volt emiatt. Mikor hazaengedték, kiengedték, akkor átszökött Magyarországra, onnan Amerikába vagy Kanadába. Nem volt többet helye a saját falujában. (SzJ, 2)

Az egyik ember szénát lopott, pedig elég jó megélhetésű ember volt, de úgy látszik, kevés volt a szénája, odament egy másik emberhez lopni, s megfogták. Akkor a szénát bekötötték lepedőbe, s végig kellett Áron bácsi vigye a falun, hogy lássa a nép, hogy lopott, s hogy többet ne tegye.(AK, 5)

A magyar hadseregben még a megszállott területeken is parancsolat volt: Ne lopj! A magyar katona nem lop!

Eheztünk, örökké ehetnékünk vót, s a pityókaföldeken a pityókák csomókba vótak hordva, s bé vótak vermelve. Elég a hozza, hogy éjjel elszöktek az ütegből, s pi­tyókát loptak. Kitudódott, s kilenc magyar katonát a tisztek kiköttettek a cserefára. S olyan es vót, hogy lopásét kivégezték! Nem vót szabad! Sokat adtak a magyar katona becsületére.(BS, 1)

A legsúlyosabb megtorlásokra csak ritkán kellett hogy sor kerüljön. Mert a megszokott, a mindennapi a becsületesség volt. A vétkesnek – a faluközösségekben − már az is megszégyenítő kényszer volt, hogy Eklézsiát kellett követnie! Elmondani a legszentebb helyen, a templomban, hogy ezt és ezt a bűnt követtem el! Elvettem, elloptam ezt és ezt a szomszédomtól. Voltak időnként kényszerítő okok is. Nagy aszályok, éhínségek, ilyenkor – statisztikák mutatják – megnőtt a tolvajlások száma. De alapjában a társadalom alapja, az együttélés alapja a becsületesség volt.

6. Ne ölj! Bibliai parancsolat ez is. Az életet az Isten adta, és csak ő is veheti el. Melynek értelmében a legnagyobb bűnök egyike. Talán a legnagyobb. A mindenkori törvények is büntetik, súlyosan büntetik a gyilkost. Akár halállal is. De bünteti önmagunkban is a belénk oltott lelkiismeret. Volt, aki még háborúban is – pedig oda azért vitték, hogy öljön, „mert ha te nem ölsz, téged ölnek meg” – szándékosan úgy célzott, hogy ne találjon. S ha mégis ölt, és világossá vált előtte is, hogy kioltott egy életet, lelkiismeretfurdalást érzett. Mert az egész nevelés, a vallásos erkölcs, és az általa lelkünkbe oltott Hit belénk építette, belénk égette a parancsolatot.

Egyet, tudom, meglőttem. Még most is bánom. Támadás volt, amikor egyik bokortól a másikig jött erre, felénk. Hol egyik halotthoz bútt, hol a másikhoz. Valakit keresett-e, vagy halottrabló volt-e, nem tudom. Állj meg, nem sétálsz te sokáig! A géppuskát beirányoztam egy bokornak az ódalához, amikor kilép oda, akkor csak megnyomom a gombot. Úgy is volt, amikor kiért, egy pillanatig megállott, így nézett széjjel, a gombot megnyomtam, vagy 8-10 golyó kiment. Na, az oda elbukott. Másnap is ott azon a helyen volt. Abba a pillanatba megbántam, hogy miért kellett én azt meglőjem. Elgondolkoztam, lehettek öreg szülei, lehet szeretteje, lehetnek gyermekei, mért kellett meglőjem? Azóta es bánom. (CzP, 6)

A Halál amúgyis az egész közösség gyásza volt. S aki gyilkolt, vagy akár önmagát gyilkolta meg, még a végtisztesség sem járt neki. A hagyományos egyházi erkölcs szerint az ilyen embert a pap el sem temethette.

A Székelyföldön vannak falvak, kisebb közösségek (bicskás székelyek), melyek indulatosságuk, virtusosságuk révén váltak ismertté, s ezeknél az összetűzések, szóváltások vezethetnek gyilkosságra. Az így elkövetett gyilkosságot is elítélte, de mégis, kissé más szemmel nézte a közösség, az így bűnbe esettet nem tette a rablógyilkossal egy kategóriába. Ilyen közösségeknél a bíróságok is figyelembe veszik a „nem szándékosságot”.

S akkor egyszer elhatározták a fiúk, hogy verjék jól meg azt a Minyát, hát minde­gyik legénnyel má csak heccelődik. Egy vasárnap este meg is verték az üzlet előtt. De aztán ő is szembe akart szállani. Nála kés volt. Mikor meglátták a kést nála, elvették, s avval a késsel meg is ölték a fiút. A kicsi Minyát. Ottmaradt a bót előtt a fődön. Ment a tehéncsorda, a pásztor ment korán reggel, ott vót a fiú megöl­ve. De olyan víres vót, nem ismerték fel, hogy kié. Hát elmenyen a hír hamar, hogy egy fiú meg van ölve a nagy utcán, a bót előtt. Hát futott a mostoha, futott az anyja, de már arra ott voltak a csendőrök. Jelentették, a csendőrök is odamentek. Mikor a mostoha odament, hát a csizmája szárába vissza vót dugva az a kés, az övé, amit a fiú otthonról vitt el. „Jaj, ez éppeg a mi késünk!” Ő mondta, a mostoha. Ez éppeg a mi késünk! A magáé? Igen! Na, azé van megölve a fia. Jegyzőkönyvre se vették, nem kutatták, hogy ki ölte meg, me jelentették, hogy milyen rossz erkölcsű vót, osztán a késsel ő kezdte, csak kivették a kezéből, s osztán avval ölték meg. (BSR, 5)

Lehet a gyilkosság ítélet, népítélet is. Valamilyen, a közösség szemében nagy bűnnek tartott cselekedetért. Akár meg is kövezhették az illetőt.

7. Szigorúak voltak a nemek egymáshoz való viszonyulásának a törvényei. A család szent intézmény volt. Egység. Két személy, két Fél („feleségem”, „a másik felem”) egysége. A bibliai történet szerint Isten az Egyet osztotta ketté, amikor a másik felet, a nőt megteremtette. És milyen csodálatos! A teremtés csodája az is, hogy a kettő Örömben találja, találhatja meg egymást. De: a régi falu megkövetelte fiataljaitól az Élet rendjének a betartását. Hogy e rend értelmében az egymásra találás célja: a Család. És amiként a Teremtés célja velünk: az élet folytonosságának biztosítása: a Gyermek, az utódok nemzése és felnevelése, valamint az élet fenntartásához szükséges gazdasági javak megtermelése. Ehhez egymás megtalálása kellett. És a közösségi erkölcs szerint az egymást megtalálóknak az egybekelés előtti türelem, várakozás kellett, majd a házasságon belüli hűség kellett. Ezek a társadalom elvárásai voltak. Erkölcsi elvárások. Aki ezeket megszegte, vétett az erkölcs ellen.

A nemek kapcsolatának szinte minden „lépését” a közerkölcs szabályozta. A közösségen belül – mint szomszédok, falustársak −, bálban, fonóban ismerkedhettek meg a fiatalok. Itt, a közösség szeme előtt még a pajzánkodás is meg volt engedve (a legtöbbször szándékosan elejtett orsót például csókkal lehetett kiváltani). A fiú elkísérhette a lányt annak kapujáig, de majd csak miután jól megismerték egymást, s a szülők is beleegyeztek ebbe, hívhatta be. Megvoltak a „vizita-napok.” Egyes szétszórt közösségekben – például a gyímesi csángóknál, akik az év kétharmadát kint a legelők, kaszálók mellett töltötték erdei kunyhóikban – még ott is hálhatott a legény. De ez se olyan „élvezkedés” volt, ehhez már szorosabb kapcsolat kellett, ezzel visszaélni nem lehetett. És mindig a fiú ment a lányhoz, a lány soha a fiúhoz. A házasságon kívül született gyermek elsősorban a nőt bélyegezte meg, s a későbbiekben nehezebben kapott társat a „megesett lány.” Ezért is kellett őriznie a tisztaságát. És a legnagyobb erénynek az számított, ha szűzen ment a házasságba. A fehér menyasszonyi ruha és fátyol is a tisztaság jelképe volt. A falu az erkölcs ellen vétőket szájára vette, elítélte. Ítélkezett fölöttük a vizitáció is, eklézsia-követésre, vagy az egyházi tanács előtt való megjelenésre, vétkük megvallására ítélték őket.

Pipében még az én időmben is szokásban volt az Eklézsia követése. Például. egy fiatal pár ha korábban megkezdte az életet, mint ahogy illett volna, akkor eklézsiát kellett követnie. Be kellett jöjjön az ifjú pár. Az egyházközség gondnoka mondta, hogy ne, ezek. Vagy az ifjú párnak volt kötelessége menni, mert addig nem mehetett a templomba úrvacsorát venni, míg nem követett eklézsiát. Kivezették volna a templomból. Nem én tiltottam el, de maga a nép, a megyebíró vagy a másik tanácsos fogta volna, s vezette volna ki a templomból. Feljött a megyebíróval a papi lakásra, s úgy kellett hogy ők megbánják. Én kellett kérdezzem őket, de én már tudtam, hogy ők milyen bűnt követtek el. A lelkükre beszéltem, ők megbánták, mondtak egy imádságot, s kaphattak úrvacsorát, így megvolt bocsátva a bűnük. Nyárádszentmártonban volt egy kő, ahogy a templomból kijönnek, ott, azt hívják szégyenkőnek. Oda kellett leüljön, s ottan várja meg az ítéletet. Oda ültették le, aki vétett. (AK, 5)

Olyan szokás is volt, hogy újesztendőkor a fiatalság kikiabálta a vétkeseket. Hogy ez és ez mit tett. Ezzel is nevelt a közösség. Nagyon nagy bűnnek számított a házasságtörés, hűtlenség, más családjának a megrontása. Aki ezt tette, fellépett vele szemben az egyház, s szájára vette a falu. A közösség célja: az erkölcsi szabályrend betartása volt.

8. A gonosz rosszindulat, az embertárs becsapása, a másnak szándékos rosszat-tevés, kárt okozás is a legnagyobb bűnnek számított. Ennek egyik megnyilvánulása volt például a haragos ablakának betörése vagy a gyújtogatás. A más ember javának a valamilyen okból való pusztítása. Ez is szokásba jött, amikor beindult a társadalomban a korcsulási folyamat, terjedni kezdett a „légy irigy embertársadra, amiért neki van” felfogás.

Vót, vót, vót, vót birtokviszály es. S vót olyan es, hogy meggyújtották valaki­nek a csűrit vagy házát, ilyen es vót. Haragutt rá, s meggyújtot­ta a csűrit vagy házát. S elégett. Vót bizony olyan, vót...(TBL, 1)

Ez a régi időben az egész falura is óriási veszélyt jelenthetett, a szél elvihette az üszköt, és leéghetett akár az egész falu. Az ilyen embert – ha kiderült, hogy ő volt az elkövető – a falutörvény akár akasztásra is ítélhette. S volt arra is példa, hogy a feldühödött nép azonnal végzett vele. Megkövezték, agyon is verték.

 

*

 

A szabályok megsértőire váró szigorú büntetéseket a Székelyföldön még a katonai élet törvényei is szigorították, súlyosbították. Itt a katonai rend is büntetett, büntethetett, lévén hogy a családok nagytöbbsége „katonarendi” volt. A katonaság egyik szigorú büntetése volt a vesszőfutás. A súlyos vétséget elkövetőt vesszőfutásra ítélték. Ilyennek számított a szökés, a közösség becsapása, megkárosítása lopással vagy bármi módon, de még – katonarendi férfi részéről – a család elhagyása is. Sorfal között kellett elszaladnia a „bűnösnek”, s mindenki rá kellett hogy vágjon a vesszőjével.

A századokban gyakorolták ezt. Ha valamit olyant tett, hogy például el akart szökni Moldvába. Ha megfogták, öt, akár tíz vesszőfutásra ítélték, ítélhették. Száz ember között kellett elszaladnia. Ha észrevették, hogy valaki csak lapogatja, nem üt oda, akkor őt tették be. Ilyenekről is hallottunk. Csurgott a vér, cafatokban lóghatott a hús a hátán, akár bele is lehetett egy ilyen büntetésbe halni.(SzJ, 2)

 

II. Történelmi idő...

 

1.A történelem halad a maga útján. S ez az út – ha az erkölcsök alakulását vesszük – rossz fele vette az irányt. Az ember szabaddá lesz, „liberalizálódik”. Így a világot formáló, indulásukban mindig igaznak tűnő, de aztán a kisajátításukkal eltorzított és hamissá tett eszmék. És a Nép, a Démosz úgymond „felemeltetik”. Tudniillik érte van minden – mondják a hatalomra törő, háttérből irányító és irányított erők. Érte a „demokrácia”. Nincs fogalom, amivel ennyit és ennyire visszaéltek volna. Amit ennyiszer és ennyire kijátszottak volna. Minden erő, mely a politikai porondon megjelent, a népért, a „dolgozó népért” tett és tesz mindent. Még azt is, hogy azt a bizonyos dolgozó népet megfosztja belső, önszervező erejétől, rendjétől, hagyományaitól, erkölcsétől, mindenétől, amit az évezredek beletápláltak. Megfosztani ama Embert a hitétől, az Istentől is. Hogy ott álljon egyedül, minél magára-utaltabban és kiszolgáltatottabban, elveszítve a valahová tartozás tudatát, biztonságát, mert ahová eddig tartozott, attól megfosztották. Miközben azt zúgják a fülébe, hogy ő szabad. Hogy szabadság virradt rá. És a bárgyú nép bedőlt. Szabadságot ígértek neki, s közben a hagyományos élet kis szabadságaitól fosztották meg, a régi rendtől, amely mégiscsak rend volt, amely erkölcsi alapokon állott, s amely mögött olyan erkölcsi törvények voltak, melyek őt is védték, s békességet próbáltak adni a lelkének.

Szigorúak voltak a szabályok, hogy mit kell csinálnia, hogyan kell élnie. Hogy hasznosíthatja a lehetőségeit. A nem falusi közösségekben ilyenek voltak a céhszabályok…Ezek ugyancsak védték az egyént még a csoporttal, úgymond a közösség többi tagjával szemben is. S ezek még a késő-középkor szellemiségében fogantak. (EÁ, 1)

2. Nyilván, gyarapított is a Szabadság Eszméje. Naggyá is tette az Embert, de akik a háttérben álltak, nagyon-nagyon vigyáztak arra, nehogy túlságosan fel tudjon nőni a szabadságban. Elkezdődik a sáfárkodás a „szabad emberrel”. Az új feltör, egyre jobban hódít. Az ő kormányozója, istene már a Pénz. Így növekszik meg a Pénz hatalma, és ez a hatalom válik az erkölcs egyik legnagyobb rombolójává. A madáchi gondolat rá is vonatkozik. Az új mindig több és jobb(nak tűnik), mint a Régi, de aztán ahogy felszínre tör, diadalmaskodik, úgy el is korcsosodik. És párhuzamosan bomlik, esik szét az erkölcsi stabilitás. Az úgymond „szabad emberek” maguk is árucikké válnak, a Pénz hatalma rájuk telepszik, az ő erkölcsüket is rombolja.

3. A fellendülés – vagy látszólagos fellendülés –, a megmozdult világ, a felemelkedés lehetősége elindítja a mozgást, a migráció folyamatát. Tömegesen hagyja el a fiatalság régi fészkét, elindul az áramlás a városok felé, az Új Világ felé, Amerikába, Dél-Amerikába, ki a lehetőségek színtereire. A „kilépő” ember viszi a maga erkölcsét, de ott kint elveszíti a saját közössége megtartó erejét, új hatások érik, s benne is elindul a fellazulás folyamata.

Részben az akkori Magyarország, még inkább a Székelyföld periférikus helyzetében lassabban érzékeli ezt a Fejlett Nyugatról indult válsághullámot, válságjelenséget. Az Új Eszme kezdetben ébredést, fellendülést hoz, nemzeti ébredést hoz, ami hátráltatja, vagy legalábbis elfödi a bomlási folyamat elindulását. Maga a bomlás, szétesés inkább az 1849-es nagy bukást követően, de főleg a kiegyezést követően indul, erősödik fel.

Még a XIX.. század első felében is sokkal jobbak, stabilabbak és szilárdabbak az erkölcsök, mint a század második felében. Akkorra fellazultak. A monarchia fellazította ezeket a migrációs lehetőségekkel is. Meg az árutermelés is rosszat tett.(EÁ, 1)

El kell fogadnunk, hogy a jobbágyfelszabadulás előrelépést hozott a társadalomban. De ha gonosz erő volt a feudalizmus mozgató ereje, egy legalább ugyanolyan, vagy még aljasabb,  semmilyen törvénytől nem szabályozott „háttérerő”, a Tőke ereje, a Pénz mozgató ereje lépett a helyébe. Tudva, látva annak a gátlástalanságát, még azt a kérdést is felteheti az ember, hogy valóban előrelépett ezáltal a világ?

4. A háborúk, az ugyancsak a teljes hatalomra törő világerő által kitervelt és „kivitelezett” világháborúk is megmozgatják, kiragadják az embert otthonából, természetes környezetéből. S kiragadják lelkéből is.

Minden háború nemcsak országot, hanem testet-lelket föltépő betegség, s az erkölcsök mindig de mindig romlanak. Akármilyen becsületes, rendes családapa, mikor felvette a katonaruhát, az egy bizonyos erkölcsi szabadságot adott neki.(BJ, 4)

Hazajött az uram. Nem javította meg, hanem elrontotta a háború. A háború sok rosszat csinál. Addig szeretett dolgozni, hogy legyen ez is, az is. Nekem mind írta, ne dolgozzam annyit. Hát persze, de ha nem dolgozunk, nem is eszünk! Aztán olyan könnyen vette az életet! Rászokott ott a könnyelmű, felelősség nélküli életre. Ott nem kelett dolgozni, csak katonának lenni. Itthon osztán csak ment ki a hegyre bort inni.(SHP, 6)

A győztesnek mindent szabad (...) Három napig minden szabad. Voltak, akik a bujdosó, a hegyek közé menekülő lányokat, asszonyokat elárulták egy fél liter pálinkáért. Ezt a romlást mi két világháború után nagyon fájdalmasan éreztük, s éreztették is velünk…(BJ, 4))

5. A forradalmak – az 1918-as-19-es forradalmak romboló ereje még a háborúét is felülmúlta. Minden jel arra mutat, arra utal, hogy az egész forradalom is ama hátsó erő műve, provokációja volt, melynek a céljai között szerepelt az egész magyar rend szétzúzása, az ország védtelenné tétele, s ezzel Trianon előkészítése. Ezt a „gyanút” támasztja alá, hogy nem volt ekkor 1848-hoz hasonló forradalmi hangulat Európában, csak nálunk és Oroszországban. Az orosz példa is bizonyító erővel bír... Nemcsak háború nincs pénz nélkül, hanem forradalom sem. És volt pénz, Lenint pénzzel kitömött vonaton küldték „valakik” – mai napig tisztázatlan, vagy nyilvánosságra nem hozott „titok”, hogy kik –, hogy csináljon forradalmat. A világháborút becsülettel végigharcolt katonáinkat ezek a titokzatos erők buzdítják arra, hogy dobják el a fegyvereiket. S érdekes, az osztrákokat nem biztatják erre. Sem a cseheket, sem a szerbeket, törököket, csak a magyar katonákat. S ezt a szervezett, a hazájukat oly hosszú időn át életük árán is védő erőt csőcselékké züllesztették.

Az olasz fronton már voltak parancsmegtagadások...(CzP, 6)

Akkor kitört a forradalom. A fronton is, mindenütt kitört a forradalom. Az el volt intézve! Előre.(JE, 5)

Ott ütött ki a forradalom a frontokon. Édesapám mesélte el, röpcédulákat dobtak, hogy menjetek haza, a gyermekeitek éheznek odahaza. Minden fronton idegen földön harcoltak a mieink! Jól meg volt szervezve ez az egész, a tiszteket lefokozták, el­vették a fegyvereiket, s úgy mentek fegyver nélkül, ki merre látott.(AmI, 2)

Egyszerű, a fronton a történteket látó, megfigyelő katonák, egyszerű paraszteszű közemberek mondják ezt. Hogy „röpcédulákat dobtak.” Kik dobták, kik dobhatták azokat a röpcédulákat? És csak nekünk, magyaroknak? „Jól meg volt szervezve ez az egész.” Ez is paraszti megfigyelés. Egy gyimesközéploki, egyszerű, öt elemit végzett, akkor, 1918-ban mindössze 20 éves ember mondja: „Az el volt intévze! Előre.” Ez az ő megfigyelése. Az ő tapasztalata. A „szolgálatos uszítók, bajkeverők” láttán.

Még október harmincegyedikén éjszaka kellett hogy lőjünk az állásból egészen tizenkettőig, hogy a gyalogság vonuljon vissza. Tizenkét óráig lőttünk, s akkor jött a parancs, hogy az ágyúcsövet dugjuk bé, tegyünk ekrazitot az ágyúcsőbe, s robbantsuk fel. Osztán bedugtuk az ágyúcsövet, a villanyvezetéket betettük, s bebújtunk a kavernába, s akkor felrobbantak az összes ágyúk. Osztán neki a raktárunknak. (BiF, 6)

A katonatisztnek a homlokához tették a puskacsövet, s a másik szedte le az aranycsillagokat lefelé. S az nem mert megmozdulni. Akkor aztán robbantották fel a raktárakat. Ott étel, ital, minden volt.(KB, 1)

És elszabadult az erkölcstelenség pokla is. Az emberek elvesztették a mértéket. Elvesztették a józan ész kontrollját. Addig rendes, tisztességes, a hazájukért harcoló emberek csürhévé váltak.

Nem vót már törvény, mindenki azt csinált, amit akart. Mindent törtek össze-vissza... Egy része haza vót jőve a katonák­nak, de úgy szöktek el. Szökdöstek haza. A frontot otthagyták, ők is fogtak neki a rablásnak, a bótfeltörésnek.(KlA, 4)

A boltokból kutyagoltak mindent. Keresték a boltost, meg akarták gyilkolni. Bizonytalan volt a hely­zet, édesapám beteg volt, feküdt a házban. Kint lövöldöztek. Itt fütyültek a golyók keresztül.(HB, 4)

A Kárpátokat, a román határt védő haderőket is hazazavarták ama erők, hogy teljesen védtelen maradjon az ország. Nyilvánvaló, hogy ez nem volt, nem lehetett véletlen. Része volt minden a Nagy Tervnek! S az is tényszerű, hogy egy erkölcsileg semmivé tett közösséget könnyebb leigázni, tehát a célok közé tartozott ez a lezüllesztés, lelki silánnyá tevés is.

6. Az impériumváltozás Új Rendje, új törvénye is rombolja a régit, a hagyományost, az addig stabilnak hittet. A frontokról, fogolytáborokból, menekülésből – mert nagy tömegek menekültek el a Székelyföldről, részben még 16-ban – hazaérkezőknek kifosztott, kirabolt, felgyújtott otthonaikban kell új életet kezdeniük. És új életet kell hogy kezdjenek az eseményeket itthon átélők is, mert az új valóság lett a létező valóság. A hódítók új és más erkölcsöt hoztak.

Trianon a valóságban éreztette már hatását, amikor nem tudok mást mondani, jogos volt utálatunk, gyűlöletünk az ide vandálul betörő hadakra, melyek minden törvény nélkül kezdtek diktálni, uralkodni.(BJ, 4)

Nemcsak Trianontól kezdődött a levantei erkölcsök bejövetele, megkezdődött már azok révén, akik odaát jártak dolgozni. Ott voltak cselédek. És mentek, sokan mentek, mert ott jobban kerestek, s rá is kényszerültek (FeI, 2)

Ez is egy örök kérdőjel. „Ott” miért lehetett jobban keresni, vagy más oldalról: itt, a sokkal fejlettebb országban miért volt olyan alacsonyan tartott az életszínvonal? Miért kellett innen elmenni oda vagy bárhová, hogy élni tudj? Miért nem tudtál itthon, a saját hazád földjén, a saját közösségedben megmaradni, élni? Csupa kérdőjel, csupa kérdés!

A szentistváni „tiszteld az idegeneket” gondolat helyébe jött a gyűlöld az idegeneket eddig itt, ezen a földön ismeretlen új „erkölcsi” törvénye.

Az összes magyar tisztviselőt lecserélték. Minden magyart. Ha hivatalos dolga volt apukának, mindent csak velük intézhetett el. Ők voltak a hatalom! (BE, 1)

És az idegenek mi lettünk saját földünkön, saját zárt falvainkban, ahová új uraink esetleg ma reggel érkeztek meg. Érkeztek „haza”. S hozták balkáni önmagukat, régi hazájukban kialakult erkölcseiket. S hozták a mi gyűlöletünket is mint „idegengyűlöletet”, mint a szót másként ejtők, a dalt másképp éneklők gyűlöletét.

Vannak jellemző sajátosságok egyes nemzetekre… Kényes téma. Azt mondják a fanarióták időszakától volt, hogy próbálnak kikerülni dolgokat. Van a törvény, a ravaszok átbújnak alatta, hogy a törvény ne adjon, ne diktáljon nekik megállást. Csak „a buták” állnak meg előtte vagy botlanak bele. Ezt az itt újnak számító erkölcsöt hozták. (IB, 1)

Jött a valóság semmibe vétele. Büntettek ezért is, azért is, nem is tudtad, hogy miért, csak azért, hogy félj. S hogy meg tudjanak alázni. Bűneink lajstromára felkerült a kultúránk is, a fonóházaink is felkerültek – mint gyülekező helyek, ahol együtt lehettünk –, a táncaink is felkerültek, a szavaink is felkerültek. „Vorbiţi numai româneşte” – csak románul beszéljetek – jelentek meg a kiírások a hivatalos helyeken. Az egyházi iskoláink, azok fenntartása is bűnünkké vált, osztagok járták a falvakat, missziósok mentek vizsgáztatni, felülvizsgáztatni a gyermekeket, hogy gyerekeink butaságát, s az iskolák alkalmatlanságát, „törvénytelenségét” bebizonyítsák. A valóság – hogy tudnak vagy nem tudnak a gyermekek – teljesen lényegtelenné vált. S így törvényerőre emelkedett a bármit lehet mondani, tenni. Törvényerőre emelkedett a hazugság, ha „az érdek” vagy „a cél” úgy diktálja. Mint új fogalom jött be a baksis. Hogy pénzzel, lefizetéssel mindent el lehet intézni.

Édesapám 1925-ben ment nyugdíjba, addig tanított. Azelőtt került ide, mint fiatal tanító Deák Béla. S édesapám nyugdíja háromszor akkora volt, mint a Béla fizetése. Mert valaki, egy valaki megkereste, hogyha 20%-át a nyugdíjának nekiadja, akkor ő „mindent elintéz”. S megérte édesapámnak, mert gyönyörű nyugdíjat kapott. Emlékszem, minden hónapban megjelent az illető a pénzéért. Az le volt téve neki, s várta őt. (OBI, 1)

Jóformán semmit nem lehetett elintézni, megoldani baksis nélkül. Rigmus is született ebből vagy a hasonló esetekből. „Útlevelem kétszáz lejért elintézi Pop Simon,/ Adok neki még húsz lejt, s megcsókol a popsimon.” Hogy ez korrupció lett volna? Nem. Ez lett a „rend”. S a mi erkölcseinknek ehhez kellett igazodniuk.

Én ezt úgy nevezem, úgy tudnám megfogalmazni, a közlekedő edények szabálya. Mi kétségtelenül egy magasabb civilizációs állapotban éltünk a beözönlők viszonylatában. Ők egy kicsit emelkedtek, s mi egy jó nagyot süllyedtünk. (IB, 1)

8. Újabb impérumváltás, a kommunizmus. Székelyföldre mint gyilkos erő érkezett szabad rablás formájában, lányaink, asszonyaink meggyalázása formájában. Mentek az udvarokra a felszabadítók, lőtték meg és készíttették meg a disznókat, tyúkokat. Jaj és visítás innen is, onnan is. Lányaink, fiatal asszonyaink korommal kenték a képüket, próbálták öregasszonyoknak álcázni magukat (hazudj, csalj, hogy mentsd magadat!). Egy zágoni ember bejött egy szekér krumplival Sepsiszentgyörgyre, valakihez el kellett volna vinnie, elvették a krumpliját, lovait, szekerét, s őt benyomták a város tömlecébe. Szerencséjére maradt nála valami pénz, azzal „kiváltotta magát”, lefizette az őröket, így nem jutott ki a dicsőséges Szovjetunióba, a legmagasabb fokú társadalom birodalmába. És: lobogtak mindenütt a vörös zászlók. S piros szalagot tűztek ki a férfiak a mellükre. Így – bennem is, mint akkori gyermekben – az a kép alakult ki, hogy így kezdődött a vörös uralom. Mint a szabadra engedett önkény, rablás, tiprás, fosztogatás.

Aztán az átmeneti „rendeződés” után kezdtek hazatérni az életben maradt hadifoglyok a Szovjetunióból, ők hozták az „új erkölcs”, a törvényerőre emelt rablás, az élet semmibevételének, az ember teljes letiprásának, az emberség eszméje likvidálásának a hírét. A minden idők legnagyszerűbb társadalma milyetén voltának a hírét. Hogy ott – és rövidesen nálunk is – az egyén kifosztása a rend, hogy a neked semmid sincs, a „te senki vagy, semmi vagy” állapot törvényerőre emeltetett, és ez vár ránk is. Az „érted történik minden”, s ezzel a megéltek és kimondottak szörnyű ellentéte! A szavak teljes devalválódásának, a gyilkosságnak, hazugságnak a mindenek fölé való emelése. Amikor még az emlék is bűn! Az emlékezés is bűn!

Volt egy öreg az egyik kolhozban, aki Magyar­országon volt az első világháborúban, tiltva volt neki, nem volt szabad hogy beszélgessen senkivel. Az öreg sokszor eljött favág­ni oda az erdőbe, ahová én is jártam az állatokkal, béültünk a bokrok alá, úgy beszélgettünk el, hogy milyen állapotok voltak. Elmondta, hogy mikor megalakult a kommunizmus náluk, olyan hét nem volt, hogy nyolc-tíz embert ne végeztek volna ki. Az emberek is akasztották fel magikot, ugrottak a kútba, mert nem bírták azt az állapotot. Jött a rekvirálás, úgy elszedtek min­denkitől mindent, hogy nem maradt, csak egy napra való élelmük. Akkor nem volt amit egyenek. Nem dolgoztak, nem akartak dolgozni, mert nem akartak ennek a rendszernek az emberei lenni. És ezért is megölték őket, vagy kénytelenek voltak magikot elpusztítani. (PB, 1)

Mindenkit megfigyeltek, besúgók hálózatát építették ki. Akik Európában harcoltak a Vörös Csillagért, hogy ne beszélhessenek arról, amit láttak, nem engedték haza a családjukhoz, hanem internálótáborokba vitték őket. Intézményesítetté vált a rabság, visszatért egy szörnyű, színesre mángált hazugságok és képmutatások alapján emelt rabszolgaság. Melyben csak az tud élni, aki lop. És hogy e tekintetben már „összefogást” is tapasztaltak, láttak.

Maga lophat, s hogy magát lássák, magát elárulják, olyan nincs! Amikor kivo­nultunk arra a gyártelepre, ahol dolgozták fel a fát, ahol papírt gyártottak, mikor be kellett vonulni négy órakor, kiválasztottak közülünk vaj négyet-ötöt, összeköttünk egy-egy hát fát, ilyen tűzrevaló fát dróttal, a főbejáraton mentünk be, s mi a hátulsó kijáraton jöttünk ki haton-heten egy-egy jó hát fával, s vittük a hadnagynak a lakására azt a fát. Ott látták tízen, húszan, százan, de a hivatott személy nem látta, s vihette az orosztól. A’ nem árulja el egyik a mást. Olyan nincs, nem létezett. A papírgyár-udvaron akkora papírrakások voltak, mint egy-egy szalmakazal. Ha nagyobb volt a termelés, letették künn a szabadban. S hoztak egy alka­lommal egy akkora ponyvát annak, hogy én a csűrömet kétszer betakarhattam volna vele. Gyönyörű földszín, finom anyag volt. Hát mikor annak egy hónapja volt, abból egy darabka sem volt. Azt mind ellopták. De azt senki nem kereste, hogy hova lett. Pedig már a lágerban a századparancsnokoknak egész rend ruhájik volt belőle. A kikötőbe ha gabona érkezett, azt sohasem ürítették a foglyok, hanem mindig az oroszok. Odább követ ürített a fogoly, onnan egy tarisznyácskával elszaladt oda, s abból a búzából, ami érkezett, a tarisznyát töltötte meg, az orosz még a lapáttal segített. Az nem létezett, hogy elárulja. Ott a lopás úgy megyen, hogy egyik a másikot nem árulja el (AÁ, 1)

Borzadállyal beszéltek arról, amit ott láttak. S aki kicsit később ért haza, már láthatta: ugyanaz az erő, ugyanaz a szellem, ugyanaz a hatalmi gépezet ide is átnyújtotta a csápját. Itt is elkezdődött a rombolás, lerombolása mindennek, ami érték volt, s ami a régire emlékeztetett. Lerombolták a hagyományos munkaerkölcsöt. A javaitól megfosztott ember „úgy állt a munkához, hogy más is hozzáférjen.

Azért adott az úristen két lábat, hogy a munkától fussál… (BJ, 4)

Nem az ész és érdem, nem a tudás számított immár, hanem a társadalom új ranglétráján való felkapaszkodottságból adódó helyzet. És a „helyzeted” nem a tudásod, becsületességed, hanem az illeszkedő, képmutató-színváltó, mást mondasz, mint amit hiszel képességed következménye volt.

Sokan idejöttek, látta az az egyszerű ember, nézd meg, az nem csinál semmit, így-úgy illeszkedik, s jobban van, jobban él. Ez a munkának a semmibevétele, a munkának a nem értékelése, különböző kiskapukon kibújni, meg ravaszsággal érvényesülni, anyagi javakhoz jutni, ez volt a jelenség. Ez óriási romboló hatással volt a Székelyföldön azokra, akik a hagyományos élet- és munkarendben nőttek fel… (IB, 1)

A párt lett a minden, a pártaktivista elvtársak lettek az urak („elvtárs-urak”), irányítók. A tudatlanság kiszorította a tudást. A hazugság szinte kötelezővé vált, mint az „osztályharc” része.

Mikor apukáékat elhurcolták, három hétig mi – a két magárahagyott gyerek − a rendőrség felügyelete alatt voltunk. Egy asszonyt állítottak ide. Mindennap lerendeltek a néptanácshoz. Elképzelhetetlen módon mindennek utat engedtek. Hajhúzásnak, belénk rúgásnak, mindennek. Két-három falusi leányt felbéreltek, mondják azt, hogy mi az ablakon keresztül csúfolkodunk velük. Hogy mi, a kizsákmányoló szülők gyermekei a munkásleányokat − a dolgozó nép lányait az ablakon keresztül csúfoltuk! Volt egy közülük, aki „tartotta a szavát”, a másik kettő eljött, s bocsánatot kért tőlünk; hogy nem mondtak igazat, mert kötelezték őket erre. Maga a hatalom követelte meg az erkölcstelenséget. És kikényszerítette az aljasságot. Az embereknek boldogulást ígértek azért, ha ilyesmire képesek… (BE, 1)

És a vezéreszme, a világot mozgató eszme ez lett: gyűlöld az embertársadat. Gyűlölnöd kellett az „osztályellenséget”, a falustársat, akár a testvéredet is.

Hát legelsősorban elvették a vagyonunkat. Kiosztották az emberek között. Azt hitték, hogy milyen nagyszerű minden. Mert nekik ingyen vagyont adnak. Aztán elvették tőlük is. Azok az emberek mind gyűlöltek minket. 89 után alattomosan áskálódnak, hogy valami földet visszakaptunk. Gyűlölik az embert. A vagyonunkat is irigylik, s a becsületünket is. A kor tette őket ilyenné. (BE, 1))

Bejött a kettős erkölcs. Már a gyermekek is megtanulták: „Kint” a világban hazudni kell, mást mondani, de itthon mondjad az igazat! De azt is már-már csak súgva, az arcod rebbenésével, s félelemmel, mert „még a bilinek is füle van.

Besúgni, feljelenteni, másokat tönkretenni! Az emelkedés, vagy egyáltalán a megmaradás egyik legfőbb lehetőségévé vált ezzel a jellemtelenség! A Rend, a Társadalom alappillére lett a bemocskolt erkölcs, a bemocskolt jellem! Az egész társadalom a besúgásra épült! Addig becsületes embereket kényszerítettek, „győztek meg” ilyen vagy olyan eszközökkel, hogy figyeljék, kövessék embertársaikat, s jelentsék szavaikat, cselekedeteiket! Csak elgondolni is szörnyű: egy társadalom alapja az aljasság! Kiszolgáltottságodban – mert sokszor a legkiszolgáltatottabb emberekre szállt rá a bűnöző rendszer aljas szolgahada – elvették tőled egyetlen értékedet, a becsületedet is! És azzal a tudattal kellett éld további életedet, hogy aljas vagy! Szörnyű még kimondani is. S hát még benne élni! A bemocskolt jellemű emberekkel volt a legkönnyebb bánni a rendszernek. Ezzel tudta életben tartani magát!   

Nemcsak a kommunizmus, utána a liberalizmus is… Az egyénnek mindent szabad, azt teszek, amit akarok, nem törődöm semmivel. Ez a szabadosság. Nem szabadság, hanem szabadosság, ami ránk tört. (FeI, 2)

9. Ehhez, hogy az Ember, emberség, az erkölcs mércéje ilyen alacsonyra állíttathassék, ennyire – legalábbis a célok, az akarat szerint – kiiktathassék, meg kellett ölni az Istent.

Ha Istent kiirtották, nincs kire számítson. Van a saját családja, ha van, és semmi más. Itt és most ez a fontos. Ez marad. Ha ez marad, ha számomra nincs Isten, aki azt mondja, tessék, megmutatok neked egy új világot, egyedül érzem magamat. Ez kapcsolódik az erkölcshöz. Ha nincs akire előre tekintsünk, maradunk a földi életbe való bezárásban.(OL, 6)

 „Isten szeme mindent lát” – volt a lelkekbe oltott, égetett igazság. A Hit Igazsága. A légy jó, légy igaz, szeresd, segítsd felebarátodat igazsága. Elavult, idejét múlt parancsolatok lettek ezek. Szükségtelenek. Sőt: a működő vagy működtetni óhajtott erő akadályozói. Ki kell hát ölni a lelkekből! Ezért az Isten megölésének a jól átgondolt, jól is kivitelezett terve.

Ha ellopták a feltámadás reménységét. Ha ezt ellopták… Én most akarok élni… Ha nekem nincs Istenem, aki számon kérjen, mit érdekel engem a másik ember… Az ember engem letaposna, de én az Istenért is vagyok… Elvették.(OL, 6)

Háború indult a Hit ellen, s annak intézményesített képviselői, az egyházak ellen. Ez a világ egyik felén burkoltan, úgymond a „felvilágosult szellem”, „racionalitás ” álorcájával, a másik felén a terror eszközével.

Gyilkoljátok a papokat!” – adta ki a jelszót a Nagy Lenin! És lőn! Raktárakká, kultúr- és báltermekké alakíttattak a Nagy Szovjetunióban a templomok, s megteltek a börtönök a „rendszer csuhába bujtatott ellenségeivel”. A francia forradalom szelleme, a párizsi Kommün szelleme, a Marx, Engels és Lenin által kidolgozott „tan” beérett, diadalmaskodott a többszáz milliós országban, s az általa leigázott szerencsétlen országokban. Nálunk is két irányban folyt a harc. Egyrészt a kirakatperek, bebörtönzések, meghurcolások, szerzetes rendek betiltása, az egyházak működésének a korlátozása, a templombajárás megtiltása. A fő célpont a legnagyobb, leghatalmasabb erő, a Márton Áron képviselte Hit-erő megfékezése, „börtönbe vettetése”, a lehetőség szerinti kiirtása volt. S román részről a görögkatolikus vallás betiltása, vezetőinek, püspökeinek meggyilkolása.

Amikor felszámolták a szerzetesrendeket, akkor ők ki akarták emelni a társadalomból azokat az embereket, akik teljes lélekkel hivatásszerűen és minden földi, anyagi érdek nélkül egyenesen Isten dicsőségére s a lelkek üdvére szentelték az életüket. Hát ugye, ez a szerzetesi életmód. Erre nem volt nekik szükségük, s minden kommunista államban ezt megcsinálták, s ennek az ateisztikus kommunizmusnak ez volt a célja.Betettek engem is a pincébe, öt hétig ott voltam teljes sötétségben, egy külön cellában… (DÁ, 4)

Tíz pap halt meg a börtönben. Harminc és egynehányat zártak be. (FoI, 2)

Másrészt az egyház megtörése volt a cél, a lelkészek gerincének megtörése, az általuk hirdetett erkölcs megkérdőjelezése az ő besúgókká alacsonyításuk révén is. Árulók, úgymond „békepapok” toborzása, s általuk az egyház arcának bemocskolása.

A lengyel mellett s közvetlen utána az erdélyi katolikus egyház volt a legkövetkezetesebb a kommunista időkben. Most, ma már – sajnos – nem lehet a mi katolikus egyházunkat ilyen magas erkölcsi szintre emelni. (FoI, 2)

A vallás szekularizációval való eltűnésével Istent kiirtották az embereknek a tudatából. Eltűnt a transzcendens végtelen. Eltűnt Isten. Kiirtják Istent az emberek tudatából. Akár a felvilágosodás előtti időben, akitől félni kellett, de akire fel lehetett és fel is kellett nézni. Ha Isten nincs, marad a földi a korlátaival Szinte beszorul az ember világi lehetőségek között, s nincs több, nincs más…(OL, 6)

A harc az Isten ellen hát folyik, esetleg a módszerek finomultak az utóbbi két évtizedben, mert hát a Mozgató Erőnek is felül-felül kell vizsgálnia időnként önmagát, s „korszerűsítenie” kell a fegyvertárát, arzenálját. De a régi igazság: „a cél szentesíti az eszközöket” ma is igaz. Ama Erő is kénytelen alkalmazkodni hozzá.

A média az arcátlanságig megy. Még Krisztus személyét is kikezdi… Lásd a furcsa filmet, filmeket, hogy Krisztust is lehetőleg lerángatni a pocsolyába. Nem tudja bizonyítani, de elmondja a maga aljasságait, hogy valamit tudjanak elvenni a krisztusi tekintélyből. (KG, 3)

Egy segítő erő, a közösség ereje, a hit ereje kiesik, kiesnek. Az egyén szegényesebb, csak a pénz hatalma árnyékában él és tud élni, ahol az érzelmek másodlagossá válnak… (BJ, 1)

 

III. Korunk arca

 

90 után nem történt meg a kollektív katarzis. Mindenkinek ki kellett volna állni. Ezt követtem el. Ha besúgó voltam, ezt. Az átmenet elmaszatalódott. Nincsen tiszta közélet.(FeI, 2)

De miért is nézett volna magába a világ? A Társadalom. Ahhoz annak másnak kellett volna lennie. És ez nem volt más. Az Erő, a Mozgató Erő ugyanaz maradt.

A kommunizmus után ránk szakadt ez a pénzvágy, pénz utáni sóvárgás. Semmi nem érdekel. Egyet bulizzunk. Hogy mi lesz tovább? Pesszimista az én hangom, nem tudok reményteljesebbet mondani. Vannak jó mozzanatok is a fiatalság körében. De az ár, a kor árja sodor…(KG, 3)

A Pénz hatalmas erővel támad. Minden áruvá válik, nemcsak a stabil javak, föld, erdő, ház, de még a tudás is; a szellem is, maga az ember is. Az utóbbi mint munkaerő, de mint jogok birtokosa is. Sőt: maga a jog, az ember Joga is áru lehet. És a vélemény is áru, mert azt meg lehet venni, s mint megvásárolt portékát formálni, alakítani, vagy legalább befolyásolni. A sajtóval, filmmel, s legújabban az elektronikus médiákkal, a számítógéppel is. A mindenek fölötti úr a Pénz, az formál, az alakít. Még háború sem kell, pénzzel – s annak kamatjaival − országokat is lehet vásárolni, elorozni, ez is kimondatott már. És így hát a Világ elsődleges erejévé vált a pénz, az szabja, irányítja az érzelmeket, az tartja a kezében az Embert exisztenciálisan is és erkölcsileg is. Az embert, akit szinte minden valós értékétől megfosztott ez a hihetetlenül gonosz, cinikusan a háttérben rejtőzködő és onnan diktáló erő. Bármit tehet, még betegségeket is gyárthat vagy találhat ki, becsapva, létében veszélyeztetve  az egész emberiséget. Ő a kormány is, sőt: a Világkormány! Már ki is mondatott, az egész világ fölött „egy kézzel”, egyetlen erőként akar uralkodni. S hogy ez valóra válhassék, szolgálatába állítja ezt a hihetetlen technikai-kibernetikai fejlődést is.

A közösség is végsőkig gyengül, sőt: fokozatosan elindul a felbomlás útján. Aki kiszakad onnan, elveszíti annak minden szabályozó, megtartó erejét.

Erkölcsi szempontból – s vizsgálódásunk tárgya most ez – nem előrelépés, hanem visszalépés, lefele lépés, zuhanás, súlyos nagy zuhanás, értékvesztés történt, történik nap mint nap. Vagy ama előrelépés a bomlási folyamat elindításával társult. Elkezdődött a szétesés, mindennek, ami addig stabilnak számított, a szétesése, széthullása. Intézményesített széthullatása.

A kommunizmus mondvacsinált megbuktatásával nemhogy megállt volna, hanem folytatódott, sőt erősödött az erkölcs szétverésének a folyamata. Már az is árulkodó: a háttérből irányító erő megtartotta „harcosainak” csapatát, a volt véreskezű kommunizmus kiszolgáló szolgalelkű, bármire képes garnitúráját. Erkölcsi gátlástalanságukat azzal is megerősítették, hogy átfesttették velük a cégtábláikat. Addig a köztulajdon bajnokainak a szerepkörét játszók most a magántulajdon megrendíthetetlen híveivé váltak. De rájuk, mint önálló vélemény nélküli emberekre ennek a kezdetben hazugságok tömkelegével, a „szabadság” maszlagának a lógatásával érkező Új Rendszernek is szüksége volt. És szüksége van ma is. Ott ülnek az Európai Unió pulpitusán, ők a „balliberálisok”, vagy mint bomlasztók a „jobboldal” hangoskodó vezérei is.

A 89 előtti világ nem degradált annyira, mint 89 után ez az újabb rendszer. Az emberek akkor mégiscsak összefogtak, a magyarok is sokkal tudatosabban voltak magyarok. Most hol vagyunk?(FeI, 2)

Akkor még élt – ha védekezőn is, a lelkekbe menekülve − a régi erkölcs. A mai 50 évesek még erkölcsöt, erkölcsi tartást, vagy ennek az indítékát, óhaját kapták a családban a szülőktől, akiket az akkori „új világ” még csak vagyonukból tudott kifordítani, de lelkükből kevésbé.

Engemet kislány koromban mindig arra nevelt édesapám, hogy soha senkit be ne csapjak. Senkit meg ne károsítsak, és igyekezzem nem csak magamért, a népemért is élni. A közösségért is tenni. Erre példáim voltak nekem édesapám is, apai nagyapám. Nagyapám megyebíró volt. Édesapám presbiter. Emlékszem, hogy milyen sokat dolgoztak az egyháznak. Arra tanítottak, hogy a szavamat tartsam be… Tiszteljem, szeressem népünk értékeit. Néphagyományunkat. Az életnek a tiszteletére is neveltek. És ezt a tiszteletet elvárták a fiataloktól, az életkezdőktől is. Hogyha egy pár összeesküdött, illett, hogy legyen egy évre gyermekük. Akkor még élt a hit – bármi nehéz is volt nekik is – ha Isten ad báránykát, legelőt is ad hozzá. A magzati élet is szent volt, azt megölni bűn! ( BI, 5)

A mai szülők is még őrzik az „elavult nevelés” némely nyomát, de egy egész társadalom, sőt, egy egész világgépezet dolgozik azon, hogy annak túl nagy foganatja ne legyen. A gyerek – ezt hozza a társadalmi rend – idejének nagy részét a családon kívül tölti. És a külső hatás lesz a döntő, a meghatározó gondolkodása alakulásában.

A női szerepek intézményesültek, van csecsmőotthon, napköziotthon. Az óvoda 4 éves kortól. Ez jó, de nem úgy, hogy d.u. 5-ig tartson. Van most délutáni oktatás is. A szülőktől feladatot vesz el. Az öregotthon is egy intézmény, ami a családnak lett volna a feladata. Most a család kiűzi magából az öregembert. Vannak, voltak társadalmak, ahol felnéznek rá, értékelték a tapasztalatát, átvették a tudását. Ma a fiatalság eszményítése, és az öregek el nem fogadása válik megszokottá. Itt is áttevődik a felületre az értékképzés, a fiatal csinos, az öreg fonnyad. (BJ, 1)

Ha tőlem idegenedik el, olyan lesz, mintha nem az én gyermekem lenne. A nagy kérdés: Mit csinál, mit kezd a szülő a saját gyermekével? Rá kell jönnie, az iskolából pont az ellenkezőjét hozza, mint amit ő szeretne. Konfliktusok keletkeznek… S ez erkölcsi, lelki konfliktussá alakul, alakulhat. (OL, 6)

Kicsúsztak a fiatalok a szülők ellenőrzése alól. Veszélyezteti őket a kábítószer, az ital, az összevegyülés. Nem tudod, hol van. Este jössz haza, nem is látod a gyermekedet, az megy a világban maga útján. (KG, 3)

Nincsen meg a kontinuitás. Én apámtól tanultam az én életelvemet legalább 80%-ban. Most mások a tanácsadók. A szülő szerepe lecsökken mert nem tud érvényesülni…(OL, 6)

 Gondja van a társadalomnak az iskolai programokra is, hogy ott lehetőleg ne oltassék bele az új generációkba a közösségszeretet, nemzetszeretet, a nemzetért való felelősségvállalás erkölcsi érzése. Hamis történelmet tanítanak, ami lelkeket ébreszthetne, rádöbbenthetne a minden ember felelősségére, elhallgattatik. Azt sulykolják beléd, hogy egyetlen célod legyen: a gyors boldogulás.

A szülőknél is előtérbe került az érvényesülés. Vannak megélhetési gondok is. A gyermeket áthárítják másokra. Ez az áthárítás megfosztja a gyermekeket a megbízható meleg érzelmi kapcsolattól, amely a melegágya, erkölcsi alapja kellene hogy legyen annak a lelki kapcsolatnak, amelyben szabályozni lehet a viselkedést. Hogy olyan nagy méretekben kezdünk élni, nagy városokban, többmilliós nagyvárosokban, ezeknek is van egy széthúzó, nem összetartó eleme. Érzelemmentesek a mindennapjaink. Nem találkozunk minden nap, el is lehet bújni, csinálhatunk bármit, mert hogy azt úgysem tudják meg...(BJ, 1)

A gyermek, aki reggel elhagyja az otthonát, kevesebbet tartózkodik a szülők között, mint az iskolában, szórakozóhelyen. A médiák sem rendelkeznek azzal az értékrenddel, mellyel a szülők talán még igen. Ezért én az értékrend-válságot okolom, mely a gazdasági válság velejárója. Óriási felelőssége van a médiának, és nem kevésbé az oktatásnak. Az oktatás itt sajnos olyan átalakuláson esett át, amely nem az értékrend érzékéhez, hanem a világtrendekhez, főleg baloldali világtrendek divatjához igazodik… A fiatalságnak csak igénye van, de belső fékei már nincsenek. Olyan ez, mint akik ész nélkül rohannak az élvezethalmozásba, s megfeledkeznek minden másról (SzP, 6)

Nem az számit, hogy hogyan éred el, csak érd el minden áron. Szinte már úgy neveljük a gyermekeinket, hogy az erkölcsöt kizárjuk, a gyors boldogulás az egyetlen cél. Az az erkölcs, ami régebben adott volt, ő volt a norma, a normafa. A normafából irányított lett, alárendelt lett. Az érvényesülés irányítja az erkölcsöt. Fordítva kellene hogy legyen, az erkölcs irányítsa az érvényesülést is.(OL, 6)

Az új generációknál teljesen átértelmeződik a párkapcsolat lényege. Kitörlődik a tudatokból annak eredeti, Istentől meghatározott célja. A másik nem élvezeti tárggyá minősül a tudatokban. Elfelejtődik,  hogy hűséggel tartozom neki. Sírig tartó hűséggel! Ásó, kapa válasszon el egymástól! Mintha nem léteznének ma már ezek a szóképekbe is belekövesedett fogalmak.

A sajtón, a médián keresztül egy olyan világ tört ránk, amely a fiatalok életét magával ragadja. Ilyen nincs, hogy „szent” házasság, előkészület rá, felkészülés rá. Állnak össze, kavarodnak össze a nemek… Élettárs, milyen szép a magyar nyelvben. Életem társa. Társam egy életen át. Megváltozott ennek is a jelentése. Élettársi kapcsolatról beszélnek, összeállnak egy-két évre, s kész. Elmennek ki a világba, látják ezt a furcsa, könnyelmű, léha életet. Otthagyják egymást, elválnak, hogy új „kapcsolatot” kezdhessenek. (KG, 3)

Elvész a család értelme, megtartó szerepe. Már nem a kettő az egy. Már te egyedül vagyaz egy, akár férfi vagy, akár nő. Individuum vagy. Független lény, már csak magadért és magadnak tartozol felelősséggel. Gazdaságival, mert erkölcsivel magadnak sem. És nem is gondolsz rá, hogy mekkorát veszítettél. Elmagányosodsz, kiürül az életed, olyan érzelmek esnek ki belőle, melyek a lélek gazdagságai, az élet megszépítői voltak örök időktől kezdve. A másiknak való örömszerzés, a másik iránti figyelmesség, gyöngédség, a boldogságnak egy kiterjedt, az egész lényedet betöltő formája, melynek része a „nem csak te!”, hanem általad a teljes öröm, az „együtt öröm”, gyermek öröme is. A gondoskodás, a család fenntartásának a kötelessége. Már csak te vagy egyedül, csak magadért és magadnak élsz, a társ leminősül a tudatodban, mert az csak alkalmi, ideiglenes, nem is igazi társ. Külön utakon jártok, épp csak ideiglenesen összetalálkoztatok.

Régebben is volt a kettős erkölcs, a prostitúció. Ott is volt egy hasítás, mert hogy az érzelmi életet a nemi élettől elkülönítették, mégis a családi érték fontos volt. A nő nem volt önálló, nem, de összetartó erőként is működött. (BJ, 1)

A modern kor által „felszabadított”, önállósult nő elveszítette léte hagyományos értelmét, vagy legalábbis annak egy részét. És nem is tudja gyakorolni ősi szerepkörét. A társadalom, a modern kor úgy szabadította fel, hogy valójában becsapta őt is. Megfosztotta élete legfőbb értelmétől. Az anyaság gyönyörűen gazdag feladatkörétől.

Intézményesíttetett a gyermekgyilkosság. Már magzati szinten meg lehet ölni az életet. És ez nem bűn, ezt súgja, sugallja, valósággal ajánlja a társadalom. A régi társadalom súlyosan megbélyegezte, a szó szoros értelmében kivetette magából azt a nőt, aki ezt tette. Ma: az orvost gyilkosságra hatalmazza föl a kor. És az orvos végzi elgyakorlatiasodott, erkölcsi tartalmától megfosztott, a kor által belenevelt és ráruházott „feladatát”. Ritka az, aki a hozzáfordulót akár az élet szentségére figyelmezteti. Mert neki ez is üzlet. Ölni! Megtartja vagy elveteti? – Ez a szimpla, lecsupaszított kérdés. Isten szeme már nem lát! Cinikus közönnyel használhatod gyilkoló eszközödet a teremtett, már megteremtett lény formálódó élete kioltására.

2005-től kísért egy kép: negyven éves hölgy arcán szomorúsággal és mély fájdalommal mondja, rábeszélte nőgyógyásza, hogy első „terhességét” szakítsa meg, mert idős. Az ő hibája is, hogy ebbe belement, de az orvos, akinek feladata az élet életre segítése és gyógyítás – tehát az élet védelme − lenne, megmagyarázta, hogy „e korban a terhesség kockázatokkal jár és túl idős, hogy felnevelje gyermekét.” Szülésznői hivatásom alatt több anyával volt dolgom, akik negyvenes éveikben szülték első gyermeküket, minden rendben volt, és gondoljunk azokra az édesanyákra, akik negyvenes éveikben is szülték sokadik gyermeküket. Az erkölcshöz, a lelkiismerethez az is hozzátartozik, hogy nem ölöm meg saját véremet. Nem volt ritka, hogy 10-15 gyermeket szültek régen az asszonyok, csak az orvostudomány és az orvosi szemlélet, rendszer megváltozása óta szemléljük és nevezzük ezeket „veszélyeztetett” terhességeknek. Hogyha ma is az élet szempontjából néznénk, az életet helyeznénk első helyre, sokkal tovább és sokkal többet szülnének az asszonyok, sokkal többen is lennénk. Amióta nem az Isten által lelkünkbe írt parancs szerint élünk, fogyatkozunk, betegek vagyunk és mindenféle bajunk van. Ha nem tiszteljük az életet és nem erkölcsösen élünk, jönnek a bajok, jönnek a betegségek is.  ( BI, 5)

Amúgy sem szent a mai kor lélek- és lelkiismeret-irtó sugallata szerint az élet. A Ne Ölj! Parancsolat megszegését, semmibevevését sugalmazza a filmek szennyáradata! A műsoridő – és hány tévé sugároz éjjel-nappal – nagy százalékában horror filmek, krimik szentségtelenítik az élet hitét. A híranyagok 70%-a is ezt kürtöli. Itt pokolgép robbant, ennyien haltak meg, ott ezt ölték meg, amott az követett el rablógyilkosságot, vagy ez és ez lett öngyilkos… Annyit és annyiszor hallja, látja ezt a felnövekvő fiatal, hogy az ő tudatában ez lesz a természetes. Hogy csak felemelem a pisztolyomat és lepuffintom az embertársamat. Az élet „eszménye” a pénz lett. A fogyasztói társadalom önti, ömleszti a javakat, a te elsődleges feladatod, hogy fogyasztó légy.

Ez egy életstílus. Termeljük az anyagi javakat, eldobhatók, könnyen cserélhetők. Újkori rabszolgaság. Azért dolgozol, hogy vágyaidat kielégíthessed. Ugyanúgy az emberek is eldobhatók. Jönnek a házassági válságok is. A megoldás nem a probléma megoldása. A párunkat is lecserélhetjük, lecseréljük. Azt gondoljuk, hogy ez így természetes.(BJ, 1)

A politikát is teljes egészében hatalmába vette a pénz hatalma. Gazdasági alapokon és nem erkölcsi alapokon áll az egész. A képviselői feladatkör is egy „mesterség”, melynek hozama van. Nem egy közösség, nem egy eszme, egy világlátás és az azokból fakadó cél képviselete, az azokért való harc a feladatod, a kézfelemelésért kapod a fizetést. Van egy működő kor-gépezet, annak vagy te is az alkatrésze. Az egész társadalom, az egész világ gazdasági alapokon áll, te is bárhol és bármi légy, annak a világnak vagy a része. Nem a közösségedet kell szolgálnod, hanem feladatvégrehajtó vagy. Még a pártod sem kíváncsi a te véleményedre. Nem azért jelölt oda, hogy a véleményedet hangoztasd, hanem hogy általad egy szavazattal több legyen neki.

Az egész politikai közélet tele van korrupcióval, hatalmas korrupciós ügyek vannak. Ha nagy tételben lehet lopni, miért ne lopjak kicsiben is.(FeI, 2)

 Az egész kor, az Európai Unió is csak és kizárólag gazdasági alapokon áll. Erkölcsi alapjai nincsenek. És minek is lennének? Kinek kell egy visszahúzó nyűg-erő?

Az értékrend felborult. A munkának, az értékteremtő munkának kellene értéknek lenni. Nemcsak a pénznek. Nem a munka lett a megélhetésnek az alapja. Nyerészkedésből akar a világ megélni, nem munkából. Emiatt az emberi karakter teljesen elment a háztól. Annyira ráhajtott a kor embere az élet anyagi oldalára, egyszerűen nem veszi észre, milyen rövid az élet, s hogy milyen kiegyensúlyozottan lehetne élni anélkül, hogy egymást megfojtanánk.(KM, 4)

 

IV. Kiút?

 

Kiút? Inkább csak remény. Hogy emberek vagyunk. Mert az ember létének örök mozgatói vannak. Nem csak a ma „termékei” vagyunk. Az erkölcsök is isteni ajándékként, lényünk részeként mélyebben belénk oltattak. Úgymond: genetikai örökséggé is vál(hat)tak. Ez az állapot, melybe ma is bele vagyunk préselve, szorítva, mindent egybevéve alig több mint párszáz éves. S bármilyen erős alapokon áll, ezek az alapok omlékonyak, gyengék, még akkor is, ha az „emelők” örökérvényűekké szeretnék azokat tenni.

Berzsenyi mottóként vett sorai: „A tiszta erkölcs, mely ha megvész: Róma ledűl” a jelen helyzetre is vonatkoznak. A tiszta erkölcs nincs, kiirtatott, „megveszett”.

Birodalmak múltak el… Itt van a 2000 éve keresztrefeszített, aki kimondta: Szeresd felabarátodat, mint önmagadat. Ezzel nem tudunk mit kezdeni. Nem tud mit kezdeni a világ.(FeI, 2)

De csak ez a Világ. Ez a velejéig erkölcstelen világ. A Ma Birodalma. Ez fog ledőlni. Mert le kell dőlnie. Nem csak azért, mert semmi sem örök, hanem azért is, mert épp azt tagadta meg, ami mégis csak örök kellene hogy legyen. Az örök emberit! Egy erkölcstelenségre, embertelenségre és emberellenességre épülő „világrend” csak ideig-óráig állhat fenn.

És ha jön az Új, annak másnak is kell lennie. Mert: Életkorra való tekintet nélkül az emberekben – minden emberben −ott van a vágy, hogy tisztán éljenek. (BoJ, 1)

Ez adja a reményt…

 

ADATKÖZLŐK:

 

1. Háromszék, 2. Csíkszék, 3. Udvarhelyeszék 4. Gyergyószék, 5 Marosszék, 6. Egyéb

 

AK (5) Adorjáni Károly, Pipe, 1922

AmI (2) Ambrus István, Gyimesfelsőlok, 1906

AnÁ (1) Antal Árpád, Nyújtód, 1896

BE (1) Bereczki Edit, Zágon, 1936

BI (4) Bernád Ilona, Makfalva, 1963, Marosvásárhelyen él

BiF (5) Bíró Ferenc, Bükkös, 1898

BJ (4) Blénessy Jenő, Gyergyószentmiklós, 1916

BkA (3) Bálint Király András, Szilágysámson, 1923

BoJ (1) Bocz Judit, Sepsiszentgyörgy, 1951

BöJ (6) Böröcz József, Budapest, 1922. Zürichben él

BS (1) Balló Sándor, Kisbacon, 1898

BSR (6) Bikkfalvi Mártonné Sóspál Róza, Szék, 1907

CzP (6) Czika Péter, Halmágy, 1898

CsSzI (4) Gyergyói asszony. Sz. kb. 1900

DÁ (4) Daczó Árpád, Déda, 1921, Désen él

EÁ (1) Egyed Ákos, 1929, Bodos, Kolozsváron él

FA (6) Fáj Attila, Budapest, 1928?

FE (1) Fábián Ernő, Kovászna, 1935

FeI (2) Ferenczes István, Csíkpálfalva, 1945, Csíkszeredában él

FoI (2) Fodor Imre, Csíksomlyó, 1938, Marosvásárhelyen él

HB (4) Hompot Bálint, Gyergyóditró, 1888

IB (3) Incze Béla, Sepsiszentgyörgy, 1941, Székelyudvarhelyen él

JE (5) Józsa Endre, Eckentelep, 1899

KA (4) Kolozsi Antal, Gyergyóditró, 1902

KF (6) Kovács Ferenc, Sárkány, 1912

KG (3) Kovács Gábor, Farkaslaka, 1949

KI (6) Kiss István, Szépkenyerűszentmárton, 1911

KM (4) Köllő Margit, Gyergyócsomafalva, 1950

MIb (2) Márkos Ignácné Bartalis Magdolna, Csíksomlyó, 1895

OBI (1) Olosz Ferencné Bartha Irma, Páva, 1904

OI (6) Orbán Lajos, Segesvár, 1977

PB (1) Pakuts Balázs, Nagyborosnyó, 1922

SHP (6) Sikó Imréné Henter Piroska, Kőszegremete, 1895

SzJ (2) Szőcs János, Gyimesbükk, 1937, Csíkszeredában él

SzM (6) Szabó Mihály, Miriszló, 1893

SzP (6) B. Szabó Péter, 1945, Zürichben él

TBL (1)Timár Albertné Bedő Lujza, Nagybacon, 1889

VsJ (6) Veress János, Oltszakadát, 1924




.: tartalomjegyzék