Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Február
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

'

CSALÁDHISTÓRIA

 

 „Mire az ember feltenné a kérdéseket, nincs, aki válaszolna.”

 

Jó pár évvel ezelőtt, nyári vakáció idején (falun voltunk éppen), tettem-vettem az udvaron, a ház előtt, közben pedig félhangosan, de nekem jól hallhatóan, háttérzajként, a közelben ment a rádió. Talán a marosvásárhelyi adó volt, nem emlékszem pontosan, s egyszer csak megütötte a fülemet valakinek a hangja; egy határozott férfihang egy interjúban magáról, munkásságáról és – egyebek mellett – valami olyasmiről is beszélt, hogy megírt valami drámákat, de azok rosszak voltak, és kidobta őket. Vajon ki ez a rokonszenves pali, gondolkodtam el, ki ez, aki ilyen kendőzetlenül beszél magáról, az írásairól; „nem sumákol”, nem fényezi, nem szépíti önmagát, nem emeli ki az erényeit, úgy nyilatkozik az életmű egyes darabjairól, és önmagáról mint íróról, mint emberről, a hibáival, erényeivel, gyengéivel együtt, és nem lesz hirtelen szelektív a memóriája, ha valamilyen múltbeli dolgáról, írásairól, drámáiról, esetleg sikerületlenebb alkotásokról, egyebekről faggatják. Megvártam az adás végét, s akkor kiderült: Spiró György volt az. Nem mondom, hogy éppen akkor zártam a szívembe, és éppen ettől az interjútól, hiszen már kolozsvári diákéveim alatt láttam a Csirkefejet (a bazmegezés akkoriban errefelé még szinte újdonság számba ment, nem úgy azóta), ismertem már Az Ikszeket, és az első esszékötetében, a Magániktatóban szereplő egyik miniesszéje hatására lettem – azt hiszem – Móricz-rajongó; és az úgyszintén ebben a kötetében megörökített, egykori osztályfőnökéről, Bada tanár úrról szóló, torokszorító, számomra azóta is felejthetetlen írása könnyeket csalt már a szemembe, és ma is nagy galuskák jelennek meg a torkomban, ha néha-néha felidézem magamnak.

Nos, pár évvel ezelőtt ott, a kászonújfalusi nyári délutánban mindenesetre jól esett újfent konstatálnom ezt az általam egyik kivételes erénynek tartott emberi tulajdonságot/tulajdonságát. És ugyanezt az érzésemet erősítette meg mostanában a  rendkívül nagy élvezettel olvasott, üdítően ható Magtár című esszégyűjteményével, amikor az egyes esszék olvasása közben újfent nagy elégtétellel tapasztalhattam, hogy látása, láttatása valóban nem szelektív látás/láttatás, amikor a kortársait, egykori barátait, mestereit veszi szemügyre, valahogy olyanformán, hogy a legmélyebb mélységekig hatol, oda, ahová „emberi szem még benézhet”, és a lelküket, jellemüket, erényeiket, hibáikat, bizonytalanságaikat, emberi gyengéiket olyan természetességgel tárgyalja, mintha ez a látás/láttatás volna a világ legtermészetesebb módja. És talán az is. Azt hiszem, mélységesen, messzemenően emberi módszer ez. Mert tulajdonképpen mindannyian ilyenek vagyunk, fehérek és feketék, jók és rosszak, s minden van bennünk, abszolút minden jellemző ránk; minden, ami emberi.

Nincsen ez másképp Spiró legutolsó novelláskötetében, a Kémjelentés1 esetében sem. A kötetből kibontakozó töredékes családhistóriában ugyanaz az ember és író jelenik meg előttünk; nem az elbeszélő fiktív alakként való szerepeltetésével operál, hanem jól felismerhető, önéletrajzi ihletettségű, valóságosnak tekinthető írói pozícióbó, és egyáltalán

nem kíméli, nem szépíti sem önmagát, sem a legközelebbieket (anyja, apja, nénje, nagyanyja, egykori igazgatója stb.). A közelmúlt magyar társadalmi valóságát, a történelmi és kulturális hagyományt is ugyanezzel az élve boncoló, önelemző szenvedéllyel és precizitással teszi meg novellái tárgyává. Spiró egyszerre elemez, értelmez és bírál, hol a narrátor kommentárjaival, hol belső monológokban, miközben a fejük búbjáig elmerül (benne él) alakjaiban, hol pedig csak az események egyszerű rögzítésével.

„…szeretnek és gyűlölnek az emberek összevissza” – írja a Síromnál című darabban, és leginkább – azt hiszem – a szeretet felől foghatók meg ezek a Spiró-írások. A fülszövegben felsorolja a jó novella receptjét, az összetevőket, minden, hozzávalót, de ami – szerintem – nem szerepel itt, az az, hogy amikor minden együtt van, akkor a tűz, a láng, a felhevített platen az, ami megsüti, megfőzi, elkészíti a „jó novellát”;  magyarán: a receptes könyv soha nem írja, hogy a tűzre is tenni kell, ami pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy „értékes”, hogy jó, hogy „nagy mű” szülessen.

Igaznak érzem magára Spiró Györgyre is azokat a megállapításokat, amelyeket a kitűnő fordító, Galgóczy Árpád, meg Ferencz Győző Radnóti-monográfiája kapcsán vetett ő maga papírra a korábban már említett esszékötetében, hogy „minden nagy mű mélyén a szeretet munkál” (97. o.), „a szeretettől hajtva lehet értékeset művelni” (98. o.). Érzésem szerint ugyanis Spirót is, mint Radnóti alapos, kitűnő monográfusát a hőse iránt, ebben a töredékesen összeálló családhistóriában a szereplői, helyzetei, történetei iránti „megrendült szeretet mozgatja”.

„Soha nem tudott szeretni senkit, és önmagát is bután, ügyefogyottan szerette. Boldog lehetett volna, ha képes szeretni apámat, de nem volt képes.” – írja a Nyaralni muszáj című novellában az anyáról. Vagy a nagyapáról a Nyom című rövid karcolatban: „Nem szerette senki. Nem maradt nyoma.” Aztán: „Utált a nagyanyám mindenkit, anyámat kivéve, akivel nagyokat tudott veszekedni.” (A bosszú) És szinte szabadkozik egy másik, a Gyurka című elbeszélés végén a haldokló anyáról szólva: „Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeresem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.”

Még a Jókai és Eötvös József országát, a Rab Ráby és a A falu jegyzőjének, vagy Móricz Rokonokjának a miliőjét, a mai magyar (és nemcsak, mert teljesen ismerős, tehát romániai) világot is idéző A két igazgatókban is, ebben a rettenetes társadalomrajzban, amelyben a mai színházi élet legbelsőbb, legsötétebb mélységeibe nyerhetünk betekintést, az egyik igazgató, „Ravaszdi szenvedélyesen szereti az utódját, akinek az életéről semmit sem tud, de már sejti, hogy méltatlan és hálátlan lesz ez a lelketlen, tudatlan, alkalmatlan, elkényeztetett gazember…”, és azért szereti Balekot, akit ő visz a saját maga helyére, „mert halálosan meg akar sértődni rá.”

Szeretet és gyűlölet mozgatja a hősöket, szeretet és gyűlölet teszi mélységesen emberivé e novellák világát. Mindezek fölött pedig, mint ennek a világnak a lelke, egy nagy óvó ernyő, ott lebeg az író szelleme; belül pedig – bármiről szóljon is a novella – nagy-nagy szeretet, igaz emberi szeretet munkál. (Fekete Vince)

 

SANYI BÁ'

 

Muszka Sándorral valamikor sok éve találkoztam már egyszer, első, talán akkor még meg sem jelent verseskötete kapcsán hívtuk meg Csíkszeredába, az azóta megboldogult Tilos Kávéházba. Ott ült ez a hórihorgas, sovány (ahogy a csángók mondanák: hitvány) fiatalember, s már akkor csak mondta a nyeletlenségeket, s űzte az eszit. Közben fel-felolvasott egy-egy verset, de olyanokat, hogy némely fehérnépecskének rögvest megnedvesedett tőle a...  szeme.

Aztán valaki feltette neki, ahogy az ilyenkor elkerülhetetlen, az ominózus kérdést: – Miért is „foglalkozik” írással? Amire Muszka szerényen csak annyit válaszolt: – Hát, mert én világéletembe nem szerettem dolgozni...

Eltelt néhány másodperces néma csend, mire felcsattant a kacagás. Már akkor lehetett tudni, ez a fiatalember sokra viszi.

Vitte, villegette, aztán a napokban végre megjelent Sanyi bá2 címmel egy prózakötete is. Gyönyörű kiállítású könyv, le a kalappal kiadó, illusztrátor, szerkesztő előtt. Ami pedig a tartalmat illeti, csak azért nem mondok további dicsérő szavakat, mert mégiscsak ismerősöm ez a muszkasanyi, s ilyenkor nem illik.

Lényeg az, hogy elolvasván e könyvet, részben könnyesre nevettem magam, másrészt annyira jól esett ezen székely egypercesek varázsa, mint csángó ember lelkinek a pap beszéde.

Ha valaki azt hiszi, a stand up comedy amerikai találmány, erősen ajánlom, vegye kezébe Muszka Sándor könyvét. Meg fog változni a véleménye: ez a székely felállós-odamondogatós valami sokkal, de sokkal üdébb, néha vaskosabb, de mindenképpen szellemesebb, bölcsebb, mint amaz. És ráadásul a miénk, annyira az, hogy néha már szinte kínos.

A rendhagyó recenzió végére még csak annyit: pár évvel ezelőtt egy neves társadalomkutató megállapította (?): székely humorérzék nem létezik, az csupán a Tamási-félék irodalmi találmánya. Nos, erre (is) csattanós válasz a Sanyi bá. Akinek nincs ideje, kedve, bátorsága béülni egy délutánra, teszem azt, a szépvízi sarki kocsmába, vagy felülni a gyimesi navétás kurszára, az szépen olvassa el Muszka könyvét.

Aztán, ha még bírja a rekeszizma, elmélkedhet arról, hogy valószínűleg ez a fajta humor az egyetlen mentsvárunk errefelé. Mert bajok ide, gondok oda, ahogyan a Sanyi bá is idézi a gyimesi csángók szavajárását: „Essen, s havazzon, csak szar idő ne legyen”.

Jó olvasást mindenkinek. (György Attila)

 

A „MŰGONDRÓL”, TOLSZTOJ HADZSI MURATJA KAPCSÁN

 

Idézet Dušan Makovický Tolsztojnál Jasznaja Poljanában című naplójából: „1909. december 31. Az ebédnél Tolsztoj elmondta, hogy most kapott egy könyvet: Kaukázusi gyűjtemény. Válogatott tanulmányok a Kaukázus helységeiről és népeiről (Tiflisz, 1909).

– Az 54–70. oldalon Sz. Ny. Sulgin: A Samil naib, Hadzsi Murat legendája. Érdekesen írja le Hadzsi Murat történetét, és amit mesélnek róla, a szökéséről, a kivégzéséről, tökéletesen egyezik az elbeszélésemben írtakkal.

Hadzsi Murat – mint mesélte Tolsztoj – főember volt Samil naibjai (és muridjai) között. Összeveszve Samillal, átszökött az oroszokhoz, aztán tőlük is megszökött. Körbehordták levágott fejét.

– Mindez kaukázusi éveim alatt történt, s jól jellemezte a kort.”

Tolsztoj 23 évesen, 1851-ben érkezett a Kaukázusba, harcolt is a hegylakók ellen, aztán 45 év után, 1896-ban elővette a témát, s gyakorlatilag 10 évig, 1905-ig dolgozott Hadzsi Murat című kisregényén3. Tíz változat készült el a kisregényből, de Tolsztoj a tizedik változattal se volt maradéktalanul elégedett, ezért az csak Tolsztoj halála után, 1912-ben jelent meg, a cenzúra által erősen megcsonkítva. Talán maga Tolsztoj is sejtette, hogy kisregénye nem fog simán átmenni a cenzúrán (a 15. fejezet nagyon pamflet-ízű leírás I. Miklós cárról), ezért hevertette a kéziratot – egyéb oka nem nagyon lehetett a kiadás késleltetésének (illetve dehogynem, erről viszont később!), hiszen a Hadzsi Murat a sok-sok Tolsztoj-remekmű között is a legtökéletesebb: szigorú, még Tolsztojnál is feltűnően szigorú nyelvi ökonómia jellemzi, nem beszélve arról, hogy a híres-hírhedt „próféta-Tolsztoj” itt egy kukkot se szól: egyszerűen hagyja szabadon élni, mozogni, beszélni (és meghalni) a szereplőit.

A Makovický-idézetben nagyon kivonatolva már benne van a kisregény tartalma, ezért most csak néhány szó a történet hátteréről: mivel a hatalmas orosz birodalom se tudja egyetlen rohammal elfoglalni a Kaukázust, ezért a lassú lépések politikáját alkalmazza: irtja az erdőt, fölégeti a hegylakók készleteit, leöldösi állataikat, berondítja a kutakat, majd kiépíti azt az erődkordont, ahová vissza lehet vonulni a hegylakók ellentámadásai elől. A hegylakók pedig eldöntik, hogy behódolnak-e, vagy újra fölépítik lerombolt auljaikat és békétlenkednek tovább. (Legtöbb esetben az utóbbit választják: „Gyűlöletről senki sem beszélt. Az érzés, amely valamennyi csecsencben, a legkisebbtől a legidősebbig, az oroszok ellen élt, erősebb volt a gyűlöletnél. Nem is gyűlölet volt ez: egyszerűen nem vették emberszámba az orosz kutyákat, és olyan undort, utálatot, értetlen felháborodást éreztek esztelen kegyetlenkedésük láttára, hogy éppoly természetesen törekedtek kiirtásukra, mint patkány, mérges pók, farkas elpusztítására – és ez a vágy ugyanolyan természetes érzésnek tűnt fel, mint a létfenntartás ösztöne” – 112. o.).

Tudjuk Tolsztojról, hogy „szellemi újjászületése” (1880) előtti műveit utólag túl „irodalmiaknak” találta (azaz: nem volt bennük elég „tanítás”). Ha következetes akart maradni, akkor Tolsztojnak a Hadzsi Muratban a békétlenkedő hegylakókat kellett volna meggyőznie arról, hogy „ne álljanak ellen erőszakkal a gonosznak”. Nos, talán ezt már Tolsztoj is túlzásnak (hiteltelennek) érezte, ezért akadt el félúton a prédikációval – és ezért fektette fiókban a kéziratot. A műgond tehát a Hadzsi Murat esetében nagyon idézőjelesen értendő, s nem úgy, mint Hemingwaynél, aki (2012. júliusi hír!) negyvenhétszer írta át a Búcsú a fegyverektől befejezését. (Lövétei Lázár László)

 

VOLT EGYSZER EGY ROMÁNIA4

 

Gondolom, még sokan emlékeznek Molnár H. Lajosnak a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig megjelent, nagy port felverő és szinte azonnal elfogyó riportköteteire (És akkor átmentem a tűzön, Kilépés), meg regényeire (Donki Ákos, Falra hányt esztendő).Ez utóbbi után már nem is jelenhetett meg több könyve Ceauşescu Romániájában, újságokból, folyóiratokból is kitiltották, könyveit kivonták a könyvkereskedésekből és könyvtárakból, nevét még leírni sem szabadott sajtótermékekben. Bár finoman szólva kellemetlen, de ez is egyfajta elismerés egy írónak, ha úgy tetszik, a legnagyobbak közül való. Mindazonáltal Isten ments az efféle méltányolástól. Helyzete a nyolcvanas évek végére annyira ellehetetlenült, hogy 1987-ben kénytelen volt áttelepülni Magyarországra.

„Odaát” sem hagyta abba az írást, négy új megjelent és egy megjelenés előtt álló regénye tanúskodik erről. (A Molnár H. írásait kedvelő olvasók figyelmébe ajánlom, hogy a régiek mellett a Magyarországon megjelent új könyvei is olvashatók és letölthetők az internetről: molnarhlajosiro/Letölthető fájlok, könyvek…)

Az 1990 után megjelent könyvei közül a Volt egyszer egy udvar című önéletrajzi regénye aratta a legnagyobb sikert, három kiadást is megért, pesti és szolnoki kiadók mellett 2000-ben a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó is megjelentette. Molnár H. Lajos a tőle megszokott módon ebben a könyvében sem kerülgeti a kényes vagy kínos témákat, még ha az saját életével kapcsolatos is. Szokatlan őszinteséggel, szókimondással megírt könyvről van szó, ami ritka madár az elhallgatásokban, kozmetikázásokban, önigazoló beállításokban bővelkedő visszaemlékezések között.

A Marosvásárhelyen született szerző gyerekkori élményei egy közös udvarhoz kapcsolódnak. Az udvarra nyíló lakásokban élő szomszédok összefonódó életén, a sokszor kicsinyeskedő torzsalkodásba torkolló mindennapjaikon keresztül formálhat fogalmat a felcseperedő gyerek az emberi kapcsolatok sokféleségéről, olykor visszásságáról. Valljuk be, a gyermekkor sem mindig idill. Főleg azért, mert amit a felnőttek el tudnak rontani, azt többnyire el is rontják. Nem rosszindulatból, néha épp jószándékból fognak mellé. Az előítéletek és frusztrációk is szerepet játszhatnak ebben, az empátia hiánya is hozzájárulhat. A gyerek lelki alkatától függ, miként és mennyire tudja túltenni magát a rossz történéseken. Nem tudom, könyve címadásakor a szerző gondolt-e Sergio Leone híres filmjére, a Volt egyszer egy Amerikára, mert ugyancsak szól erről az a film is.

Hogyan jelennek meg egy marosvásárhelyi magyar gyerek tudatában először a románok? Hát a cigányok? Hát a zsidók? Hát a kommunisták? Mert másképp, mint a felnőtteket, de a maguk módján a gyerekeket is foglalkoztatja az ilyesmi. Ha tudomásul vesszük, ha nem. Ha beszélünk róla, ha nem. És Molnár H. Lajos beszél erről is. Meg mindenféle másról, amit megélt, amit elszalasztott, amit kapott, amit elvesztett, amit megtalált, amiért kár volt, amiért nem. És ugyancsak hosszú a lista. Történtek azért jó dolgok is vele, például az évente ismétlődő két-három hónapos tartózkodás a Görgényi-havasokban méhészkedés kapcsán (ebben a részben olvastam egy Wass Albertet is megszégyenítő csodás leírást a hegyipatak csörgedezésének változatairól), vagy a Marosvásárhelyi Székely Népi Táncegyüttes gyerekcsoportjában töltött idő (élménydús gyimesi tartózkodások közbeiktatásával). És rengeteget olvas, ez is egy módja a rossz dolgoktól való elszakadásnak.

Közben, ahogy felnő a gyermek, tágul élettere is, előbb a város, majd az egész ország lesz tapasztalatainak színhelye. Milyen volt az ötvenes, hatvanas évek Marosvásárhelye? Hogyan

lett lakosságában egyre nagyobb részaránya a célirányosan betelepített románságnak? Hogyan kezdett kivándorolni egyre több zsidó és német? A könyv olvasása közben izgalmas volt figyelni arra is, miben és hogyan tér el Molnár H. Lajos Marosvásárhely-képe más vásárhelyi írók, például Vári Attila városképétől. Majd elérkezünk a hetvenes-nyolcvanas évek Marosvásárhelyéhez és Ceauşescu Romániájához. A sunyi diktatúra éveihez. Ahol fő bűnnek számított lekaparni a vékonyan ráfújt csillogó mázt az alatta lévő bődületesen vastag hazugságrétegről. Molnár H. Lajos pedig következetesen ezt tette írásaiban. Az egyetemi évek (a pszichológia szak elvégzése előtt egy év színi tanulmány is szerepelt nála „műsoron”) után a resicai üzempszichológusi beosztás, majd az Ifjúmunkás újságírójaként eltöltött marosvásárhelyi évek tág rálátást engedtek a rendszer működésének alattomosságaira. Amelyeket szinte szociográfusi alapossággal és objektivitással igyekezett feltárni újságcikkeiben, könyveiben. A következményekről fennebb már szóltam. Még csak annyit, hogy áttelepülése után a magyarországi beilleszkedés sem volt zökkenőmentes, az ottani viszonyokban is bőven találhatók visszásságok. Bár erről ritkábban szoktak reflektálni az áttelepült írók, Molnár H. Lajos 460oldalas könyvének végén erről is esik szó.

A kilencvenes évek elején némely kritikusok firtatták, hogy hát hol vannak azok az erre kihegyezett írók és azok az ütős irodalmi művek, amelyek személyes élmények nyomán lerendeznék a rendszerváltozás előtti korszakkal a szembenézést, számadást. Hát kérem, itt van egy-egy példány mindkettőből. De hol vannak a kritikusok és a sok méltatás? (Molnár Vilmos)



1Budapest, 2011, Magvető Kiadó.

2Kolozsvár, 2012, Erdélyi Híradó Kiadó. Csillag István illusztrációival.

3Budapest, 1980, Magyar Helikon. Fordította Szőllősy Klára.

4Molnár H. Lajos: Volt egyszer egy udvar. Szolnok, 2004, Szépírás Kiadó.

'


.: tartalomjegyzék