Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Györffi Kálmán

Lovak - csillagösvényen

Zárójelben jegyezném meg, hogy  igazi cím az lehetett volna: Lovak az örök vadászmezőkön, ha ez nem lett volna  hülyeség. Miért, a lovak vadásznak? A lovakra vadásznak?

Nem jó ez semmiképpen. Esetleg: Lovak a másvilágon, mivel elhalálozott, rég kimúlt lovakról lesz itt szó, és ha ezt a pár sort nem írom meg ez a pár ló eltűnne szépen a feledésben, mint ahogy Erdélyből annyi minden eltűnt már…

Továbbra is zárójelben mondanám el, hogy némi közöm mindig volt a lovakhoz – utóvégre lovas nemzet voltunk, vagy mi a csuda, mielőtt ilyen autóbuzi nemzetté váltunk, vagy mi a csuda –, mit is mondjak, először olyan háromévesen repültem  fel egy ló hátára, mégpedig egy Teke nevet viselő, akkoriban még szász  nagyfaluban (Tekendorf).    Micsi bácsi, anyám nagybátyja röpített fel a lova hátára, úgyhogy lovas nemzet ide vagy oda, én először labanc lovasoktatást kaptam egy igazi labanc embertől  egy igazi labanc lovacskán.

Ami fajilag és fajtailag olyan erdélyi mokány parasztló volt.

Anyám sivalkodását nem hallotta Micsi bácsi, akkorra már süket volt nagyon, lám, milyen bukfenceket szeret vetni az élet!

Micsi bácsi ugyanis légi megfigyelő volt a háborúban, értsd: egy állványra felszereltek vagy nyolc hatalmas bádogtölcsért, beállították úgy Ploiești irányába, a tölcsérek végén mikrofonok, párhuzamosan összekötve (csak hogy lásd, olvasó, mennyire értek hozzá), nos, a

két drót  be a soklámpás erősítőbe (Telefunken!), onnan két drót be a Micsi bácsi fülhallgatóiba, és ezt az egész szerkentyűt felrakták a legmagasabb hegy tetejére, Micsi bácsistul, akkumulátorostul és bádogtölcsérestül… Nos, amikor jött, és jött az angol–amerikai bombázókötelék, a két-háromszáz repülőgép brummogását már százötven kilométerről kifülelte Micsi bácsi, olyankor megkurblizta a tábori telefont és beszólt a szászrégeni vadászegységhez: Alarm!!! Sofort!!! Szóval ez a jófülű ember az ötvenes évekre teljesen megsüketült, ahogy ő mondta, csak azért, hogy ne hallja a vénasszony egész napos karattyolását (mármint a szász nagyanyám húgáét).

Mondtam: Erdélyből annyi minden eltűnt már… Hol is vannak a szászok?

Vissza a lovakhoz. Olyan tizenkét éves lehettem, amikor apám… – na látod, kedves olvasó, ő van az örök vadászmezőkön! (Annakidején írtam róla: „Ül, ül az Istenek asztalánál, az asztalvégen, és zokszó nélkül majszolja az Istenek félredobott kenyérhéját… – sehol sem jelent meg.)

Szóval apám úgy döntött, hogy családi házat (na, na, inkább házacskát) épít Marosvásárhelyen, és mivel a tanítói fizetés akkoriban is igencsak vékonyka volt, és mivel akkor még a kulák nagyanyámnak volt lova és szekere (ez a székely nagyanyám volt, a marosszéki, a vadasdi), hát apám úgy döntött, spórol egy nagyot, behozza a lovat-szekeret (mit neki és a lónak az a negyven kilométer!), és azzal a már megöntött házalaphoz fuvarozgatja a téglát, malternak valót, cserepet…

Nos, a telken valami tetőfélét eszkábált a lónak, az utca végén óriási rét kezdődött, azon túl a Somos tető…

Az pedig az én feladatom volt, hogy erre az elvadult rétre mindennap kivigyem legelészni a lovacskát. És persze – lovagoltam is rajta, csak, szőrén, kötőfékkel.

De nem csak én. Az utca összes vásott kölyke és körülöttem korú leányzója kiérkezett

a rétre,  egy kis hancúrozásra, amíg a lovacska legelészett, majd egy kis lovaglásra, ha jól emlékszem, olyan ötven bani volt egy gombóc tölcséres fagyi, nos, ennyibe került egy kör a lovacskán – művelt gyermek voltam –, akkor már olvastam, hogyan meszeltette le Tom a kerítést a barátaival…

Azóta sem voltam olyan gazdag…

Szóval ott tartottunk, hogy címet szerettem volna adni ennek az elbeszélésnek.

(Hogy utálom amikor valaki mellébeszél!)

Az igazi cím pedig az lett volna, hogy: SPAGA. Ismered ezt a szót, nem, az utóbbi húsz-huszonkét évben egyebet sem hallottál, csak itt is spaga, ott is spaga, ennek is spaga, annak is spaga, ezt a balkán-román alapszót én nehezen tudnám lefordítani magyarra, valami olyasmit jelenthet, hogy kenőpénzcsúszópénz, lefizetőpénz, megvesztegetőpénz,

válaszd, amelyiket akarod, kedves olvasóm, úgysem találod el, mert sokkal, de sokkal gazdagabb az értelme, hogy úgy mondjam: egy nemzet létformája és létformálója ez a szó.

Más tájak, más népek…

Nehogy azt gondold, hogy mi, magyarok jobbak vagyunk.

Sőt, szerintem, mi balkán-magyarok – elnézést! székely-magyart akartam mondani, sok

szempontból még rosszabbak vagyunk. Csak nálunk „urambátyám”, „a barátom barátja”, az  „anyósom szeretője”,  „az ismerősöm ismerőse”, „a mocsok szomszédom”, „de hadd el mert feljelentelek én” és „jössz te még az én utcámba” van…

Nem folytatom, mert úgy utálom, amikor valaki mellébeszél.

Te hogy vagy vele, kedves olvasóm?

Azt azért még elmellébeszélem neked, hogy én, mármint e sorok írója, ebben a hosszú életben mindössze két évig éreztem magam szabad embernek. Érted? Két évig! Így, hetvenhez

közeledve, azt kell mondjam: nagyon kegyes volt hozzám a sors.  Komolyan mondom, két évig szabadnak lenni, szabadnak érezni magad Romániában, az szinte hihetetlen ajándék a sorstól.

Pláné magyarként szabadnak érezni magad Romániában, az egyenesen hihetetlen ajándék.

Fokozom: két évig boldognak lenni Romániában – az egyenesen megdöbbentő.

Tartott mindez ezerkilencszáznyolcvanhéttől nyolcvankilenc karácsonyáig.

Megmagyarázom.

Tehát nyolcvanhétig ott volt nekem ez az egészen különleges balkán-román szocializmus. Ilyen nem volt egyetlen környező országban sem, persze volt Kínában, Koreában, az arab államok egyikében-másikjában…

Aztán nyolcvankilenctől itt van nekem ez az egészen különleges balkán-román  „demokrácia”. Ilyen nincs innen az Atlanti-óceánig egyetlen országban sem, mindegy hogy NATO vagy EU-tag, vagy sem. Persze, vannak ilyen országok Afrikában, Dél-Amerikában…

Onnan lehet megismerni őket, hogy gyerekek százai halnak éhen…

Nos, a kettő között volt két boldog évem.

Ugyanis az akkori feleségem nyolcvanhétben túljutott az orvosok számára kötelező kórházi gyakornoki éveken, megkapta végleges körzeti munkahelyét. Akkoriban, a diktatúra

szigorú szabályai szerint a kihelyezése bárhova szólhatott volna, csak Erdélybe nem.

Csakhogy nekem akkorra már nagyon elegem lett, úgyhogy beadtam végleges kivándorlási kérvényeinket. Ilyenkor, aki szerkesztőségben dolgozott nagygyűlés keretében,

vagy inkább: „ünnepélyes” nagygyűlés keretében le volt hazaárulózva, és ki volt rúgva a pártból, állásból, szakszervezetből, május elsejéből és augusztus huszonharmadikából, egyszóval mindenből…

És csodák csodája: a feleséget nem helyezték a Kárpátokon túlra. Szilágy megyébe,

egy Nagylózna (Lozna Mare) nevű nagyközség körzeti orvosának nevezték ki. Színromán község Dés, Nagybánya és Zilah között. (Persze, tudjuk, 1350 környékén már regisztrált település, onnan kezdve történelem és történelem… Nem akarok okosabb lenni, mint te, kedves olvasóm!)

Egyszóval színromán nagyközség, négy kisebb falucska tartozik hozzá…

Tehát Gyézs, Bájámáré és Zalau között vagyunk, hogy értsük egymást… (Ezt még újságíró koromban szoktatták meg velem.)

Nyolcvanhetet írunk, a diktatúra legnekikeseredettebb éveit.

Lakás fűtetlen, színház fűtetlen, kávéház fűtetlen, állomási resti fűtetlen, vonat fűtetlen… és folytasd, ha tudod. Nem tudod? Én tudom.

A városi budi piszoárcsészéjében alkarnyi fagyott, sötét-sárga sztalagmit… Hiába hozatta az emberméretű porceláncsészét Bernády Olaszországból…

Egészséges táplálkozás: húsfejadag, tojásfejadag, vajfejadag, zsírfejadag , halkonzerv,

tyúkfej-tyúkláb fagyasztva… és folytasd…

Világítás-fejadag, benzinfejadag, tévéadás-fejadag… és folytasd…

És ehhez a „fejadagmentesek” felturbózott ébersége! Akik csak most jöttek rá igazán, hogy milyen jó párttitkárnak lenni, igazgatónak lenni, rendőrnek lenni, állambiztonságinak lenni, titkosszolgálatosnak lenni, besúgónak lenni, határőrnek lenni, vámosnak lenni… És ezeknek a felesége lenni, anyja-apja lenni, rokona lenni…

Tisztázzunk valamit: én soha egyetlen pofot nem kaptam attól az embertől, akit úgy hívtak: a Kárpátok Géniusza!

Az én fülemet soha meg nem húzta a Nemzetközileg Elismert Tudósasszony!

Akkor én miért kellett volna haragudjak erre az emberpárra?

A betegség, az sajnos: állapot. És mivel nem tehetsz róla: jogod van hozzá… Jogod van

butának lenni, hülyének lenni, skizofrénnek, oligofrénnek lenni, ezek olyan kényes dolgok, nem tehetsz róla, hogy valamelyik ősöd elbaltázta valamelyik génedet…

Elismerem, joguk volt betegnek lenni…

Elismerem, mint ahogy neked jogod van tüdőgyulladást kapni, vírusos májfertőzésben

szenvedni és végeredményben (ebben vagy abban) meghalni, úgy bárkinek, nekik is joguk volt nagyzási mániában szenvedni.

De egy ország lakossága kinevezheti magát szolgának? A legundorítóbb módon hajbókoló  tányérnyalónak? Jogod van dicshimnuszokat zengeni hozzá, jogod van verseket írni hozzá? Jogod van bokázni a születésnapján? Teleírni az újságok címlapjait olvashatatlanul csöpögő vezércikkekkel? Csak azért, mert a pártkantinban arasznyi vastag szalámi rudat osztogatnak („nekem gyermekeim vannak, Családom van!”).

Csöndesen lehajtom a fejem: elismerem, jogod van hozzá.

Ha ilyen a gusztusod, hát legyen…

Végül is ez a román nép alapvonása… Te pedig, barátom, a románság kisebbsége vagy…

A baj az, hogy gyűlölni kezded azokat, akik nem hajlandók szalámiért segget nyalni… És ez a gyűlölet eljut a párttitkári kantinig is, ahol már nemcsak szalámit, hanem sok mindent, mondhatni mindenfélét osztogatnak. És eljut a rendőri kantinig, a titkosszolgálati kantinig, a belügyis kantinig…  Ahol téged, aki nem akarsz beállni a szolgák közé, kineveznek          rabszolgának… Román rabszolgának, vagy kisebbségi rabszolgának, a különbség csak annyi, hogy beléd jobban beléd törlik a csizmát. Úgymond… „hazafiasságból”...

Na itt már nagyon megkérdőjeleződik a jog…

 

*

 

(LUJZA)

 

Nos, talán a fentiek miatt éreztem magam teljesen szabadnak kilencszáznyolcvanhétben. Nagylóznán, egy nagy, színromán községben. Ahova egy késő őszi délelőtt megérkezett egy fiatalka orvosnő, és egy nem éppen fiatal – írjuk csak körül –, olyan negyvenkét éves lehettem, kopaszodó, alacsony hapsi, akit a falu népe egyszerűen nem tudott hova tenni. Állástalan, munkanélküli, tekergő, egy olyan Romániában, ahol akkoriban hivatalosan nem létezett munkanélküliség és a munkakerülőket börtönnel büntették…

És akkor jön egy ilyen állat, fütyörészik zsebre tett kézzel, nagyokat kirándulgat a környéken, mindent megbámul, szemrevételez…

Nagy gondot jelentettem a falunak…

Mert ugyebár ott van az orvosnő, aki mindenképpen a falu csúcsértelmisége. Az elithez tartozik, na nem annyira, mint az elnök, a párttitkár vagy a rendőrfőnök, de azért… ő a

„doamna doctoriță”. Ez egyszerű és érthető, helyén van a világ, megyek az utcán, szembejön és  köszönök: „sarumâna, doamna doctoriță”.

De ott van a férje, akit nem lehet sehova sem tenni,  állása nincs, mégis reggeltől estig jól érzi magát… És megkaptam az elnevezésemet, így hangzott: „domnule doftor”. Az egész falu így kezdett szólítani: „bună ziua domnule doftor” a tanácselnöktől a kompkezelőig, egyedül csak a párttitkár hívott így kínjában: „domnu’ inginer”.

Azóta sem tudom, mit jelenthet magyarul ez a szó: „doftor” ?  Gondolkozzunk csak, ha én lettem volna a doktor, akkor a feleségemet nem doktornőnek hívták volna, hanem doktornénak… Itt viszont fordított a helyzet… Tehát, ha én lennék az angol királynő férje, akkor engem úgy hívnának, hogy Lord  Györffi Kálmán, Westminster hercege…

Ne álmodozzunk…

Maradjunk annyiban, hogy „doftorrá” voltam kinevezve.

Mégpedig a megérkezésünk másnapján, kora reggel, amikor a szállásadónk csöndesen megnyitotta a szobaajtót, a doktornő vidáman horkolt mellettem – túl sok volt neki a tegnapi

élményzuhatag, tehát bágyé Ion megnyitja a szobaajtót, az egyik kezében két pálinkáspohár, a másikban egy üveg szilvapálinka, és egészen halkan, hogy meg ne ébredjen az asszony, azt mondja: „domnule doftor, hai sa gyem o țâra de horincă”, na, ezt a tájszólást én addig nem hallottam, fordítom: „nemtudommilyen uram, gyere, igyunk egy csöpp pálinkát”.

De  térjünk csak vissza a lovainkhoz.

A nagylóznai községközponthoz négy kistelepülés is tartozott. Az egész úgy harmincöt kilométeren elszórva, ez volt az orvosi körzet,  „șuareta-val”, azaz homokfutóval, kétkerekű kordéval kellett bejárni minden héten egyszer a négy falucskát. Ez reggeltől estig tartó programot jelentett. A homokfutóhoz tartozott nyilván egy ló, a lóhoz természetesen egy kocsis, aki az istállójában tartotta ezt a lovat, lecsutakolta, szénával etette, és ezért szerény jövedelmet kapott.

Mivel én időmilliomos voltam, igen gyakran átvettem a kocsis szerepét, vagyis bejártuk az asszonnyal a körzetet. Azaz reggel nyolc óra körül elballagtam a faluvégre, bágyé Irimiehez (ő volt a kocsis), bementem az istállóba, meglapogattam Lujzát (ez volt a ló), adtam neki egy cukorkát (ez volt a hízelgés), felkantároztam, kivezettem, befogtam a kétkerekű elé…

Bágyé Irimie ha éppen ott volt, segített, ha éppen nem volt ott, nem segített.

Na, most figyelj!

A körorvosi lovat így hívták: Lujza. Szép magyar neve volt.

Alighanem Nagyilondán vették, mert legközelebb ott tartottak nagyvásárokat, és arrafele már magyarok is laktak.

Lujza kicsike ló volt, gondolhatod, ha egy olyan délceg ember, mint én átlátott a háta fölött.

Lujza soványka ló volt, Rocinante késői ük-ükunokája, mindenben hasonlított az ük-üknagypapára, csak éppen méretben nem.

Sancho Panza a szamarával olyan egy magasságban ült volna velem, ha ráülök a Lujza hátára…

Miként Don Quijote elfajzott, késői ük-ükunokája, hiszen Lujza nagyon engedelmes volt, én pedig imádtam megkergetni a szélmalmokat…

Lujza öreg ló volt, huszonnyolc éves lehetett, ami bizony egy lónál hatalmas kornak számít.

Lujza kedves ló volt, a fejét vagy a mellemhez, vagy a pofámhoz dugta, amíg befogtam…

És ilyenkor volt neki egy csendes „prrrh”- szerű sóhajtása.

(És itt álljunk meg egy percre. Ha megkérdezném tőled, kedves olvasóm, hogy tapintottál-e már, simogattál-e  már olyan igazi bársonyos, puha, meleg élő bőrt, olyant, amitől az emberen elömlik a végtelen nyugalom, azt mondanád: mit képzelsz? Hogy csak te? Hogy én nem simogattam meg már egypár hölgynek a melleit, hogy én nem cirógattam végig a szerelmem combjának belső felén a bőrt?... Hát nem, barátom, amíg te az arcoddal, az ajkaddal nem érintetted meg egy ló orrán a bőrt, addig neked fogalmad sincs róla, hogy milyen az igazi bársonyos bőr…)

Tehát Lujza egy egészen kicsi ló volt, ami nem lett volna baj, de szegényke nagyon öreg volt. Hogy úgy mondjam, a ló élet utolsó éveit taposta.

Télen gyakran megbetegedett, olyankor talpra sem akart állni, ímmel-ámmal rágcsálta a szénát, és az elesettsége leginkább a szemein látszott.

Tavasztól őszig viszont becsületesen szolgált, minden héten végigbaktatta a négy kis falut.

Lujzának nem volt zablája, illetve volt, csak nem kellett a szájába tenni, jobban ismerte az utat, mint én a tenyeremet.

Amikor először jártuk be a körzetet, Lujza annyira megdöbbentett, hogy többször is könnyes lett tőle a szemem.

(Emlékszel? Azt írtam, ennek a pár sornak az is lehetne a címe: SPAGA!)

Képzeld csak, beérünk a legközelebbi falucskába, a második ház előtt, az út szélén áll egy öregasszony, a kezében műanyag zacskó, ki tudja, mióta várakozik türelmesen és Lujza… megáll. Azaz… megállunk…

A gyeplője felakasztva. Ostor, korbács már évtizedek óta nincs a szekéren, minek az, Lujza jobban tudja, mint én, hogy mikor kell megállni és mikor kell elindulni… Az asszonyom leszáll, köszön, felnyújtja a műanyag zacskót, van benne murok, petrezselyem, krumpli, ilyesmi. Néha gomba megszárítva, néha egy-két tojás, hagyma… ilyesmi. Jól jött az azokban a nehéz években. Az asszonyka tehát beszélget, lenyújtom neki az orvosi táskát (kötszer, pár gyógyszer, pár fiola ez-az, sztetoszkóp, vérnyomásmérő, injekciós tű…), bemennek a házba, mi türelmesen várakozunk Lujzával, miért ne, időnk van, valami háromszáz év óta a tatár sem sürget… Az asszonyka kijön, felül, Lujza pedig csendes  bólogatással elindul.

Pár házzal arrébb áll az öregasszony a kapuban, ránk köszön, Lujza megbámulja, nincs az öregasszonynál zacskó, Lujza tovább baktat. Arrébb ott kíváncsiskodik egy idősebb bácsika, Lujza megbámulja, továbbmegy. Aztán megint egy öregasszony zacskóval, benne egy üveg bivalytej, Lujza lestoppol.

Lujzának ugyanis hatalmas tapasztalata volt. Szerintem azt is tudta, amit az asszonyom akkor még nem: melyik öreg néninek mi a panasza. „Drága, nekem úgy fáj a lábam, hogy a kertbe is csak bottal tudok kimenni”, „nekem meg itt hasogat, a hátamnál, de annyira, hogy  ordítani tudnék”,  „én meg úgy szédülök, csak úgy elsötétül körülöttem a világ”.

Mondom, Lujza mindezt tudta, szerintem. Sőt énszerintem azt is tudta, hogy kinek milyen orvosság dukál… csak éppen… patával nem lehet receptet írni…

Tehát úgy késő délutánig összeszedegettünk úgy tíz-tizenöt nejlonzacskót. Télen. Nyáron kevesebbet.

Vagyis ez volt a körorvosi SPAGA. Megvolt a heti levesbe való, hús nélkül, mert az nekik sem volt, szegényeknek.

(Dehogyisnem! Domnu Fersedi egy nyúlfiút ajándékozott nekem tavasszal… De ez egy másik történet.)

(Aztán vásároltam Nagyilondán egy malackát… De ez egy külön történet…)

(És vettem negyven darab naposcsibét… De ez egy harmadik történet…)                                                

 

*

 

(PUIU)

 

Az idő darálja magát, megjött az ősz, a fekete gólyák – mert Nagylóznán mint ritkaság, fekete gólyák éltek tavasztól őszig –, ilyen  csodát én is csak itt láttam Nagylóznán, aztán megjött a tél… és szegény Lujza kikészült.

Eltelt egy hét, eltelt még egy hét és azt mondja a volt asszonyom: – Most mondd meg, mit csináljak? Ha valaki meg talál halni a körzetben, én leszek a hibás, mert nem jártam be már két hete…

– Várj csak – mondtam –, hát itt van a rendőrség lova, úgyis ritkán használják, megyek és elkérem. Ők  is örvendeni fognak, ha mozog egy kicsit…

– Olyan Isten nincs, hogy én a mögé a vadállat mögé felüljek – mondta határozottan az asszonyom.

– Pedig muszáj lesz – mondtam –, különben ezen a héten sem járjuk be a körzetet…

Hát ezen még egy kicsit elvitatkoztunk, aztán elsétáltam a lóznai rendőrőrsre.

Új épület a községközpontban, két ember számára készült, a magasabbik volt a főtörzsőrmester, az alacsonyabb, köpcösebb a törzsőrmester, mindketten közvetlenül nyugdíjazás előtt, úgyhogy egyetlen gondjuk volt, minél konfliktus-mentesebben megérni a nyugdíjat, úgyhogy az akkori marosvásárhelyi rendőrökhöz képest ezek ketten valósággal földre szállott angyalok voltak, kedvesek, előzékenyek…

Mondom a plutonér majornak, hogy jártunk Lujzával, szóval, hogy azért jöttem, hogy kölcsönkérjem Pujut…

Amire azt mondja a főtörzs: – Vigyem, amikor akarom, de nem félek Pujutól?

Mondom: – „Noi, ungurii… lovas nemzet voltunk, úgyhogy olyan ló, amitől én megijedjek, nemigen létezik…”

Amire a törzsőrmester sűrűn csóválgatta a fejét, a főtörzs pedig leült és írt két sort a gazdaság istállómesterének, hogy Pujut teljes díszben nekem ki kell adni, értsd alatta: felszerszámozva, hámmal, kantárral, gyeplővel…

A Lujzáé ugyanis nem ment volna fel rá…

És most írjuk körül Pujut.

Úgy öt éves csődör. A háta fölött nem látok át, fél fejjel magasabb, mint én vagyok. Rá nem vonatkozik az egészséges táplálkozás országos rendelete, úgyhogy annyi zabot kap, amennyi belefér. Emiatt gyönyörűen gömbölyű, csattan ki az egészségtől. A szőre fényes, sötétvörös…

Kincstári állat, nagyon gondját viselik, csutakolják, kefélik rendesen, az állatorvos kéthetente megnézi a patáit, az orrát, a szemeit… Mindezzel együtt Puju nem szereti a törzsőrmestert, ő hajtja ugyanis a rendőrség kétkerekűjét. Amikor észreveszi, hogy a törzs kezébe vette a korbácsot, Puju lecsapja a két fülét, mint a vasutas a zászlaját tolatáskor, hátramenetbe kapcsol, és mivel ilyenkor „futuzdumnyezeu” szerű szövegeket hall, és mert suhog a korbács a levegőben, Puju kipróbálja, hogy tud táncikálni a két hátsó lábán.

Biztosan láttad, kedves olvasóm, hogy néz ki Kolozsváron a ló Mátyás szobra alatt. Pujut olyanszerűnek próbáld elképzelni.

A papírossal fölballagok a kollektíva istállójáig. (Magam is kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki ebből?)

Mondom az istállómesternek, hogy milyen ügyben járok, csóválja a fejét, de az írás ugyebár írás, zapiszka, úgyhogy felkantározza Pujut, leakasztja a fonott szíjostort, mondom, hogy nekem az nem kell, látom a szemén, hogy ő már sok hülyét látott az életben, de ilyen marhát még egyet nem! Puju kap közben tőlem egy savanyúcukorkát, meglapogatom a nyakát, összedugjuk az orrunkat, hadd szokjuk egymás illatát, csöndes sugdolózás, ahogy az illik az ismerkedésnél, azzal elindulunk lefelé a dombról, ahol az istállók voltak.

Jön, lépked csendesen, mint egy kezes bárány. Éppen csak érdeklődve  szaglássza a kezem: van-e még a cukorkából?

Volt. Még néhány cukorka, simogatás, lapogatás…

Leérünk az orvosi rendelőig, a kétkerekű ott árválkodik, Puju csendesen betolat a két rúd közé, az asszony bemegy összepakolni, én közben magyarul tanítom Pujut: „ügyes kicsi ló vagy, és drága kicsi ló vagy”, amit Puju legfönnebb sértésnek vehetett volna, ha érti.

Tél eleje van, pilinkélt csendesen a hó.

Az asszony kiérkezik, én ülök a kétkerekű bőrülésén, elveszem tőle az orvosi táskát, fogom a gyeplőt, az asszony felteszi a bal lábát a vas fellépőre, megragadja az ülés vas könyöklőjét, Puju mindezt hátrafordított fejjel szemléli, aztán, amikor a „doamna doctoriță” elrúgja magát a földtől, Puju kilő. Fél kézzel elkapom a sikoltozó asszonyt, segítek felülni, miközben Puju egyből menetsebességre kapcsol, ez nála olyan ötvenes lehetett, mit neki a könnyű kétkerekű, amit Lujza olyan három óra alatt baktatott le, azt Puju huszonöt perc alatt letrappolta, mondhattam neki akármit, cibálhattam a gyeplőt ahogy akartam, Puju eltrappolt a falu első házai előtt, mint a szélvész, nézem: egy vénasszony nejlonzacskóval, aztán két öregasszony  nejlonzacskóval, kicsi fekete csókák az út szélén… Én pedig hiába ordítok: Hó, Puju! Sztáj, Puju! Az anyád mindenit, Puju!

Meg sem parittyáz, száguldunk, úszunk a levegőben, az asszony markolássza a karomat, a gyeplő a lábamnál…

És akkor Puju ügetésre vált…

Majd lépésre…

Aztán megtorpan…

Áll, mint a feszület...

A falucska közepén vagyunk. Pontosan a kocsmaajtó előtt.

Amelynek rögtön megnyílott az ajtaja, és a nyílásban ott állt a kocsmáros egy tálcával, a tálcán három vizespohárral, meg egy üveg jó szilágysági szilvapálinkával… A kocsmáros álla leesett, nem erre a látványra számított, pontosabban nem miránk számított, illetve a Puju patáinak csattogását már messziről felismerte, igyekezett is kifelé a poharakkal, meg az üveggel, de hogy az orvosnő… meg a „domnu doftor”…

Ha már így alakult, mit lehet tenni, tölt a poharakba: „doamna doctoriță, domnu doftor, vă rog să serviți!”

Puju hátrafordítja a fejét, aggályosan figyeli az okos szemeivel, hogy mit teszünk és  mit tehettünk volna, ha nem isszuk meg a pálinkát, nem indul el, még most is ott várakozna türelmesen.

Így viszont figyelt, és amikor látta, hogy a vizespoharainkat letettük a tálcára, egyből ügetni kezdett.

Mondhattam neki bármit, nem tudott magyarul. Mentségére: románul sem. Azt csinált, amit ő akart… Pontosabban: amit ő tudott… amire őt megtanították… De azt kiválóan… Ő csak azt tudta, hogy meg kell állni a kocsma előtt, a tanácsház előtt, hiszen minden falucskának volt egy elöljárója, aki ugyancsak poharakkal érkezett a szekérhez.

Na, most figyelj!

A nagylóznai orvosi körhöz négy falu tartozott.

Az orvosi kör viszont egybeesett a rendőrség körzetével.

Ami nem lett volna baj, de nekünk azt jelentette, hogy Puju négy kocsma előtt és négy tanácsház előtt stoppolt le.

Pontosabban öt kocsma előtt, mert a lóznai kocsma elé is beállt.

Gondolom, ezek után nem fogsz csodálkozni, kedves olvasóm, hogy miután Pujut visszavittem az istállójába, azt mondta otthon az akkori asszonyom: „remélem, jövő héten nem Pujuval megyünk!”

– Már ha nem akarunk teljesen alkoholistákká válni – mondtam én.

– És egyúttal éhen halni – mondta az asszony.

Ami után még eldaloltam néhány marosmenti népdalt…

Egyedül, mert az akkori asszonyomnak nem volt olyan csodálatosan szép hangja, mint nekem…

 

És végül elbúcsúzom a lovacskáimtól… Hol vannak már… Eltűntek szép csendesen a csillagösvényen.

Magukkal vitték két évi életérzésemet… A teljes felszabadultság, a teljes szabadság érzését…




.: tartalomjegyzék