Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Vécsei Rita Andrea

Rövidprózák

TÜKÖRREFLEX

 

Keresem a kardigánt, fázom, áprilisi délelőtt, senki nincs itthon. A tükör előtt megyek el, nem nézek bele, oldalról látom, hogy elmegyek előtte. Megvan a kardigán, gyapjú, merev, mert összefilcesedett, utálom, de jó lesz, a lépcsőre ülni jó. Túl sokat voltam bent, túl hosszú ideig csak szoba, az ázott földszag, most ez kell. A járdát nézem, papucsban vagyok, meztelen lábujjakkal. A betonnégyzetek között néhány fűszál, felpúposodott törmelék, kéne egy bot megpiszkálni, jöjjenek elő a hangyák, rohangáljanak, idegesek, ha megzavarod őket.

Beteg vagyok, vesegyulladás, nem szabad felkelni, már egy hete fekszem, ha felkelek, nem gyógyulok meg soha, kiveszik a vesémet, járhatok dialízisre. Félek a fél vesétől, ezért fekszem, ágyban eszem, mindent ágyban csinálok. Szerintem mára meggyógyultam, nem fáj, nem csíp a pisi, ülök a lépcsőn, kőlépcső, április. Elrontottam, fázik a fenekem, a lábam hideg, a kezem is, az mindig hideg, vissza fogok esni. Öt percből nem lehet baj, nem volt több, mint öt perc. Megint az ágy, körbecsavarom magam paplannal, számba veszek egy narancsgerezdet. Roppan a bőre, reggel tette az ágyam mellé anyám, öklendezek a száradt bőrtől. Bőrkeményedés, nagypapa sarka. Sajnálom anyut, hogy pucolta azt a sok narancsot.

Rántott szeletet csinál, harmadszor a héten, direkt nekem. Rántott húscsíkok hidegen, kenyérrel. Egyenként szedegetem le minden csíkról a bundát, kupacba gyűjtöm, a húst eszem meg először, túl kell lenni rajta. A javát a végére hagyom, jól becitromozom, a kenyérmorzsa dagadtra ázik, az a legjava. Ennyi erővel faforgácslapot is bepanírozhatnék neked, ha csak a panírért eszed, mondja anyám, mindig mérges a hús miatt.

A csirkének a mellét kaptam, csakis a mellét, nincs rajta mócsing, semmi, színhús. Tettem ide-oda a számban, nem volt nyálam, alig akart fogyni, még mindig ugyanannyi, félretoltam hátra. Újabb falat és újabb a többi mellé, ha üres a tányér, jöhet az édesség, azzal együtt már gyorsabbankopik. Alvás előtt pisi, kézmosás, ez volt a szabály, sok a szabály otthon, ez jó szabály volt, a vécébe köptem a maradékot, azóta nem nagyon kell a hús.

A derekamnál gyűrődik a lepedő, szúrja a lábamat a buklékárpit. Sárga-fehér ágy, piros kárpit, minden sárga-fehér meg piros a szobámban. Próbálom a sarkammal lejjebb húzni a lepedőt, hogy a kezemet ne kelljen használni, huzigálom lábbal lustaságból, meg kísérlet is, hogy sikerül-e. Még jobban dörzsöl, a paplant tömködöm magam alá, elgémberedek, feküdni, olvasni, itt semmit se tudok kényelmesen tovább, felkelek, zokni, kardigán.

Üres a lakás, átmegyek a nappaliba, csúsztatom a gyapjú zoknit a parketten, mintha korcsolyáznék, parkett-korcsolya, nem árt neki, sőt direkt jó. Mint a vikszolás. Anyám mesélte, régen mindig ő csinálta, neki kellett. A talpára kötöttek egy kefealjú deszkát, és csak csúszkált rajta egész délelőtt, már ötévesen. Az elején kötéltáncos volt, aztán sima balerina, egyre zsibbadt a lába, a vége felé lehajtott fejjel táncolt. Nem hiszem, hogy igazán rossz volt, én szívesen vikszolnék. Megdicsérték érte, nagyon ügyes, csinálja csak tovább, a szalont, az ebédlőt, mindent, és csúszkált tovább, hogy dicsérjék.

Letörölhetném a port, de anyám letörölte reggel, minden reggel letörli, anélkül nem indul el, nem tud elindulni. Átmegyek a hálószobán, a nagyágy szélére ülök, rugózom rajta, rugózás, pattogás, nem szabad az ágyon ugrálni, ugrálok, pattogok. Érzem a vesémet, löttyen le, fel, érzem, hogy fáj. Egy hétig feküdtem pedig, már megint, még mindigfáj, az orvos a tenyere élével ütögette, ugyanígy fájt. Sírok, itthon kell maradni még egy hetet, vagy kórház. A fürdőszobába megyek, leveszem a szemüvegem, és arcot mosok, ne lássák, hogy bőgtem, amikor hazajönnek.

Felnézek, nézem magam a tükörben, nincsrajtam szemüveg, közelebb hajolok, messziről homályos minden. A szememet nézem, a saját szemem, szemüveg nélkül más szem, nem nagyon ismerem. Barna foltok vannak a kékben, néhány hajszálér az arccsontom felett, mint anyámnak, csak neki sok van, egész rendszer. Nekem csak egy, rövid, nem egyenes, mint egy szabályos ér, hanem épp kanyarodik, görbe. Girbe. Gurba. Kimondom többször, nincs értelme. Már a görbének sincs értelme, hangosan mondom, hogy görbe. Nézem magam, hiába nézem, nem ismerem. Mintha nem én lennék, mintha ez más lenne, nem ismerem azt a gyereket a tükörben. Egyedül vagyok, félek, félek magamtól főleg.

 

Ki akarom próbálni, hogy meg tudom-e csinálni, a félelmet lehet-e direkt, mint a filmekben, filmszerű jelenet. Hétvégére jöttem haza a lakásból,ott élek, de nem az otthonom, nem lesz soha. Nincs olyan szaga, hiába okkersárgák a falak, hiába illik minden mindenhez, puha kanapé, cserepes növények, hiába hurcoltam oda régi dolgokat. Vasárnap este megyek vissza, valamit viszek magammal, addig tart ki, amíg elalszom, másnap reggel be kell írnom a naptárba, mikor jövök legközelebb.

Esik a hó, anyám feljebb veszi a fűtést mindig, amikor itt vagyok, túl meleg van, ülök a fotelban. Előttem üvegfal, muszlinfüggöny, hóesés, február van, de mintha december vége felé lennénk. Ülök, újságot lapozok, nem kell csinálnom semmit, ezért tűnik karácsonynak. Csak a képeket nézem, gyógyszerek, ultrahangképek, mikroszkópjelenet, oda se figyelek. A konyhaajtó nyitva van, dől ki a meleg és az illat, kacsazsír. Sül ki a bőr alól, sistereg, az alma puhulni kezd, tényleg karácsony.

Anyám elfelejtette a káposztát, pont a káposztát, anélkül nem lehet, milyet szeretnék, fehéret vagy lilát. Persze, hogy lilát, de hagyja, kimegyek érte én a piacra. Maradjak csak, olvassak, locsoljam meg néha a kacsát a szaftjával.

Egyedül vagyok, szívesen kipróbálnám ezt a félelem-dolgot, ezt csak egyedül lehet, fel kéne állni. Kényelmes vagyok, nincs kedvem felállni, felállok. Rózsaszín fürdőszobacsempe, fakó, tearózsaszín, a mosdó és a kád is az.Anno csak fehéret lehetett kapni, anyám Svájcból rendelte meg a színeset plusz a mozaikpadlót. Harminc éves mozaik, rózsaszín, fehér, szürke kockák és téglalapok, a rózsaszín ugyanolyan árnyalat, mint a csempe, hibátlan.

Meglátok a szürke kövön egy szürkecseppet, nem is szürke, csillogó ezüst, megmozdul az ezüst csepp, iszkolni kezd. Egy ezüst valami fut a mosdókagylón át a lefolyóba. Várok, nem bújik elő, eltűnt. Nem mondom anyámnak, mit láttam, nem hinné el, miniatűr kobold, surranó herceg a fürdőszobában. Csatornabogár, mondta később a férjem anyja. Utálkozott, papucstalppal csapta le, sokkal nagyobbat csapott, mint kellett volna, az egész bogár akkora, mint egy körömfélhold. Papucstalpra ragadt ezüst kis mesebeli lény.

Meglátom magam a tükörben, ki akartam próbálni, de most már nem, félek a bogár miatt. Mégis nézek, nézek előre, nézem magam, nem veszem le a szemüvegem. Kicsi a szemem a tükörben, megtöri a lencse az arcomat, kettétöri, csak az üveg mögötti részen kicsi. Összerakós játék. Öltöztetős baba. Véletlenül a kislányhoz nőt illesztettek, vagy fordítva, ügyetlen gyerek.

Nézem magam, szembenézek, nem pislogok, farkasszem, keresztanyámmal néztünk régen, jól ment neki. Szívta a Románcot, az ő szemét nem csípte a füst, majdnem mindig nyert. Akartam nyerni, folyt a könnyem, nem pislogtam. Végre sikerült, nem akartam tovább játszani. Kiöltötte a nyelvét, én is, és összeérintettük a hegyét. Nyelvezzünk, kértem máskor is, de anyám azt mondta, ha még egyszer meglátja. Ez undorító.

Várom, hogy kívülről lássam magam. Nem hallok, zúg a fejem, tompa, nézem magam, rátenyerelek a mosdó szélére, egyedül vagyok. Látok egy arcot, szemet, egyre kevésbé ismerem, nem ismerem. Idegen, semmi ismerős nincs benne, nem mozdítom a szemem, kezdek félni, ismerős félelemmel. Kívánok félni, tudom, hogy elmúlik, amikor pislogok. Kitartom a nézést, jobban megy, mint régen, nézek, jó, hogy nem ismerem azt a nőt a tükörben. Egy kép vagyok, egy nézés, külön-külön.

 

LEKVÁR

 

Hiába kérleli a feleségét, nem ad neki, Pirkó kemény asszony. A háborúban hadnagyként szolgált, félcentisre volt vágva a haja, dús, fekete haja volt Pirkónak. Három fodrászt járt végig, egy sem volt hajlandó levágni olyan rövidre, ahogy kérte. Egymás után ment vissza mind a háromhoz, az első levágta vállig, a második fiúsra, a harmadiknak azt hazudta, rákos, és nem akarja, hogy nap mint nap lássa a vállára hullott szálakat. Ez nem is fogadott el pénzt, sőt sajnálkozott, miért nem szólt a múltkor, az egészet levágta volna egyszerre. Így csak elpocsékolta azt a temérdek hajat, mikor kiváló parókát lehetett volna belőle csináltatni. Nem kell paróka.

Meg se hallja a férje kérését, úgy csinál, mintha nem hallaná, mintha még mindig a robbanás volna a fülében. Időnként elnéz messzire, szürke szemmel nagyon messzire, nem lehet tudni, hova. Máskor meg csapkod, kering, kaszabol, ha az útjába kerül valaki, azon is keresztülmegy, mert nem lát maga körül senkit. A könyvespolcon a porcelánokra, nippekre vigyáz, soha nem sodor le egyet sem. Pirkó kemény asszony, tudja, mit miért csinál. A kaszabolást azért, hogy legyen kibúvója.

Lassan jött rá, hogy fel tudja használni a háborút, a robbanást. Üvöltenek a fülemben, velőtrázó üvöltés, mondja, sokszor mondja ezt, mert a velőtrázó, az iszonyatos, annál nincs szörnyűségesebb. Várja a hatást. Az pedig mindig ugyanaz, rémület, megborzongás, libabőrös a karja, mutatja, és kéri Pirkót, hogy folytassa csak nyugodtan, ha ez segít. Ha ettől jobban érzi magát. Mert ki kell ezeket a dolgokat beszélni. És les, figyel, issza magába a véres részleteket, a fröccsenést, jön újra és újra, eszi hallgatás közben a hecsedlilekvárt. Vajas kenyérre keni nekik Pirkó, de egy elvetemült barátnője, veterán az is, kiskanalat kér, ugyan engedje meg, hogy azzal egye. Kenyér nélkül, minden nélkül. Egyre fogya lekvár.

Pirkó elkényelmesedett az utóbbi néhány évben. A combján az izmot körülnőtte a háj, dereka nincsen, remeg a hús a karján, csak az arca maradt szögletes. A férjének így is tetszik, egyikük sincs még ötvenéves. Nyugdíjból élnek mind a ketten. A háború erre is jó volt, megteremtette nekik a biztonságot. A férfi csípőficamos. Amikor megszületett, alig hitték el az orvosok, merthogy fiú, a csípőficam inkább lányokat szokta érinteni. Most őt érintette, egy fiút, kapott kengyelt, kínozták sokat gyerekkorában. Ő is veterán, megvolt a maga háborúja, ma is álmodik vele. A bogyókat álmában látta meg.

A felesége azóta csak Hecsedlinek hívja. Néha uramozza, olyankor nem tetszik neki valami. A férfi, egyébként János, az álom után úgy érezte, hogy a vadrózsabokor bogyói többet jelentenek, nem egyszerűen álmodott, hanem megtalált valamit. Az utat, amin járhat, ahol nem érdekes a bicegés. Október vége volt, erős reggeli fagyok. Később sokat merengett, mi lett volna, ha nyáron történik vele, vajon kitart-e a lendület a bogyók megjelenéséig, azon túl, míg rendesen megérnek, azon is túl az első fagyig, ami puhára csípi őket. Valószínűleg igen, a nagy álmok úgyis megtalálnak, és nem engednek el.

Pirkó örült, hogy a férje is meglelte a maga kapaszkodóját, bár félt, a csipkebogyóbokor ágai gyöngék lesznek megtartani úgy, mint ahogy őt tartja a háború. János járja az erdőt, cserjéseket, busszal utazik, van pár valóságos kincsesbánya, fonott vessző-hátikájába szépen gyűlik a csipkebogyó. Pirkó lekvárt főz belőle. Először sűrítményt készít, szitán fogja fel az apró, szúrós szöszöket, utána még cukorral főzi egy darabig, a lényeg, hogy jó vastag legyen. Télre három teljes kamrapolc van tele üveggel, maguknak ennyit hagynak, a többit elajándékozzák. Ez az ő ajándékuk, lekvár karácsonyra.

Nem csak a zamata, a színe is különleges, az az élő, vérpiros szín. Pirkó a lekvár titkát nem osztja meg senkivel, rossz nyelvek szerint a helyiektől leste el a háborúban. Mások szerint magával hurcolja a vért, mások vérét, az festi pirosra. Pirkó eleinte lelkesedett, adják el a fölösleget a piacon, vagy a hátsó szobában, ahonnan elment a lányuk Svájcba, és nem jött vissza soha többet, nem tudnak róla semmit azóta, szóval abban a szobában nyithatnának egy kicsike hecsedliboltot. Lenne ott lekvár, aszalt, kandírozott gyümölcs, asztali dísz, hűtőmágnes, mind csipkebogyóból, de János azt mondta a feleségének, hogy ne mocskolja be az álmát pénzzel. Nem akar üzletet, nem akar bóvlit, nem akarja kényszerből járni az erdőt. Legyen elég a nyugdíj.

Szombat délelőtt volt, nyálkás január, amikor nincs színe semminek. Pirkó a konyhát takarítja, súrolja a vízkövet a lábasokról, közben meg-megrázza a kuktát, pörköltet csinál, volt egy darab őzcomb, János keresztapjától kapták. Már majdnem puha a hús. Az erős vadszag elér a szobáig, kicsalja Jánost, éppen keresztrejtvényt fejt. Nem tudja, milyen Svanholm a svéd operaénekes, pedig típuskérdés, lecsapja az újságot az asztalra, ebben a mocsok szürkeségben nem fog az ember agya. Ráförmed a feleségére, egészen vörös lesz az arca, szinte kiabál, hogy miért kuktában. Hogy lehet őzet kuktában főzni. Semmivé lesz benne a szalonnakocka, egyáltalán kockázott-e fel füstöltszalonnát hozzá Pirkó, vagy azt is elspórolta.

Csitítja Jánost a felesége, jó sűrű lesz a szaftja, nem árt a kukta annak, se a szalonnának, öregecske volt az őz, azért kellett. Vastag a vízkő a lábasokon, kicsit elmaradt miatta a darabolással. Magához húzza a férjét, dünnyög neki, hogy Hecsedlikém. Megint a robbanás. Megint a háború, de most nem messziről ér elPirkóhoz, nem úgy, ahogy segíteni szokott, hogy maga elé tarthassa kibúvónak, hanem lecsap, érzi fülében a fájdalmat. Megsimítja a haját, különös, hogy nem rövid, nem egycentis haj. Robbanás után mindig leveszi a sapkát, és végigsimít a fején. Megbizonyosodni. Biztosnak lenni, hogy él. Hogy nem sérült meg a feje. Ha a feje ép, akkor az agya rendben működik, és ha nincs fájdalom máshol, akkor nem halt meg. Nem találta el semmi. Nincs repesz a lábszárcsontjában.

Haja a válláig ér, nincs sapka, amit levehetne, ép a feje. Mégis csorog rajta valami, odanyúl, forró és iszamos. Fáj a feje, annyira zúg a füle. Tudta, amikor vége lett, hogy nem lesz vége soha. Hát tessék. Megint robbanás. Megint háború. Kár volt azt hinni, hogy túl van rajta, hogy ő tényleg túlélte, megmaradt az egészsége, a humora, nem lett roncs lelkileg, aki él ugyan, de minek. Tenyerére néz, vörös, a szeme csíp, mintha minden vörösre festődött volna körülötte. Nem hall sikolyt, egyedül maradt, egyetlen, aki megmenekült, még súlyosabb teher, nem mer körülnézni, legalább hallana valakit, aki nyöszörög, liheg. Szaggatott, félholt lihegés.

Férfihangot hall, a kurva életbe, kellett neked kukta, most tessék. A férje, a konyhája. Őzpörkölt a falon. János a kamrából hoz egy üveg lekvárt, kinyitja, most vészhelyzet van, most kinyithatja. Máskor csak a felesége engedélyével lehet újat megbontani. Pirkó osztja be, hogy kitartson következő őszig. Van, amikor úgy találja, Hecsedlivel elszaladt a ló, túl sok lekvár fogyott, akkor hiába kérleli a férje, nem ad. Van, hogy egy egész hetet is várnia kell Jánosnak. Most ő állítja maga mellé a robbanást, felnyit egy üveget, kenyeret szel, vajat ken vékonyan a lekvár alá. Tejet vesz ki a hűtőből. Nedves ronggyal letörli az asztalról a pörköltet, egy tányérnyi helyet, szétnyit egy szalvétát, lepkék, mindenféle színű lepke a szalvétán, közepére teszi a tányért, mellé még egyet háromszögre hajtva, jobboldalra a párás poharat.

Pirkó nem ül le, állva eszik, ízlik neki a lekváros kenyér. Elsimítja a háborút. Visszalöki a hangokat oda, ahová kijelölte nekik a helyet, ahol eddig is voltak, ahol békén hagyták. Jó ez a lekvár. Hálás a férjének, igazat beszél, nem helyénvaló ötlet a kicsike hecsedlibolt, nem szabad a végtelenségig kiszipolyozni azt, amiből a nyugalmuk van, a biztonságuk. János fogadalmat tesz, jövőre még több csipkebogyót gyűjt, leszedi az alsóbb ágakról is, hiába hajlik nehezen a csípője, majd erőlteti. Nem lehet olyan pillanat, amikor kifogy a lekvár, hiszen ír az mindenre, kisegíti, megvédi őt és a feleségét. Hecsedli nélkül szétfoszlik az életük, házasságuk, eltűnnek az emberek, maga marad, mint egy bozótosba tévedt fa.

 

PARADIGMAVÁLTÁS

 

Színezgettem, hogy fogom csinálni, becsöngetek, és utána elfutok, vagy megvárom, míg kinyitják a kaput. Kiszíneztem, mindig másmilyen lett, egyszer lila, egyszer meg olyan zöldessárga, mint azok az ónixok, főként vázák, nagyanyám komódján, egyik oldalról zöld, másikról sárga. Volt még egy bagoly, vastag könyvön gubbasztott összezárt szárnnyal, nagy szemekkel nézett, és pörgére festett pillával. A baglyok hosszú ideig képesek remegés nélkül csukva tartani csak az egyik szemüket.

Nagyjából emlékeztem az utcára. Megnéztem a neten a térképet, virágnév rémlett, de amerre a címet sejtettem, nem volt virág egyáltalán. A széles utat felismertem, Dinnyefasor, különösnek találtam, hiszen a dinnye. Mindegy.

Aludtam rá egyet, az öregautóbelső-szag előjött, az utca nem. A kárpitba ivódik az ülés mögé tett pörkölt, kiborult fanta, ajtózsebbe gyűrt szórólapok, kutyaszar és az izzadság szaga. A szerelemé, néha. Vagy a vitáké, a kiszállok, most azonnal tegyél ki adrenalinje. Ottfelejtett műselyemsál kölniillata. Autóztunk arrafelé, ahol lakott, titokban tettünk egy kört a sötétben.

Elszúrom az utcát, a házat, félholtan álldogálok, mert nem ő jön ki, hanem valaki más, mondjuk egy nő, nem ismerem. Az anyja, a felesége, lehet, hogy senkije, csak rossz helyen vagyok. Egyszer lehet becsöngetni. Végigjárom az utcát, úgy csinálok, mintha sétálnék, figyelem, melyik zöld, kopott rácskerítés előtt virágzik szilvafa. És mi van, ha több zöld, kopott rácskerítés előtt virágzik szilvafa. A szilvafára emlékeztem.

Tudományosan próbálom. Lépésről lépésre haladok előre, a virágból indulok ki, axiómaként kezelem, mert mi másért lett volna első gondolatom virágnév, engem senki nem virágozott le, nem voltam rózsája senkinek. Máshogy kell keresnem. Térkép, spirálból kibújt lapok, a Bimbó út környéke szakadt, annyit néztem ott lakást, vezetem ujjamat az utcákon a Margit hídtól, megy az ujjam át a városon, mintha magától menne, és megáll, lejárt a sütőm, csipog.

Mákos kalácsot sütök. Kiveszem a kalácsot, rácsra teszem, konyharuhát terítek rá, nem veszek elő tisztát, most mostam ki ezt is, csak egyszer-kétszer töröltem meg benne a kezem. Épphogy nedves a közepe, nem árt. Fűzfavirág, megvan. Húsvéti kalács, nagypéntek délután, most elmegyek egy kicsit, nemsoká jövök. Nem akarok szépnek látszani.

A kesztyűtartóban van egy pár kontaktlencsém azóta, hogy megállított a rendőr, kérte a pótszemüveget, nem volt, jól megbüntetett. Gondoltam, otthon megnézem a kreszben, hogy tényleg kell-e tartani az autóban. Elfelejtettem megnézni, biztos kell. Kontaktlencsét csináltattam, olcsóbb, mint a szemüveg, az a fontos, legyen mit megmutatni igazoltatáskor, úgyse használom. Most mégis előveszem. Koszos a kezem, nincs hol megmosni, nagyváros ez, nincsenek az út mentén kutak. A visszapillantó tükörben teszem be, kétszer pördül le az ujjamról.

Azt mondta, szép vagyok szemüveg nélkül. Egyszer, régen, egy másik fiú is kért, nem volt túl óvatos, ne hordjak szemüveget, ha vele találkozom. Nem ismertem Pestet, az utcákat és a megállókat, utaztam hozzá az Oktogontól a Hermina útra, a szemüveget otthon hagytam. Hunyorogtam a kisföldalattin, nem mondták be, hol fog megállni legközelebb. Nem láttam a feliratokat, elmosódtak a betűk. Megkérdeztem, mikor kell leszállnom, a trolin is megkérdeztem. Örült nekem, megígérte, hogy visszakísér. Volt egy aranyszínű spánielje. Húsz év után jutott eszembe, hogy elég lett volna a szemüveget az ajtajában levennem.

Állok kopott, zöld kapuja előtt, Fűzfavirág utca, pislogok, szúr a lencse. A szememhez ér a szél. Becsöngetek. Pár lépcső vezet fel a házig, kis terasz, kinéz. Arra számítok, hogy várnom kell, míg megtalálják a kulcsot, eldöntik, melyikőjük jön ki, cipőt húz. Nem kellvárnom, azonnal nyílik az ajtó, sárga, lakkozott lambéria rajzszögnyomokkal. Meglepnek az apró, fekete pöttyök, mit szoktak kiírni oda, egymásnak üzennek, hogy átmentem a szomszédba vagy isten hozott. Kihajol az ajtón, nem lép ki, csak hajol. Vissza akarom kapni az éjszakáimat, mondom a kertkapun át, mást nem, kevés ez, most már érzem én is, szia, majd összefutunk, mondom lehajtott fejjel. A lábam sokkal nagyobbnak látszik, mint szemüvegben.




.: tartalomjegyzék