Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - április
Fekete J. József

Két könyvről (Erdélyi szép szó 2006, Lőrincz György: Sóvárgás)

ELSZAKADÁS ÉS FOLYTATÁS
– Erdélyi szép szó 2006 –


A kötet ugyanúgy 448 oldalas, akár az egy évvel korábbi Erdélyi szép szó, ami már magában szerkesztői bravúr. Az ötvennégy szerző közül tizenhárom nem szerepelt a 2005-ös kiadványban, öt pedig nem került be az ott megjelenők közül a 2006-os válogatásba, némi szóródás mellett tehát a törzsgárda változatlan.
Az elő- vagy utószó, szerkesztői jegyzet hiánya jelzi, hogy a könyv antológia, áttekintés, szemléltetés, közös bemutatás, nem pedig egyéb szerkesztői szempontot követő válogatás. Ez van, ez jelent meg, ezzel foglalkoznak íróink, költőink, tessék, betűrendbe szedve, lássuk mi is, mások is, mire terjed ki az alkotók figyelme, milyen eszközöket mozgósítanak, hogy az irodalom nyelvén szólhassanak témáikról.
Az antológia jellegzetessége, hogy úgy kíván egységességében áttekinthető képet alkotni az Erdélyben születő magyar irodalom egy évi friss eredményeiről, hogy nem menekül a széttartó irányok egymás mellé állításától – a tematikus, stiláris vagy műfaji egyneműsítés helyett a sokszínűség megjelenítésére törekszik. A szerkesztő által választott szövegek a szerzők betűrendbe állított névsora szerint kerültek egymás mellé a kötetben, így egymást követően mutatkozik meg a későmodernnel rokonszenvező és a posztmodern írói magatartás, a közösségi és a személyes líra, a műalkotás teremtéséről szóló egyenes és metanarráció, a nihilhez közelítő hangulati elborulás és a humorra hegyezett irónia, a groteszk és az abszurd, a változatosság bősége, az antológia sajátos struktúrája kiemeli, hogy amíg a szerzők némelyike román szereplők, román szavak, mondatok beiktatásával jelzi a környezet realitását, addig mások Magyarországot teszik meg művük helyszínéül, a verseikben pedig Budapest toposzai jelennek meg, egyszerre utalva ezáltal az idegenség tényszerűségére és az otthonosság igényére. Három szélsőséges példa Ferenczes István Banyaország című verse, Láng Zsolt Az oltalom kolostora című prózája és Sigmond István Gonosztevők című elbeszélése, az első közvetlen reakció az anyaország deklaratív elfordulására, a második egy ortodox, babonás, vajákos vallási közösség világát ábrázolja, míg a harmadik számomra elemi erővel, párját ritkító elbeszélő modorban jelenítette meg mindazt, amit a székelyekről gondolok, illetve amit irodalmi művek, anekdoták, viccek sugallnak róluk. Majdnem olyan véletlenszerűséggel kerültek egymás mellé egymástól elkülönböződő alkotások, miként Sebestyén Mihály elbeszélésében olvasható: „… az előbb rögzített két bekezdés máris temérdek kijáratot nyit a múlt és a jövő, az itthon maradás és elvándorlás felé. Mintha szitává lőtték volna a mesélhetőség ésszerű határait, minden lyukon kibújhatunk, avagy éppen ilyen erővel tódulnak be a réseken a külvilág ingerei, melléktünetei és oldaleffektusai…” A széttartó egységesség példájaként kerülhetett egymás mellé az antológiában például Szakács István Péter és Szántai János novellája, mint a hagyományőrzés és a hagyománytörés két lehetséges mintája, Szőcs Géza és Tompa Gábor verse, mint az irodalom személyes bejárhatóságának, egyben a vers intellektualizálásának, illetve a közösségi gondolat személyes megfogalmazásának, mint a versbeli emotivitás hangsúlyozásának példája. Az antológia tanulsága szerint ezek egymást kiegészítő, nem pedig egymást kizáró poétikák. A költészet témájában a hermetikus szépségeszmény megfogalmazásától (Jancsik Pál) az elvont tartalmak megjelenítésén át (Jánk Károly) a jelen ténylenyomatának megverseléséig (Jánosházy György, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc) terjed, formailag ugyanilyen nagy ívű változatosságot mutat a klasszikus strófáktól a haikuig, a szonett hagyományos értelmezésétől a szabad alakításáig, modorában pedig a daltól (Király László) a későmodernre vetülő szimbolizmuson át (többek) vissza a reneszánsz pajkosságig (Karácsonyi Zsolt, KAF, a prózában Nagy Koppány Zsolt) ível, ezekkel szemben pedig a nyelv- és kultúravesztés nyílt megnevezése vagy látens megjelenítése munkál például László Noémi és Lászlóffy Aladár verseiben. Egyed Emese formai-képi klasszicizálása ugyanúgy belefér ebbe az irodalmi körképbe, mint Farkas Árpád anekdotákat görgető, de teljességében a mára hangolt balladája.
Az említetteken kívül számos olyan remeklésben gyönyörködhet az olvasó, mint például Papp Sándor Zsigmond életes elbeszélése, A gomb, Orbán János Dénes József Attila-átírásai, amelyekkel (át)értelmezi a teljes József Attila-képet, Lőrincz György kisregény-terjedelmű elbeszélése, a Sóvárgás, ami csak csonkán kerülhetett be a válogatásba (itt rejtőzhet a szerkesztői furfang, amivel az előző évi antológiával megegyező oldalszámot produkált).
Nem térhetek ki mind az ötvennégy szerző minden művére – puszta felsorolásuk kitöltené a rendelkezésemre álló teret –, néhány szöveget azonban feltétlenül meg kell említenem, többnyire azok közül, amelyek harmonizálják a különböző poétikákat. Balázs Imre József például a nyelvfilozófiát és az állatmese műfaját egyesíti rövidprózáiban, miközben a megnevezés pontosságának fontosságát hangsúlyozza. Hozzá hasonló szándékkal versel Benő Attila, Burus János Botond elbeszélése hagyományos anekdotikus mintát követ, majd egy hirtelen csavarral iróniába fordul. Gergely Edit novellája úgy szól a múltról, hogy a rövid mutatványban egyszerre van jelen a hagyomány és a korszerű elbeszélés, a személyesség pedig átjárja a kollektív élményt. Demeter Szilárd, György Attila, Molnár Vilmos friss prózája azon a vonalon villózik, amely mellett Esterházy Péter, Garaczi László, Fehér Béla, Molnár Miklós művei állnak – ha nem is azonos irányba mutató – útjelzőként, a nyomvonalat meg Rejtő Jenő lámpása világítja.
Az Erdélyi szép szó 2006 legnagyobb erénye, hogy nem kánonokban gondolkodik, ennél fogva nem becsül le egyetlen működő poétikát sem, hanem ellenkezőleg, egyaránt megbecsüli az elszakadás és a folytatás szándékát, szövegválogatása pedig a szellemi körkép megjelenítése mellett élvezetes olvasmányt nyújt az erdélyi magyar irodalom ismerőinek és azoknak is, akik e kötet révén kívánnak közeledni hozzá.

A JELEN ELBESZÉLHETETLENSÉGE
– Lőrincz György: Sóvárgás –

A múlt század nyolcvanas és kilencvenes évei közötti átmenet egyben a rendszerváltás ideje is volt Közép-Európa országaiban, a demokratikus fordulat mellett új államok is létrejöttek. A váltás nem mindenütt volt demokratikusnak mondható, ugyanakkor mindenütt felütötte fejét a karvalykapitalizmus, a magánosítás nyomán ezrével kerültek utcára a dolgozók, az egyik napról a másikra lecsapó nincstelenség nyomása alatt egyéni és családi életek törtek derékba, szempillantás alatt kettészakadt a társadalom, a tegnap még „létező”, „megvalósult” szocializmus kvázi egyenlősdijének helyébe a tehetősek és a nincstelenek – egyébként korábban látensen létező – kasztjára való megoszlás lépett, így aligha mondhatjuk, hogy ne lenne mából meríthető témája az írónak. Akad, nem is kevés, ám a döntő kérdés az, hogy ezekhez a témákhoz van-e megfelelő megjelenítő eszköze, műfaja, végső soron adottsága és tehetsége az esetleg meglévő eszköz használatához, a jelen történéseinek irodalmi műbe való transzponálásához.
Mostani olvasmányaink igazolják hajdani irodalomtankönyveinket, amelyek leszögezték, hogy a hiteles elbeszélő művekhez feltétlenül szükséges a szerzőt az elbeszélt kortól elválasztó epikai távolság. Könnyebben megoldható elbeszélői feladat egy néhány századdal korábbra és akár többezer kilométernyi távolságra vezető történet elbeszélése, mint hiteles irodalmi alkotássá formálni a jelen eseményeit. Meglehet, hogy a fikcióra alapuló (szép)irodalom narratív lehetőségei nem is alkalmasak a jelenkor hiteles epikai megjelenítésére, azt talán inkább csak dokumentálni lehet, amihez bizonyára legalkalmasabb a (dokumentum)film, az irodalomban pedig a szociográfia, a prózánál meg sokkal inkább a dráma alkalmas (szép)irodalmi feldolgozásra. Az elbeszélő alkotásoknak kétségtelenül témája lehet a jelen és a közelmúlt, ugyanakkor tény, hogy van olyan – nem is akármilyen tollú – szerző, aki a rendszerváltást követően semmit se jelentetett meg, közel sem ideológiai okból, hanem mert az alkotó művészileg nem tud mit kezdeni a jelennel.
Lőrincz György legutóbbi kötetében kettős szándék tapasztalható: a jelenről való beszéd igénye és a beszédhez alkalmas hang keresése, illetve a kötetet záró szövegben – ez utóbbi hiánya. Ebben az Imázskészítők című szövegben egy 2000 májusában kezdődött politikai botrány médiavisszhangját követi nyomon az elektronikus és nyomtatott sajtóban, ennél fogva ¬– a szövegből gyakran kiszólva ¬– krónikásnak nevezi magát, miközben túllép a dokumentáló szerepén – az nem is igazán íróhoz méltó feladat –, a tárgyilagos beszámolók között a valódi tárgyilagosságot keresi, elemez, véleményez, kommentál, következtet, magyaráz, néhol túl didaktikus is, végül azonban nem jut el az anyag írói, irodalmi megformálásáig. Témájában a szöveg ugyan illeszkedik a kötethez, de megírásában nem, a történet nem nyer epikai formát, sokkal inkább hasonlít egy médiaeseményt és a mögöttes tényeket áttekintő szociológiai tanulmányra. (Azt azonban – itt különösképpen – szem előtt kellett volna tartani, hogy a médium szónak a többes száma média, médiák formában ez a főnév nem létezik.)
A Rekviem a kövér emberekért… című szöveg Falconettije (is) a rendszerváltás által kitermelt jellegzetes alak, szöges ellentéte az Imázskészítők szenátorának, akinek jelenét a politika, a gazdaság, a maffia és a média körei határolják be. Falconetti csak a mának él, és nincs körötte semmi. A semmivel telítődő, a valamitől kiüresedett terek azok a toposzok, amelyek legközelebbről meghatározzák a Sóvárgás történetvilágát. „Az elmúlt idő terei”, vagyis a tartalommal teli térségek voltaképpen a többi történetben sem annyira a rendszerváltás előtti korszakhoz kötődnek, sokkal inkább az öregedéshez. A múltját elveszített öregasszony (Az öregasszony) szinte egyetlen képbe merevedve jelenik meg, és egy pillanatra megidézi a szerző 2005-ben megjelent, Pusztulás című családregényének nagyszerű, Az örökség őrzője című fejezetét. A beszélő korosodása hozza elbeszélhető helyzetbe a gyermekkor disznóöléseit (Az öröm napja), amiből ízes, anekdotikus múltidéző szöveg formálódik. Az öregedést a történetek szereplői számára a sóvárgás fölbukkanása jelzi. A sóvárgás az ugyanezt a címet viselő, feszes ívű elbeszélést, kitűnően elbeszélt nagyszerű történetet kivéve nem tárgyiasultan, hanem inkább megfoghatatlan tárgyú vágyakozásként jelenik meg, hiányérzetet, elvágyódást gerjeszt, közben rádöbbent az unalomra, ami kitölti (illetve éppenséggel kiüresíti) az életet, az emlékezés nyomán a múlt örömtelibbnek tűnik, miközben a munka, az egzisztenciális hajsza rátelepszik a létre és kiszorít maga körül minden egyebet, s minden „mint minden az életünkben – félbemaradt”, – panaszolja az író.
Lőrincz György igyekszik megmaradni a realizmus irodalmi eszköztáránál, ám nem szállhat szembe mindazzal, ami eleve adott a tájban, és amivel elejétől fogva együtt él a vidéket belakó ember, nevezzük ezt bárhogyan, transzszilvanizmusnak, helyi színeknek, mágikus realizmusnak, a különösség megjelenik az elbeszéléseiben. Az öregasszony szinte csak fölvillantott képén alig mozdít el valamit a mindennapitól: a nő megjelenésének előkelősége, ünnepélyessége, rendszeressége, ruházatának eleganciája, a többiekétől eltérő köszöntési modora máris a megszokott, a hétköznapi fölé emeli, s ezzel be is tölti a szövegbeli szerepét: irodalmi alakként testesül meg. (Kár, hogy a szerző képtelen megállni, hogy egy magyarázó mondatot hozzá ne fűzzön a képhez.) Az Apám, aki ismerte a fákat című történet egyenesen csalogatja a csodákat, a látomásokat, amelyek biblikus szövegek, próféciák, kinyilatkoztatások nyomán teremtenek önálló elbeszélői világot a mítosz és az irodalom találkozása mentén. A Sóvárgás mindkét hősét egy leghétköznapibb esemény, az autóstopp lendíti a vágy és az elvágyódás nyomán való találkozás fantáziás vágyvilágába. A misztikus, metafizikai jelenségek eközben mindig nagyon emberi kérdések köré szövődnek, amelyek az öregedés, a szerelem, a halál misztériumait fürkészik, és ezek epikailag hiteles és nem utolsó sorban élvezetes olvasmányokban fogalmazódnak meg (Az öregasszony, Sóvárgás, Apám, aki ismerte a fákat), máshol a szerző a szövegépítés ősi – elbeszélő – anekdotikus hagyományait követi (Az öröm napja). Ezekkel szemben jelenünk legjellemzőbb kérdései irodalmilag még nem képződtek meg ebben a kötetben, még a szociográfia szintjén se, inkább a jegyzet és az esszé (Rekviem a kövér emberekért…), illetve a krónika és a szociológiai elemzés (Imázskészítők) határán elhelyezhető szövegekben dokumentálódtak. Lőrincz György könyve nyomán úgy tűnik, a jelen és a közelmúlt tényszerűen már megragadható, ám még mindig nem fordítható át elbeszélő prózába.


.: tartalomjegyzék