Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Március
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

LÁTÁSGYAKORLÁSOK

 

semmi sem úgy volt, s nem ez lett belőle

 

Ritka könyvélmény. Rég nem olvastam ennyire magával ragadó, magába szippantó, olvasóként nagy elégedettséggel, jó érzéssel eltöltő esszékötetet (Magtár1). És áttetsző, tiszta, egyszerű, világos és pontos magyar mondatokban. Nem csupán egy szűk réteg tolvajnyelvén szól az Olvasóhoz, nem úgynevezett „szakmai nyelvet” használ, hanem élvezhető, olvasható, sokszor igen személyes, kristálytiszta magyar nyelvet. Tárgyilagossága irigylésre méltó, józansága úgyszintén, és – istennek hála – távol áll mindenféle irodalmi vagy egyéb divatoktól. Azt is mondhatnám, kicsit a szerzőt is idézve, hogy „korszerűtlenül” ír, és – engedtessék meg nekem, hogy megelőlegezzem – így „marad minden korban friss és eleven”. Ennek a kötetnek az olvasásakor a szerzővel olyanfajta „lelki közösségbe” kerültem, amelyet maga Spiró is emleget nagy írók műveinek olvasása kapcsán, ami az embernek egyszeriben valamiféle megmagyarázhatatlan biztonságot és erőt ad, és egyúttal nagy-nagy nyugalommal tölti el. Magyarán: élni segíti. Mert rájön arra, hogy nagy elmék, nagy koponyák ugyanúgy átmentek/átmennek hasonló helyzeteken, mint mi, egyszerű, közönséges halandók, és ez a felismerés isteni derűvel tölti el a testét-lelkét, megszépíti a napjait, könnyebbé, elviselhetőbbé teszi az életét, és megsegíti őt elkedvetlenedései, elanyátlanodásai pillanataiban.

Nem kis dolog egy esszékötetet úgy olvasni, mint egy regényt: olyan élvezettel, belefeledkezéssel és vágyakozással, ha letette az ember a könyvet, hogy újra, hogy ismét a kezébe vehesse. Én kétszer is alaposan végigolvastam, másodjára – eléggé elítélhető módon – aláhúzogattam, széljegyzeteltem, mi több, ívlapokra ki is jegyzeteltem magamnak. Sőt: még ehhez is hozzátettem valamit, saját használatra összeállítottam egy Spiró-füveskönyvet, és Spiró György írói receptje(i) címmel kiírtam a kötetből mindazokat a mondatokat, amelyeket az írásról, az író(k)ról, az íróságról, a jó novelláról, a jó versről, a jó drámáról, a korszerűségről és korszerűtlenségről, az írói szemléletről írt; arról, ami nem tanulható;  arról, ami maga az ember;  csúcsteljesítményekről és gyöngébb művekről;  a jó költő és a született lírikus közötti különbségről;  arról, hogy ki a nagy költő; arról, hogy egy életműben „csak a remekművek számítanak”; arról, hogy „minden nagy mű mélyén a szeretet munkál”; hogy „Ebben az irodalmi nagyüzemben, amely világszerte futószalagon dobja a piacra a könyvnek látszó valamiket, csak kézműves kisiparosként, a szeretettől hajtva lehet értékeset művelni” (98. o.);  „a magyar költészetről mint az egyetlenről, amiért talán mégis érdemes volt magyarnak születnünk” (103. o.); arról – Mikszáth A fekete városa kapcsán –, hogy mi kell ahhoz, hogy egy nagy író remekművet írjon;  Ambrus Zoltán Midas királyát elemezve pedig arról, hogy milyen keverésből („íráskészség, jó megfigyelések, probléma-érzékenység, felszínesség, giccshajlam”) nem születhet igazi irodalom; hogy aki egyszerre tud megsiratni és megnevettetni minket, olvasókat, aki „ezt eléri, annak a legnagyobbak között a helye”, és hogy: „Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan szörnyű helyzetben, mint amilyenben most vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen.” (252. o.)

Nyolc év (2004–2012) esszéi, tanulmányai, miniesszéi sorakoznak ebben a nagyszerű könyvben; kortársakról, barátokról, a szerző életét meghatározó figurákról  kapunk itt mélységesen emberi, kritikával és részvéttel teli, megértéssel és szeretettel megírt, „megértő és megítélő” írásokat,  személyesen, „emberből emberbe” üzenve, egyszerre megrendítően és felemelően és feloldóan és kiengesztelően. Külön öröm volt számomra, hogy kitűnő kortárs költőnkről, akit vagy húsz éve hallgatással sújtanak a „percnyi mérvadók”, divatosan szólva, megmondja a tutit, hogy milyen óriási költő, hogy „született lírikus” Juhász Ferenc, akinek remekműveit ilyen-olyan elhallgatással, mellőzéssel nem lehet kitudni a magyar költészetből.

Kedvenceim közé tartozik még e könyvből a kötet közepén található huszonhat darab másfél, kétflekkes kisesszé, irodalom-jegyzék, könyvismertetés, Spiró-féle sajátos olvasmánylista, amelyben sorra vesz kanonikus és nem kanonikus szövegeket a magyar irodalom korábbi századaiból, Jósikától, Eötvös Józseftől, Kemény Zsigmondtól, Jókaitól, Mikszáthtól Bródy Sándoron, Gárdonyin, Krúdy Gyulán, Kaffka Margiton, Török Gyulán, Ambrus Zoltánon át, el egészen Kosztolányiig, Móra Ferencig, Örkény Istvánig, és nagy közös kedvencünkig, Móricz Zsigmondig, igazi elemző érvénnyel, inspirálóan üdítő és stimuláló hatással. Olyan könyvekre, remekművekre hívja fel, vagy újra felhívja itt a figyelmet, amelyeket rég elfeledett, vagy már letudott az olvasó, most pedig röstelkedve veheti le a polcáról és fedezheti fel (újra) magának irodalmunk különbnél különb, ma is korszerűen szóló, ma is időszerű, a mának is érvényes üzenetet hordozó alapműveit.

Spiró látni segít, vagy újra meglátni, újra felfedezni, vagy csak gyakorolni csupán ezt a látást;  karban tartani azt, hogy – nagy képzavarral élve – be ne rozsdásodjon, el ne homályosodjon az értő olvasói szemünk, tekintetünk.

Azt írja Spiró György az esszékötete végén: „Pontosabban szoktam fogalmazni szépirodalmi műben, mint tanulmányban…”, és idézi egyik 1987-es versének egy szakaszát, melyből a kedvenc soromat odabiggyesztettem e dolgozat elejére. Nagy előszeretettel ismételgetem mostanában, hadd írjam ide még egyszer: „semmi sem úgy volt, és nem ez lett belőle.” Talán nem is kell mondanom, hogy ilyenkor mire gondolok.  Befejezésül pedig hadd egészíthessem ki Spiró mondatát a magam szerény észrevételével, olvasói tapasztalatával: Spiró György ugyanolyan pontosan fogalmaz tanulmányban is, mint szépirodalmi műben. (Fekete Vince)

 

HAZUG PISTA IGAZSÁGA

 

Egyelőre ma még ritkán találkozik az ember kivitelre és tartalomban is egyaránt kitűnő hazai (ráadásul székely!) könyvvel – de a jelek azért több mint biztatóak. A nemrég ezen rovatban már említett Muszka Sanyi-könyv után most, lám, újabb gyöngyszem akadt kezembe: Hazug Pista igazsága címmel2.

Az is közös a két könyvben, hogy mindkettőnek éltető eleme a humor és a már-már kínosan realista székely létélmény. Hazug Pista azonban, a Sanyi bá’tól eltérően, valós, hús-vér ember, aki a Gyergyó környéki Baktán él, s valami olyan csillogó szemű humor, életbölcselet és tapasztalat szólal meg belőle, amilyet csak valami igen huncut sámántól vagy táltostól várna el az ember.

Hiszem, hogy Hazug Pista az is: egyfajta táltos, a szó nemesebb értelmében; ugyanakkor mesemondó, székely Münchausen – na és persze vadőr, polihisztor, és agyáltalán, aki saját bevallása szerint még az anyaméheket is meg tudja mesterségesen termékenyíteni. Nyilván, csak ujjbeggyel és mikroszkóppal, de hát az semmi egy olyan embernek, aki saját bevallása szerint Andropov szovjet főtitkárral öt évig volt osztálytárs, abból hármat padtárs. Nyilván Ceauşescuval is jó viszonyban volt egy ideig, amíg egyszer el nem tanácsolta Baktáról a Kondukátort, mondván neki: „Mars innen, te mocskos kommunista!”

Aki nem hiszi, járjon utána…

A „poénkodáson”, anekdotázáson, szívderítő nagyotmondásokon túl azonban Hazug Pista néha egészen szívbemarkoló megállapításokat tesz, s némely szentenciájától azért végigfut az ember hátán a hideg. És ez így is van rendjén, mert derű és ború együtt jár, s aki a kettőt együtt, egyszerre akarja megélni: kövesse Hazug Pista igazságait.

Mert lehet, hogy Hazug Pista hazudik, de hogy nem téved, az biztos. (György Attila)

 

HAVASOK KÖNYVE

 

Most, hogy egy kicsit alábbhagyott a „Nyirőzés”, gondoltam, előveszem a Havasok könyvét3. Azért épp ezt a kötetet, mert mindenki, aki olvassa is Nyirőt (nem csak nyilatkozik róla), egyetért abban, hogy a Havasok könyve a Nyirő-életmű egyik csúcsa, sőt, Dsida Jenő (akinek az ízlésében száz százalékig megbízom) még költői túlzásra is kapható volt a Havasok könyvével kapcsolatban, mondván, hogy bár kimondhatatlanul szereti az életet, abban a légkörben, amit Nyirő a Havasok könyvében teremtett, szíves-örömest meghalna.

Először a Keleti Újság 1936. április 20-i száma adott hírt a készülő Nyirő-kötetről („Nyirő József újabb novella-sorozatot indít Havasok címen”), majd a június 29-i számban maga Nyirő nyilatkozott az új ciklusról: „A Keleti Újságban megjelenő novella-sorozatot írom Havasok címen. Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok ellesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely »dzsungel-könyv« lesz, ha elkészül.”

Felejtsük el most egy kis időre Kiplinget; felejtsük el, hogy 1936-ban Hemingway már a Francis Macomber rövid boldogságát és A Kilimandzsáró havát írta; felejtsük el, hogy mennyire szeretjük (vagy nem szeretjük) a Keleti-Kárpátokat zsendicéstül-kurtistul, és próbáljuk meg „hideg fejjel” olvasni Nyirő kötetét.

Az már az első bekezdések olvasásakor kiderül, hogy a Nyirő-novellák nyelve nagyon stilizált, megemelt nyelv (épp ezért eleinte elég nehezen olvastatja magát). Reményik Sándor „barokk pompá”-t emlegetett ezzel a nyelvvel kapcsolatban, én egyszerűen expresszionista, a belső (szubjektív) valóságot a külső (objektív) valóságra vetítő prózának gondolom ezt a fajta beszédet, hiszen Nyirő hasonlatai-metaforái mind-mind az expresszionizmus „túlzásait” használják. Rengeteg ilyen bivalyerős metaforát-hasonlatot össze lehet gyűjteni a novellákból, íme néhány példa: a hold: „néma, hideg, éjjeli bakterlámpás a Jóisten kezében, ki mielőtt lefeküdnék, még egyszer végigmegy vele az »élet«-en”; a kígyó: „az ördög köldökzsinórja”; a hiúz „kilógó piros nyelve olyan volt, mintha tűz égne a szájában”; „vad, tompa zúgás morajlik, mintha a gomolygó füstfelhők közt az ördög párzanék a halállal”; „a falevelekről mérges nedvek csepegnek, mintha a kísértetek ürüléke hullana”; „egy alacsony ágon a kis vörösbegy csodálkozva sűrűn billeg, mintha a farkával pislogna”; „a patakok olyan tisztán hullanak le a hegyekből, mintha az Isten mosta volna meg bennük a kezét” stb. Szinte természetes tehát, hogy ilyen stilizált nyelvi környezetben Nyirő állatai sem valóságos állatok („az őzek síróra görbült szájjal keresztet vetettek a félelemtől” stb.), hanem inkább jelképei az emberi ösztönöknek, érzelmeknek. S ha már a valóságnál tartottunk: a „legrealistábbak” a félvad havasi alakok – és ezek ábrázolásánál Nyirő tényleg kerül mindenféle idealizálást: „bikaerős, kemény emberek, nem afféle sovány, sápadt, szárazagyú városi népek”, de akik „kutyarágta, füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanús, aligmosakodott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogai, mintha hullába, vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna” (a leírás hitelességéhez – tanúsíthatom! – semmi kétség nem fér). Ezek közé a félvad, durva, külön erkölcsi törvényekre hallgató „ősemberek” közé érkezik Tyukodból, valahonnan Szatmárból a „nádi ember”, valószínűleg csak azért, hogy vele (tehát egy távolságtartó „idegennel”) mondassa ki Nyirő a Havasok könyve egyik alaptételét: „Megérezte, hogy küzdelem és halál itt minden lépés, kőből kellett volna születnie, hogy elviselhesse ezt az életet”. „Ezt” az életet élik (nem elviselik, hanem élik!), egyik tavasztól a másik tavaszig Nyirő alakjai (emberek és állatok egyaránt), mi pedig gazdagabbak leszünk néhány remek novellával, mint amilyen a Cigány az erdőn, A kígyók vagy a Máté, a kutya. A Hazug István című, tökéletes kis antológiadarabot pedig, a magam részéről, mindenképpen be fogom „szerkeszteni” magánhasználatú novella-gyűjteményembe, Kipling, Hemingway és mások írásai mellé. (Lövétei Lázár László)

 

HÍD A VULKÁN FÖLÖTT4

 

Vannak helyek (például Izland), ahol a lemeztektonikai eltolódások következtében soha nem mozdulatlan hosszabb ideig a föld, a lassan, de szakadatlanul mozgó, emberi szemmel észrevehetetlen és mégis iszonyú erővel ható, egymásnak feszülő és egymástól távolodó kontinentális lemezek gyakran idéznek elő földrengéseket, és állandóan működésben tartanak pár vulkánt. Néha éppenséggel olyan méretű vulkánkitörésre kerül sor (a példa ismét Izland, 1783-ban), ami egy-két évig megmérgezi a bolygó légkörét, a vulkáni kürtőből felszálló és szétterjedő toxikus gázok tragikus hatással bírnak távoli növényekre, állatokra, emberekre, olykor a Föld egész éghajlatára.                                                                                                                           Ha a Boszniában élő különböző nyelvű, más-más vallású, eltérő kultúrájú népcsoportok évszázadok óta egymással összefonódó, ugyanakkor egymásnak feszülő történelmére gondolok, ami – ha csak a XX. századot vesszük is – többször okozott világméretű történelmi földindulást, magától adódik a párhuzam Izland geofizikájával. Bosznia is olyan hely a Földön, ahol az átmenetileg szunnyadó indulatok menetrendszerűen produkálnak erőszakos és látványos (és fájdalmas és tragikus) kitöréseket. Olyan hely, ahol valahogy sosem gyógyulnak be a történelem okozta sebek, időről-időre vérezni kezdenek. Nyilván azért, mert valakinek mindig érdekében áll felszaggatni azokat. Ahogy Izlandon találkoznak a kontinentális földtáblák, úgy ütköznek már évszázadok óta Boszniában a különböző nagyhatalmak érdekei.                                               Erről is szól a Nobel-díjas Ivo Andrič regénye, amelynek ideje mintegy négyszáz évet fog át. A történelemnek az ember nemcsak „csinálója”, hanem többnyire szenvedő alanya is. A mindenkori kisember főleg. Bár a történelem a nagy kaliberű személyiségeket is többnyire megrágja és kiköpi, ahogy a címben szereplő híd megálmodója és építtetője, Szokoli Mehmed nagyvezír sem ért jó véget. „Nagyhatalmak és kisemberek” lehetne a könyv alcíme. Néha lassan bandukol az idő, és nem látszik történni benne semmi érdemleges (úgylehet, ezek a boldogabb korszakok), máskor viszont mintha meglódulna, felgyorsulna. Ilyenkor összesűrűsödnek az események és gyakran erőszakos fordulatok, változások követik egymást.                                    A regény főszereplője leginkább mégis egy élettelen építmény: maga a Drinán átívelő híd. Ami bár élettelen, valahogy mégis lelke van. Ő képviseli az állandóságot is a szüntelenül változó emberi világban, úgy száll el fölötte a történelem, ahogy pillérei között zúg el a Drina vize. A híd közepének kiszélesedő része, a Kapu olyan szerepet tölt be a kisváros mindennapjaiban, mint az ókori görög városokban az agorák, ott üldögélnek naphosszat a lakosok, beszélgetnek a világ dolgairól, régen elmúlt eseményeket idéznek fel, politizálnak, pletykálnak vagy csak figyelik az áthaladó utasforgalmat. A két partot összekötő híd tanújává válik a lakosok számos örömteli pillanatának, de sok személyes tragédiának is.                                                                                           Nemcsak két partot köt össze a Drina-híd, hanem valamiképpen összeköti a múltat is a jelennel. Amikor a regény végén, 1914-ben fennállása óta először felrobbantják, nemcsak a két part között szakad meg az összeköttetés, hanem immár áthidalhatatlan törés keletkezik a régi világ és az elkövetkező között is. A hidat gondozó régi alapítvány kurátorainak családjából származó Ali hodzsának, aki nem éli túl a híd lerombolását, a halála előtti pillanatokban kétségbeesett gondolat ötlik a fejébe: „Lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön.” Ha az első és második világháborút vesszük, erősen sikerült példák arra, hogy elterjedt az egész földön. (Molnár Vilmos)



1Magtár. Budapest, 2012, Magvető Könyvkiadó.

2Hazug Pista igazsága. Mark House Kiadó, 2012. Feltétlenül említést érdemel Dezső László és fia, Mátyás a gyönyörű fotókért.  Szerkesztő Balázs Katalin, a grafikai terv és tördelés Văduva István munkája.

3Nyirő József: Havasok könyve. H.n., é.n., Kairosz Kiadó.

4Ivo Andrič: Híd a Drinán. Bukarest, 1965, Irodalmi Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék