Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Szakács István Péter

Az okos király

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki messze földön híres volt okosságáról. Nem csoda, mert apja, az öreg király, már zsenge korától kitűnő tanítókra és professzorokra bízta, hogy magasan képzett uralkodó válhassék belőle. Miközben a közönséges várbeli gyerekek a kivégzőhely akasztófái között önfeledten rúgták a labdát és egymás bokáját, vagy a vizeletszagú sikátorok mélyén a boszorkány elkényeztetett fekete macskáját hajkurászták, ő vaskos fóliánsok fölött kuksolt, a fegyverforgatás félelmetes fortélyaival s az udvari etikett furmányos szabályaival ismerkedett. Esténként aztán kimerülten dőlt puha vánkosára, s gyakran még álmában is a könyvek penészfoltos lapjait forgatta, vagy a tánclépéseket számolgatta magában. Nem csoda hát, hogy mire felcseperedett, mindent tudott országa földrajzáról, történelméről és irodalmáról, behunyt szemmel fújta a törvényeket, kalligráfusokat megszégyenítő módon mintázta a betűket, s nemcsak a matematika fölöttébb bonyolult tudományában volt jártas, de a kötelező, élő idegen nyelveket s a fontosabb holt nyelveket is ismerte, s oly ékesszólással beszélt, oly könnyedén táncolt, és oly hozzáértéssel vívott, hogy nem akadt párja hetedhét országban.

Az öreg király elégedetten figyelte fia fejlődését. Ő, aki véres háborúban kaparintotta meg a koronát, még a nevét sem tudta leírni, s ahányszor valamely hivatalos papírt kellett felséges kézjegyével ellátnia, kénytelen volt – a jegyzők kaján tekintetétől kísérve – tintába mártott bütykös hüvelykujját használnia, arról nem is beszélve, hogy egy-egy uralkodó kollegája cirkalmas aláírása láttán napokig gyötörte a sárga irigység. Hogyne lett volna hát büszke gyermeke kitűnő előmenetelére! – amit a tanító és professzor urak sem győztek hangoztatni –  a béremelés reményétől is hajtva. Te leszel a földkerekség legokosabb uralkodója, tanulj csak szorgalmasan, fiam, mondogatta, valahányszor a gyermek le akart menni a dohos könyvtárból a többi gyerekkel kergetni a labdát, vagy legalább a boszorkány fekete macskáját jól megijeszteni. A fiú pedig, amint az a mesékben teljességgel természetes, ellenvetés nélkül hallgatott atyja szavára, s kitartóan tanult tovább. Lankadatlan szorgalmának köszönhetően valamennyi záróvizsgája jelesen sikerült. Az öreg király fényes ünnepséget rendezett a tiszteletére, s még azon a télen abban a reményben távozott a túlvilágra, hogy országa jó kezekbe kerül.   

Egy esztendővel később az emberemlékezet óta tartó határviták berekesztése végett az ifjú uralkodó feleségül vette a szomszédos ország királyának lányát. A fiatalasszony távolról sem volt olyan szép, mint a király diákkori kötelező olvasmányainak tündérei, ám kedves volt és figyelmes, és magasan képzett fodrász- és kozmetikusnők álltak a rendelkezésére.

Az ifjú király a tudás fontosságát hirdetve kormányozta országát. Először is kötelezővé tette a tizenkét évig tartó általános iskolai oktatást, majd több tucat egyetemet alapított, melyek tárt kapukkal várták a tanulmányaikat folytatni akaró fiatalokat. Az általános jólét ideje ezzel ugyan még nem érkezett el, de a tanítók és a tanárok kétszeresre emelt fizetésükkel már megengedhették maguknak azt az addig elképzelhetetlen fényűzést, hogy évente új lábbelit vásároljanak. Arról nem is beszélve, hogy néhány esztendő múlva a legnyomorultabb koldus is a klasszikus retorika szabályai szerint kéregetett, s a hajléktalanok az árok partján vagy a hidak alatt oly magas szinten vitatkozgattak az emberi lét alapvető kérdéseiről, hogy az arra vetődő külhoni utazók joggal hihették: holmi szabadtéri filozófiai konferenciára tévedtek. 

A király nemcsak az országlásban szorgoskodott lankadatlanul, hanem a hitvesi ágyban is. Legalábbis az első esztendőkben. Acélos tettrekészségének meg is lett az eredménye: három fiúgyermeket szült neki a királyné. Telt-múlt az idő, a gyerekek művelt, tisztességtudó ifjakká serdültek, s a király azon kapta magát, hogy egyre többet töpreng, hármuk közül ki kövesse őt a trónon, mert még az uralkodása elején –  az egyenlőségre hivatkozva – megszüntette az elsőszülötteknek járó kiváltságokat, s mindhárman egyformán közel álltak a szívéhez. Versenyvizsgázni fognak, s azé lesz a korona, aki a legjobban teljesít, határozott végül, s már csak a részletkérdések kidolgozása maradt hátra.   

Éppen a vizsgabizottság összeállításán törte a fejét, amikor a titkára jelentette, hogy a vár újdonsült boszorkánya négyszemközt szeretne beszélni vele. A király először hallani sem akart róla. Mélységesen megvetette ezeket a szutykos, fekete rongyokba burkolózott, vénséges némbereket, akik legfennebb csak arra jók, hogy a szülők ráijeszthessenek velük szófogadatlan csemetéikre, s csak azért nem vonatta be működési engedélyüket, hogy alattvalói láthassák, milyen megalázó tudatlanságban éltek egykoron az emberek.   

–  Fogadni mernék, hogy még olvasni sem tud ez a műveletlen nőszemély – nevetett bosszúsan buzgón helyeslő udvaroncának. – Ugyan miről értekezhetnénk mi ketten?!   

–  Azt mondta, hogy életbevágóan fontos dologról kíván Felségeddel beszélni – hajolt meg a régi udvari etikett szigorú szabályaihoz szokott királyi alkalmazott oly mélyen, hogy hosszú, hegyes orra a padlóhoz koppant.

– Hát jó – egyezett bele némi gondolkodás után a király. – Vezesd elém! Kap három percet, hogy ésszerűen érvelve kifejtse a mondandóját. És semmi érthetetlen varázsige, semmi látványos hókuszpókusz! Nem vagyok vevő a misztikus marhaságokra.

A boszorkány a hivatásával kapcsolatos egyetlen előítéletnek sem felelt meg. Szőke volt, fiatal, ápolt és kívánatos. Sötét göncök helyett a legújabb divat szerint öltözködött, s olyan csábító illatfelhő áradt a bőréből, amitől még a legfegyelmezettebb szent is menten begerjedt volna.

Chat Noir – mosolygott a királyra. – Fekete macska. A legigézőbb parfüm.

– Fölösleges volt lefordítanod – vágott közbe a király, s a hangja megremegett. – Franciából felsőfokú nyelvvizsgám van.

 – Látod, felséges uram, ez a te nagy problémád – lépett közelebb a boszorkány csípőjét csábosan riszálva. – Azt hiszed, mindent tudsz a világról, az emberekről…

 – Tucatnyi tudomány doktora vagyok…

 – A címek még semmit sem jelentenek! A legkevésbé azt, hogy lenézz minket, másként gondolkodókat – toppantott parányi topánkájával, s a dacos mozdulattól keblei kívánatosan megrezdültek a leheletfinom fátyol alatt.

– Valamennyit a tudásomnak köszönhetem. Keményen megdolgoztam értük… – krákogta a király, s egyre kényelmetlenebbül érezte magát szűk nadrágjában.

– Méghogy keményen… – kacagott évődve a boszorkány, fogainak fénylő gyöngysorát kivillantva. –  Amiről te beszélsz, az nem igazi tudás, csupán műveltség. Nézd a fecskét, több ezer mérföldről visszatalál parányi fészkére tavasszal, te azonban iránytű és térképek segítségével is csak csetlesz-botlasz a nagyvilágban.

–  Azért jöttél, hogy a fejemre olvasd a hiányosságaimat?! Én tudom a legjobban, mi mindent kellene még megismernem…

– Igazán? – hajolt közelebb incselkedve a boszorkány. – Már megbocsáss, Felség, de az a sok ezer oldal, amit elolvastattak, leírattak, bemagoltattak veled, csak arra volt jó, hogy elfedje előled a lényeget. Azért jöttem, hogy megajándékozzalak valamivel, ami többet ér az egész könyvtáradnál… 

– Ugyan mit adhatnál te nekem? – hebegte a király a boszorkány osztályon felüli alakjára sandítva.

– Mit szólnál például ahhoz, ha beleláthatnál az emberek gondolataiba? – fogta két tenyerébe a király felhevült arcát a boszorkány. – Ha oly könnyedén olvashatnál bennük, mint a könyveidben? Lehet, hogy a fene nagy műveltséged helyett mást tartanál fontosabbnak…

– Figyelmeztetlek, hogy a tisztátalan praktikákat szigorúan bünteti a törvény – fejtette le magáról csalódottan a boszorkány hosszú, kecses ujjait a király. 

A boszorkány ekkor a ruhája lélegzetelállító kivágásából egy szemüveget húzott elő, s a király kezébe nyomta.

– Tessék, itt ez a bűvös szemüveg, melyhez hasonló csak a mesékben van. Elég, ha rajta keresztül ránézel az emberekre, s máris látni fogod mindazt, amit hízelgéssel, hazug szavakkal, vagy hallgatással el akarnak titkolni előled. Viseld csak nyugodtan! Kettőnkön kívül senki más nem tud róla. Alattvalóid azt fogják hinni, hogy a sok olvasástól gyengült meg a látásod – magyarázta mosolyogva, s mielőtt a király megszólalhatott volna, kecsesen meghajolt, és kisurrant a teremből.       

A király tanácstalanul forgatta ujjai között a szemüveget, majd gyanakodva az orrára illesztette. Semmi különlegeset nem észlelt azonban. Mintha közönséges ablaküvegen nézett volna keresztül: a tárgyak se élesebbek, se homályosabbak nem lettek körülötte. Jól átvert ez a kisminkelt, bűbájos perszóna, szisszent föl, de annyi szent, nem ússza meg szárazon, fogadkozott bosszúsan, és csengetett a titkárának.

– Nahát, mióta visel Felséged okulárét!?! – lépett be lelkendezve az öregember. – Bár, ami igaz, az igaz, kitűnően talál Felséged tudós ábrázatához – pislogott ájtatosan. Már csak ez a szemüveg hiányzott arról a bumfordi pofádról, látta meg hirtelen a király a titkár szemében bujkáló gondolatot.

– Most tettem föl először – válaszolta meghökkenve. – Szerinted, mit szólnak hozzá az udvarban?

– Mindenki el lesz ragadtatva, Felség, imádni fogják! – áradozott a titkár. Ugyan mit szólnának, te beképzelt selyemmajom?! Röhögni fognak rajtad a hátad mögött, mint mindig. Te pedig szépen elhiszed majd, amit szemtől szemben mondanak neked, olvasta elhűlve a hangosan kiejtett szavak mögött rejtőző mondatokat a király, és haragját nehezen palástolva elhatározta, hogy még aznap próbára teszi környezetét.

Először a minisztereivel találkozott. A rendkívüli tanácskozáson valamennyiük gondolataiból azt olvasta ki, hogy vezetésre alkalmatlan, tutyimutyi uralkodó, akit csak azért nem tettek el láb alól eddig, mert hízelgéssel, hazugsággal annyiszor verhették át, ahányszor csak akarták. Az irigység s a rosszindulat az oka ennek, gondolta szomorúan. Minden királyi udvarban találni ilyen kétszínű, hálátlan alakokat.

Estére kedvetlenül és kimerülten lépett hálószobájába, s ledőlt az ágyra.

– S a házastársi kötelesség?! – fordult feléje követelőzően a hitvese. – Azzal, hogy állunk, kedves uram?

A király keserveset sóhajtott, s a boszorkány csábosan ringó bájait maga elé képzelve nekigyürkőzött a fárasztó feladatnak.

–  Ah, de jól csinálod, kedves uram! Ah, de jól csinálod! – nyögdécselte a királyné édesdeden.

– Te fékezhetetlen faltörő kos, te kapudöngető hatalmas buzogány, te diadalmasan döfködő damaszkuszi dárda, csináljad, csak csináljad! Nálad, drágalátos férjuram, csak az érsek úr vaníliapudingja puhább. Bezzeg a testőrkapitány, ő aztán érti a dolgát! Akárcsak a katonái. Belevaló legény valamennyi! Ideje lenne szolgálataiért az egész századot kitüntetni, jelent meg a király buzgólkodástól kiguvadt szeme előtt neje valódi véleménye a felséges személye és a testőrkapitány férfiassága közti különbségről, minek következtében az asszony kéjesen hangoztatott elismerésével mit sem törődve azon nyomban megszakította házastársi kötelességének folyósítását, és csalódott szívvel rohant ki a hálószobából.

Amint ott bolyongott feldúltan a vár kihalt folyosóin, egyszerre csak a fiai lakosztálya előtt találta magát. Ezek az én szorgalmas, jól nevelt gyermekeim biztosan még most is tanulnak, érzékenyült el a kiszűrődő fény láttán, és benyitott az ajtón.

A három fiú valóban ott üldögélt a könyvektől roskadozó asztal körül.

– Édes fiaim, látom, még most is tanultok… El sem hiszitek, mennyire örvendek a látásotoknak – áradozott könnyeit törölgetve a király.

– Mi is édesapánk a tiednek – felelték kórusban a fiai, és felugráltak az asztal mellől.

– Gyertek elém szép sorjában, hadd nézzek a szemetekbe! Mondjátok el, mit gondoltok rólam…

– Te vagy a legpéldamutatóbb apa a világon! – kiáltotta lelkesen a legnagyobbik fiú. Mi van, öreg?! Baromira csillog a szemed. Már megint jól beszívtál! A frászt örvendünk a látogatásodnak! Alig tudtuk elrejteni a kártyát.

– S te mit gondolsz? – kérdezte a középsőtől. – Jól tettem, hogy így neveltelek?

– Hogy az én apám a legbölcsebb ember a világon, s tudja, mi válik a hasznunkra – válaszolta kedvesen mosolyogva a fiú. Már meg se haragudjál, hogy lehet valaki olyan béna, hogy olyasmivel tömködte tele a fejünket, aminek semmi hasznát nem fogjuk venni az életben?!

– S neked, legkisebbik gyermekem, mi a véleményed? Mondd csak ki bátran az igazat! Ne félj, a hajad szála sem fog meggörbülni miatta – biztatta harmadik fiát a király.

– Helyesen cselekedtél, apa, amikor úgy döntöttél, hogy a tudásunk alapján választod ki az utódodat! – emelte csillogó szemét a királyra a legkisebbik fiú. Baromság! Még hogy versenyvizsga alapján döntsék el, hogy ki legyen a trónörökös! Naná, hogy én leszek az! A legkisebbik királyfi! Mindig a legkisebbik fiú győz. Nem?! Hát az én nagyokos apám még ezt sem tudja?! Én majd teszek róla, hogy egyik bátyám se kapja meg a koronát!

– Szóval ezeket gondoljátok rólam? – kérdezte a király teljesen feleslegesen, és kisietett a lakosztályból.

Másnap az első dolga az volt, hogy fölkeresse a boszorkányt. Álruhát öltött magára, és kiosont a palotából. Sokáig bolyongott a félhomályos, vizeletszagú sikátorokban, míg végre rátalált a földszintes házikóra. A kopogtatásra szutykos, fekete göncökbe burkolózott, rémséges vénség nyitott ajtót, görbe lábához kopott szőrű, fekete macska dörgölőzött nyávogva.

– A boszorkányhoz jöttem – hőkölt hátra a király a banyából áradó bűztől.

– Én vagyok az – válaszolta nagy, fekete fogát rávicsorítva a vénasszony.

– Valami félreértés történhetett – hebegte a király. – Én egy szép, szőke, fiatal lányt keresek, már megbocsáss...

– Látom, Felség, a szemüveg kitűnően bevált – vihogott sivító fűrészhangon a vénség.

– Miről beszélsz? – dadogta a király.

– Hát még mindig nem érted?! – kapta le a király orráról a szemüveget a banya. – Amit azelőtt láttál, az mind illúzió és hazugság volt csupán. Én ajándékoztalak meg az igazlátás páratlan lehetőségével, az igazi tudással! Én!!! – toppantott dacosan a hamvas bőrű, szőke szépség, és keblei megrezdültek az áttetsző fátyol alatt.

A király levegő után kapkodva, káprázó szemmel nézte az előtte hajladozó lányt.

Chat Noir – nyögte ki végül. – A világ legigézőbb illatszere.

– Nekem mondod, a boszorkánynak?! – nevetett vakító fogai gyöngysorát rávillantva a lány.

– Tartsd meg a szemüveged! – lépett hátrébb a király. – Nincs szükségem az efféle tudásra! Megmérgezte az egész életem. Akkor már inkább maradok a könyveimnél... – hagyta faképnél a boszorkányt.

A király hosszú időn át töprengett azon, hogy mit tegyen kétszínű környezetével. A legszívesebben börtönbe vetett vagy száműzött volna mindenkit, aki galád módon becsapta, s legsötétebb óráiban még a kivégzésük gondolatával is eljátszadozott. Végül a józan ész kerekedett felül benne. Nem börtönözhetek be, vagy kergethetek világgá mindenkit, aki mást mond, mint amit gondol, hiszen akkor magammal is végeznem kellene… Így aztán úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre, ám azért igyekezett jobban odafigyelni a minisztereire, több időt szentelt a feleségére, visszaállította az elsőszülöttek előjogait, s nyugdíjaztatta egyre zsémbesebbé váló, öreg titkárát.

A bajt azonban így sem kerülhette el. Egyik reggel arra ébredt, hogy katonák fogják körül az ágyát.

– Legkisebbik fiad átvette tőled a királyi hatalmat – szegezte neki a kardját a testőrök kapitánya.

– Te is jól tudod, hogy ez törvénytelen – próbálta jobb belátásra bírni a király. – A trón a legnagyobbik fiamat illeti meg…

– Fütyülök a béna törvényeidre, öreg – lépett elő a szoba sarkából a legkisebb királyfi. – Méghogy az a kétbalkezes, idióta bátyám uralkodjék! Neked azonban megbocsátom a hülyeségeidet. Attól a sok szemét könyvtől lettél ilyen. S teszek arról is, hogy több marhaságot ne olvashass – nevette el magát, mint akinek valami jó tréfa jutott az eszébe, s megparancsolta a kapitánynak, hogy szúrja ki az apja mindkét szemét, majd a biztonság kedvéért börtönbe vettette a megvakított embert.

Az újdonsült király bátyjai azonban nem hagyták annyiba a dolgot. Véres háború robbant ki hármuk között a trónért. Az apjuk azonban erről mit sem tudott. Ő csak a csatakiáltásokat, a kardok csattogását, a lábdobogást hallotta. A nagy zűrzavarban sikerült valahogyan kijutnia a várból. Különben sem érdekelt már senkit abban a nagy felfordulásban egy rongyos, szakállas, világtalan szerencsétlen. Amint ott kúszott a mezőn, a magasra nőtt fűben, fájdalmas nyüszítés ütötte meg a fülét. Hosszas keresgélés után rátalált a hang gazdájára. Egy sebesült kutya volt az. A király a karjába vette, és magával cipelte. Szerencsésen eljutott a közeli erdő széléig. Itt végigtapogatta, szaglászta az útjába eső virágokat, bokrokat, cserjéket, mígnem rátalált a tanulmányaiból ismert, megfelelő gyógynövényekre, melyeket aztán az állat vérző sebeire tett. Több napot töltött itt, távol a csatazajtól, egy forrás mellett, a fák védelmében, mígnem az állat sebei be nem gyógyultak. Aztán a kutya vezetésével tovább indult…

…Sok idő telt el azóta. Az ország trónján egymást követik a hatalomért véres harcot vívó uralkodók. Már lassan a krónikások sem tudják, ki a soron levő király. Sok minden meg is változott közben. Egyre több például a kívánatos kinézetű boszorkány, s a vásárokban nagy a keletje a különféle bűvös kotyvalékoknak. A kőasztalok előtti nagy tolongásban csak kevesen veszik észre a sarokban meghúzódó, barázdált arcú, világtalan vénembert, kinek a lábánál egy megkopott bundájú, korcs kutya hever s egy penészfoltos könyv.

Ha arra vetődnél, szánj rá egy kis időt! Simogasd meg a kutyáját (ne félj, nem fog megharapni!), majd telepedj le melléje (ne aggódj, nincs semmiféle fertőző betegsége!), aztán vedd föl a könyvet (azt hiszem, meséskönyv), válassz ki egy mesét, s olvasd el neki!

Nem olyan nagy ügy, ugye megteszed?




.: tartalomjegyzék