Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
László Attila

Történetírás: tudomány és/vagy politika

Gondolatok egy cikk margójára*

          

Művelődési folyóiratainkoly ritkán közölnek régészeti, vagy a régészeti forrásokkal is számoló történelmi írásokat, hogy érthető érdeklődéssel vettem kézbe a Korunk januári számát, melynek egyik cikke a magyar honfoglalás kutatása kérdéseinek áttekintését ígérte. Az első mondatok olvastán azonban kiderült, hogy az írás nem a magyar és a román kutatás idevágó (újabb) eredményeinek összegezésére, összehasonlító elemzésére törekszik, hanem inkább a kérdés politikai-ideológiai vetületeivel foglalkozik. A dolgozat indíttatására, a benne foglalt nézetek ihletésére utalhat szerzőjének azon megjegyzése, miszerint „véleményünk egybecseng a Babeş-Bolyai Tudományegyetem 2009–2010 és 2010–2011-es tanévében végighallgatott kurzusok szemléletével”. Anélkül, hogy méltánytalannak minősíthető szakmai disputába bocsátkoznék a pályakezdő szerzővel a magyar honfoglalás kérdéseiről1, úgy hiszem, hiba volna szemet húnyni a dolgozatban előbukkanó, de egyes akadémiai- és média-köröktől sem idegen, a tudományos nézetkülönbségeket a nemzeti-ideológiai ellentétekkel összemosó, a történetírást  – kimondva vagy kimondatlanul – a politikum holdudvarába utaló szemlélet fölött.

A dolgozat alapgondolata „a román és a magyar történetírás összeegyeztethetetlen jellege” valamint az az általánosító, túl egyszerű állítás, miszerint „a történészek által kialakított múltkép és a múlt egyes eseményeinek az értelmezése/értékelése a kutatók etnikai hovatartozásától fügően változik”. Továbbá: a nézetek közötti összeegyeztethetetlenség oka a mai Románia határain belül való megtelepedés elsőbbségének kérdésében volna keresendő. E szimplifikáló elgondolás szerint a történelmi diskurzus nem szakmai, hanem mindenestül politikai-ideológiai indíttatású vona: román szempontból legitimációs célokat szolgál, magyar szempontból pedig jogalapot a kisebbségi érdekek képviseletéhez.         

A két historiográfia közötti összeegyeztethetetleséget a magyar honfoglalás kérdéseiben (a honfoglalás fogalma, oka, időpontja, útvonala, a magyarság erdélyi megtelepedése, a források értelmezése, a kutatás metodológiája stb.) elfoglalt különböző álláspontok bemutatásával szemlélteti. Ennek során azonban nem törekszik a honfoglalás kor kutatása gyarapodó eredményeinek, szerteágazó, a magyar tudományon belül is (nyilván nem etnikai alapon) vitatott kérdéseinek részrehajlás nélküli bemutatására, vagy legalábbis felvázolására, amint az várható lett volna. Bevallása szerint csak azoknak a történészeknek a véleményét elemzi „akik álláspontjának a bemutatásával irányt mutathatunk egy tipológia felállításához”. Nincs szándékában „a szakmai körökben csupán hipotézis szintjén élő elméletek” taglalása sem, „annak ellenére, hogy egyes tudományosan megalapozatlan (egy-egy nép múltját kedvező színben feltüntető) hipotézis igen széles körben elterjedt”. Egy lábjegyzetből derül ki, hogy itt elsősorban László Gyula „kettős honfoglalás” elméletére gondol, „melyet azonban sem a román, sem a magyar akadémikusok többsége nem fogad el a tudományosság szintjén”. Túl azon, hogy minden elmélet hipotézisekre (is) épül, s hogy tudományos kérdésekben nem  tekintélyi érvek, netán többségi vélemények alapján kell(ene) dönteni,

László Gyula évtizedes töprengések során kiérlelt elgondolását – függetlenül attól, hogy egyetérünk vele vagy sem – nem lehet sommásan tudománytalannak, tendenciózusnak, netán

tisztességtelennek bélyegezni, egy ilyen megítélés a legenyhébb kifejezéssel élve is tájékozatlanságra vall. (Erről csak annyit, hogy nem László Gyula volt az első, s nem is az utolsó, aki amellett érvelt, hogy magyarul beszélő népesség már a 895. évi honfoglalás előtt beköltözhetett a Kárpát-medencébe, és aki magyarázatot keresett egyebek között a nyelvünk alapvetően finnugor voltában és az árpádi honfoglalók törökös kultúrájában, politikai szervezetében megnyilvánuló kettősségre2.)

A dolgozat kiemeli a honfoglalás- és kora Árpád-kor erdélyi vonatkozásait, ám méltatlanul figyelmen kívül hagyja az idevágó újabb szakirodalmat. Mindenekelőtt a fiatal régésznemzedékhez tartozó Gáll Erwin hézagpótló, alaposan dokumentált, széles historiográfiai és tudománypolitikai kitekintésű tanulmányainak mellőzését sajnáljuk, amelyek hozzásegíthették volna a szerzőt a kérdés árnyaltabb, valósághűbb megközelítéséhez3. A szakirodalom hiányos ismerete, netán tudatos szelekciója vezethetett arra az általánosító végkövetkeztetésre, hogy „Addig, amíg a nyugati körökben a történelem létjogosultságát kérdőjelezik meg a szubjektivitás címszava alatt, a román és magyar történetírásban Erdélynek nem egy román és magyar nyelvű történetét olvashatjuk, hanem párhuzamosan létező történeteket, melyek tudományossága az etnikai határokig terjed.” (Kiemelés tőlem, L.A.)

A két historiográfia közötti véleménykülönbségek köztudomásúak, puszta felsorolásuknak nem sok értelme van. S túlságosan leegyszerűsítő volna a viták hátterében kizárólag valamiféle predesztinált nemzeti elfogultságot keresni, figyelmen kívül hagyva a tényszerű adatok és hiteles források szegényességéből, nem ritkán ellentmondásosságából fakadó eltérő tudományos interpretációk létjogosultságát, amelyek további termékeny vitákra sarkallhatnak. Egyes magyar régész-történész szakembereknek a honfoglalás és államalapítás korának kérdéseiben vallott, a forráskritikára alapozott alternatív vagy komplementáris nézeteit sajnálatos hiba volna összemosni a saját elgondolást nem támogató adatokat, érveket egyszerűen figyelmen kívül hagyó, netán elferdítő, a román historiográfia egy bizonyos vonulatára jellemző történészi magatartással. A fentebb idézett, már-már bántó általánosítások akaratlanul is összemossák például az 1989 után jóhiszemű román régészek-történészek által is bírált Ştefan Pascu és követőinek Erdély korai történetét érintő, a történelemhamisítást súroló „csúsztatásait” azok töprengéseivel, akik a történelmi, régészeti, nyelvészeti és más források kritikai egybevetése, lehetséges (nem egyszer eltérő következtetésekre vezető) értelmezése révén a magyarság Kárpát-medencei megtelepedése kérdéseinek jobb megismerésén fáradoznak. Az MTA kiadásában 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély története szerkesztői például eleve nem törekedtek arra, hogy a szerzők nézetei mindig és mindenben egyezzenek. Ennek köszönhetően „eltérnek a vélemények a magyar honfoglalás korabeli népesedési, etnikai viszonyokról, a magyarság letelepedésének irányáról és arányairól”. Ugyanakkor közös a szerzők szemlélete, hogy „a történelmi tényeket kell tekintetbe venni”, s abban is, hogy „Elvetnek minden olyan redukcionizmust, amely a legrégibb időktől kezdve az etnikai tényezővel próbálja magyarázni a történelmi folyamatokat, vagy egy olyan finalizmust is, amely a 20. századból kiindulva akarja meghatározni a régebbi korok jellemzőit és az azokon átnyúló tendenciákat”4. Ezzel szemben Ştefan Pascunak az erdélyi vajdaságról, mint „ősi román intézményről”, mint „a feudális magyar államon belüli autonóm politikai egységről” írott háromkötetes munkája (1972–1986) jelentőségét recenzense, Ştefan Olteanu mindenekelőtt éppen abban látja, hogy dokumentálja, tudományosan „szentesíti” a románság Erdélyt illető történelmi jogait („lucrarea în trei volume a academicianului Ştefan Pascu oferă o consfinţire documentar-ştiinţifică drepturilor noastre istorice asupra Transilvaniei”)5 .

Hol tartunk most, mi változott a kommunista rendszer(ek) bukása után? „Semleges” álláspontot idézendő, megemlítem, hogy a román történetírás produktumait (is) rendszeresen szemléző, a németországi Gundelsheimban szerkesztett Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde (ZfSL) hasábjain nem egyszer került szóba, hogy a Lucian Boia, Sorin Mitu és más történészek egy viszonylag kis csoportjától eltekintve a mai román historiográfia egy jelentős vonulata a ’89 előtti nacionalista diskurzus szellemiségének folytatója. Ioan-Aurel Pop kolozsvári akadémikusnak az itt tárgyalt cikkben is többször hivatkozott, román és angol nyelven kiadott munkájával kapcsolatban a recenzens például megállapítja, hogy a könyv a nemzeti ideológia által motivált jól ismert teóriákat ismétli a románság etnogenéziséről és a középkori román-magyar kapcsolatokról, anélkül, hogy figyelemre méltatná, megcáfolná, vagy legalábbis torzítatlanul bemutatná az említett elméletekkel ellenkező elképzeléseket. Ez a szemlélet tükröződik a bibliográfiában is, melyből számos alapvető munka hiányzik. Megszívlelendő a recenzesnek az az észrevétele is, hogy  a nemzetközi tudományos diskurzustól való elzárkózás magában rejti a sajnálatos ön-elszigetelődés veszélyét is6. Hasonló bírálat érte a kolozsvári történészek egy csoportjának Erdély történetét bemutató, három kötetesre tervezett munkájának első két kötetét is7. A recenzens kiemeli, hogy noha a bevezetésben megfogalmazott elvek szerint a mű igyekszik számba venni Erdély története kutatásának újabb eredményeit és meghaladni a historiográfián belüli monológot, az olvasónak hamarosan kétségei támadnak az említett elvek, különösen a monológot felváltó modern, termékeny dialógus alkalmazását illetően. A Dacia római provincia feladása és az ezredforduló közötti időszakot tárgyaló fejezetben például szó sem esik azokról a románság kialakulására vonatkozó régebbi és újabb elgondolásokról, amelyek ellentmondanak a kontinuitás elméletének. A további, különösen a quasi önálló erdélyi vajdaságról s benne a románság szerepéről írott fejezetek szemlélete megerősíti azt a benyomást, hogy a szerzőknek nem sikerült letérniük a „klasszikus” román nemzetorientált történetírás ösvényeiről8.         

E historiográfiai vonal egyik sajátossága a párbeszédre való készség hiánya. Jellemző erre Gottfried Schramm német tudós pártatlanságra törekvő,  bármiféle „balkáni perpatvar” fölé emelkedő alapvető munkájának elhallgatása. Schramm a román nyelv kialakulását és a románság korai történetét igyekezett rekonstruálni és főképpen nyelvészeti adatokra  támaszkodó téziseiben a balkáni eredet mellett érvelt9, ám ezek visszhang nélkül maradtak az Al-Dunától északra végbemenő dák-római-román kontinuitás elmélet híveinek részéről.           A kérdés ismét terítékre került, amikor 2001 októberében történészek, néprajzosok, orientalisták, romanisták részvételével konferenciát rendeztek Freiburgban (Németország) annak megvitatására, hogy milyen történelmi körülmények között kerültek többségbe a románok jelenlegi államuk területén. A tizenegy résztvevőből tizen arra a következtetésre jutottak, hogy a románok a Balkán-félszigetről vándoroltak a Duna és a Kárpátok vidékére, s hogy Erdélybe nagy valószínűséggel a XII. sz. második felétől jelennek meg, később, mint az első német telepesek10. A konferencia román résztvevője, Virgil Ciocîltan bukaresti történész, orientalista különvéleményében kifejtette, hogy nem ért egyet sem a fenti alapgondolattal, sem a részletkérdések mindenikével. Belátja, hogy a vita politizálása önmagában nem indokolhatja a véleménykülönbségek között tátongó szakadékot. Az ok a források fogyatékosságában rejlik, ami utat nyit a különböző interpretációk felé. Néhány példával illusztrálja, hogy a későbbi bevándorlásra utaló adatok mellett olyanokkal is számolni kell, amelyek amellett szólnak, hogy a románok már a magyar királyok által eszközölt  betelepítések előtt jelen voltak Erdélyben. Végkövetkeztetése az, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy meg lehetne ünnepelni egyik tézis végleges győzelmét a másik fölött11.         

Virgil Ciocîltan párbeszéd-készsége, a vitában való részvétele figyelemreméltó, s ha késve is, mások is felfigyeltek a freiburgi konferencia tanulságaira. Eugen Munteanu iaşi-i nyelvészprofesszor lefordította román nyelvre és közreadta a ZfSL-ben megjelent beszámolót12. Rövid bevezetőjében Munteanu rámutat, hogy azért vélte hasznosnak a szöveg közreadását, mert „az abban kifejtett gondolatok szembeszökően ellentmondanak annak a meggyőződésnek, amelyet különösen iskolai tanulmányaink révén legtöbbünk kialakított népünk dáko-román eredetéről s a románok megszakítatlan kontinuitásáról a mai Románia területén. Azon a véleményen vagyok, hogy tekintettel az európai integrációs folyamat gyorsaságára, talán itt az ideje, hogy felhagyjunk azok „kiátkozásával” akik másképp gondolkodnak, mint mi és hogy nyugodtan és türelmesen meghallgassuk azoknak a külföldi szakembereknek az álláspontját, meggyőződését és érveit, akik életük jó részét e probléma jóhiszemű és tudományos kutatásának szentelték. Audiatur et altera pars! S ha a legtöbb olvasó bizonyára nem is ért majd egyet egyes gondolatokkal, véleményekkel vagy következtetésekkel [...], az nem lehet, hogy a szövegben kifejtett eltérő, számunkra szokatlan szempontok, valamint egyes interpretációk és adatok ne kavarjanak fel s ne  gondolkodtassanak el bennünket, arra a meggyőződésre vezetve, hogy érdemes tovább folytatni a vitát népünk történelmi kezdeteinek kérdéseiről”13. Munteanu elismerésre méltó őszintesége, Ciocîltanéval rokon nyitottsága azt tanúsítja, hogy a román tudományosság legjavában is megvan a készség a párbeszédre, az évtizedeken át fejekbe sulykolt, dogmává merevedett eszmék revideálására, a történelem „kényes” kérdéseinek újragondolására.

A történelmi diskurzus természeténél fogva pluralista voltát és komplementáris jellegét, a román és magyar történészek közötti valóságos dialógus szükségességét igyekezett kidomborítani az a iaşi-i „A. D. Xenopol” Történeti Intézet védnöksége alatt megjelent kötet is, melynek első felét román-magyar történelmi tanulmányoknak, második felét „A történelem tankönyv mint az etnikumok közötti kapcsolatok eszköze” címmel 1997-ben rendezett szimpózium anyagának szentelték14. Idézem Alexandru Zub akadémikus bevezető gondolatainak15 magyar nyelvű összefoglalását: „A román-magyar történelmi kapcsolatok javítását célzó együttműködés napjainkban égető szükségletté vált. Már eddig is fontos lépések történtek a közös múlt újrafeldolgozása terén, a jelen kötet pedig olyan programok kidolgozását szeretné ez úton is ösztönözni, melyek a két kulturális régió történészeit egymáshoz közelebb vinnék”16

Irásunk kiindulópontjához visszatérve: a (régészeti forrásokkal is élő) történetírás tudomány, ha úgy tetszik mesterség, amit meg kell tanulni és a legjobb tudás szerint kellene művelni. Kár volna a történettudományt mindenestül összemosni a különböző nemzeti ideológiákat  kiszolgáló politikummal, a tudományos megközelítést a vélt vagy valós „történelmi jogok” igazolását célzó propagandisztikus törekvésekkel azon a címen, hogy a historiográfiá(k)nak van egy ilyen, a körülményektől függően többé-kevésbé erőteljes vonulata is. Áll ez Erdély régebbi vagy újabb történetének bemutatásával kapcsolatban is. Mint Kristó Gyula egyik utolsó könyvében megállapítja, Erdély korai történetéről írni szakmai kihívás, tudományos feladat. Ennek teljesítési előfeltétele azonban – aminek maga a könyv is igyekszik példamutatóan, akár a saját, korábbi nézetek felülvizsgálata révén eleget tenni – a különböző természetű források lehető teljes összegyűjtése, kritikája, s a hitelt érdemlő adatok emócióktól, politikai-ideológiai elkötelezettségtől mentes értelmezése, bemutatása. Csak ez vezethet a román és magyar historiográfia közeledéséhez17.

Románok és magyarok számára is követendő példa lehetne a francia-német (nemcsak politikai) megbékélés. Talán eljön az idő, amikor a Jean Favier által szerkesztett hatkötetes Fanciaország története első, német szerzőre bízott kötetének mintájára18 egy majdan Romániában kiadandó, román olvasóknak szánt munkában magyar szakemberre bízhatják a románság eredetének és korai történetének bemutatását, vagy egy leendő magyar történelemben román szerző írjhatja meg a magyarság őstörténetét,  honfoglalását és államalapítását.

 

Jegyzetek

1. A honfoglalás kor kutatása és különösen erdélyi vonatkozásai iránt érdeklődő olvasónak figyelmébe ajánlom Gál Erwin alább (a 3. és 6. jegyzetben) idézett szakavatott tanulmányait.

2. Lásd erről, újabban, összefoglalóan: Makkay János: A magyarság keltezése2, Szolnok, 1994; Vékony Gábor: Magyar őstörténet. Magyar honfoglalás, Budapest, 2002, további irodalommal.

3. Lásd pl. Történetírás a XXI. század elején. Megjegyzések A románok története III. kötetéhez. In Székelyföld, XI. 2007/12. 78–110; Márton Roska şi cercetarea secolelor X-XI. In Studii şi Cercetări de Istorie Veche şi Arheologie, 62. 2010/3–4. 281–306; Analiza preliminară a necropolei „din jurul bisericii” de la Dobâca-incinta IV. Câteva idei despre termenul de cimitir „din jurul bisericii”. In Acta Musei Napocensis, 47. 2010/2. 9–49; Az Erdélyi-medence, a Partium és a Bánság 10.-11. századi temetőinek és szórványleleteinek kutatástörténete. In Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, ÚS. III–IV (XIII–XIV). 2008–2010 (2011). 63–115; Gáll Erwin, Gergely Balázs: Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város 10-13. századi történetéhez.  Kolozsvár, 2009.

4. Lásd Köpeczi Béla: Előszó. In: Makkai László, Mócsy András (szerk.) Erdély története3, I. kötet, Budapest, 1988. 11.

5. Lásd Cărţi noi în ştiinţele istorice. Referate şi recenzii, 1. 1987. 3–9.Pascu és a hozzá hasonló történészek munkáinak, szemléletének bírálatához lásd pl. Radu Popa vitaindítónak szánt írását: Observaţii şi îndreptări la istoria României din jurul anului O Mie.In Studii şi Cercetări de Istorie Veche şi Arheologie, 41. 1991/3–4. 153–188.

6. Ioan-Aurel Pop: Românii şi maghiarii în secolele IX–XIV. Geneza statului medieval în Transilvania / Romanians and Hungarians from the 9th to the 14th Century. The Genesis of the Transylvanian Medieval State, Cluj-Napoca, 1996. A recenzió:  Meinolf Arens, In ZfSL,22 (93). 1999/1. 139–142. I.-A. Pop könyvének tárgyi tévedéseiről, ferdítéseiről lásd még Gáll Erwin: Erdély kora-középkori története és a magyar honfoglalás egy román történész szemszögéből. Megjegyzések Pop I.-A. könyvéhez. In LélekJelenLét, 2/1. 2001. 33–40. A cikkről csak Kristó Gyula alább (a 17. jegyzetben) idézendő könyvéből tudok.

7.  Istoria Transilvaniei. Vol. I. Până la 1541 (szerk. Ioan-Aurel Pop, Thomas Nägler), Cluj-Napoca, 2003;Vol. II. De la 1541 până la 1711 (szerk. Ioan-Aurel Pop, Thomas Nägler, András Magyari), Cluj-Napoca, 2005.

8. Lásd Gerald Volkmer, In ZfSL, 30 (101). 2007. 197–200.

9. Lásd Gottfried Schramm: Frühe Schicksale der Rumänen. Acht Thesen zur Lokalisierung der lateinischen Kontinuität in Südosteuropa. In Zeitschrift für Balkanologie, XXI/2. 1985. 223–241;XXII/1. 1986. 104–125; XXIII/1. 1987. 78-94 és uő.: Ein Damm bricht. Die römische Donaugrenze und die Invasionen des 5.–7. Jahrhunderts im Lichte von Namen und Wörtern, München, 1977. 275–343. Magyarul: Gottfried Schramm: Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához. Schütz István fordítása, Miskolczy Ambrus előszavával. Debrecen, 1997.

10. Lásd: Unter welchen historischen Umständen wurden die Rumänen zur Mehrheit auf dem Boden ihres heutigen Staates? Ergebnisse einer kleinen Konferenz. In ZfSL, 25 (96). 2002/1. 62–71. A hét részre tagolt beszámoló első hat pontjának (p. 62–69) aláírói: Meinolf Arens, Joachim von Puttkammer és Gottfried Schrammm.

11. Lásd: 7. Sondervotum, uo. 69–70.

12. În ce condiţii istorice au devenit românii majoritari pe teritoriul statului lor actual. Rezultatele unei microconferinţe. Timpul. Revistă de cultură (Iaşi) VI. 79–80. 2005/7–8. 6–8.

13. Uo. 6. E. Munteanu szövegét saját fordításomban idéztem.

14. Studii istorice româno-ungare. Volum editat de Lucian Nastasă. Iaşi, 1999.

15. De la confruntare la emulaţie. Uo. 1–3.

16. A szembenállástól az ösztönzésig. Uo. 373.

17. Lásd Kristó Gyula: A korai Erdély (895–1324), Szeged, 2002; Ardealul timpuriu (895–1324), Szeged, 2004. 5, 11.  

18. Lásd Karl Ferdinand Werner: Histoire de France. I. Les origines – avant lan mil. Paris, Fayard, 1985.



*Both Noémi Zsuzsanna: Magyar honfoglalás a kortárs magyar és román történetírásban. In Korunk, XXIII. 2012/1. 77–83. Hozzászólásom közlését (arra hivatkozva, hogy miután elfogadta B. N. Zs. szövegét, nem teheti ki bírálatnak) a Korunk szerkesztősége elutasította.

 




.: tartalomjegyzék