Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Zsidó Ferenc

Flekken és somlói galuska

Mózes Attila: Foglaló[1]

 

Amikor a legutóbbi, 2010-es Mózes-kötetről (Zsibvásár) írtam, azt egy következő/majdani Mózes könyv előételeként (lásd még: előjáték, előbőr, előke stb.) definiáltam.

Nos, 2010-re el is készült az újabb étek*. Én talán nem egészen ilyenre számítottam. De azért fő. És fogás. Válogatott.

A korábbi kötetet nem csak ezért, nem csak ebben a kontextusban kell felemlegetni, hanem azért is, mert ez a mostani kommunikál vele (a többi kötettel is, de erről majd később). Egészen pontosan a Levél a szerető(k)nek című szöveg az összekötő kapocs, mely a 2010-es kötetben a nyitó darab, eme újban pedig a záró, így keretet alkot, mondhatni egybe kapcsolja a két könyvet.  Ama kötet műfajmegjelölés helyett a „szövegek egyetlen hangulatra” talányos skatulyázást kapta, a mostani „13+1 érzelmes beszély”-ként van meghatározva.

A továbbiakban mégis inkább a különbségekre, eltérésekre koncentrálnék. Ez a kötet vastagabb, és ami vastagabb, az jobb, nyithatnánk meg a pikánsnak is felfogható (rossz az, ki rosszra gondol, de ki nem gondol…?) utalások sorát. Jobban meg lehet kapaszkodni benne, szilárdabb, biztosabb kiindulópontot (lásd még: G pont) biztosít, mely előfeltétele a hosszasabb, elmélyültebb élvezeteknek. Továbbá, eme kötet nem csupán azért jobb, mert vastagabb, hanem azért is, mert kompaktabb, „derekasabb” (s ugye, a derék…!). Nincsenek benne üresjáratok (minden löket célba talál), s még a deklarált témától/hangulattól (érzelmes beszély) sem tér el – egy-két kivétellel.

Fizikai megjelenésében is okés a kötet, a borítón diszkrét utalás egy csokornyakkendős vőlegényre, így már az is egyértelműnek tűnik, hogy a cím – Foglaló – a jegygyűrűre utal, körben virágok, s egy zöld lyuk (nem, nem fekete), amibe – miként a szerelembe – fejest ugorhat a befogadó. A hátlap némiképp zavarba ejtő: Mózes több alkalommal eljátssza az olvasóval azt a perverz (?) játékot, hogy beapplikálja egy fiktív világba, eleség gyanánt jól körülrakja ízes történetekkel, aztán néhány harapás után kirángatja ebből a közegből, a megmaradt eleséget pedig egyszerűen kidobja. Nos, a hátlapon a szerzőnek egy fiatalkori képe látható, alatta pedig egy magyarázó szöveg, hogy miként látja a mai Mózes Attila ama fiatalkori énjét, egyáltalán: a szerelmet és a róla való írást. És többek között azt mondja, hogy akkor, amikor a fotó készült, „még képes voltam érzelmes-erotikus elbeszélést írni”. Az olvasó zavarba jön (hangsúlyozom: meggyőződésem, hogy ez is a szerzői szándék), nem tudja eldönteni, hogy akkor a kötetben lévő szerelmes szövegek (ha azok) talán nem most íródtak?, vagy ha igen, nem jók, vagy nem szerelmesek? Aztán, persze, idővel kitisztul a kép. De ahhoz el kell mélyülni a kötetben, és elő kell venni a régi Mózes-köteteket is, s rájönni (mert a belső borítón nem találunk eligazítást), hogy végeredményben válogatáskötetről van szó, mégpedig tematikus alapon: a szerző eddigi szerelmi témájú novellái kerültek egy kötetbe. A válogatást maga a szerző végezhette – ennek ellenkezőjére nincs utalás – elsősorban a Fény, árnyék átdereng (1980),az Üvegcsendélet (1982), aFüstkorom(1984), valamint a Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek (1990) című kötetei anyagából. Mondhatni, azok kvintesszenciáját adja – szerelmi tematikában.

Nézzük most egy kicsit közelebbről az írásokat! Kicsit úgy is, mintha most látnánk először őket, de úgy is egy kicsit, mint egy válogatáskötet darabjait szokás, hogy miért is kerültek be ebbe a szelekcióba, hogyan hatnak a többi szöveg társaságában. Amint a korábbiakban jeleztem, majdnem mindenik telitalálat. Néhányat mégis ki kell emelnünk közülük, olyanokat, amelyek telibb találatok, illetve olyanokat, amelyek azok lehetnének. Ilyen a kötet első feléből a Jelentések a semmiről: egy történet a szerelem haláláról, amely azt summázza, hogy a szerelmet a gyűlölettől csak a semmi választja el. Baleset után ágyba kényszerülő férj, aki lelki terror alatt tartja az őt gondozó feleségét, pedig számára ő az egyetlen összeköttetés a külvilággal. Végül, amikor felépül, elhagyja az asszonyt. Döbbenetes, meghökkentő történet, ugyanakkor jól felépített és kibontott, így hiteles. Egészen az utolsó bekezdésig, melynek zárójeles címe: (A történet végének egyik lehetséges változata). Ezzel Mózes újólag kirángatja a befogadót a fiktívként jól felépített valóságból, s belenyomja a fejét a papírlap fehérjébe (mint házban szaró macska orrát szokták a produktumába). Az olvasónak sírhatnékja van: nincs történet, sem annak közzétevője, csupán játék az egész – fiktív a fiktívről. S akkor azzá válik az egész kötet? Az egész válogatás?

A Szindbád örök utazása egyik legjobb Szindbád-átirat, amit valaha olvastam. Megvallom, félek már a Szindbád-átiratoktól, túl sok olyant olvastam, amelyben egyáltalán nem jött át a szindbádság lényege, sem stílusban, sem létérzésben. A Mózesével nincs ilyen gond, hozza a Krúdy-fílinget, mégis más. „Nem a halált félem, mint a legtöbb ember, hanem az életet, az örök kóválygást” – mondja Mózes Szindbádja a bevezetőben, majd később megtoldja azzal, hogy „ha magamról beszélek, a szerelemről beszélek”. Mózes Szindbádja elhatározza, hogy életében egyszer őszinte szerelmes lesz, nem veti be a jól bevált Szindbád-cseleket, az üres, de jól irányzott bókokat. És természetesen csődöt mond, és ebbe elégikusan belenyugszik. Ez a novella a kötet legfontosabbika, történetként is jól működik, ugyanakkor elméleti (?), általánosító megállapításokat tartalmaz a szerelemről, melyek Mózes Attilásan könnyedek, hányavetiek, ugyanakkor szofisztikáltak.

A Szerelem című novella egy mély, tragikus történet a szerelem lehetetlenségéről. Megjegyzendő, hogy szerelmi beteljesülésről nemigen van szó a kötetben, esetleg epizód-szerűen, a jellemző alapállás a beteljesülés lehetetlensége – ezt a válogatás révén egymásra épülő, egymás kohézióját megteremtő novellák még inkább felerősítik. A testi fogyatékos gyermekét nevelő magányos nő kétségbeesetten kapaszkodna a szerelembe, de minden visszahúzza, ott kell maradnia abban a feledésre ítélt, nem evilági városrészben. A novella egyébként plasztikus leírást nyújt a Ceaușescu-féle város-átalakítási őrületről, amikor városrészek tűnnek el nyomtalanul, és nőnek ki újak a semmiből.

Az Oroszlán hava mintha a Szindbád-szériát folytatná, kissé bizarr-egzotikus történet egy oroszlánszelídítő hölgyről és rajongójáról, a love story természetesen itt is torzóban marad, a narrátor a visszahozhatatlanság nosztalgiájával mesél róla, a történet így válik egyre valószerűtlenebbé, mintha egy másik világból való volna, egyre távolibb lesz, mégis feledhetetlen: „Úgy lengenek át a híg semmibe, mint egy nyár, mely már mindörökké a nevükre emlékezik.”

Az Egy város brávója és nője némiképp kilóg a sorból. Csak találgatni tudom, a szerző miért válogatta be a kötetbe. Egy galamblelkű (?) bérpofoznok, annak élettársa, valamint a narrátor-főszereplő különös története ez, amely szerelmi háromszögnek is nevezhető, de szerelemről nincs szó. Érdekes, bizarr novella ez is, Mózes különös érdeklődést mutat az efféle megdöbbentő, perverznek is mondható történetek iránt – de ezt a történetet máshol, más szövegek társaságában szívesebben olvasnám. A Csurdé-tó egy megdöbbentő beavatási történet: a meztelenül napozó Dalmát megerőszakolják valami vadászok, a kedvese pedig, Fűszál nem tud, nem mer szembeszállni velük. Ez a trauma immár örökre összeköti őket, jobban, mint a szerelem. Jól kifundált sztori, erős érzelmi hatást kelt, amolyan filmnovella-típusú.

A Közkegyelem újabb „egzotikus” történet: a cigányok világába vezet, azt mutatva, hogy mennyire sajátosak (és kegyetlennek hatók) azok az íratlan szabályok, amelyek eme közösség szerelmi életét szabályozzák. Kívülálló nem érti, nem értheti ezeket a szabályokat, így, ha kapcsolatba is kerül ezzel a világgal – amint ez a narrátor-szereplővel történik, aki riportkészítésre adja a fejét – végül mégis idegenként, értetlenül kell távoznia. Több olyan írás van a kötetben, melynek hátterében valós társadalmi jelenségek állnak: itt egy elnöki közkegyelem (amnesztia) a kiindulópont, erre épül fel a fiktív történet.

A bádogbéka magányanagyon ütős, döbbenetes és „kegyetlen” történet, amelyben a szerző még véletlenül sem teljesíti a befogadó egyetlen elvárását sem, nuku happy and, csak érzelmi falhoz vágás. A kiindulópont egy diákkori szerelmi háromszög: a lány utólag már bánja a választást, feltehetően a gyerek is a másiktól van, aki egyszer eljön látogatóba, a gyereknek bádogbékát hoz ajándékba. Esély sincs az utólagos tisztázásra, a megértésre, a látogató tudja, több látogatást aligha van értelme tenni, mint ahogy az ajándékra sincs szükség. Az elhibázottság, mint a szerelmi beteljesülés meghiúsítója, visszatérő gondolat ezekben a novellákban.

A Yesterday megkoronázza a kötetet, jó érzékkel van utolsó helyre pozícionálva (a keretet nem számítva) – mint ahogy az sem véletlen, hogy annak idején kötet-címadó írás volt. Tuti volt, hogy ez nem maradhat ki a válogatásból. Némi Szindbádos hangulat sejlik fel itt is, nosztalgia, illetve a nosztalgiázás értelmetlensége, az érzések visszahozhatatlansága, megidézhetetlensége. A cím (yesterday – ma) egyértelműen egy Beatles-dalra utal, de itt a jelenvalóság inkább a múltak megélésének lehetetlenségét példázza. A konkrétnak induló történet, melynek fő motívuma a műhely tetőszerkezetének leomlása, lassanként átvált metaforikussá: „Az emlékezés korhadt tetőszerkezete iszonyú roppanással beomlik…” És nem marad más, csak a süket, múltnélküli ma.

Az utolsó írás, mint említettem, kizökkenti az olvasót. Műfaját tekintve fiktív(?) levélnek vagy értekezésnek tekinthetnénk, amelyben az egyszerre konkréttá váló szerző – Mózes Attila – összefoglalja azt, hogy mit gondol a szerelemről. Némiképp fölöslegesnek tartom az írást: a kötet a maga történeteivel áttételes módon eléggé elmondja azt. Maga a szöveg egyébként szellemes, máskor meg esszészerűen mély, tehát jó, csak éppen a novellákkal nem klappol össze. Idéznék: „a szerelem az, amikor minden lehető és rendelkezésre álló eszközt megragadsz a szenvedély továbbszítására (…)”, „a szerelem (egyik?) lényege az önzés (önszerelem), ezért a szerelem legnagyobb ellensége épp önmaga lehet.”

Előre sejthettük, hogy nem lehet rossz a kötet, hisz jó alapanyagból csakis jó válogatást lehet készíteni. És a szerző természetesen jó érzékkel válogatott, az írások kommunikálnak egymással, továbblendítik egymást, átfogó képet adnak arról, mit is gondol Mózes Attila szerelemről, párkapcsolatról. Az egyneműség, (?) egytémájúság ellenére a kötet nem válik unalmassá, mert bár a gondolatok, motívumok itt-ott ismétlődnek, Mózes annyira eltérő és annyira izgalmas sztorikba csomagolja be ezeket, hogy az olvasó csak azt tudja nyögni két nyelés közt: még. S amikor a végére ér, nem érzi, hogy megcsömörlött volna, de hiányérzete sincs. A szerző tehát nem esett abba a hibába, hogy túl sokat akart volna adni (ha átfutjuk a válogatás alapjául szolgáló köteteket, láthatjuk, bőven lett volna még mit beemelni ide).

Tizenhárom erős, ízes, megrázó, maradandó olvasmányélményt tálal nekünk a szerző a könyvében. Megtoldja még némi nyalánksággal, különleges fűszerekkel, melyek nélkül én személy szerint jobb ízűen fogyasztottam volna a falnivalót, de hát ez már az én bajom: nekem flekken után még a somlói galuska sem ízlik – esetleg helyette.

 



[1]Kolozsvár, 2011, Erdélyi Híradó Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék