Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Gagyi József beszélgetése Balogh Pali bácsival

"Van egy sánc..."

– Beszélgetés a jobbágyfalvi Balogh Pali bácsival – 2012. január 4.*  –

 

– Olyan családias összejövetel volt szilveszterkor. Hál' Istennek. Nem is volt olyan rossz idő, aránylag, mint ami szokott lenni, mert egyszer-egyszer karácsonykor olyan zimankós, locsos, havas idő van, s húsz fokig is hideg.

– Pali bácsi hogy érzi magát ebben az új esztendőben?

– Én ugyanúgy, ahogy voltam. Kántálni nem voltam, pedig verseket tudtam volna, de gondoltam, nem megyek egyedül, nem volt kivel.

– A menyecskékhez kellett volna menjen?

– Hozzájuk is, persze. De az öregebbekhez is. De aztán jöttek hozzám, itt volt a tiszteletes úr is tegnap, legalább egy órát beszélgettünk. Ő is ritkán tud jönni, sokat jön-megy, mert ma a fiatalok is, az idősebbek is jönnek-mennek, egyik percben itt vannak, a másikban ott, hát ki tudja, a sors elirányítja őket.

– Melyik volt eddig a legjobb esztendője Pali bácsinak, van-e olyan, amelyiket ki lehet emelni?

– Hát mondjuk a valóságot, akármilyen rossz volt, a sok rossz között van jó is. Úgy, hogy volt. De hogy pontosan melyik évek voltak? Családilag… Családilag olyan '82, '83. Mert ugye, azelőtt nem voltam a családdal, mert ugye, csak jöttem-mentem örökkétig, építkezni kellett. Hát legénykoromban, az más tál tészta. Ugye, az fiatal kor volt, de nem az a típusú kor, mint most. Másabb. Elfigyeltem, a tévében volt egy adás, magával egyidős értelmiségi ember tárgyalta, hogy ő falusi ember gyermeke, s mondta, hogy ő tanár lett. A lényege az volt, hogy ő elmagyarázta, hogy a mostani tanároknak nagyon de nagyon más, a fiatal tanároknak. Maga a nevelés, mint ahogy neveltek minket, mondta a tanár. S ahány év, annyiféle könyvek vannak, magyarból, s másból is. Szeretném tudni, kérdezte, hogy azok a gyerekek, akik a nyolcadik osztályt elvégezték, a magyar történetet hogyan tudják, melyik gyermek állna fel, hogy adja elő, ejsze száz közül kettőt ha találnának. Maguk a tanárok is, mert a régi tanárok, akik tanítják, ott nincs probléma. Érdekes adás volt, elhallgattam volna sok ideig.

 

(Vilma néni: – Pali, töltök neked kólát.

Pali bácsi: – Te tudod mit töltsz? A tanár úrnak bort, egy pohárral, s nekem pedig van az a jófajta borom...

Vilma néni: – Az a sárga hűsítő. Azt megittad tegnap.

Pali bácsi: – Akkor tölts egy kicsi bort.

Vilma néni: – Miért kellett azt megigyad?

Pali bácsi: – Hogy elnyomtassam a flekkent!

Vilma néni: – Ha valaki keres, túl vagyok Palikáéknál.

Pali bácsi: – Hát tésztából nem hoztál be?)

 

– Pali bácsi nagyon kucifántos!

– Hát most már nekije, hogy eláruljam a dolgot, az áll fenn, hogy a tévében az az Esmeralda folytatásos film kezdődik. S ez nem gyerekjáték.

– Ez így van.

– Ő aztán mindent csinál, csak ezt tudja megnézni. S ilyenkor szokott sietni. Dehát egyéb dolga nincs. Marháknak nem kell enni adni. Amikor ez a film van, folytatásos, akkor ő kintről is bejön, egy kicsit megpihen, leül, vagy ledől, s nézi. Csak azért aggódom, hogy mi lesz, ha a film lejár.

– Akkor két külön időszámítás volt a maga életében, a fiatalkora s a házasélete.

– Hát igen, kétféle, hát az embernek a természete is nagyon sokat változik. Mikor már megnősül, s pláne az Isten megajándékozza egy gyerekkel, akkor egészen megváltozik. Ahol nem alakul ki, nem bontakozik ki a család, ott egy bizonyos idő után a szerelem kihal, kezdenek eltávolodni. Aztán ha lesz egy gyerek az összehozza őket, kibontakozik a szeretet. Mert sok fiatal ilyen szerelmes, olyan szerelmes, igen, egy darabig, de annak van egy határa, s azután csak a szeretet marad. A bizalom, a nő a férfival szemben, mellém áll, ha bajom van, vagy nem csábít mást, amire észreveszem, nem itt van, hanem túl van, hát ezek megrontják a családi kapcsolatokat, ami oda vezet, hogy családfelbomlás is kialakul. Én ezt tapasztaltam.

Tudok olyant, hogy nem volt szerelem, valahogy összekeltek, voltunk esküvőn is, éltek együtt, de nem szerették egymást. S kéremszépen, amikor az Isten megajándékozta gyerekkel, olyan békességes, nyugodt családi élet alakult ki, hogy aki nagy szerelmes volt, az őket nem érte utol.

A hatvanas években voltak ezek az iskolások, jártak Szeredába, akkor kerékpár is nagyon kevésnek volt, autók nem voltak, gyalog jártak, így nyári időszakban, s tavasszal s ősszel. S volt olyan szerelmes, vagy kettő, azok jöttek haza, örökké megvárták egyik a másikat, még én is megálltam, mentem a szekérrel, s néztem, s össze voltak tekeredve, s mint a gerlemadár, úgy puszilóztak.

Aztán az Isten úgy adta, hogy lejárt minden, s nem éltek körübelül öt évet, s szétfoszlott minden. S találkoztam utána azzal az emberrel, s úgy eléjött, s még mai napig sincsen újra megnősülve, a volt felesége kiment magyarba, s egészséget.

Csak azt akarom kihozni, hogy kérdeztem aztán én tőle, hogy te, ez a nagy szerelem, hát ez hova hasadt így széjjel, hát mi okozta ezt? Nem hallottam, hogy a feleséged félrejárt volna, s rólad se hallottam, hát mi alakult ki köztetek, Hát, azt mondja, a türelem, valahogy úgy vettem ki, örökké veszekedtek valamin, s volt hogy a semmiségen, oda tetted, s nem oda tetted, s a csirke hátrament, s miért így, s miért úgy, szóval lényegtelen dolgokon. S ezt mind az idézte elő, hogy a természetük nem volt egy, egyik idegesebb volt, mint a másik. S ez alakította ki, mert ha az egyik nem ideges, akkor egy mondattal be van fejezve, s kezdődik újra a lapozgatás. De ahogy szokták mondani, két éles kard egy hüvelybe nem fér el. Ez is olyan, az élet sorsa. Bé kell látni, ha család van, akkor tűrni kell egyik a másiknak, szereti az ember, kibontakozik a család. Hát van olyan, hogy egy hónapban egyszer, fél évben egyszer találkozik a mai világban, s nincs semmi probléma, s a másik naponta együtt van, s tönkremegy a házasság, mert olyan volt a felfogás, az egymás iránti megbízás.

– Maga milyen szórakozáskor érezte jól magát?

– Hát volt a színdarab s a futball, legénykoromban. De nem voltam soha úgy beléesve, ahogy szokták mondani, mint a tormába esett féreg. Nem voltam. Máma itt, s holnap túl, s nem hogy milyen szép virágszál, s le kell szakasztani.

Hát néztem ide is, túl is, itt is szép, ott is szép, hát akkor most melyiket, ez is szép, az is szép, s áldja meg a Jóisten. Én nem rögzítettem le a lelkivilágomat egyre, hogy na most aztán, én feltaláltam magamat, ha nem volt olyan természete, nem néztem rá, s áldja meg a Jóisten. Van egy-egy olyan típusú ember, legény, hogy egyet kinéz, s aztán azért képes vért ontani, vagy bármit csinálni, hogy ő legyen a főszereplő. S megtörténhetik, hogy akit ő szeret, az éppen emiatt magát kiemeli, mert észreveszi, hogy érte képes a szeretője, így mondva, karót törni, ő magát kiemeli s áttekint a feje tetején a fiúnak, hát te törjed a karót. Az ilyeneket úgy élveztem magamban, sokszor láttam, hogy így szeretjük s úgy szeretjük egymást, s így vagyunk s úgy vagyunk, s rea nem sokára hallottam hogy a kertkaró kitört, s veszekedtek.

Nálunk nem volt, hála Istennek, 54 éve, az ötvennegyedik házasévet töltjük el most. Hát voltak a gyermekekért, a leányka nem úgy ment iskolába s az anyjának zúgolódott, vagy ilyen csecsebecse dolgok. De örökkétig az összhang az egy volt: ha a gyerekekre az anyjuk rászólt, akkor nem az volt, hogy miért szóltál rá, hanem jól tetted, te pedig máskor fogadjál szót. Ha én vagyok itt elöl, akkor nekem, s ha anyád van itt, akkor neki. Hát mi olyan harmonikusan neveltük a gyermekeket, mert van egy-egy olyan szülő, hogy megszidja az édesanyja vagy édesapja a gyereket, s akkor a másik a pártjára áll, hogy miért ütöttél rea, üsd meg a tehent, vagy üsd meg ezt, üsd meg azt. Ezzel a gyermek ha olyan típusú, felkap, húzódik, mint a dög ember a nagy melegben, az árnyékba. Hát a bocs is húzódik az anyamedve mellé. S akkor például az édesapját eltávolítja magától, nem áll fent az a ragaszkodó szeretet. Nálunk ez nem úgy volt. Ha én reaszóltam, akkor Vilma mondta: na látod, édesapád is azt mondja, mondtam neked, hogy édesapádtól is megkapod, ehhez hasonló. Hát nálunk nem volt, hogy valaki hallja, hogy a családban veszekedünk, vagy a családban békétlenség van. Hát itt vannak Palikáék, a fiamék, egy család, fiatalok, hát az már más természet, de tudjuk jól, hogy ha észreveszünk valamit, akkor szépen megmagyarázzuk, hogy ne fiam, így látnám jól. S ők elfogadják, hát tata, ez a helyzet, hát édes fiam, csináljátok, ahogy jónak látjátok, majd a sors megtanít, ha nem úgy csináljátok ahogy én mondom, ha nem úgy sikerül, akkor rájöttök, hogy biza jó lett volna meghallgatni.

Mert volt úgy, hogy mondtam Palikának, ezt ne így csináld, s hagyja édesapám, úgy csinálom. S mikor láttam az eredményt, akkor kérdeztem, na fiam, hát milyen volt a javaslatom? S hát édesapám, igaza volt. Úgy, hogy sokszor a fiatal magán tanul. De átlagba nincs is olyan ember, aki nem megy ezen keresztül, hogy magán ne tanuljon. Hát átlagban mindenki. Hát elkezdve, egy családi, egy munkahelyi probléma, örökké saját magán tanul valamit.

– De hát a fiatal, az azt gondolja, ne parancsoljanak nekem, engedjék, hogy én egyedül csináljam.

– Igen, van olyan, amelyik olyan felfogású, hogy ha elérte a 18 évet, akkor önálló akar lenni, én saját magamat irányítom. Hát én kényszerből ilyen voltam, mert nem volt apám! Én a saját dolgomon kellett tanuljak! Amit jól csináltam, jól csináltam, de volt amikor észrevettem, hogy hibáztam.

– A munka az fontos volt magának.

– Jaaj, az erősen, anélkül nem tudtam volna élni, nem számított, hogy milyen.

– Magának a boldogsághoz az kellett, hogy jól kidolgozza magát.

– Igen.

– Tényleg ez kellett?

– Igen.

– Akkor maga nem az árnyékban ült!

– Nem, én úgy szerettem dolgozni, sokszor kimentünk takarni, takarmányt összegyűjteni, s aztán amikor a kollektív megalakult, akkor eleinte nem volt annyi kombájn, ki voltak osztva az aratások. Én annyit lesepertem, annyit learattunk, összefogtunk, ez a Szász András, nyugodjék, meghalt, s akkor itt túl Lórántnak a fia pont akkor született, mikor a leányom. Kiosztották az aratnivalót. S ez a Gálfalvi, Enikőnek az apja, Gálfalvi Ferenc, ez volt a titkár.

– Hát azt nem a kollektív rendezte, a Néptanács is beleszólt?

– Hát kiosztották, s ott volt a szövetkezet, s ez a Gálfalvi is ott volt. Hazajöttem Nyárádtőről, s ki voltak osztva az aratnivalók. Vilma már mondta előre, nem telefonon, hanem levélben, hogy úgy gyere haza, aratni kell, egy kicsi búzát hogy kapjunk, kérezz el, ha tudsz. El is kéreztem egy hétre. Nekifogtunk, én annyit levágtam! Kinyújtottam a mankót jó nagyra, tudtam, hogy kell vágni, hogy aki szedi utánam, az ne kelljen kinlódjon. Én annyit levágtam!

Mindenki csak csodálkozott, hogy alig fogtak neki egy darabnak, mert tudja ki volt osztva, egy dűlőben volt valamennyi hektár, s akkor jutott tíz ár vagy valamennyi egy kaszára, vagy tizennyolc, ha azt elvégezte, akkor mehetett egy másikba. S volt ez a Szász Laji, nagyon jó dolgú, s akkor volt az az András, nyugodjék csendesen, az nem volt olyan nagy dolgú, de kötni békötötte.

De egyszer azt mondta András, hogy ő nem jön többet, neki ez elég, hát nem jösz, amennyit dolgoztál, annyit kapsz majd, mikor odakerül. Ketten voltunk, én vágtam, ő felszedte, jövet, ahogy mentem vissza, a kötelet meg is csináltam. Egy olyan öl búzát szedett fel, a kötélbe tette belé s kötötte is össze. Úgy, hogy mi ketten, ott ahol csinálta három, mi ketten megcsináltuk, s elvégeztük s mentünk a másik darabba.

S azt mondták László Sanyiék, nyugodjék, meghalt még a felesége is, Májai Albiékon felül laktak, László Lacinak az apja volt, hát mit csináltok, ti már levágtátok s itt vagytok, hát hogy bírjátok? Mondom neki, tudjátok mit, viccesen, nekünk minden délben, a fehérnépek minden délkor hozzák ki a madártejet, ugye, akinek volt kisgyermeke, azoknak vitték a pocitát, hát ugye az kalóriás, s akkor a beteg asszony pálinkát uzsonnyakor, mondom. S azok kacagták úgy! S aztán elneveztek, mikor levágtuk, hát jőnek a madártejesek, már elvégezték!Úgy, hogy én nagyon szerettem, nem untam a dolgot.Én mikor itthon voltam, s olyan pepecs munka volt, jaj, hogy untam.

– Az igazi munka akkor az, amikor valaki a mezőn nagy erőfeszítéssel dolgozik.

– Igen, hogy lássa az eredményt, hogy ezt a darabot megkapáltuk, s máskor hogy azt felgyűjtöttük, vagy azt lekaszáltuk, ehhez hasonló. Legények voltuk, s úgy csináltuk, holdvilág volt, gyönyörű holdvilágok voltak. Nem volt olyan meleg! Négyen-ötön, jó barátok, jó kaszások, vittünk egy liter pálinkát,  s reggelfele, amikor virradott, akkor jöttünk haza, s egy kicsi szalonnát, attól függött, milyen időszak volt, s kenyeret, s mikor végeztünk, a pálinkát megittuk, jöttünk haza, s itthon folytattuk tovább. De elmentünk vagy ötön-haton, s na máma az egyiknek vágtunk le egy darabot, s akkor a másik éjjel, amikor jól lehetett látni, a másiknak egy darabot, így csináltuk egy darabig.

De közben, tudja, ez is változott, mert a munka is, a terület is, kiesett, s volt amelyik unalommá vált, az ilyen munka, s akkor lassan kimaradt. De ez ment vagy két évig. S olyan jó volt, mert amikor a nap kisütött, ha le volt vágva, akkor már száradott az a takarmány, megnyertünk egy napot a betakarításhoz, ha reggel kezdem vágni, s estig vágom, akkor csak két nap múlva lesz kész. Ilyesmiket csináltunk, nagyon szerettem.

– De honnan volt ehhez erejük, kitartásuk? Mert például Pali bácsi is, nem az a száz kilós...

– Nem, én hetvennégy kiló szoktam lenni, télen felmentem hetvenhatig, én azon felül nem mentem, ha tisztán nem tudom mit ettem, akkor se, de le se fogytam hetvenkét kilón alul, két-három kilónál többet nem adtam le. Nem voltam olyan, hogy birkózó, hanem középszerű, de valahogy olyan szívós voltam. Felvettem tíz karót a hátamra, Lórándnak ahol van ott künn az a háza, olyan ötszáz méterre lennebb volt egy szőlősünk, mert tavasszal, mikor kimentünk, hát láttam, hogy itt is hiányzik egy karó, s ott is, s túl is. Hazajöttem, s mondom, édesanyám, én a marháknak enniek adtam, a trágyát ledobtam, maga megitatja őket, s meg. S összekötöttem tíz, vagy attól függ, milyen vastagok voltak a karók, én a hátamra felvettem, és csak ott tettem le, azon a hegyen egy szuszból kimentem. S akkor még cigarettáztam! Leültem, amikor kimentem, s elszívtam egy cigarettát s akkor ereszd meg a karózást, s amikor megéheztem, nekifogtam reggeliztem, s ment tovább a munka. Úgy bírtam magamat, hála legyen  a Jóistennek, s most azon csodálkozom így magamban, hogy milyen is az embernek a szerencséje. Ez a sugár, ha ez nem lett volna, én most is úgy bírnám magamat, mint eddig, semmi bajom nem volna. Dehát ez lett, nincs mit csinálni.

Sokszor úgy elgondolkozom, hogy nem adott nekem egy olyan gondolatot a Jóisten, hogy én ne menjek erre a sugárra. Miért nem adott egy olyant, hogy hanyagoltam volna. De az ember ami rea van mérve, nem kerülheti el. Hát Balog Attila is, mondtam igaz?

– Meghalt, Isten nyugtassa.

– Az is nekem öcsém volt, és csak hatvanöt éves! Aztán Ilonka úgy el volt keseredve, mert szeredán vitték be, és csak pénteken este tudtuk meg, valaki idejött, s mondta, s mondom, Vilma hívd fel Ilonkát. S na, mondom, add ide, beszéljek vele. El volt keseredve, hát Pali bátyja, azt mondták az orvosok, készüljek fel a legrosszabbra, kómában van, s a tüdővel, a szívvel, a vesével, mindennel baj van, teli van vízzel. Na. Mondom Ilonkának, hogy Úristen, én már ott vagyok, nyolcvankét éves, a gyermekek el vannak rendezve, korban ott vagyok, ha szólít a halál, hát nem sirathatnak úgy, mint egy hatvanöt évest, hát ez az élet rendje, ebbe bele kell törődjön az ember. Pali bátyja, ne is mondja maga, hogy maga ilyen értelembe gondolkozzék, ez volt reamérve, mert nem szedte a gyógyszert.

Itt volt nálam azelőtt egy hónappal, kint voltam az udvaron, s itt jött fel, béjött. S mondom, öcsém, mi a helyzet, hogy érzed magad. Hát fulladok. Mondom, igen el vagy hízva, neked több mozgás kéne. Azt mondja, olyan nehezen szuszogok. A lábad is meg van dagadva, mondom. Elfelejtettem mondani neki, hát vízhajtót miért nem szedsz? S aztán Ilonkának mondtam, s azt mondta Ilonka, ő örökké mondta, hogy szedje be, s ki tudja, szedte vagy nem. S aztán az a víz felgyűlt, hát nem dolgozott s megivott egy- egy üveg sört, s az nem vitte jóra.

Hát ő a kollektív alatt volt vagy két-három évig fogatos, na, akkor dolgozott, de azután, amiután ez a rendszer megalakult, nem dolgozott annyit, mint én két órák alatt. Ugye, traktort vett, hát mondtam neki, egy traktort nem tudsz vezetni, hát a kicsi gyermekek már megtanulnak, hát én nem kínlódok. kimentek vetni, a traktorista szántott, tárcsázott, vetett, s ő csak szivarazott. Nagyon szükséges a mozgás, hát ha mást nem, seperje a lapit, vagy valamit csináljon, de mozogjon. S még cukra is került emiatt, s az veszedelmes, egy fiatalnál a cukorbetegség nagyon veszedelmes. Diétával megyen, tudja. Tessék, igya a bort.

Köszönöm.

– A bor az savas, pláne a mi fajta borunk, én azért töltök bele vizet, nem azért hogy szaporítsa. Tíz veder mustba legalább egy veder vizet kell tölteni, nem azért, hogy szaporítsa, nem azért, hanem vegyítse fel, ne legyen olyan savas. A sav olyan, kirágja még a plét is, a vasat is. Régebb, ugye, most tesznek cukrot is, de régebb, ahogy a Jóisten megadta a Nagyhegyben, volt olyan húsz-huszonegy fokos must, lett olyan körübelül tizenöt fokos bor, ahogy a fövéssel lecsökkent. De már Izsóban nem lett húsz fok, nem lett, csak tizenhat. Volt itt egy szőlőse Demeter Zsigának, s itt nem lett, esetleg csak hét. S nem tettek akkorjában vizet, hanem még letakarták a kádat, ha jött egy csepergő, hogy nehogy beleessen.

– Nehogy felvegyítse.

– Na abból aztán ha összeszedett valaki, aztán a sav, az ölte meg. A magyar világ alatt úgy volt hirdetve, voltak azok az Aranykalászos Tanfolyamok, hogy a direkt termőszőlőket ki kell írtani, hát gazdaságilag fejlettebbek, s én el is hiszem, Magyarországon nincs direkttermő szőlő. Volt úgy, Demeter Zsigának volt bora, s volt otthon borunk, s összekoppantunk, hát egy kocsma volt esetleg a faluban, oda nem mentünk, elmentünk egy házhoz. Na, mondták, Demeter Zsigánál van eladó bor. Na, összekoppantunk hárman, négyen vagy ötön, na menjünk el, s ott elbeszélgetünk, elmulatgatunk, milyen a fiatal, milyen a legény, ott künn egy nyári, őszies, szüret előtti időben, s megittunk két-három litret, hogy ereje legyen annak a hét-nyolc fokos bornak, hát milyen kalóriája volt. Igen-igen, de másnap úgy égett a mellünk, az étel se esett jól.

– Pedig fiatalok voltak!

– Most már annyi jó bor van, nem lehet tudni, melyik a legjobb. Most Palika nem tett vizet bele.

– Na, az idén is legyen jó termés. Egészséget! Én szeretem az ilyen házibort.

– Én is szeretem. Még van Sztrátya Domokosnál ilyen fajta jobbacska bor, ő sem szokott sok vizet tenni bele. Van aki sok vizet teszen belé, az se jó, sok cukrot teszen, az se jó. A cukor a vérfalakra rakodik le. Azt mondja Palika, nem tett bele, csak literenként öt dekát, mert tizennyolc fokos volt, s én általában úgy szoktam, hogy legyen átlagban húsz, huszonegy fok, abból lesz a legjobb. Sztrátya Domokos itt volt, s mondom Palikának, na hozzál bé, s azt mondja, van itt bent, tavalyi bor, vagyis idéni. Mondtam, hogy ha úgy lesz, kóstoljam meg, s megnyalintottam, na mondom, ez jó, hozz egy flakonnal, ha valaki úgy jön. S van még a tavalyelőttiből is, így mondva, csak az, ahogy szokták mondani, egy kissé avas. De kólával az is jó.

Aztán azt akarom mondani, Domi mind nézi, te, ez az idéni borod, hát az enyém olyan mint a szirup. Tettem 10 liter musthoz 3 liter vizet, s 2 kiló cukrot. Hát annak idő kell, s ha lehet, vedd le a seprőről, hogy tudja kifőni magát, mert ha felmelegszik az idő, s nem fövi ki magát, akkor az megnyúlósodik, főzheted ki pálinkának, abból bor nem lesz.

– Pali bácsi azt mondta, hogy nyolcvankettő, nyolcvanhárom, az volt az életében a legboldogabb időszak.

– Hát én már hetvenben visszajöttem Nyárádtőről, s akkor már megvolt a munkahely,  ami a lényeg,  állatot tudtam tartani, a gyermekeket tudtam segíteni, mert akkor a száz lej az száz lej volt, ha egy lej volt egy zsemle, az egy lej volt holnapután is, és az országba is a létjóság, tehát a minőség megvolt, nem hintázott az infláció, ehhez hasonló. S a második az, tudtam jól, hogy ha máma megveszek egy borjút, megveszek egy disznót pluszba, s tartom, akkor ha egy idő után eladom, akkor ennyit kapok érte. 

Tehát volt kiszámítási lehetőség, s ezért tudtam haladni, s a fáradtságot se ismertem, jólesett a munka, nem parancsolt a kollektív, idő is annyira ért, már ötven ár kerthelyiség volt, s maguk a törvények is már annyira kikristályosodtak, az egy nemzeti gyűlölet volt meg egyeseknél, igaz, hát nálunk nem, a vegyes községekben, más minden jó volt. Bément az ember Vásárhelyré, egy gyűlésbe, s akkor elmentünk a Grand Hotelbe, önkiszolgáló volt, azt vettünk, amit akartunk, s öt lejbe került. Nem mint most, az ember kap hétszáz lej nyugdíjt, s bemegy egy vendéglőbe, s ejsze jól se lakik húsz lejből. Most másabbak a körülmények. Akkor éreztem jól magamat.

Na aztán, amikor megvirradt ez a rendszer, átalakult, már éreztem, hogy itt már más, nem volt már az az érzés, vitatkoztak a földekért, s nekem így, s nekem úgy, s nem így csináljuk s nem úgy csináljuk, s mindenki csinálja ahogy akarja, na akkor már gondoltam, hogy itt a tengely megomlik, ez itt idegölő lesz. Van akinek jó fog lenni, láttam, beszélgettünk értelmes idős emberekkel, értelmiségiekkel is, hogy ez nem lesz jó. Nem is lett.

Nézze meg, tanár úr, ez az európai menet se tart jó irányba, minden országban tüntetések, az az elégedetlenség  s a szétszakadás, az egyik hatalomra akar kerülni s a másikat nyomja le, már nem is tudom, mennyi párt van, a magyaroknál is. Itt ki tudja mi lesz.

– Hát én csodálkozom, hogy maga azt mondja, hogy a Ceauşescu-korszakban volt jó, s nem azután. Hát visszakapta például a földjeit!

– Visszakaptuk, s vele visszakaptuk a nyomorúságot. Mert nem úgy volt, maga a technológia, hogy nekifogunk s a földeket kezdjük művelni. Oda kellett állat, fogat, kellett szekér, kellett eke, kellett borona, egy kisebb gazdasághoz. Másodszor addig a földek traktorral voltak szántva, s azok a traktorok úgy megnyomták a földet, azok a nehéz gépek, hogy két tehennel vagy két lóval csak mucskolódott,  de meg se tudta volna a földet szántani, az egy berki földet igen, de egyebütt nem nagyon. Ezekbe a nehézségekbe ütköztünk.

Egy pár nekifogott, s nem volt traktora se, s észre kellett vegye, hogy nem megy. Az se lett volna még olyan veszély, ha az állam egy olyan pozícióba lett volna, hogy az üzemanyag árát nem emelte volna annyira fel, hogy aki a mezőgazdaságban dolgozik, annak valamilyen arányban lett volna olcsóbb az üzemanyag. Nem kellett volna szubvenció, hanem az, hogy ha valaki a mezőgazdaságban dolgozik, például Balog Pálnak van ennyi földje, az kéne kapjon ennyi pénzt, erre ennyi üzemanyagot tessék kivenni. Na, akkor a traktoristával megegyezek, nekem megvan az üzemanyagom, csak a munkadíjat kellett volna fizessem, s kész. Mikor kérem szépen ötven lejekbe kerül, s az idén fel fog menni a szántás hetven-nyolcvan lejbe, hát akinek van háromszáz, ötszáz lej nyugdíja, hát az hogy bírja ki? Inkább otthagyja, üljön, akkor elmegy a boltba, vesz egy kenyeret, s amikor elfogy, vesz egy másikat. Úgy, hogy nekem ez a menet, ez ahogy megyen, az én felfogásom szerint nem gazdaság. A nyolcvanas évek, ha nem áll fenn Ceauşescunak a nemzeti politikája, annál jobb nem kellett. Megvolt a munkahely, az a fiatalember elvégezte a szakiskolát, függetlenül milyen, s már megvolt a munkahely. Ezek mind megváltoztak.

A gyermekeinknek nincs munkahelyük, az embereknek nincsen pénzük, mert a gazdaság összeomlott, az idős emberek már nem tudnak dolgozni, a fiatalokat nem tudja eltartani az idős, mert nincs miből, s kell boldogulni. Hát miből éljenek, a két-háromszáz lejes somerből?

– Én ahol járok, a falvak ki vannak épülve, úgy látom, Jedd is, Kebele is. Hát építkeznek az emberek!

– Figyeljen ide, tanár úr. Én régebb, amíg lábom volt, jártam Vásárhelyre s Jedden is, hogy alakult ki? Úgy alakult ki, hogy febomlottak ezek a nagy, a Cukorgyár, a Simó Géza, azok a nagy üzemek. Ott voltak mérnökök, ilyenek, olyanok, s ott kérlek szépen, ereszd el János. S közben még megkapta a végkielégítést! Az olyan nekifogott, amelyiknek olyan esze volt, s építkezni kezdett, megvett egy csomó földet, az elején még olcsó volt, s jutányosan kapta meg a cementet, téglát, mert tonnákat vett egyszerre, nem két mázsát, s beállított egy ilyen csoportot. Azért építkezett ki gombamódra az a terület. Mert más nem tud! Én nem vagyok irigy ember, mindenki úgy csinálja, ahogy tudja, de átlagba ezek mennek itt is. Aki annyiravaló, s olyan helyt volt, azoknak tudott kibontakozni az élet.

Itt szemben is, aki megvette s építkezett, az édesapja az építkezésnél sofőr, s betonkavaróval hordja a cementet. S kérem szépen, az biztos, hogy jóban van egyikkel, másikkal, körübelül úgy kérdezem, hogy nem mérik kilóra, hogy ide vagy oda mennyit tettek! Hát reggel korán, sötétben már egy kavaró cement ide kijött! Elgondoltam, az édesapja jó helyet dolgozik, s ott van egy mester, s a kéz kezet mos. Csak egy példát mondok. Mikor ezt a házat építettem, a tetőt csináltam, egy reggel azt mondják az ácsok: Pali, baj van! Szege van-e? Hát ami volt, azt odaadtam. Ide kéne hetven-nyolcvanas, s egy pár darab százas szeg. De itt az üzletekben, s Szeredában se, sehol se lehetett kapni. S egy ember, Attilának az apósa Vásárhelyen dolgozott az építkezésnél, pontosan a koronkai téglagyár ahol volt, azt a negyedet építették. Találkozok vele, szabadságon volt. S mit csinálsz, né mi van, nem kapok szeget.

Ne törődj, azt mondja, vegyél egy liter pálinkát, Szeredában ülj fel a buszra, s menj el, a koronkai téglagyár tudod hol van, ott mindjárt ahogy kimész, rögtön jobbra van egy majorház féle deckaépület, raktárhelység, ott van egy ember, őr. De úgy csináld, hogy azt mondja, este későn, vagy reggel korán te légy ott. Úgy is volt, a koraival már mentem, reggel ötkor már elindultam, s nyolc előtt, mielőtt a fejesek jöttek volna, ott voltam, ott sétáltam két táskával. S kijön egy ember ott, s jó reggelt, s jó reggelt, s mi járatban,  mit keres ott, hát ott tégla volt, s talicska, s gondolta, mit keresek ott. S mondom, maga itt őr? S igen. S maga ismeri Fazakas Albertet, Albit? Olyan hadilábú ember volt, sánta ember volt, a háborúban ellőtték a lábát. Hogyne, azt mondja, egymást váltjuk. Na mondom,  figyeljen ide, közel mentem hozzá, itt van ez az üveg, tegye el. S mi kellene? S nekem kellene ennyi s ennyi ilyen s ilyen szeg. Adja ide a táskát. De az annyiba került, mint amíg én hátramegyek a vécére s visszajövök. Megtöltötte szeggel, olyan nehéz lett a tárka, hogy alig tudtam bevinni a buszhoz. Délre már itthon voltam. Na, ezért mondtam, hogy aki ilyen helyt dolgozik, ilyenből tud meggazdagodni. Aki az autószerelésnél van, s bevisz egy kocsit valaki, de nem közél barát hogy ismerje azt, akkor úgy tol ki vele, ahogy akar. Ha ismerős, vagy ha ért a motorhoz, akkor nem tudja becsapni. Ezért mondom, én így fogom fel a kérdést, hogy ez a rendszer ezért bukik, sokáig nem megy. Énszerintem öt évig még nem fog menni ez az európai menet. 

– A nyolcvanas évben maga nem félt?

– Hát nem volt mitől!

– Hát hogy a szájára ütnek!

– Jaj attól nem féltem, mert olyan közösségben is laktunk, magyarság volt, románság nem volt. S a munkahelyemre mentem, kerékpárral, lámpa, ami az akkori forgalomnak feleljen meg, s arra vigyáztam, ne üssön el semmi, s ha a rendőrség megállított valamiért, valakit kerestek s megállítottak, a buletinem ott volt, nem volt mitől tartani. S itt helyben, hát itt a helybéli vezetőség engem ismert, s ott ahol voltam munkahelyen, ott is.

– De mindig megmondta a véleményét!

– Ott is a munkahelyen a munkámat elvégeztem, amit reámbíztak, igyekeztem a legjobb minőségben elvégezni, s megvolt a becsület és a tekintély, s én nyugton hajtottam a párnára a fejemet. Idehaza is, szégyenpoharat nem emeltem, nem szerettem hazudozni, hintázni ide s hintázni túl, én valahogy olyan merőleges típus voltam. Szokszor eszembe jut az is, Gyuri bátyám brigádos volt, s a kertföldet nem úgy adták ki nekem, ahogy kellett, Kocsis Gyula volt akkor az elnök, s nem úgy adták, ahogy kellett, s még rétet akartak adni a falu végén kert helyett, két borjú ki volt véve, dehát mondtam, az nekem nem kell, hát én kóstot nem adhatok a gyermekeknek! Itt magamban, őröltem magamat, s mondom, az elnökhöz felmegyek Szentmártonba. Ismertem. Felmentem, megvolt az új iroda, ott volt Kocsis Sándor, a brigádos, hát kit keresel, az elnök úr itt van, s itt, s a megyétől, valahonnan van valaki idegen, s nincs, senki nincsen. Nyugudtan békopogtattam, s bémegyek, s köszök, s mi az Pali, s hogy vagy, s ülj le, s hogy vagy, s hogy mejen elnök elvtárs, s... Mondom: azért jöttem, mert én nem akarok követelőzni, de a jogom szerint követelem, s milyen értelemben? S mondom, a kerthelyiséggel kapcsolatban. S avval mondja: én egyet mondok magának, sokat gondolkoztunk, vállalja el a raktárosságot, legyen raktáros. Szász Péter volt akkor a raktáros a központban, de nem ott fenn, hanem itt Jobbágyfalván. Mondom: én maguknak nem akarom meggyűjteni a baját. A kommunista törvények azt tartják, két testvér egy munkahelyen nem tölthet be posztot. Gyuri bátyám brigádos, én raktáros, aztán csak ez kéne magának, elnök elvtárs, panaszok lennének, akárhogy csinálnánk. Ez nem hiányzik nekem, s nem hiányzik maguknak sem. Oda tegyenek mást. Én akkor már a téglagyárba be voltam állva. De kár lenne, s maga csak végezze a maga dolgát, s Gyuri bátyja a magáét. Fontolja csak meg. De észrevette azt, hogy nem ragaszkodok. Aztán Fogarasi Józsi lett. S aztán mondtam neki, mert ő tudta, hogy én visszautasítottam. Te Józsi, én ajánlom neked, hogy teneked legyen becsületed, te veszed be a búzát is, a kukoricát is, mindenféle. Kihirdetik a brigádosok a tagságnak, hogy miből mennyi kell, s te mikor méred meg a búzát valakinek, hogy adod ki, úgy állítsd be azt a mérleget s úgy beszélj, hogy ne egy fél kanállal végy ki abból a zsákból, hanem fél kanállal tégy. Akkor állja a helyét! Kukoricát ne végy ki öt csövet, hanem öt csövet tégy rea. Akkor megvan a becsület. Te veszed bé, és te adod ki, az a föld, van ennyi munkás, mindegyik földből jön hektáronként 4ooo kiló, hát ne írj bé csak 38oo kilót vagy 39oo kilót,  az a húsz mázsa egy ekkora helyt az annyi, mint a tengerben egy csepp víz. S a népeknek jólesik ha adsz. S egy darabig úgy is csinált, nem is lett semmi baj, dícsérték őt. Péter már tudta, hogy ő hogy csinálta, Péter bácsi, lekaszáltam a kóstot, egy hétig verte az eső, ha olyan idő jött be, forgattam, mikor kimentem s megforgattam, újra megverte az eső. Mikor bevittem, hogy adjam bé, azt mondja Péter, széjjelnézett, nem volt senki, vigyed haza, mert erre readolgoztál. Vidd haza. Hát ilyen értelemben. S akkor lett Nagy János a mérlegmester Fogarasi helyett, annak biza nem volt esze, az akármi volt, örökké vett ki, hogy tett volna, az nemigen, csak örökké vett ki. Ej, hogy átkozták, hogy szidták! Mert ez a titka az ilyen dolognak.

– De ha Pali bácsi tudta ezt a titkot, akkor miért nem állt oda?

– Hát én azért, mondtam, hogy miért.

– Gyuri bátyjáért?

– Hát ha Gyuri nem lesz ott brigádos, hanem lett volna brigádos ott fent Szentmártonban, vagy könyvelő, akkor elvállaltam volna. Hogyne vállaltam volna el, persze.

Jobb lett volna a fizetés.

– Hát persze, jobb lett volna. Ugyebár, figyeljen ide, hát nem kellett volna kapjak szekérszámra, de mondjuk kellett volna kapjak kétszáz kiló búzát, hát száz kilóval többet hoztam volna el, vagy kellett volna elhozzak húsz mázsa kóstot, s elhoztam volna huszonötöt. Vagy ehhez hasonló. Kellett volna kétszáz kiló pityóka, s lett volna kétszázhúsz kiló. Hát az se jó, ha belémártotta a kezét, az se jó, mert azt szokták mondani, addig jár a korsó a kútra ameddig nyaka szakad. Az se lett volna jó. De én már gondoltam, hogy jobban kijöttem volna, mint hogy kijöttem a téglagyárból, s nekifogtam a sánc martját kaszálni, egészen le a Szalonnás hídig, azt gondolja el, lekaszálni egyik felét, s másik felét, s azt feltakarni. Akkor lett volna egy nyugodt életforma számomra.

– Kiszámítható, az idő telt, s lehetett látni egy kicsi eredményt.

– Úgy, hogy aki rádolgozott, annak volt. Kimentem, elkészítettem azt a takarmányt, kivettem részibe, hazavittem, tudtam, hogy ennyit kapok, ez ennyi állatnak elég, ki lehetett számítani az eredményt. Beadtam egy borjút, annak ennyi volt az ára, s tudtam jól, evvel ezt el tudom intézni, ez ennyibe kerül, s az annyiba kerül. Mondjuk az volt a legjobb időszak, ember koromban. De annak is volt sokszor hátránya, Oltyán...

– Az a milicista?

– Az, az mind erőltette, hogy álljak be a pártba. Álljak be a pártba. Egyszer kihívat a boltból, a régi szövetkeztből: álljak be, hogy legyek brigádos. Akkor még Gyuri nem volt brigádos. Hát mondom, Oltyán elvtárs, maga egy értelmes ember, legalábbis úgy veszem észre, maga nem gondolja meg, hogy kényszermunkának csak olyan a gyümölcse. Ha ezeket maga nem mondja, elvállaltam volna, ha jól végzem a munkámat, a munkám után megismertek volna engemet is, mire vagyok képes, a vezetőség, maga is, meg a másikok is. Hát hány embert bévettek csak úgy, hát hány szégyenpoharat tettek a kommunista asztalra? Maga hallja, amikor községi gyűlésünk van, hogy párttag s mit csinált! Egyszer meg kell ismerni az embert, s azután. Hogy maga így kérdezett, nem vállalom el.

– Végül is nem volt párttag?

– Nem. Akkor ezt ki lehetett így kerülni. Voltak olyan dolgok, hogy annyira kristályosodott a végefelé, hogy akárki már nem is tölthetett be olyan posztot, ha nem volt olyan végzettsége.

– De attól is függ, hogy az ember mennyit akart, kevesebbet vagy többet. Úgy látszik, Pali bácsi meg volt elégedve, nem akart többet.

– Én akartam volna, hogy minél többet, de azt se lehet, én örökkétig azt számítottam, hogy van egy sánc, és én örökkétig akkorát lépjek, hogy tudjak a sáncon átallépni, nehogy beleessek, vagy esetleg a szélire, s orra essek. Én örökké, én az építkezésben is, miért nem fogtál ekkor neki, vagy akkor neki, de én nem akartam adósságokba menni s akkor a gyermekek nélkülözzenek, hanem csak kicsinként.

S akkor nyugton megcsináltam. Van egy-egy, akinek sikerült, olyan típusú volt, neki nem számított, ha beleesett a sáncba, akkor kimászott s ment tovább. Függött a természettől.

Sohase felejtem el, kollektív volt, hatvannégy, hatvanötben, a szőlők ki voltak osztva, s fogatosok voltunk, s a szőlők már kezdtek érni, jó őszi idők voltak, s a szőlők már jól kezdtek lenni, s jó fogatos banda volt, tizenhaton voltunk, tizenhat fogat volt. Azt mondtuk, hogy ej, milyen jó volna valami szőlőt leszedni, milyen jó bort lehetne csinálni, mikor jövünk haza, egy-egy pohárral meginni, hát mi nem megyünk a büfébe. Jó idő volt, s összetársultunk, s hozzánk társult Fazakas Misinek az apja is, nyugodjék. Ő már idősebb ember volt. Hát hova megyünk, itt a Hosszúaszón szépen ki voltak a szőlők pucolva, szépek voltak még, szóval nem voltak hiányosak, kezelve voltak. Olyan holdvilág volt, hogy fel lehetett volna szedni a földről a szemeket. Úgy lehetett látni. Hát kimentünk egy-egy töröbúzaszedő kosárral, hát oda nem kellett egy óra, egy jó félóra alatt mindegyik teliszedte a kosarát. Fel a vállunkra, s jövünk. Hát béjöttünk ahol van most a fotbalpálya, ott van egy ösveny, amelyik jön a cigányok közt, s a kultúrház mögött jöttünk volna ki. Fiatalabbak voltunk, bé a patakon, ki a patakon, azt se tudtuk, hogy lépjünk, s hát Mihály bátyánk jött, s megcsúszott a lába, s a kosár szőlő platty! Letérgyepelt oda, s így csinált né: Mihály, mi az anyád picsájáért nem ültél a paplan alatt, miért kellett te gyere? Hát úgy kacagtunk, letettük a kosarakat mind amennyien voltunk, most is előttem van. Hát mit csináljunk, amit tudtunk felszedtünk, hogy ne vegyék észre, hogy ott tele van szőlővel. Aztán azt mondta Mihály bácsi, hogy ő korán hátramegy, s viszen egy kapát, s bétakarja földdel, ami ott maradt. Na, azt akarom mondani, hogy ilyen ez az élet, aztán odaadtuk a szőlőt László Zsigának, ott lakott, ahol a kollektív alatt volt az a kicsi szín, volt a tűzoltó felszerelés. Oda vittük. Én leörlöm, azt mondta Zsiga, van egy sajtóm. Közben jöttek egy idő után a töröbúza szedések, de a bor az már jó karcos lett. Nem is bor, hanem olyan, ha sokat ivott belőle, tudott énekelni tőle.

Hát végzünk valami munkával, s mondják, másnap kell menni kukorica-hordani. Hát össze is rendezzük a szekereket, s egyszer azt mondja László Zsiga: úgy rendezzétek össze az összes szekeret, azt mondja, hogy utána gyertek menjünk által, kósoljuk meg azt a bort, meg van csinálva! S közben a felesége, Ellának hívták, az is oda volt törökbúza szedni. Édeanyám is nyugodjék. Hát mi fogatosokként odamentünk, s Zsiga bátyánk addig hozta ki fazékba, mert fazékba hozta ki, soha se felejtem el, s töltötte csuporba azt a karcost, sohase felejtem el, meg volt főve egy fél üst pityóka a disznóknak. Ügyesen meghántottuk, de ne nyúljon egy se hozza, egyszer hántsuk meg, meghántottuk, belé egy tálba, sót oda s hagymát, s azzal a karcossal, itatta magát a krumli után. Hát egyszer nekikezdtünk énekelni. Hát egyszer ki jön bé, Varga Zsiga, Ernőnek az apja, akkor ő alelnök volt. Jön bé. Utána jó nemsokára Miholcsa Laci, ő volt a brigádos. Hát mit csináltok itt, eddig várják a fehérnépek, leszedték a töröbúzát, s várják hogy hozzátok haza. Üljenek le, ne féljenek, mert nem lopják el. Leültek, ők is belékapcsolódtak, s úgy énekeltek, jobban mint mi. S hát egyszer jő Ella néném haza. Halja az éneket, na aztán, ez igen, ez munka, szerencsétlen fehérnépek, szedik a  töröbúzát, hordják, s ti arra se vagytok képesek, hogy kigyertek, s itt a főnökök is, hát akkor mit várjunk! Az úgy lekapott! Aztán megjuhászodott a dolog. Aztán másnap hazahordtuk. Végül azután máskor nem volt olyan, hogy hiányozzunk, de akkor valahogy úgy jött ki.

Azt akarom kihozni, hogy ott is jó társaság volt, ott is szerettem. A munkámat végeztem, fogatos voltam, hordáskor korán mentem, amire nagy meleg lett, amit kellett, felénél többet behordtam, a takarmányt s ezt-azt, s akkor délutánra nem maradt, csak kevés. Jól lehetett egyezni, ott is szerettem.   



* A sors úgy hozta, hogy Pali bácsi mindkét lábára lebénult, már nem tud a kertbe, mezõre, istállóba menni. A gazdának most talán legfontosabb elfoglaltsága lett a számvetés. Ha ott vagyok nála és kérdezem, rögzítem, majd leírása után megszerkesztem a válaszait: próbálok ezzel segítségére lenni még egy ideig – amíg õ szívesenmesél, amíg én szívesen üldögélek nála, amíg a Sors akarja. A beszélgetések egy részéből szerkesztett könyv jelent meg Ha akartam, fütyürésztem, ha akartam dudolászgattam címmel 2012-ben a marosvásárhelyi Mentor kiadónál. Ez a beszélgetés a kézirat leadása után készült, nem szerepel a kötetben.




.: tartalomjegyzék