Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Kocsis Tünde beszélgetése B. Fülöp Erzsébet színművésszel

"A kimondhatatlan, de bennünk rejlő'

– 1967-benszülettél Gyergyóditróban. Mi volt a legeslegelső színházi élményed?

– A színház mindig vonzott, de gyerekkoromban nagyon kevésszínházat láttam szűkebb környezetemben. Viszont, amiminden gyereknél megjelenik, azanimálás,hogy elkezd tárgyakkal játszani, az nálam is megvolt, szerettem öltöztetni, beszéltetni, mozgatni a tárgyakat.

– Szülőfalud az első meghatározó helyszín életedben. Mi az, amit onnan hoztál magaddal, ami azóta benned van?

– Tulajdonképpen most kezdek visszatalálni az otthon hozadékához, például ahhoz, hogy leegyszerűsítsem a dolgokat azigenreés a nemre vagya fehérreés a feketére.Nem tekervényesen fogalmazni, hanem minél egyszerűbben vagy leegyszerűsítve látni a dolgokat.

Tizedikes koromig éltem ott, utána Csíkszeredában a Matematika-Fizika Líceumban folytattam. Azután Szatmárra kerültem Parászka Miklós jóvoltából, aki látott felvételizni, és mint segédszínészt alkalmazott Bogdán Zsolttal, Csutak Rékával együtt.

Pályaválasztási gondjaid tehát nem voltak: egyből színész akartál lenni.

– Igen. De előtte volt egy vacillálás, nem mertem megpróbálni, elérhetetlennek tűnt, mert nem színházi közegbőljöttem, és azt éreztem, nagy hátrány, hogy kevés előadást láttam. Mint a hályogkovács esete Tóth Marival (nevet) – kicsit úgy voltam. Többször felvételiztem, és nem kerültem be, akkor csak egy fiú és egy lány hely volt. Végül, mikor már majdnem feladtam, akkor jutottam be. A kilencvenes évek elején végre tizennégy hely lett.

Szerencsére mindig akadtak mentoraim. Először a román irodalom tanárnőm, Váli Éva, majd Harag Ica, Harag György felesége, aztán Parászka Miklós, vagy Kovács Levente tanár úr, akik biztattak, hogy ne adjam fel.

– A három év szatmári segédszínészkedésre hogyan emlékszel vissza?

– Nagyon jó volt.Azt hiszem, hasonló „színházi viszonyulással”azóta semtalálkoztam. Aszatmári ebből aszempontból volt az igazi. Annyira egymást szerető és egymást fenntartó emberek voltak! Odaérkeztem egy hátizsákkal, és folyamatosan hordoztak magukhoz, etettek, tanítottak, figyelmeztettek, hogy szakmailagmire kell leginkább odafigyelnem, színházi könyveket adtak. Az ottaniak közül Visky Andrásnak köszönhetem az első színházi szakkönyvet:A lázadás színházát (Robert Brustein kötetét). Miklós is folyamatosan terelgetett bennünket, Földényi Lászlót adott olvasni, ami azért is érdekes, mertmikor doktoráltam, ő volt a bizottság elnöke. Furcsa, hogyan működik az interdependencia elve, ahogy minden mindennel összefügg. Az is, hogy Bogdánnal és Rékávalegyütt segédszínészkedtünk, aztán egy osztályba kerültünk. Vagy ezek az olvasmányok is mind visszaköszönnek a szakmai életemben. Jó rácsodálkozni időnként a velünk történtekre.

– Hogyan kerültél Kolozsvárra?

– Nagyon szerencsések voltunk, mert Tompa Gábor meghívott többünket Kolozsvárra, végzős színészekként.Ez két okból is óriási szerencsének mondható, mert egyrésztKolozsvárra mehettünk, egy színvonalastársulathoz, másrészt többen együtt maradhattunk, így segíteni tudtunk egymásnak, megbeszélhettük, ha szakmailag nem boldogultunk bizonyos helyzetekben. Ez nagy öröm volt, miközben adódott egy másik lehetőségünk is, találkoztunk Spiró Györggyel, a szolnoki színház akkori igazgatójával és Zsótér Sándor rendezővel, akikSzolnokra akartakminket szerződtetni.

Végül úgy döntött az osztályunk, hogy maradunk Erdélyben, és átmegyünk a kolozsvári színházhoz: Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Gajzágó Zsuzsanna, Tordai Tekla, Szikszai Rémusz, Kardos Marci, majd kicsit később Bandi András Zsolt. A szakmai életemben meghatározó volt Kolozsvár, ha nem oda szerződöm, valószínűleg nem itt tartanék színészileg.

Nagyon jó lehetőség volt látni olyan elismert színészeket, mint Csíky Bandi bácsi, Nagy Dezső, László Gerő, Spolarics Andrea, Bíró József, és együtt dolgozni velük.

– Hány évet voltál Kolozsvárott?

–1994-től 1997-ig.

– Jól tudom, hogy gyakorlatilag a házasságod vitt át Vásárhelyre?

– Hát igen (nevet), mondhatnirészben. Ingáztam, nagyon fárasztóvolt ez a periódus; a vonatok nem közlekedtek pontosan, Kocsárdon kóvályogtam, elkéstem, megbüntettek, úgyhogy elég sok herce-hurcával járt; aztán végül összeházasodtunk, s akkor visszatértem Vásárhelyre. Különbenha akkor Tompa Gábor meghosszabbítja a szerződésem, talánaggkoromig ingáztam volna Kolozsvárra. Közben Vásárhelyen Béres András tanár úr meghívott az egyetemre, tanítani. Nagyon ígéretesnek tűnt akkor a vásárhelyi színház, abban a periódusban egy csomó elismerést kaptunk, Uniter-díjas előadásaink születtek.

1997-tőlMarosvásárhelyen élsz. Többek közt Barabás Olgával dolgoztál a Példás történeten és A szecsuáni jóléleken; Bodó Viktorral a Boldogtalanokon.Kire emlékszel még úgy, mint pályád emlékezetes rendezőjére, és milyen kiemelkedő előadások jutnak eszedbe? 

– A színésznek akkor van szerencséje, ha vannak rendezők, akik benne gondolkodnak, mert különben nagyon-nagyon nehéz, hiába vagy ott, hiába gondolsz jókat a színházról, és hiába szeretnéd ezerrel megcsinálni. Ilyen szempontból szerencsém volt néhány emberrel. Például az első meghatározó élményem a kolozsvári években Vlad Mugurés A velencei ikrekelőadás. Tőle nagyon sokat tanultam. Azért is mertem az egyetemen commedia dell’arté-val vagy vásári komédiával foglalkozni, mert nagyon izgalmas volt vele a munka, a gondolkodása. Majd Anca Bradu, aztán Barabás Olga, Bocsárdi, Kövesdy rendezett, akik velem együtt voltak egyetemisták, és együtt keresgéltünk. Kiemelkedő sikereimet Olgának köszönhetem, hogy ő bennem X vagy Y karaktert látott, én ezt megéreztem, és ez nagyon jó energiákat adott. Ugyanúgy Bodó Viktorral is emlékezetes volt dolgozni, hiszen figyelt ránk, és segített kidolgozni a szerepemet. Nagyon kicsi szerepem volt, de csinált például egy jó entrée-t nekem. Ezeket sose tudom meghálálni. Vagy azt, hogy a kezdetek kezdetén Parászka Miklós főszerepeket adott. Amikor később A dilis Resnert rendezte, nagyon szépen dolgoztunk, egymásba fonódott, amit én gondoltam a szerepről, és amit ő az előadásról. Most a legújabb rendezői generációval is volt szerencsém dolgozni, a volt tanítványaimmal, Porogi Dorkával A tudós nőkben például, Csíkszeredában, nagyon érdekes volt, ahogy együtt tudtunk működni. Olyan volt az egész, mint egy flow, egy áramlat, ami magától beindít valamit, és ennek lesz egy nagyon izgalmas hozadéka. Az előadást mindenki szívesen játszta, kezdve az öltöztetőnőktől. Azt hiszem, ennél pozitívabb visszajelzés nem lehet: az öltöztetőnő vagy a fodrásznő kinézi előre, hogy mikor lesz ez az előadás, és örömmel várja, hogy láthassa. Érdekes volt továbbá, hogy a tanítványaimmal dolgozhattam partnerként: Veress Bercivel, Zsigmond Éva-Beátával, vagy akár Kiss Borával, akivel szép barátság alakult ki közben. Felszabadító ez a munka, érzed ezt a nagyon erős bizalmi köteléket egymás közt. Nem az van, hogy unjuk egymást, hogy „te mindig ezzel jössz”, ami a rutinosabb társulatok esetén előfordulhat, az „ismét hozod a megszokott dolgaidat” érzet, ilyenkor hiányzik a nyitottság a másikra.

– Szeretsz vendégszerepelni.

– Vendégszerepléskor mindenki nyitott egymásra és kíváncsi, és ez hihetetlenül jó energia. A színész „szervezetének” jót tesz, ha időnként új társulatokkal találkozik, és időnként próbára teszi saját képességeit. Ilyen volt nekem a Lear király Bocsárdival és a sepsiszentgyörgyi csapattal. Egy összeforrott és kompakt csapat, teljesen más munkamódszerrel és technikával. Érdekes volt megtapasztalni, hogy hol tartasz színészileg, és hogy be tudsz-e ugrani például négy nap alatt egy elég nagy szerepbe. 

– Megfordultál Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában. Még vannak-e helyszínek?

– A Szívek és szarvak- és a Mady-baby-rendezésemet fogadta be a temesvári színház, de ott nem játsztam még személyesen, illetve az udvarhelyi színházzal dolgoztunk együtt idén a Patkó Éva rendezte Kenyérrel a zsebben előadás létrehozásában, ennyi.

A Kenyérrel a zsebbenelőadás a Matei Vişniec-i abszurd miatt érdekes. Mennyire szereted az abszurdot, és mit szeretsz benne?

– Azt hiszem, hogy a színészi munkámra jellemző a groteszk fogalmazás.Egy meglehetősen groteszk színész vagyok. (nevet) Már így is, civilben, látod, nem nézek ki túlságosan jól (nevet), inkább kicsit viccesen, és ezért mindig ilyen furcsa szerepeket kapok. De ennek azért örvendek, mert nem tudok beskatulyázódni, azt érzem, hogy mindig változatosak a szerepek, mivel nem tudnak hová tenni. Jó nőnek sem működök, de lehet, hogy kecskebékának igen (nevet) – mint A Gézagyerekben. Erre azt mondaná Shakespeare a Falstaffban, hogy se hal, se hús – mikor az egyik fehérnépről beszélgetnek, s akkor az mi? Falstaff erre: Vidra. (nevet) Amúgy nemcsak az abszurdot, minden stílust szívesen kipróbálok. Izgat az, amit csinálok, sőt, néha sajnálkozva konstatálom, hogy amikor egy adott szerepen dolgozom, nincs hétköznapi létezésem kezdve a fogmosástól az emberi kapcsolataimig, nem vagyok jelen bennük, abban vagyok, amin dolgozom. Ez nagyon rossz. Antonin Artaud mondta, a színész csak a szerepeiben él, azon túl nem létezik. Valamilyen ehhez hasonló állapotra gondolhatott…

– Emelj ki a Kenyérrel a zsebbenelőadásból egy részt, amit nagyon szeretsz!

– Amikor Zumbit elmagyarázom a közönségnek: amikor Zumbi kutyámatsiratom.

– Miért éppen ezt szereted?

– Azért, mert egy tragikomikus műbalhévá duzzasztott szituáció, és mégis hitelesnek kell lennie. Szemforgató vagyok abban a helyzetben, nagyon el kell hitetnema közönséggel, hogy Zumbi a mindenem, az enyém, miközben ez nem igaz.

– Bemutató után is tovább dolgozol a szerepeiden?

– Igen, például tavaly mutattuk be az Animus és animát, Kiss Csaba darabját, és azóta is izgat, szeretném játszani, mert eszembe jutott sok-sok lehetőség, hogy mit lehetne még adott helyzetekben csinálni. Alig várom, hogy Kányádi Szilárd volt rendezőis tanítványommal összedugjuk az orrunkat.

– A Rusznyák Gábor rendezteA Gézagyerekben sajátos szereped van. Mondtad is, hogy egyfajta kecskebékát, tulajdonképpen egy nagyon lerobbant alkoholista nőt, ráadásul cédát alakítasz, aki nagyrészt elvesztette már a józan eszét. Hogy jutottál el a békáig?

– Igazából Rusznyák ajánlata, s nagyon hálás vagyok neki ezért. (nevet) Apróbafolyamat alatt folyamatosan kért dolgokat, s mondtam, hogy de ezt már csináltam, akkor legyek ilyen, de azt is csináltam, akkor legyek olyan, de már az is volt, mert az utóbbi időben több ilyen szociálisan lecsúszott figurát játsztam, a Kongresszusban, a Boldogtalanokban... S azt mondja: Jó, akkor legyél kecskebéka. Az voltál?– kérdezi.Mondom, te Gábor, az még nem voltam. (nevet)De ez komoly? Mondja, hogy nagyon komoly. És akkor én, a művészethez illő komolysággal elkezdtem tanulmányozni a kecskebéka szerepét. (nevet)

Azért volt jó ötlet, mert valóban egy kicsit az elmebetegségre hajaz, hogy nem normális, szétitta az agyát ez a nő, leakad valamilyen sztereotip mániákusságnál, hogy nem lát, nem hall emiatt, mintha víziónak élné meg a környezetét.

– Szkizofrén beütés is.

– Igen. Vagy azért, mert hontalan, állandóan árok szélén heverészik, vagy azért, mert „Vízikének” nevezik. Ezzel is folyamatosan ostromoltam Rusznyák Gábort, hogy miért vagyok én Vízike? Mondtam ilyen ötletet, olyan ötletet, de ebben a kecskebékában végül megegyeztünk, és én megkönnyebbülten felsóhajtottam. Van olyan néző, aki azt jelzi vissza, hogy nem érti, van, akinek nagyon tetszik, de ez a jó a színházban, hogy kivált valamit. Nagyon kevés az olyan előadás, amelyik egyértelműen tetszést vált ki. Mondjuk ilyen volt Vlad Mugurnak A velencei ikrek előadása, arról mindenki azt mondta, hogy nagyon jó előadás, de hasonlót nagyon nehéz csinálni nemcsak egy rendezőnek, de egy színésznek is.

Ilyen volt a Hullámzó vőlegényben játszott szerepem. Arról egyértelműen éreztem, hogy elkaptam valamit, hála Török Violának, aki rám gondolt a szereposztáskor, és többet akart kihozni ebből a szerepből, ezért hagyta, hogy keresgéljek benne.

– A színész legfontosabb tulajdonságaiként miket emelnél ki?

– Sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy miért vagyok színész, mi ez a vágy bennem, ami ebbe az irányba tolt folyamatosan, gyerekkorom óta. Valószínűleg az egyik összetevő az érzékenység lehetett, ahogyan megérintettek a körülöttem lévő dolgok.

Az érzékenység minden színész esetében egy fix pont, olyasmi, amitől könnyebben „kinyílik a virág”, ahogy Zeami mester mondaná. Mikor valami megszületik a színpadon, akkor kinyílik a virág. Addig viszont kilenc lépcsőfoka van a mesterségnek, amíg megjelenik a virág átadásának képessége a színészetben. Mikor megérzi ezt a színész, akkor már könnyű dolgozni, onnan már csak elő kell hívni a dolgokat.

Az egyik tehát az érzékenység, a másik a technikai adottság. A színész felelős saját hangjáért, testéért és mentálisszintjéért.Folyamatosan kell gondolnia valamit a színházról, valaminek mindig kell foglalkoztatnia. Körülbelül egy éve a légzést figyelem a diákjaimon és magamon is. De egyéb kérdések is foglalkoztatnak, például a stílusok, vagy hol tart a színház most, hogyan kellene játszani? Mi a „trendi”aszínészi munkában?

Érdekes volt ebből a szempontból a Rusznyák Gáborral folytatott munka, és nagyon jót tett a csapatnak. Olyasmire éreztünk rá, amit ő akart, miközben a színészi gondolkodásmód szempontjából új impulzust adott a következő munkákhoz. 

– Hol a határ az őszinte játék és a ripacskodás között? Mennyire könnyű megtalálni ezt?

– Nem tudok erre válaszolni. Érzi a színész (és a közönség is), hogy mikor billen át. A jó színész pedignem billen át.

– Hogyan szoktál közelíteni egy kapott szerephez? Hiszen legtöbbször kapod, nem választod a szerepet.

– Nekem mindig azok a legsikeresebb szerepeim, amikor bejön valami, valami nagyon erős érzet a szerep kapcsán. Ha ebben bízom és nem veszítem el, esetleg a rendező is megerősíti ezt bennem, akkor rendszerint jól működik a szerepalkotás.

– S akkor azt elkezded kidolgozni?

– Elkezdem árnyalataiban keresni.

– Formákat keresel neki?

– Nem igazán. Először csak egy megérzés, amit sokáig hagynom kell öntörvényűen létezni, s ha a rendező vevő ráés segít ebben, akkor ez az intuitív érzet elkezdkiteljesedni, ésautomatikusan jelennek meg gesztusok ebből a másik lényből. Minden bennünk van, s ha kellően nyitott vagy és jó technikai adottságod van, akkor ez könnyen kijön, csak meg kell nyitni magad a rendezőnek, a darabnak, a szövegnek...

Persze nem mindig így működik: van, amikor a rendező másképpen látja a karaktert vagy a próbafolyamat zavaros és nem tudod előhívni magadból – sok összetevőtől függ. Volt olyan szerepem, hogy ráéreztem a karakterre, és mégsem működött. Azóta is szeretném, ha még egyszer játszanánk, mert akkor lehet, hogy összejönne. Ki tudja?

– Ez egy örökre lezárult dolog?

– Igen. Már nem játsszuk azt az előadást. Nem mondom meg, hogy melyiket, mivelnagyon titokzatos vagyok! (nevet) De még mindig bennem van, és eszembe jut, hogy úhh! – azt még nem próbáltam, és már nem is próbálhatom ki. Pedig úgy bizonyára működött volna.

Félsz attól, hogy olykor ismételsz szerepeket, gesztusokat?

– Félek. Igen. S ha szerencsém van, segít a rendező. Figyelmeztet.Elkerülhetetlen például, hogy ne hasonlóan nevess két egymáshoz időben közel álló szerepben; lehetetlen, hogy ne jelenjen meg ugyanaz a gesztus egy-egy szerepben, hogy ne legyen átfedés.

– Főleg, ha ösztönös.

– Igen, főként, ha egy szembetűnőbb gesztusról van szó. A férjem nagyon sokat segít ebben, mert ő mindegyik szerepemet látta. Az adott rendező bizonyára nem látott mindenben, ezért bemutató után alig várom, hogy megkérdezhessem: hasonlítottam-e valamelyik előző szerepemre? Mivel jól ismer, nagyon jókat jelez vissza, olyan, mint egy iránytű. (nevet)

– Van-e valami, amit a színésztársaidtól elvárnál, és persze, amit magadtól is elvársz.

– Nincsenek elvárásaim. Az nem lenne jó, mert beszűkít. Ha a jelenben dolgozol, ha „itt és most” van, akkornincs elvárás. Ha elvársz valamit, hogy mit kellene csinálni, akkor már nem vagy jelen.

– Szerinted a színészi alakításokat befolyásolja-e a színész vallásos hite és/vagy világnézete?

– Mindenképp. Azt hiszem, hogy korszerű gondolkodás fanatikus világnézet nélkül nem működik, tehát kell egy kozmikus világképe legyen a színésznek ahhoz, hogy valamit közvetítsen a színpadról. Minél erősebbet gondol, minél fanatikusabbat, annál jobb a rendezés, annál jobb a színész.

Izgalmas volt megtapasztalni Barabás Olga vagy Bocsárdi László fanatikusságát: „elviszi az agyát” a színésznek,mert hihetetlen erősen gondol valamit arról a darabról...

– Magával ragad.

– Igen. Nem hiszek abban, hogy nem kell megosztani a színésszel a koncepciót, főként, ha nagyobb karaktere van, mert ezt is megtapasztaltam, hogy a rendező akarása valahol ott lebeg a félhomályban, te, a színész próbálod megközelíteni, de közben nem érted, hogy mi is a funkciód abban a helyzetben, vagy mit kell csinálnod. Ha a színész érzi a bizalmat, hogy a rendező partnerként kezeli, az dimenziókat nyithat meg benne.

– Milyen típusú rendezőt szeretsz?Aki megadja a kereteket és az átfogó koncepciót, a többit pedig rád bízza?

– A fanatikusat és közben nagyon emberit. Aki konkrétat akar tőled, és nagyon fanatikusan akarja, de mégis meghagyja a te partitúrádat.

Mint megjegyezted, régóta, színészi pályáddal majdnem párhuzamosan pedagógusként is megnyilvánulsz. Abban a szerencsében volt részem, hogy diákod lehettem. Kérlek, egy percig dőlj hátra, engedd meg, hogy én beszéljek, mégpedig arról, hogy milyen tanárnak tapasztaltalak meg. Utána természetesen ismét tied a szó. Nos, színészmesterséget tanítottál az egyik színész osztálynak és nekünk, rendezőiseknek. Első perctől kezdve nagyon nyitott voltál, figyeltél ránk, érdekelt téged, hogy hol tartunk, ugyanakkor nagyon határozottan tudtad, hogy mit akarsz nekünk átadni. Hasznos és használható gyakorlatokat, tanácsokat, olvasmányokat, példákat adtál. Jó volt megtapasztalni a következetességed és megélni a köztünk kialakult közvetlenség felszabadító erejét.

– Azt hiszem, nem is tudnék másként tanítani, mint közvetlenül. Ebből szerencsés helyzetek és kevésbé szerencsések isadódnak, de úgy gondolom, hogy egy diák számára, ahogy a színész számára is, felszabadító, ha partnerként kezelik.

Volt olyan osztályom, amelyet nehezen tudtam összeverbuválni ezzel a közvetlenséggel, egy év után sikerült csupán, addig kínlódtunk. Azt éreztem, hogy partner vagyok, ők meg bizonyos dolgokat megengedtek emiatt; aztán végül csak összejött. A diákokkal való viszonyomban a közvetlenség mellett a nyitottság is nagyon fontos. Mégis néha nyitott vagyok, néha nem. Valószínűleg a munkámtól is függ, és csapatfüggő is. A rendezőiseket például, titeket, mert éreztem, hogy valamit nagyon erősen gondoltokaz adottmunkáról, hagynomkellettkibontakozni. Van olyan csapat, amely kevesebbet gondol, akkor erősebb kézzel kell őket irányítani. Van olyan csapat, amelyik inkább az improvizációt értékeli, az állandó szabadságot, nekik erre kell lehetőséget teremteni. Igazából nincs módszerem, ösztönösen érzem, hogy milyen az adottcsapat, és hogyankellene hozzájukviszonyulni.

Mivel saját színészi mivoltodból nyújtasz példát, megtörténik, hogy egyes színész hallgatók játéka hasonlít a tiédhez?

– Ezt néha visszahallomtanár kollégáimtól: hogy X olyan volt, mint én. Arra gondolok ilyenkor, hogy nem baj, ha úgy játszik, mint én, a későbbiekben ezt úgyis leépíti, amikor a saját hangját megtalálta. Én expresszíven játszom, és kezdő színésznél nagyon jó, ha minden eszközét beveti, egyetemen ezt kell fejleszteni: hangtechnika, mozgáskultúra, intenzitás, jelenlét.

– Nemcsak színész-pedagógus vagy, hanem újabban rendező is. Az első előadásod, amit láttam, az a bábos évfolyammal a Szívek és szarvakvolt, velünk, rendezőisekkel a Closerfilm adaptációját valósítottuk meg, majd Füst Milán Boldogtalanokját vittük színre az Ariel bábszínház pincéjében. Láttam még a mikrobuszban játszódó Mady-babyrendezésed. A közelmúltban pedig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban egy Pinokkió előadást rendeztél. Mi indított el a rendezés útján?

– Az egyetemi munka. Később szerencsés lehetőség volt számomra, hogy a Pinokkiót megrendezhettem a Nemzetiben, hogy megbíztak bennem. AMady-baby inkább egyéni, önkéntesmunka volt. Az akkori rektorunk, Gáspárik Attila rendelkezésünkre bocsátotta az egyetem mikrobuszát, és így be tudtuk mutatni az előadást a hátsó udvarban. Később a temesvári színház felvállalta, és igazi professzionális módon menedzselte tovább, ezért is nyerhettünk ennyi díjat, ezért láthatta és írhatott róla sok elismert kritikus.

A Szívek és szarvak is egyetemi munka volt, aztán túllépett az egyetemi kereteken, elég sokat hordoztuk Béres András akkori rektor úr jóvoltából, és nemcsak megmutatkozhattak a diákjaink, de nyertünk is vele három nemzetközi díjat. Igazából nincsenek rendezői ambícióim, de amikor egy diákban van potencialitás, akkor kedvet érzek rá, hogy nagyobb feladatban megmozgassam őt – ennyi. Vagy például a Pinokkió kapcsán tudtam, hogy olyan emberekkel szeretnék dolgozni, akik abban az évadban kevesebbet játsztak. Megérte a próbálkozás, nagyon jó élmény volt.

Az emberek izgatnak, vagy néha egy-egy mondanivaló, amit megfogalmazok a világról. Amit gondolok, bármilyen darabbal megtehetem, lehet az ókori görög vagy kortárs darab, és ha van egy erős világképem, akkor az benne tud lenni minden kisebb vizsgamunkában vagy egyéni műsorban.

Akkor nagyobb rendezést színházaknál nem tervezel, nem folytatod ezt akár a Nemzeti Színház keretén belül?

– Igazából botcsinálta rendező vagyok (nevet), tehát nem vagyok rendező, csak maximum valami nagyon erőset gondolok akkor, abban a pillanatban valamiről, és mondjuk ezt jó esetben meghallja valaki, és lehetőséget biztosít a továbbgondolásra.

– Hadd osszam meg egyik különös élményemet veled! Ahogy építették a színművészeti iskola újabb épületét, kivágtak egy fát, és emlékszem, hogy ott voltunk az udvaron, akkor vettük észre, hogy az egykori lombosnak csak a csonkja maradt, és azt kérted, hogy gondoljunk egy percet arra a fára. Volt és nincs többé. Számomra ez egy érdekes, alázatos és szép gesztus volt. Talán még ezzel egészíteném ki tanári – végül is – sikeredet, hogy van egy ilyen különleges színe a tanításodnak, ami ugyancsak a hiteddel, a világnézettel áll kapcsolatban.

– A fák a barátaim, mindig is azok voltak, annak a fának akkor nagyon fájt a hiánya. Érdekes, most is, hogy említetted, előjön egy negatív érzet, hogy a fa már eltűnt, pedig egykor tartotta nekünk a Dömdödöm vizsgajelenetben felhasznált lengőhintánkat, és otthont adott a vadméheknek. Csíkszeredában is, a Tudós nők alatt, összebarátkoztam egy bükkel, és mikor arra járok, már messziről figyeljük egymást, köszönünk egymásnak. Sokat üldögéltem az árnyékában.

– Ez egy kicsit azt mondja nekem, hogy te a világot, s mindent, ami történik, nemcsak egységben látod, de egységben próbálod érezni. Így van?

– Törekszem rá. A színésznek mindenképp nyitottnak kell lennie a világra, mert különben miről szól a művészete, ha az nem a shakespeare-i tükörtartás művészete? Akkor szomorodom el magamtól, amikor érzem, hogy letapadok egyes dolgokon. Amikor egy nagyon erős érzésen vagy problémán fennakadok. Akkor megszűnik a nyitottságom. Nem jó a „dolgokhoz tapadás”, mert szűkíti azt a tág spektrumot, amit ez a gyönyörű világunk jelent – nem tesz jót a színésznek, mert összezsugorít a színpadon, és akkor csak egy hangyányi rész marad a világból. Fontosnak tartom tehát a színészi nyitottságot a munkára, a rendezőre, az emberekre, a világra.

– Van egy leguánod. Nem tudtam, hogy másfél méter hosszú!

– 1,60 cm. Bocsánat a kiigazításért, de tíz centit lefaragtál a leguánomból. (nevet)

– Kinézem belőled, hogy képes vagy a fáktól, állatoktól, természettől tanulni. Ilyen értelemben a leguánodtól mit tanulsz vagy tanultál?

– Azt, hogy az idő relatív. A leguánom ideje iszonyú lassú. Gyökeret eresztesz mellette, ugyanis tizenöt percébe kerül, amíg rád néz. Vagy iszonyú gyors.

– Az a neve, hogy Rebbencs?

– Igen, Rebbencs vagy Prücsök. De Rebbencs a hivatalos neve. Egyszer egy installációban ő volt a főszereplő, kivetítették három képernyőn. Mozdulatlan volt 12 perc 28 másodpercen keresztül, azután enyhén elbillentette a fejét és pillantott egyet. Mindenki állt, és próbálta megfejteni, hogy mi a lényeg.

– Gondolom, elkezdtek tapsolni.

– Nagy üdvrivalgás követte a cselekedetet, a pillantásakcióját, igen. (nevet)

– Életed-e a munkád? Tehát színház-e az egész világ számodra vagy van benne más is?

– Szeretném, ha nem így lenne. Nem jó érzés, hogy azért a színpadi pillanatértnem úgy működsz a hétköznapokban, ahogy sok-sok ember természetesen működik.

– Mi ad neked biztonságot az életben?

– Természetesség, egyszerűség, őszinteség. Ez ritka. Ezért is jó a diákokkal, mert ott lehetőséged van így működni.

– Mi ad neked szabadságot? Mert hogy hatalmas nagy szabadság van benned, ez már az öltözködésedben is megnyilvánul.

– Nem tudom. Azt viszont tudom, mikor nem vagyok szabad. A szabadság tulajdonképpen a rátapadás hiánya. Elszomorít, amikor apródolgoknak nagy jelentőséget tulajdonítok. Szeretném, ha egyre kevesebb ilyen helyzet lenne.

– Munkáidra megkaptad a színészi szakma egyik legnagyobb díját, a Jászai Mari-díjat. Hogyan tekintesz erre, mit jelent ez számodra?

– Önbizalmat adott, megerősített,hogy továbbra is kutassak ebben a szakmában, mert csak így éri meg. Abban erősített meg, hogy akkor is, ha nem minden munka úgy jön össze, ahogy szeretném, fanatikusan higgyek abban, hogy nagyon kell valamilyennek lenni a színpadon.

Ha egy olyan emberenek kellene elmondanod, aki soha életében nem volt színházban, hogy mi a színház, és miért jó előadásokat nézni – mit mondanál?

– A kimondhatatlannal való találkozásért. Fogyasztói társadalmunk kevés lehetőséget nyújt az intuícióra, a megérzésekre, valami olyasmire, amit Jung kollektív tudattalannak nevez.A színház – jó előadások, jó színészi alakítások által – megnyitja ezt a dimenziót. Lehetőséget kapsz, hogy valami olyasmire érezz rá, amiről talán soha nem gondolkodtál, amivel soha nem szembesültél, amit soha nem érzékeltél…  Itt van például a halál mint tény mindenki életében, de kevés ember gondol bele igazán. Írja Jan Kott valahol, hogy ha elmész temetésre, mindig a más(ik) halálát látod, sose gondolod, hogy ez veled előfordulhat. Ha nem vagy elég tudatos, hogy ráláss, szembesítsd magad dolgokkal, helyzetekkel, a milyenségeddel, a halál problematikájával – akkor a színházban erre lehetőséged nyílik. Például Mercutio halála, ha jól van megcsinálva a színpadon, akkor nézőként – annak idején igaza volt a jó öreg Arisztotelésznek – katartikus élményben részesülsz, ami a félelem és a részvét által felszabadít valamit benned, talán éppen a halálfélelmet.

Vagy, miközben erről beszélek, egy nagyon erős kép jut eszembe, egy jelenet Anca Bradu előadásából, a Stellából. Benne egy gyermekkórus, pillangónak öltözve, kis lepkeszárnyakban, fehér ruhácskákban elénekelt egy éneket a főszereplőnek, majd egy S alakú asztalhoz ültették őket, kalácsot és tejet osztottak nekik, és ők hangtalanul majszoltak a színpadon. Ez a hosszú csend felhozta gyermekkorom összes élményét. Nem is tudom elmondani, hogy mit mozgatott meg bennem mint nézőben, de sírtam. Pedig nem történt semmi, csak ezek a gyerekek eszegettek a színpadon, lógatták a lábukat, és csend volt.

A kimondhatatlan, de mégis bennünk rejlőért éri meg.




.: tartalomjegyzék