Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Becsy András

Előhang

Hazafelé félúton voltam épp,

egy olyan bankettről szöktem, ahol a

vadas gőzöl, pezsgő durran arrébb,

 

s a slágert egy zsibbadt dizőz dalolja.

Utcákon át, kirakatok előtt

kigombolt inggel mentem bandukolva,

 

és egyszer csak mögöttem egy velőt-

rázó robajjal egy űrjárműféle

landolt, és mint mi könnyű levegőt,

 

szívott be engem úgy a bendőjébe,

és milliárdnyi szűz tejúton át

vitt a világűr szélső szegletére.

 

Kísérletek százának a poklát

éltem meg, ám az egyik kormos éjjel

meglógtam, míg házam tisztították.

 

Futottam csak, nyomomban a veszéllyel,

két nappalon át és három estén,

felettem csillagok robbantak széjjel.

 

Járdákba égett árnyékok mentén

menekültem, mellettem forrt a katlan,

atomcsapás füstjében mentem én,

 

se vírus, sejt, baktérium – lakatlan

vidéknek vad földjére tévedtem,

megolvadt műanyag alvadt alattam,

 

bolyongtunk egyre, én s a véletlen,

és egy divatjamúlt kis dallamocskát

dúdoltam, hogy legyőzzem félelmem.

 

De rám uszították a bázis korcsát,

bömbölve üldözött egy Oroszlán,

hogy véremmel mossa fogának mocskát.

 

Mi nem fajtája volt, millió-szám

fojtotta le a vérbeli mészáros,

mely mozgott még, ráégett a sorszám,

 

 

 

és egy barakkokból épített város

várt rá az állatkirályi portán,

hová vitt volna engem is az átkos,

 

ám ekkor egy kis szürke hegy ormán

szűkszájú barlang lett a menedékem,

ahol Nőstényfarkas vicsorgott rám,

 

s ezernyi embercsontból tákolt széken

trónolt, s vonyított: hogy ha szolgálom,

talán a holnapokat is megérem.

 

Csomókban hullt szőre, s mint lepráson,

látszott, a híjakat zöldes genny marja,

s hogy rejtse rútságát, más ne lásson

 

ilyet, foltjait arannyal takarta,

de a nemesfémnek nehéz súlya

a sebek-széli szőrt is kiszaggatta,

 

hogy szép maradjon, újra meg újra

aranyra éhezett: megint a régi

fényben csillogjon a ritkás bunda.

 

Kutászként kellett volna láncon élni,

de ekkor egy Párduc, mely ott lapult,

a farkasomra támadt, kezdte tépni,

 

aztán hátára vett, s egy alagút

sötét mélyén futott velem csak egyre,

míg felszínre nem ért egy száraz kút

 

lajtorjáján, és ott terhét letette.

„Jöjj vissza a támaszpontra velem,

a vágy vizéből kapsz – súgta fülembe –

 

gyengéden lányok mossák meztelen

naponta majd megfáradt testedet le,

s idő sem fog kifogni neveden,

 

tollat s fehér papírt foghatsz kezedbe,

s merenghetsz majd Bolygó történetén!”

– Hát így kerültem régi ketrecembe.

 

S amit kértek, most megkísérlem én:

megírom, az ember milyen is lenne

„az emberélet útjának felén...




.: tartalomjegyzék