Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Február
Borsodi L. László

Ha felcsipeszkedünk a trágyás szekérre

Muszka Sándor: Múzsák, trágyás szekérrel. Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség

Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2010

 

Ha felülünk – a kötet nyelvhasználatához igazodva: felcsipeszkedünk – Muszka Sándor trágyás szekerére, olyanfajta olvasói élményben lesz részünk, mint amikor belépünk Kovács András Ferenc Porcus Hermeticum[1] című, száztizenegy „disznó” limerikjét tartalmazó kötetének versvilágába, amelyben a kultúra porkológiai képződmény. Ami a limerikekben malactávlat, azt Muszkánál a trágyás szekéren való nagy büdös utazás kínálja: a kultúrát, az irodalmi hagyományt alulnézetből (vagy nagyon is felülnézetből) láttató, új nézőpont, ahonnan másként látszanak a világ dolgai. A trágyalével átitatott, trágyaszagos irodalom- és kultúrafelfogás azt mutatja, hogy a fennen hirdetett, patetikusan vallott eszmék, költőszerepek lehetetlenné váltak, megszűnt az emberi civilizációba, kultúrába vetett feltétlen hit, az egyoldalú viszonyulásmódot megengedő magatartás, és kiüresedett az az emelkedett beszédmód, amely kizárólag tisztelettel, csodálattal szólaltatta, szóltathatja meg a nagy (?) emberi (?) teljesítményt (?).

Természetesen Muszka alantas versbeszéde költészettörténeti hagyományt folytat és ír át, tovább. Azt, amelyről Pieldner Judit így ír: „A vágáns költészet, a diákdalok, a latrikánus ének kurvacsúfoló és kiéneklés változataiban feléledő, a kocsmázás örömeit, a pénz hatalmát, a világ és az erkölcsök romlottságát megéneklő szöveghagyomány horizontjában és kontextusában megteremtődő regiszterbe épülnek bele mindazok a költészettel kapcsolatos toposzok, amelyek előtérbe kerülnek a transzközép lírikusainál: Muszka Sándornál a költői szerep(ek) kifigurázásával, a költészet társadalomban való helynélküliségének önironikus tudomásulvételével, a transzilvanista elkötelezettség, a »népszolgálat« egykori ideológiájával való leszámolással találkozunk.”[2] Már az első versben, az Ezen a tájon címűben, amely a semmiről sem szóló vers paródiája. Úgy idézi meg a Petőfi-regiszterrel a valamiről szóló verset, hogy egyben le is számol a Petőfi-féle népnemzeti hagyománnyal, a transzilvanista ideológiával és a közösségi költőszereppel: „Olvastam költőtárs / Nagyszerű versedet (…) S bár témád nincs / Jeles költőként a bölcsészkaron / Fejted ki hogy kell / Profin a semmit / Csálni”.

Egy olyan (vers)világban, kulturális terrénumban, amelyben a hagyományosan magasztosnak tekintett, a piedesztálról, az olümposzi magasságokról leszállt múzsák trágyás szekérrel közlekednek, megszüntetve ezáltal a versbeszéd fenségessé válásának esélyét és a közösségért, a nemzetért cselekvő költészet létjogosultságát,[3] a költő szerepe is megváltozik. Felkapaszkodva a múzsák trágyás szekerére, a költő versbeszéde alantassá válik, jószerével ez marad az egyetlen lehetséges/megengedhető beszédmód és költői magatartás, amely egyszerre szókimondó, blaszfémikus, trágár, ugyanakkor ironikus és önironikus. A trágyás szekéren való utazás ugyanis az egyetlen esély az állandóan megkérdőjelezett, sérülékeny költőszerep, egyben a költői tudatosság megélésére.[4] A világot kritizáló, kinevető, a szellemi úttalan utakon blaszfemizált múzsáival csavargó költő (mint szerep!) így nem válik egyoldalúvá, igazságtalanná. Úgy mond ítéletet a világról, a kultúráról, a városról, amely „mint trágya úszott levében” (Lassan az ősz is), hogy tudatában van annak, ő is része. Ez a Nem hord az út című számvető, létösszegező versében önarcképszerűen, a saját névvel való játék részeként szólal meg: „S nem hord az út / Csak muszkát s szarházit”.

Annyival több az őt körülvevő világnál, hogy tudatában van a trágyabűznek, az élet minden dimenzióját átjáró trágya jelenlétének, amely a látszatértékek, az értékvesztés, a kiüresedés, az undor metaforája: „Én sem tudom miért / De elfog a hányás / Ha szaros utcáin végigmegyek.” (Éreztem többnek) A hetykeség, a szándékolt blaszfémikus versbeszéd Muszkánál nem önmagáért való. A szókimondás, a szabadszájúság ugyanis elkeseredettségből, kiábrándultságból fakad, aminek a valamikor állandónak hitt értékek megszűnése az oka. Innen a versek látszólag fölényes, valójában sírva vigadós, nosztalgikus jellege: „Csángó tájház Hortobágyon / Vagyok valódi székely (…) // Vagyok mélyen tisztelt magam / Őrzöm hagyományom / A tiszta szeszt nem vegyítem / Hogy ne kelljen hánynom” (Susogó); „B. R. a lófej színésznek állt be / S mivel hogy ott / Oly nagy az elvárás / Bekopogott a rektorhoz este / Így vitte sokra / Bár szájtripperes”(Drága iskolám).

A csalók, ügyeskedők, a szólamok által irányított, látszatokban élő emberek által belakott hétköznapi (A Vátesz), kisszerű (Még egynek se telt) és marginális (Provinciális) világ szükségszerűen költő-, vers- és kultúraellenes, ami lehetetlenné teszi a kultúra létét, megkérdőjelezi a versírás értelmét, a költő szerepét. Az Egy temetőkertre című versben mintha a shakespeare-i Yorickot vagy a Baka István-i Hamletot hallanánk, akinek álpátosza, öniróniája egyben a kultúrát befogadni képtelen közeg szatírája: „Versíró voltam kezdte a csontváz / Sajnáltak érte mind a népek / Szegény bolond mondták”. A cinizmus a Nálunkban még erőteljesebb: „Itt hol a múzsák trágyás szekérrel / Járnak mért kéne bármilyen dalt / S kinek javára lenne az írás / Drágulna attól mondjuk a sajt”. A parlagiasságot, a hétköznapiságot, a szellemtelenséget kritizálja, ebből teremt a hagyományos kultúraszemlélet felől tekintve antipoétikát, azaz poétikát a kultúraellenes világ viszonyulásáról, amelynek trágya volta abban is megképződik, hogy hallomáson alapszik: „Úgy hírlik hallom megbolondultam” (Úgy hírlik).

Muszkának jó néhány verse az írást, a kultúra határait, lehetőségeit teszi mérlegre. Úgy adnak hírt a felszínes világ szempontjából értelmetlennek és értéktelennek tartott kultúráról, adnak számot az értékválságról, -hiányról, hogy közben a költői szó teremtő erejével tiltakozik e világ érték- és kultúraellenessége ellen. Így válik a blaszfémikus, alantas versbeszéd értékképzővé, vers- és kultúrateremtő aktussá, a trágyából így lesz (sz)arany, amely további ironikus-játékos-blaszfémikus szerepverseket, műfajparódiákat eredményez, a költészetben, a (szellemi) világban való bolyongás újabb lehetőségeit jelenti. Ilyen szöveg például a Jó dalra szükség, Az ügynök imája, a Naftalin, a Lányregény, A benzinkutas énekel, a Vénség, a Töredékek, a Vagyok stb. Utóbbi a nyelv lehetőségeivel való kiváló brillírozás is: „Erdélyország én hazám / Gyimesekben Hargitán / Nevem Mr. Surgyelán / Vagyok / Üldözni sok bandita / Kecsketejen Albika / Eltartnak ott / Enyém a jog / Cu mine senki nem vitáz / Orromat nem paprikáz / Hívnak Mr. Surgyelán / Azok.”

A szövegekben gyakori, az olvasót kizökkentő nézőpontváltások, a versbeszéd (ön)ironikus volta, a kritikus szemléletmód – amely a nyelv teremtette szereplehetőségekben, maszköltési kísérletekben (is) megnyilvánul – óhatatlanul felerősíti a Muszka-versek önreflexivitását. A Nálunk, a Jó dalra szükség című és még számos más versen kívül ilyen a Madárének: „Kínlód` a rím / Beszélni róla”.

A nyelvvel, a kultúrával való számvetés, a hagyománynak rájátszások, áthallások formájában történő át- és továbbírási kísérlete mint poétikai törekvés, felerősítve a versek önreflexív jellegét, elvezet a Néma vidékektől kezdve egy másfajta verseszményhez, amire Farkas Wellmann Éva is felhívja a figyelmet.[5] Egyetértve azzal, hogy „a kötet második részében a lírikus hangja elkomorul” – s ez valóban markáns váltás a kötetkompozíción belül (ha van kötetkompozíció, akkor csak/éppen ebben a kettős felosztásban ragadható meg) –, azt gondoljuk, hogy a könyv első ötven oldalán olvasható versekben körvonalazódó, az értékvesztésre ironikusan, hetykén reagáló költői magatartás mellett fellelhető, a veszteségtudatból származó elégikus, nosztalgikus költői magatartás hangja erősödik fel a kötet második részében: „Látod a nyárnak hullni gyümölcse / Megtértek már a tékozló fiuk” (Néma vidékek); „Szurokban fekszek koromban ébredek / Tudom mit tudnom tanít a félsz / Hány év a semmi öreg barátom / Bújtatnak álmok találnak fegyverek” (Napló). Nem annyira szétválásról beszélnénk a kötetkompozíciót illetően, sokkal inkább esztétikai értelemben vett ok-okozati összefüggésről, amely kirajzolja a kötet belső ívét, elvezetve a Muszka-vers létösszegező jellegéig. Számot vet élettel, szerelemmel, halállal, következésképpen nyelvvel és kultúrával. Ebből adódóan rezignáltabb a hangnem, a meglett ember szerepébe, szerepeibe bújva szólal meg. Mindez természetesen a versnyelvben ragadható meg. Muszka levetkőzi a kötet második felében a – kötet filozófiájának értelmében vett, semmiképpen nem kritikusi (le)minősítésként értendő – muszkaságokat: klasszicizálódik, magatartásbeli (és nem nyelvkezelésbeli!) virtuozitása, fölényeskedése, vigéckedése alábbhagy, stílusa ugyan élőbeszédszerű, ironikus, helyenként blaszfémikus marad, de mondatai lekerekednek, gyakran tetten érni az összegező gondolatokat: „Eddig hozott az út barátom / Végvárainknak tornya immár / Látszik ha végre ébred a reggel” (Átutazóban).

Miközben Muszka Sándor saját költészete új útjait keresi („Jöttment vagyok a senki földjén” – Jöttment; „Járni az erdőt / Dalolni léha dalt.” – Léha dal), a kötet második felében poétikája mívessé és gondolatibbá válik. Miután trágyanyomon átvezeti olvasóját az át- és továbbírt, egyben sajáttá tett transzközép és más, főként irodalmi hagyományokból építkező szellemi labirintuson, rátalál arra a megszólalásmódra, költőszerepre, amely további kötetek egyéni, felismerhető hangja lehet, Muszka Sándor poétikájának a nagy gondolati költészetekkel rokon versvilága, ilyen mélységeket megnyitó Muszka-soroké, mint amilyeneket már ebben a könyvben olvashatunk: „S lezárt szobák közt matat a nincs” (A téli kertben); „Fagy jő a hóra kedves / Hűlő szobák hiányod” (Csikkek és csontszilánkok).

Reméljük, ezt a gondolatibb költői hangot érleli az idő, erre tartanak a múzsák, vagy ezt duruzsolják, sírják a „trágyadomb sarkán dongó legyek” (Kompótok meggylevek)!



[1]Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004

[2] A nyom és a cipő. In: Bárka, 2011/5, 103.

[3]„De legalább ha a szeku figyelne / S tudnám hogy én is transzszilván vagyok” (Arról hogy a téma sehol nem hever)

[4]Farkas Wellmann Éva Néhol szinte a lélegzetvételt című, a kötetről szóló recenziójában a következőket olvashatjuk: „Önmaga karikírozása során a költőszerep mint sérülékeny, problematikus, sajnálatra vagy lenézésre méltó kényszerűség jelenik meg. (…) A kultúra esélyét általában, az írás értelmét szintén feszegetik ezek a versek (…)”. In: Helikon, XXIII. évfolyam 2012. 2. (592.) szám – január 25. (http://www.helikon.ro/index.php?m_r=2821)

[5]„De miért és hol nyílik ketté a Muszka-kötet? Az én példányom – kétség sem fér hozzá – az ötvenedik oldalon. Ott található ugyanis a Néma vidékek című vers, mely indításában is kötetnyitó jellegűnek látszik; s talán nem is lenne kár, ha valóban új könyv elején állhatna.” (Uo.)




.: tartalomjegyzék