Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Augusztus
2018 - Július
2018 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Fekete Vince

Borcsa János "lelki impériuma"

Széljegyzetek Borcsa János Értékkeresők – értékalkotókcímű új kritika-kötetéhez

 

Forgatom Borcsa János új, sorozatban immár a nyolcadik kötetét[1], ízlelgetem, leteszem, majd újra előveszem; magammal viszem a hétvégére, a háromnapos csíkszeredai távollétem idejére, táskámban hordom, hogy amikor úgy érzem, elővegyem, és olvasgassak még belőle. Persze, kritikát nem lehet úgy olvasni, mint egy regényt, az olyan volna, mint amikor valami koncentrátumot hajtana le egyből az ember; kis kortyokban, kis nyeletekben kell élvezni, majd hosszan a szájban, a fejben, a gondolatokban kell tartani, az ízlelőbimbókkal körbetapogatni, hogy föltárja igazi, sokféle ízvilágát.

Nyolc kötetet említettem, ami azt jelenti, hogy életének, „fennállásának” minden évtizedére jutott egy saját termés, plusz kettő ezeken felül is, és akkor az általa szerkesztetteket, gondozottakat, kiadottakat még nem is vettem számításba. Az első könyv, a Megtartó formák (1984) után egy tízéves szünet állt be a következő megjelenéséig (Szövegközelbenlétközelben, 1994), ami valószínűleg az akkori kiadói politikával (is) magyarázható, hiszen, tudjuk, a kommunizmus legádázabb (utolsó) évei voltak akkoriban Romániában, meg a változások utáni bizonytalankodások első éveivel, hogy azután két-négyévente jelentkezzék egy-egy újabb kötettel, sorrendben: Szövegszigettenger (1997), Méliusz József (2001), Irodalmi horizontok (2005), Őrzők és ébresztők (2007), Merítés (2009), és ez a mostani, a legutolsó, az Értékkeresőkértékalkotók (2012).

 

Elég csak a kötetcímekre vetnünk egy pillantást, máris kirajzolódik az a szűkebb-tágabb szépliteratúrai világ, ami Borcsa Jánost foglalkoztatja, amely értékekre úgymond Borcsa mint kritikus feltette az életét: szöveg, érték, irodalmi horizontok, őrzők, ébresztők, és most az értékkeresők, értékalkotók; mesterek és barátok. Olyan mesterekről van itt szó, mint: Fábián Ernő, Láng Gusztáv, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Király László, Pomogáts Béla, Kántor Lajos, az ismertebbek közül, vagy a jelentős, de méltatlanul mellőzött Méliusz József (Borcsa szíve csücske), az ugyancsak feledés homálya által borított Molter Károly, és a jelenleg is alkotó, de az irodalmi kánonokban alig jegyzett, halk szavú költő: Jancsik Pál. A barátok pedig: a fiatalon, élete delén, alkotóereje teljében elhunyt, hallgatni nagyon tudó – e sorok írója számára is igen  kedves – Boér Géza, az egykori barát, alkotótárs; majd az egykori iskolatárs, az úgyszintén Kézdivásárhelyről induló kitűnő költő, Markó Béla, közelebbiek és távolabbiak tehát: Bogdán László, Ferenczes István, Egyed Emese, Kovács András Ferenc, Nagy Attila, Bölöni Domokos, Cseke Péter, költők, írók, közírók, el egészen a mostani fiatalabb generációig, a középnemzedékhez tartozó, de első kötetével, A hóhér háza című Kolozsvár-regénnyel csak mostanában jelentkező Tompa Andreáig, meg – nagyon kitüntető, megtisztelő figyelemként – e sorok írójáig. És – természetesen – nem csak az eddigi kötetcímek beszédesek, nem csak azok adják meg egy kritikusi pálya, remélhetőleg még csak a delelőjén levő alkotói pálya alappilléreit, hanem a kötetekben fellelhető munkák címei, szavai is: ezek között tallózva is nagyon szépen megmutatkozik Borcsa János érdeklődési horizontja: Magunk keresése, Erdélyi magyar ellenzéki a zsarnokság idején, Erdélyi magyar szellemi vállalkozás, Szépségkereső – szépségteremtő, Aki megért s megértet; szabad gondolkodás, diktatúra, keresztmetszet, díszét vesztő szó, építő magyarság, számadás, visszapillantás, belső derű, csöndes szenvedély, irodalmi örökség, „gyönyörrel öldöklő öröm”, örökséghagyók, visszapillantás, darabjaira hulló egész stb. Már ezek a címek, kulcsszavak alapján is meg lehetne rajzolni Borcsa János kritikusi „fantomképét”, és valószínű, hogy ami kirajzolódna a gyors vázlatból, az nem lenne egyéb, mint az a fajta, hagyományokat, értékeket ápoló, őriző magatartás, ami – lehet – nem túlontúl divatos manapság bizonyos körökben, de ami, ha visszább szorul ez a mostanság dívó, harsány, ironiko-cseszegető-destruktivo-mindenremagasantevő  stílus (vagy minek nevezzük?), mihelyst fordul egy kicsit a dolgok kereke, akkor – ahogy Láng Gusztáv írja a Borcsa könyvében – : „azonnal visszavált időszerűségbe”; és akkor ez az – úgymond – vállaltan „korszerűtlen” válik nagyon korszerűvé, időszerűvé.

 

Van a magyarországi Athenaeum 2000 Kiadónak egy sorozata, az Atlasz könyvsorozat, melyben a Filozófia, Történelem, Biológia, Csillagászat, Zene stb. mellett az irodalom is kapott egy szép kötetet. Ebben a könyvben több térkép is van, amelyen a magyar irodalom különböző szerzőinek nevével jelölnek meg egy-egy helységet, s ilyenformán kialakul Magyarországnak egy egészen sajátos hely-, víz- és domborzati képe, a hol sűrűbben álló pontokkal, ez főképp Budapest és környéke, és persze a  ritkásabb, fehéresebb részekkel a szélek felé.

Ha ezt az új Borcsa-kötetet nézzük, akkor egy sajátos, Borcsa János-féle – talán lelki-érzelmi –  hegy-, hely- és vízrajz-térkép jól körvonalazható ábrája jelenik meg a szemünk előtt: közepén, a centrumban Háromszékkel és a háromszéki alkotókkal, majd a ritkásabb, távolabbi részekkel, pontocskákkal, de azokban Erdély határain alig, az összesből egy-kétszer (Pomogáts, Láng Gusztáv, Banner, utóbbi kettő is innen származik) túlmenőkkel; tehát főképp Erdélyre, a Székelyföldre koncentrál a kötet, ezekre a pontokra terjeszti ki azt a „lelki impériumot”, amelyet szinte negyven év alkotó munkájával, kitartóan, igényesen, precízen készít a mai olvasó és az utókor számára (is), mintegy eligazításul, hogy kik voltak itt, mit tettek le az asztalra egy bizonyos időben, melyek voltak az alkotó kritikus életidejére eső és általa kiemelt, fontosnak tartott munkák, írók, költők, kultúremberek.

 

És ha most valaki megkérdezne, hogy miért ajánlom elolvasásra, elmélkedésre, elgondolkodásra, irányítónak, segítőnek, eligazítónak a Borcsa-féle írásokat, azt mondanám: mert engem mint olvasót megszólítanak; mert kíváncsivá tesznek, nem hagynak nyugton, míg kezembe nem veszem az illető könyvet, amelyről szólnak; mert nem tendenciózusak; mert nem indulatból születnek, főleg nem rosszindulatból; mert tárgyilagosak; mert meggyőző érveik vannak; mert alátámasztanak, bebizonyítanak: alátámasztják és bebizonyítják az állításaikat; mert tiszták; mert áttetszőek és mélyek; mert szakmailag megbízhatók; mert hitelesek, emellett pedig olvasmányosak, olvashatók, ami nem kevés dolog; mert személyessé tudja tenni őket; mert nem az irodalomelméletek tolvajnyelvén szólnak, azonban ismerik ezeket a tolvajnyelveket; mert szerzőjük elhivatott a szakmája iránt, és megvan benne a tárgya iránti mérhetetlen alázat. 

 

Bizton mondhatom  mindezeket Borcsa szinte teljes eddigi életművének az ismeretében. Jelen kötet anyagainak fele, pontosan tizenkettő a Székelyföldben jelent meg az utóbbi egy-két év folyamán. Szerkesztője voltam, munkatársa voltam, és – ezt még nem mondtam soha ki, és most se szemébe mondom, hiszen férfiember ilyet nem tesz – megnyugtató, jóleső érzés, hogy itt él ő is ebben az időnként kietlen szelektől szaggatott udvarterek városában. És nem kell ehhez nagyon sokat találkozni nekünk. Gesztusokból, elejtett szavakból értjük egymást. Úgy, ahogy nagyon kevés emberrel szokta az ember életében. Nekem nagyon sokszor elég annyi, hogy tudom, hogy ezen a pár négyzetkilométeren belül él és dolgozik kitartóan, pontosan, figyelemre méltóan és érdeklődést keltően még egy-két másik alkotó ember; és ennyi is már erőt ad, feltölt, kellemes biztonságérzettel tölti el az embert a mindennapokban.



[1]Elhangzott 2012. november 26-án, a Kézdivásárhelyi Vigadó kistermében.




.: tartalomjegyzék