Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
Duma-István András

A klézsei táltosok világa

(Részlet a készülő Csángó jelképtár című kötetből)

 

Tátosok a budinok mellett

 

A klézsei Esztenka (kőszikla) a környék legmagasabb pontja, az öregebbek, például Están Mártan idős bács,még Tátos (Táltos) hegynek is nevezik. Ha jól megnézzük, akkor észrevehetjük, hogy a hegy egyik oldala beomlott, és néha még ma is beszakad. A hiedelem szerint a hegyben egy üredék (üreg, barlang) állt. A közelben lakó, 50 év körüli Bezsán (Firkóti) Pável elmondta, hogy gyermekkorában, még a beomlás előtt, látta ezeket a lyukakat, béjáratokat a barlangba, s az összeomlás a kiirtott nyírerdő miatt következhetett be.

A Tátos hegy alatt gyújtják meg a farsangi lángot, ott verekedik a Csontkirály a Bobkirállyal. Ha a hegy oldalából kifakad a víz, elárasztja az egész világot.

Az Esztenka (Tátos) hegy egyben kálváriahegy is. Ha szétnézünk, a szomszédos völgyekben összedarabolt védőköveket találunk mindenfelé. A védőkövekről a Csángó mitológia című könyvemben írtam bővebben, ezek szerepe az volt, hogy megvédjék a falut, a házat, de még a templomot is a rossztól. A sok szétszórt védőkő-maradványnak az a magyarázata, hogy régen ott volt a falu, de mivel az Esztenka alatti helyeken csuszamlós volt a föld, az emberek arrébb költöztek. A megmaradt kövek nem mást hoznak figyelembe, mint azt, hogy valamikor a hegyre kövek vezették az utat, és a Tátos hegy elnevezés a kálvárián lévő régi táltosokhoz vezető útról eredeztethető. Ma a Tátos hegyre menve baloldalt vannak a keresztek, éppen a védőkövek társaságában.

Szent László király idejében, 1092 körül az egyház betiltatta a kövek tiszteletét: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” (Az I. László korabeli egyházi zsinat határozatai 1092 körül, az ún. I. törvénykönyv, 22: A pogány szokásokról)[1]. Ezt a zsinati határozatot még idéznem kell akkor, mikor a kutak és a fák tiszteletéről írok. Több mint 900 éve betiltották ezeket a „pogány” szokásokat Magyarországon, de Csángliában még mindig élnek.

 

Kutak és források tisztelete

 

A Táltos hegynek szinte a tetején van egy Budinkút nevű hely, azaz egy forrás, amelyik budinba (bödönbe, bodonkába, kerek formájú kéregedénybe) van téve. Édesapám, Duma (István) Márton szerint a Táltos hegytől 5 km-re levő Buda falu az itt található budinoktól (forrásoktól) kapta a nevét, amelyek ma a Füzesek nevű helynél találhatók. A 4-5 éve 98 évesen meghalt Farkas Mihály bácsi azt mondta, hogy budai budinoknál tanítottak a táltosok, az árnyékos füzesben, a forrás mellett.

Amikor a csángó ember egy kút mellett megy el, így köszön a kútnak: „Dicsirtessék kút forrása”. Amikor édesanyámnak (aki a falu bábaasszonya volt) mondtam, hogy én ezt szégyellem, mert a társaim biztos kikacagnának, akkor anyám azt mondta: „Fiam, akkor nyelved hegyivel vess keresztet a szájpadlásodra”. Azaz a kutakat, forrásokat mamáig tisztelni kell.

A csodát tevő kutakban, forrásokban való igen erős hitet már a moldvai magyarság első leírásaiban dokumentálják, Marcus Bandinus, Moldva apostoli adminisztrátora 1648. március 2-ai jelentésében például arról számol be, hogy egy bizonyos szeretvásári csodatevő forrást a román vajda trágyával betömetett, mert a csodák hatására sok ortodox is a katolikus hitre tért át.

A témát nagyon jól körüljáró Peti Lehel kutató azt mondja, hogy a csángó néphit szerint a kutak, csorgók környékén elhelyezett szobrok megvédik azokat a kiszáradástól. A kutaknak természetfölötti erőt tulajdonítanak, és a vallási tárgyakat a viszonzás és hálaadás céljából, valamint az isteni kegyelem biztosítása érdekében helyezik el.[2]1986-tól a trunki csodakút (amelyik a szentéletű Benedek Márton halála után rózsaillatú lett) az egész Csángóföldet megmozgató kultusz színtere lett, százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek.[3]

Mindezt csak megerősíteni tudom, s annyival kiegészíteni, hogy a kutak, források mellett gyermekkoromban mindenütt még nyírfák voltak ültetve, annak az árnyékában pedig a víz jó hívesen maradt. Hogy miért pont nyírfa, arról a menyekezőről és a világfáról szóló fejezetben lesz szó. Most, hogy ezt a kötetet írtam, jött eszembe, hogy nicsak, a kutak mellett a nyírfák már nincsenek sehol sem, 40 éve még mindenütt ott voltak, ma pedig sehol.

A kutak tiszteletét is az egyház Szent László király idejében megpróbálta betiltani, eszerint kevés sikerrel.

 

Hejgetők a kálváriahegyeken és Kerecsenyen

 

Szinte minden falunak van kálváriahegye, amelyre az emberek húsvét napja előtt a kálvária úton kimentek, megtisztelve Jézus Krisztus Feltámadását. Húsvét napjáig a szentkereszt útját járták, néha még ma is eléfordul ez.

A másik szokás az volt, hogy a hejgetők újév előtt kimentek a hegyre gyakorolni a hejgetést. Karácsony estéjén gyakoroltak utoljára, és ilyenkor minden csapat összejött a hejgetésre. Azt mondják, hogy volt olyan hegy, ahol hét faluból is összejöttek a hejgetés gyakorlatára. Régen az öregek kiválasztották a küldötteket és leküldték az üzenetekkel a Kerecseny-hegyre[4], hogy megbeszéljék és összehozzák a tudást. A Kerecseny-heggyel mindig is kapcsolatban voltak a régiek: tűzzel, hanggal és üzenetekkel. Aztán ezekből a falvakból kinevezett küldöttek réges-rég a Kerecseny-hegy tetején, ahogy most nevezzük, valahol a Békás-szoros környékén, gyakoroltak vagy kaptak tanácsot a tátosoktól. Ezt Farkas Mihály állítja, aki 98 évesen halt meg. Ő elmondta azt is, hogy eljárt ide, de nem beszélt arról, hogy pontosan mit csináltak ott.

Hogy az útiköltséget legalább fedezzék, árut vittek magukkal, amit az ottani hegyi embereknek eladtak, ez legtöbbször bor volt, mivel ott a szőlő nem termett meg. Istók Mihály szerint, aki szintén járt Kerecsenyre, az egész legtöbbször úgy ért véget, hogy a milicisták mivel tudták, mikor mennek a csángók a hegyre, kiálltak az útra és elkobozták a bort, sokat közülük borcsempészés vádjával elrekkentettek[5], maga Istók Mihály is emiatt ült börtönben.

A kálváriahegyekhez kapcsolódott az is, hogy húshagyat[6]napokon a hegytetőre a fiatal legények nagy tüzet raktak, és kerékre kötött, meggyújtott szalmát engedtek le a völgybe. A tüzelés idejében a szomszéd faluhoz rikoltottak át a legények, és különböző megtörtént eseményeket hirdettek a falun át. Ilyenkor történt az is meg, hogy kicsúfoltak leányokat vagy tolvajok nevét ismertették meg. A gyerekeknek nem volt meg engedve, hogy a hegyre menjenek, azt mondván, hogy ott verekedik a Babkirály és a Csontkirály, de mennyében a Babkirály erősebb lesz, akkor kimehetnek. Az a hiedelem élt, hogy az a gyermek, amely reggel első lesz a hegyen, az találni fog bicskecskákot, kést, buzogányt vagy szekercét. Az utolsó időkben bizony senki se talált, de réges-rég még ezüst- és aranynyelű bicskát is találtak, és kardokat is.

Húshagyat estéjén tüzet gyújtottak, s az éjféli harangszó előtt mindenki elfogyasztotta a húst. Ami hús megmaradott hitehagyottan, azt eldobták, és azután hamvazószerda reggel lúggal mosták ki az edényeket. Majd amint meleg és hideg vízzel ébredtek, azután nem lett se tánc, se húsevés elé húsvétig, még a túrót se ették meg pénteken A gyerekeknek meg volt engedve a tojás. Olyan étel is volt, hogy káposztalévben főztek pújkását[7](kukoruzakását, azaz kukoricakását). A hosszú guzsalyosakban aztán pújt is főztek, és dióbelet ettek.

 

Gyermekek és felnőttek tanítása

 

A guzsalyasok vége felé Kádár Bari, Bálán János, Dodán Bari, Zsóka György hosszú meséket meséltek a régi hagyományokról, mikor úgy érezték, hogy szükséges. Mi gyerekekként még siringtünk és figyeltünk, amikor felnőttebbeket tanítottak az öregek. Történt ez a szekér, a kemence, katlan, esztena, komárnik[8]építésénél, és bizony sok mindent tanultak a lányok a guzsalyasokban is.

A filozófia tanítására is volt idő, nemcsak a templomban hallottak erről-arról az emberek. Azt mondták, a pop a pop dolgiról beszél, de az Isten arra tűzte ki az embert, hogy gyülekezzen és meséljen mindenről, ami a világ rendjét adja. Így bizony a halottnál holtakról, a túlvilágról beszéltek, disznóvágáskor a múlt évi eseményeket idézték fel és a jövőről kutattak. Azt mondták, hogy az állat teste inkább kimutatja a múltat és a jövőt, mivel ő a múltnak a része és felkészül a jövőre, úgy ha a lép vékony, akkor gyenge lesz a tél, ha egyik vagy másik része vastag, akkor az a része lesz nehezebb. A disznó szőriről is meséltek, vékonysága vagy vastagsága szerint nézegették, ennek göndöreiről tudták az időjárást, s utána mondták: „a lovat bévidd a házba is, és sok ételt adjál neki, mert a hideg télre úgyis megnő a szőre.”

De nemcsak ilyenkor gyűltek össze az emberek, volt idő, amikor nem lehetett dolgozni vagy éppen esős idő volt, s olyankor az öregek a sutúban leülve beszéltek a világ rendjéről. Oda aztán a gyerekek nem mehettek, ameddig meg nem nőttek arra, hogy értsék meg a dolgot. Az idősebb nők és anyák félrecsalva a gyerekeket meséltek vagy játékokat készítettek, hogy ne zavarják a többieket. Amikor pedig a bábaasszonyok jöttek össze, a férfiak kezébe jutottak a gyerekek, és fergettyűt, peregtetőt, galabicspuskát, nyilat vagy forgatható botot csináltattak velük.

Aki valamennyire el volt fogadva az öregek mellé, az a beszélgetések során gazdagabb lett. Bizony ünnepelő napokat és esőt is adott a Jóisten, úgyhogy volt mikor tanácsolni, meg nyárba olyan forró meleg, amelyik árnyékba kényszerítette az embert fél órára, s ilyenkor a semmiről nem szoktak beszélni, hanem fontos témákat lehetett hallgatni, ha pedig idegen közeledett, akkor semmirevaló beszéd kezdődött.

 

„A leírt dolgok szentek”

 

Több alkalommal kértem édesapámat, hogy mondjon erről-arról, ilyenkor aztán azt mondta:

– Van mindenre bölcs mondás, de azt is csak akkor kell kimondani és elfogadni, amikor több ember közt hangzik el, ezért bizony – mondja vala – a leírt dolgok szentek, és a lefirkáltak csak keresők.

Hogy mi volt leírva? A természet és a nép a szavában „leírja” a törvényeket és a dolgokat. A gyerek csak firkál a homokban, keresve az újat, és a nép úgy fogadja el, ha leírni való a firkálás. Az Isten minden nap leírja a törvényeket, és minden évben megszenteli ezeket. Ezeket tudták a nagy királyok, mondja vala Farkas Mihály bácsi, aztán más öreg mondta, hogy csak a táltosok tudtak erről, és ilyenkor bizony csak figyelni kellett és hallgatni, mert az ember azt se értette, hogy az-e a táltos, akiről beszélnek, vagy éppen azok, akik beszélnek, hisz ellentmondásaik után mentek es tovább a beszédben.

A sutúban való beszélgetéseken, vagy a katlan körül, a nagy fa alatt, az erdőben azon vitatkoztak, hogy nem kell elfelejteni a kürt megfúvását, amikor az árnyék változik. A félrefúvást csak tavaszra és őszre, vagy igazi eseményekre kell használni, hogy a falusiak is tudják, mi történik, és ne legyenek félrevezetve. Így vala egy öreg a házánál tartott kecskéivel, mert ő ameddig meg nem hallotta a kürt hangját, hogy jön az összeverés a meggyük (meddők) és a fejősek közt, addig otthon tartja vala egy fejős kecskét, amelynek tejéből néha örömmel kortyantok (gurtyantak) vala egy nyakkal, aztán nemsokára el is tűnt az ilyen öreg. Ugyanúgy a sokgyermekes Szálka Mihály is kecskét tartott otthon, és a kis Misivel örvendünk vala, mikor elválasztották az ollókat[9]Szent Györgyben.

A kürtöt csak a bács fúhassa vala meg, mert csak ő tudja a mérést. A tilinkót csak a szerelmes, mert ő tudja, mikor kell csalni a szeretőt, a sőtüt[10]is csak a juhász vagy a hóhér[11], amely így elmondja, merre van a vad, és nem zavarja ezt.

Húshagyatkor, amikor meghallgatták a fiatalak rikojtazását, másik nap rájuk kérdeztek, nehogy valamit elrontattak volna. Semmi hazugságot nem kell mondani, mondták az öregek, és azt is említették, hogy még Krisztus előtt is húshagyatkor tűzzel, hanggal és talankkal[12]állították le a vadászatot.

Említenek vala Becze Éváról és mondják vala, hogy mások is voltak, úgy Tellmecsel atyát tartották egyesek táltosnak, de Éva néni barátai hazug táltosnak nevezték, így aztán azután többet nem használtak táltos elnevezést.

Aztán István András öreg rokonunk gyomlál vala a kertben, és mondta: igen, táltosok ma is vannak, de titkosok, majd megnőve megismered. Azzal erősítette, a táltos, fiam, nem baszorkánykodik, nem hazudik és nem mondja el, hogy ő milyen tudással rendelkezik, erről nem lehet okoskodni, mert a tudás végtelen, erre az embernek kell legyen esze, és azért mondják, hogy eszes.

Aztán azt is mondták, nem kell félni a haláltól, mert ezzel elvisszük a rossz szokásainkat, és a rosszat eltemetjük, velünk a nép megszűri a rosszat és a jó marad meg a jövőnek. „Titkainkat és rosszaságainkat visszük velünk, a jó itt marad örökben és a mennyekben.”

Ezeket a kis beszélgetéseket örökké egy pár emberrel csokorban végezték el, és tanusítatták is egymásnak, mi volt, így bizony a társadalmi szerepekről, a jelképekről az életi tapasztalatról és Istenről is szó jött. Ezeknek úgy mondtuk, hogy misés mesék, mert a gyerekeknek mondtak mesét, de a misés mesén az igazi dolgokról beszéltek. Amikor a gyerek felnőtt, és a miséről kellett beszámoljon, akkor amit hallott románul a templomban, azt elmesélte az apjának magyarul, s aztán jött az apja misés meséje.

 

„Erről sokat ne beszéljél”

 

Gyermekorombon több idős ember is emlékezett a régi táltosokra (vagy tudott az akkoriakról), de nem nagyon meséltek róluk. Ez ma is így van, igaz, már sok minden felejtésbe merült. De ha az ember (a gyermek) egyszer bizalommal közeledett a régi öregekhez, és megismerték egymást, ezt a világat is megismertették a fiatalokkal, hozzátéve, „ezekről ne sokat beszéljenek”. Így volt ez az kényesebb legendákkal is, mint amilyen Szent László legendája, Fodor legendája, Csicsal hegye, Kerecsenyi hegye, az aranypatak-hárompatak legendája, a király és a forrófalvai leány, Kőműves Kelemen, a Pakurár legendája[13]és sok más legendák, amelyek végén mindig is elhangzott: „erről ne beszéljél”.

Az első alkalom, amikor ezzel a mondattal találkoztam, 11 éves koromban történt. Akkor Zsóka (Dodán) Bari (Borbála) a mezei munkáról hazajövet elmesélte nekem Kőműves Kelemen legendáját. Akkor nem értettem, hogy a román Mesterul Manole legenda majdnem egy az egyben megegyezik a mi Kőműves Kelemenünkkel. Később sok irodalma került a kezembe, és rájöttem, hogy az egész nem más, mint a kultúrák összefonódása.

Édesapám, Duma (István) Márton mellett sok mindent hallottam gyermekkoromban, mikor az öregek beszélgettek vele este a sutúban, a szóbánál.[14]Sok érdekes dolgot mondtak, amit kisgyermekként nem értettem, de megjegyeztem. Például mindegyre arra tértek vissza az apámmal tanácsoló öregek, hogy „Ne felejtsétek el, mü vagyunk a hunok.” Aztán csak nekem: „Tartsad észre, ameddig élsz, mü hunok voltunk, azok, amelyek utat nyitottunk a többi magyar népeknek, az avaraknak, a kunoknak, a pecsenyéseknek[15], s e későbbi magyaraknak es.” Nem nagyon vettem komolyon ezeket a „dumákat”, hisz annyiszor hallottam, hogy már untam, pont úgy, ahogy a fiatalok a mai világban megunják a régi kultúrát, a népviseletet, és mást akarnak, azt, amit a modern világ felajánl nekik. Később, mikor kinyílt a csipám az iskolában, már vissza-visszamondtam nekik, hogy „bre, ez marhaság”, utána már nem nagyon mondtak semmit a hunokról.

Ma, mikor látom, hogy mi sem vagyunk figyelembe véve az utódjainktól, a tőlünk fiatalabbaktól, akkor elszomorodom azon, hogy letácsoltam[16]az öregeket. Mint idősebb, reajöttem arra, hogy ilyenkor az ember csak annyit tehet, hogy megtanulja azt, amit a fiatal jobbnak tart, hogy megérthesse, miért mond le a fiatal arról, amit a régi kitaposztalt.

 

Apám, a kertész

 

Azt is mondták vala az öregek, hogy a völgyön élő táltosok kertészkedtek, de most ilyeneket nem ismerünk, tették hozzá, csak nekem címezve. Édesapám maga is kertész volt, ezért közben arra gondoltam, be kár, hogy most nincsenek tátosok, mert akkor apám is az lenne.

Apám 1903-ban született és 1998-ban halt meg, hosszú élete vala, mint barátainak, Farkas Mihálynak, Istók Mihálynak és Están Mártannak. Én 1955-ben születtem, amikor már öregnek számított a faluban, és még öregebb lett, ahogy én nőttem. A II. verekedés előtt volt egy felesége és gyermeke, de azok elhaltak. Aztán elvitték katonának, az orosz fronton ágyútalálat érte, a szanitécek holtként emelték ki a földből, nem tudni, mennyi idő után. Leszerelték, egy ideig újra behívták. 1944 augusztusa után a serege felbomlott, majd itthonról volt elvive fogolynak valahová Kisázsiába, együtt a klézsei Gondosakkal, és olyan messze voltak, hogy visszafelé vonattal hozták Tiraszpolig, aztán elvitték a tengerig, Odesszáig, s onnan Kosztáncéig hajóval.

– Ahol voltam én, fiam, ott nem ismerték a szóbát (kályhát), én csináltam nekik ilyent, a nyár kurta volt, így káposztát tudtam termelni nekik. Majdnem meghaltam egy alkalommal betegségben, magyarak, olaszok és németek is voltak velünk, 1500 volt kezdetben a táborban, de az ötszázból, akik megtértünk, sokan elvesztek a visszajövő úton. Sokan ott maradtak, szépek voltak ott a nők, és itthon úgyse volt senkijük, sárig hajúak es voltak és ferde szeműek es. Szerencsém volt, hogy Dudesti-en megtanultam keveset bolgárul, utána könnyű volt az orosz, de ott es nem mindenki tudta jól a ruszt.

– Mikor vitték el? – kérdeztem.

– Negyvennégyben, amikor bejöttek a ruszok, Lészpeden találtak, és bekerítették a falut, a gerlényi primár is a ruszakkal volt, s Lészpeden ahány dologra való fiút találtak, katonasághoz közelitől felfelé ötven esztendősig, mind elvezették Románvárosra, ahol volt Centrul de recrutare.[17]

Édesapám Bukarestben, a dudesti-i bolgár katolikus kolostorban tanulta a kertészkedést, még valamikor a verekedés előtt.

– Látod – mondja vala – én, Farkas Iléss, Dorlán, Hodorog, Gusás és mások el voltunk küldve Dudest precsisztába, kiválasztottak a falusiak, és ott tanultunk meg kertészkedni.

Amikor a tátosokról kérdeztem, megmosolyogta magát, s elkezdett egyébről beszélni:

– Mi szerettük a kerti növényeket, akkor még értettem keveset írni, de a háborúba betakart az ágyú, azután sok mindent nem birok csinálni, az írásnál a kép összezavarodik, és nem nagyon tudok írni, olvasni, nézd, a nevemet is hogy írom – és leírta a nevét, de már a harmadik betűnél összekeveredett. Ha csak félrenézett egy ideig, úgy tudta folytatni.

De amikor imákat olvastam akár magyarul, akár románul, azt bizony jól tudta előlről, és ha én leálltam, folytatta betű szerint. Nos, mondja vala, ott a Dudesti-i precsisztávban éltek a csángóbolgárok, ezek a bolgárok némaként éltek a csángó falvakban is. Kétféleképpen neveztük (de a románok is) ezeket a bolgárokat: kertész-bolgárnak és csángóbolgárnak. Először azt hittem, a csángóbolgár az a kertész bolgár, amelyik csángó falvakban élt, velik keveredett, most tudtam meg viszont, hogy a Dudesti-i bolgárok katolikusok – azaz lehet, azért nevezték el őket felénk csángóknak, mert Moldvában a csángó egyben katolikust is jelentett.

Hezzánk, Klézséhez közel is volt egy ilyen bolgár csángó: mos Tudor Nicolae, aki Bălcescu faluban (Ferdinándújfaluban) lakott. Nála álltunk vala meg a szekérrel pihenni, amikor mentünk Bákóba. Ezzel az emberrel és Hodin páterrel osztotta meg a kertészeti tudását édesapám. Ők hárman sokat tanácsoltak: a bolgár öreg, a virágokat szerető klézsei botanikus páter és apám, a hadirokkant csángó kertész.

A páterről mondattak jót is és rosszat is, de gyógyítani is tudatt, és a botanika mesterséggel nem viccelt, ahogy egyesek mondták. Ők meséltek vala a háborúról és a jelképekről, és elmondták vala, hogy sokszor azért, hogy nekik voltak jeleik, amelyeket másak nem értették meg, életben tudtak maradni még akkor is, amikor fogságba estek.

Édesapámmal a legszebb emlékeim a hajnalokhoz kötődnek. A nap közeledését a faluban hajnalharangszóval jelezték, és imában ébredve szólalt édesapám:

Első kakasszó szólít

Kelj fel Mária

Boldogságos szép szűz Mária!

Így emlékeimnek legyek híve, végigkövetem az időt és utat, amely nap mint nap vezette útjainkat, hogy végtelenségit létemnek tudjam ismerni és felfogni. Édesapám, regvel kelvén, napvilágra megfordult, s mind a két kezével a mellén így imádkozott:

Hajnal, hajnal, piros hajnal

Kibe Mária nyuguvék

Urunk Jézus születék

Eleveneste szép virág

Neked adom lelkemet

Tőled várom lelkemet

Mennyben, örök dicsirtségben.

Édesapám kimenyen vala a kertbe és a vízfolyást megengedé, hogy a napnak ereje, együtt a tűz és a víz keltse növényeinek ereit. Mit így fejezett ki:

Megöntözvén a szép kertet

Nap szép benderhez[18]fordult

És a bölcsesség magjával

Hangja testemre borul.

Amikor szólt és imádkozott, akkor magának tanácsot is ad vala:

Már megvirjádván éj után

Kérjük az Istent leborulván

Hogy münköt ez nap fáradván

Bűnbe ne ejtsen a sátán

Úgy faljon nyelvünk szólása

Ne hallhassék durr[19]folyása

Szemeinknek nyargalása

Világ hívságát ne lássa

Távozzék minden restsegünk

Hogy jóra forduljan testünk

És józan legyen eledelünk

Hogy münköt ez nap fáradván

bűnbe ne ejtsen a sátán.

A nap pedig végigkövette az útját, és a déli harangszónál az egész falu világba borult. Árnyék nélkül maradt a templom, a házak nemcsak kint, de bent is világot kaptak, a napfény déli sütésében mindenki megállott a dologból, és apám így szólt:

„Mü Atyánk, ki vagy a mennyekben (…) őrizd meg nemzetünköt és szoboditsad meg a pokol tüzitől. A déli ebédben add, erőben és nyuguvásban részesüljön minden ember testje és lelke.”

Így nyugat felé indulva, a nap este a falu végin leszentülve búcsúzott Mária harangszóval, hogy regvel újból induljon és keresse a falut, és apám újra fohászkodjon Máriához és a Naphoz.

 

Táltosi világ és a vallás

 

Amikor az öregeket kérdeztem, hogy a táltosok milyen módon látták a vallást, a kereszténységet és az ateizmust, akkor különböző válaszak jöttek, és mindig mosolyogtak. Mindig arra hivatkoztak, hogy a különböző vallások, azok csak részek, és néha eltérnek a természetes tanítástól, amely törvényekből és Istentől jön. Nagyon nem szerették az ateizmust, mondván: „az istentelenség nem fogadja el a lelket, a nagy lelket és az Istent, a törvényt”, ezért „ők nagyon hibáznak”. De a vallásról sem volt túl jó a véleményük, ahogy mondták: a vallás „nagyon fékezi a lélek fejlődését, és leállítja az embert az Isten küldetésétől”, „ők istent találtak ki”, „istentalálókat” mondtak, pedig „Isten mindig (egy lépéssel, egy törvénnyel) előttünk van”.

A táltosok azt is tartották, hogy lelkünk kölcsön a népünk lelkéből, ez a tanulásnak és az értelmezésnek része: „kapunk és adunk népünknek az embereken és az emberiségen át”.

A testben növelő lélek növeli a nagy lelket, mondták, ám van egy nagyobb lélek is, amelytől akarva vagy akaratlanul tanulunk. Ez a lélek a természeté, és nekünk „figyelembe kell venni a természet tudását”, amelyben rejtve van „Isten tudása és hatalmas munkája”.

Erősítették, hogy Isten minden különálló embert különböző utakra küldte, de a nagy lélek szolgálatában van mindenki, a földön lévő életben kell dolgozni, a lelkek idejöttek a törvények fejlődésében dolgozni, ezért, „vannak jobb vallások is, így nekünk a magyaraknak jó a keresztény vallás”, csak „ne tévedjünk el a vallás nevében”.

Mindig az Isten keresésében és a jó útjában kell dolgozzék az ember. Ne felejtsük el, hogy a rossz az Isten kezében van. „Isten a rosszat a rosszal űzi el”, mégis hozzátették, „ne legyen az ember a rossznak eszköze”.

Mindezekkel aztán találkoztam a közmondásainkban is, hejgetéseinkben, csujogtatásainkban:

Ami le van írva törvénybe, azt nem kerülheted, ezért keresd és ismerd meg.

Isten törvényei tudják az igazi utat.

Szabad az út a jóra és a rosszra, neked választani lehet, mégis csak azt tehetsz, ami törvényekben van, vigyázzál a tetteidre, ne keljen leállítson az Úr.

Tudja Isten, mit csinál.

Jót teszel, jót kapsz, rosszat teszel, rosszat kapsz.

A tetteid hét nemzetségen túl is elérik unokáidat.

Istennek törvénye mindenben benne van.

Törvénytelen cselekedet Isten ellen van, ezért a törvény büntet.

Ember által hozott szabályok nem mindig az Isten törvényei, mégis részei.

Az Isten törvényeit érezzük, és ezeket keressük.

Az Igazi törvények nem változtathatók.

Törvény törvényt követel.

Ahogy megveted ágyad, úgy alszol.

Törvénytelen dolgok nem történhetnek meg.

A rossznak vannak törvényei, és biztos büntetnek.

A jónak törvényei nehezek, és nem egyszerű örömet hoznak.

Ami könnyű, az nem biztos, hogy jó.

Ami neked nem jó, másnak se jó.

Ami neked jó, nem biztos, hogy másnak jó, ezért nézd a törvény következtetését.

Azt lehet mondani, hogy a táltosok az Istent a logikában keresték, a megfogható törvényekben, ellentétben a vallásokkal. A logikát nemcsak az anyagban keresték és kutatták, így nem értettek egyet az ateistákkal. A lelki világot logikára építették, és tudták, hogy ez hat a testre.

 

Milyen módon gyógyítottak a táltosok?

 

A táltosok a gyógyítás módjait és ismereteit egymásnak adták át szóban, jelekben és éneklésben. Ha egy táltos megszegte a szabályt, akkor a táltosi társadalom elűzte maguk közül.

Minden törvénynek szerei voltak, és egy szer törvényismeréséhez kötődtek a többi szerek. Ha valaki nem ismert egy szert, ezt tovább kereste és tanulmányozta, de nem mondhatta tudásnak, ameddig nem tanusította. Bizonyára sokszor a bőröm is bezeregett, amikor valamelyik idős ember leültetett és elmondta: „Nézd, ez meg ez történt és ez következett be, ennek ennyi meg ennyi eredménye lehet, ezt meg ezt kell megtenni, hogy kikerülje a bajt, ha valaki ezt teszi, az baszorkánykodik”.

A táltosak a gyógyszereket „főzelékekben”, teákban készítették. Régen minden családnak virággyűjteménye volt, és aki szedett valamilyen virágot, az tudta is, mire kell használni. Ám a főbeszéd az volt, hogy embernek „mindig kell igyekeznie, hogy mindenből legyen a testében”, vagyis nemcsak húsból vagy nemcsak növényekből való étkeztetésre kell alapozni.

A gyógyítás szót ritkán használták, inkább a „megjött”, „helyrejött” szavakkal illették a meggyógyult személyt, s csakis a gyógyíthatatlan sebre mondták azt, hogy begyógyult, mivel a seb egy változást hozott a testben. Ha valaki elájult, arra az „elesett” kifejezést használták, és a „helyrejött” szóval fejezték ki a „gyengülésből” való helyrejövést.

Ebből láthatjuk, hogy a beteg állapot egy másik világba rejtette el az embert. Ám a táltosnak „egészségesnek” kellett lennie, hogy a megfelelő személlyel tudjon bánni. Az egészség a testben és lélekben való ép állapotot fejezte ki, s egy ép életre teljes kapcsolatban kellett lenni a természettel.

Minden családnak, akár gazdag, akár szegény, mezőgazdasági munkából meg kellett teremtenie az egészséges életre való „ételt”, aminek nevezték a táplálékot, társadalmi szabályokat kellett betartani.

Disznót növelni vagy barnyút, hogy legyen hús, ezt sózni, füstölni és szárítani, hogy egész télre, nyárra legyen. Minden szomszéddal „hurkás”[20]lenni. Redinát[21]tartani. Szegény, gazdag egyaránt erdei és mezei terméket kellett beszedjen, és ezzel táplálkozzon: gombát tavasztól őszig, csilyánt tavasszal, Szent Györgyi salátát, laurdát (vadfokhagyma), purhagymát stb. Virágokat gyűjtöttek: tavasszal hóvirágtól Szent György-virágig, azután következett a nyári virágok beszedése és szárítása (mezei csombor, menta, szálkem[22], odalány, étségtől való, stb. mindezekről Halász Péter néprajzos ír). Ezeket majd árnyékban aprítani és kamrában vagy inkább fenyős szekrényben kellett tartani, ahol a rácsok közt szárazan lehetett, és nem penészesedett, pimpósodott meg.

Azt mondják vala, hogy ha valakinek valami baja lett, akkor a táltosok az előbbiekről érdeklődtek, hogy be voltak-e takarítva a növények és betartották-e a szokásokat, azután jöttek csak a gyógyítással. Ha az anya szült, akkor mindenképpen dörgölésre és fürdésre volt szüksége, ezzel a bábaasszonyok foglalkoztak, a táltosok a gyerek egészségéről érdeklődtek.

Minden, ami a normálistól eltért, azt boszorkányságnak nevezték, így volt az obogos gyerek kemencébe vetése[23], vagy ónvetés, bemondás (deskentálás) esetleg az ortodox vagy más vallású páter beolvasása esetében is. Katolikus páter soha sem praktizált ilyen szerepléseket, de előfordult, hogy ha az előbbi praktizálásokról értesültek, vagy ha úgy sejtették, hogy valaki ilyen bűnbe esett vagy eltért a közösség normáitól, kiimádással büntették, még „fekete misét” is tartottak.

Arról mesélnek az öregek, hogy a táltosok se értettek egyet a boszorkánysággal, de a katolikus páter által művelt fekete misével sem, és ezért itt is előkerült a konfliktus.

A gyógyításhoz nemcsak a (főzelékek) teák és a tápláléki módszerek voltak használva, hanem zene és tánc is. Azt mondták, hogy ha az étel éti[24]el az életet, akkor a fájdalom éti el a lelket, ha pedig a lelked sérik[25], mint a tested, akkor a halálhoz közeledik, így mind a kettőt meg kell gyógyítani, hogy „megjöjjön”.

Régebben, mondják vala az öregek, majdnem mindenkinek volt dorombja, tilinkája, mivel ezeket a hangszereket majdnem mindenki el tudta sajátítani, és ha rasszul érezte magát, megfelelő dallamat tudatt rajta lejátszani. Ezek a lejátszatt dallamok ébresztették meg a lelket, és vidámabbá hozták az embert.

Ha egy társadalomban valaki megsérült, akkor az egész társadalamnak hozzájárulására volt szükség. A házasság is sérelem volt, sőt halál, ezért a gyógyítása közös tánccal fejeződik be, és csak így lett meggyógyulva és megjőve az új házaspár a társadalom egy másik rétegébe.

Ha az egyént a táltos zenével is gyógyítatta, a közösséget és az egész társadalmat zenével és tánccal gyógyítatta, „egész-testben egész-lélek”.

Ezek a nem le írt jelképek a kultúra részei voltak, és szabályoson voltak betartva még akkor is, ha az említett táltosok nem voltak ismerve személyként. Ezek fontossága lassan vesz el ebben a keveredett tengerben, velük az a tudás is, amely ma fantazmagóriának van értelmezve.

 

Kik voltak a táltosok?

 

Ez egy nagy kérdés, mert akárkit kérdeztem erről gyerekkoromban, inkább egy simogatást kaptam a vállamra, és azt mondták, „minden jónak megfigyelője és tevője a táltosok útján jár, de aki tudással rendelkezik, az nem követheti el a rosszat, és nem lehet boszorkány, a táltos nem dicsekszik és nem mondja el, ki ő, a boszorkány mindig is ismert”. Aztánd néha egy gyerek bölcs dolgot mondott, vagy eleve megfigyelt valamit és ráfordultak nagy tisztelettel, mondván „ez tátós, jó táltos lenne belőle”.

A táltosok különböznek a többiektől, de nem annyira „jegyesek” (külső jegy alapján felismerhetők), ahogy ezeket mondják, ismételgették az öregek, „merthogy a harmadig szeme nem látható, akkor se táltos, ha sebbekkel létezik”. Sebek lehettek rajtuk születéskorból, mégse lehettek tátosok, de ugyanakkor értelmes emberekből, amelyek életben sebesültek meg valamilyen ok miatt vagy harcban, éppen úgy lehettek tátosok. Egyszer kiválasztva, tanítva, más utat nem választhattak, csak a táltosi taníttatásra készültek fel.

A jelen részben nem említem a tátosok nevét (két esetet kivéve), ám kitérek azokra, amit mondtak róluk. Az egyik közismert táltos Bece Éva volt, akire Klézsében emlékeznek, a másik Almádi (Halmágyi), akinek a rokonai mamáig élnek Dózsa György[26]faluban. Az utóbbiról azután érdeklődtem, amint valaki figyelmeztetett, hogy a neve ismert az irodalomban is. Ám őt nem nevezte mindenki táltosnak, hanem ellátószemélynek ismerték még a lajtorjás csíkiak is[27], ahol az ellátók nem voltak mindig elfogadva a táltosi világba.

 

Az ellátó

Az ellátókat, vagy ahogy a néprajzosok nevezik őket: a látóembereket, a táltosok soha se fogadták be teljesen közéjük, ám megfigyelték és nem ritkán ezeknél valamilyen betegséget találtak, néha ezeket gyógyítani is tudták. Különben a nép keverte a táltosokat az ellátókkal.

Az elártók álmaikra hivatkoztak, ám a táltasak próbálták a múltból kikövetkeztetni a jövőt, és ahogy mondták, soha se kell hinni olyan dolgokban, amelyek nem tisztán megfigyelhetők, mert ezek az ember elméjének félrevezetései, mindenek van alapja, és csak „az alapokra feltett dolgok isteniek”.

 

A páter

Volt egy másik helyzet, amikor egy személyt táltossal kevertek, így volt ez Josif Tălmăcel páterrel is. Az említett páter több ideig szolgált Klézsén a Szent Ferenc templomnál. Az öregek meséléséből ki lehet következtetni a táltos és a páter különbségeit és a keveredést, hisz a hiedelemben a táltos vagy páter szerep nem egyezik meg, a kettő megegyezése csak akkor érvényesül, amikor az erkölcsről és az élet normairól beszélünk. Mindkettő (akár a táltos, akár a páter) egy erkölcsi világban lévő élet szabályait hirdeti, ezért a keveredés könnyebb, és így az egyházi tanításokban is el vannak fogadva törvények, amelyek megfelelnek a táltosi normáknak.

 

A boszorkány

A házasság megszentelése csak a gyerekek elfogadásával és felnövelésével érvényes, ezt így hirdették a táltosok is. A boszorkányságot sem a papok, sem a tátosok nem szerették, ám különböző módon kezelték.

Elítélték és kiűzték a társadalomból különböző módokkal a boszorkány tevőket. A „páterek ezt büntették is”, a táltosok az „Istenre hagyták a büntetést”, s azt mondták, hogy „tudni kell és ismerni kell a rossz tudást is, mert csak úgy tudnak gyógyítani, ha a rossz gyökereit megismerik azoktól, akik ezt tették”. A rossz meg van a gyökerekben, mondták, „a rasszot nem lehet gyökerekből kiirtani, ez mindig lesz, ameddig van a jó, ha nem ismerjük a rasszot, akkor belekeveredünk”. Így a boszorkányok (akik nők és férfiak lehettek egy-időben) a társadalmon belül és kívül voltak megtalálva, sokszor elkülönítették, a társadalom kiközösítette. Sokszor boszorkányságra voltak használva az ortodox pópák, vagy ezek szerzetesei, akikhez mentek ki „imádtatni”, azaz büntetést kérni valakire. „Ezt nem teszi meg a katolikus páter”, mondták, mert az is betartja a táltosok tanítását, hogy „rasszot ne tegyél”.

Ma is lehet találni olyan jeleket, melyek a táltosokra utalnak, és amelyeket régen az öregek táltosjeleknek mondtak, csak azt nem bírjuk megtudni, hogy ők mik: talán orvosok, talán mérnökök, de lehetnek juhászok is és más egyszerű emberek, talán még páterek is. Közkeletű hiedelem felénk, hogy a trunki Benedek Márton orvos (született 1931-ben, meghalt 1986-ban) szintén táltos volt.

 

Hol éltek és hol vannak a titkos táltosok?

 

A régiék azt mondták, hogy a táltosok mindig a faluk szélén vagy a hegyeken éltek, ahol barlangok is voltak. Atáltos hegyre áldoztak fel táplálékot a táltos számára a falu emberei, emellett az ottani barlangokba raktáraztak el plusz élelmet, ahová majd menekültek, ha megfútták a kürtöt, és volt, amiből átvészeljék a veszélyt. Ám a táltosok is juhászkodtak vagy kertészkedtek, és a két jövedelemből gyógyították a betegeket és a sebesülteket.

A táltosok mindig a hármas hegyeket választották legszívesebben, olyan helyeket, ahol három hegycsúcs volt elég közel egymáshoz. A középső hegyen lakott a tátos, itt tartották az élelmiszert a falusiak. A második hegyen voltak a sebesültek és a gyógyítható betegek, a harmadik hegyen a gyógyíthatatlan betegek, azok, akik nem tudtak „megjönni”[28]. A betegek két hegye vagy egyáltalán nem, vagy csak keveset érintkezett egymással. A harmadik hegyet áldozóhegynek nevezik, nem azért, mert ott áldozatokat hoztak valamiféle isteneknek, hanem azért, mert mindenki áldozott a saját maga ételéből, hogy az ottani betegek élhessenek.

Ezeknek a gyógyíthatatlan betegeknek nagy veszedelmek esetén jött el az ideje: ilyenkor az egészségesek kifutottak a faluból, és bejöttek a leprások, hogy ürülékükkel megmérgezzék a kutakat és a terményt. Ezt általában az ellenség is tudta, ezért kitűnő biológiai elrettentést jelentettek minden rosszakaró ellen. Így a falusiak azzal, hogy áldoztak a betegekre, igazából a saját védelmükre költöttek.

Ha valaki a betegek közül meghalt, akkor ők maguk közt égették el meszes gödrökben az elhunytat. Akinek még volt ereje, szervezkedett és dolgozott, de nem hagyhatta el a harmadik hegyet, és szükséges esetben segítséget vagy tanácsot kért a táltosoktól.

Minden falu kálváriahegyének megvan a saját hiedelme. A nagypataki Csicsol hegyről az öregek azt mondták, például a nagypataki temetőgondozó, Buláj András, hogy ide lettek hozva a járványban szenvedő betegek, és akik meghaltak, azokat a meszes gödrökben olvasztatták meg, vagy épp elégették, csak az jött vissza a faluba, aki meggyógyult. Nagypatakon van egy másik hegy is, ahová a múlt században kápolnát építettek, s a hiedelem szerint, hogy ha szárazság van, akkor a hegyre ki kell menni búcsúval, és akkor lesz eső. A Bogdánfalva feletti hegyen van két göbbenés (mélyedés), és erről azt mondják, hogy Szent László lovának térdei hagyták ezt, amikor a ló lehajolt, és vizet ivott a 6-7 km távolságra levő Szeretből. Ez akkor történt, mikor Szent László kereste a leányt, és a kardot a földön húzta, mely mély barázdát ásott.

Így aztán minden hegynek megvan a saját meséje és hiedelme, valójában még sokat kell felfedezni és leírni.

A táltosi állapotnak megfelelő volt a rendes esztena[29], hisz innen volt élelmiszer nemcsak magának a táltosnak, hanem a betegeknek is, itt segítettek a falubeliek is.

Megfelelő időben hangszerekkel üzeneteket adtak a falubelieknek, a kürttel az órát, a tilinkóval tavaszi időt, a sültővel a vadászat állapotát jelezték, példa rá az „elveszett juhok balladája”[30]. Ezeknek összezavart használata figyelmeztetett, a tüzet, az ellenséget vagy más veszélyt jelzett.

A völgyön élő táltosok kertészkedtek.

A táltosok egymás között mindig kommunikáltak, tűzzel és a fénnyel tükrözve. Ha valami hasznosra bukkantak munkájukban, amit jelben nem tudtak továbbadni, azért elutaztak egyik a másikhoz. Bizonyos időkben a hegyen találkoztak és átadták a tudást azoknak, akik a völgyben voltak. Ez megtörtént többször is egy évben: az új esztendő estéjén, ahogy most mondják, szilveszter estéjén, majd húshagyat estéjén, de volt öreg, aki arról beszélt, hogy nem is annyira régen az a szokás is megvolt, hogy amint itt találkoztak, kiválasztották küldetőiket, és elküldték a Kerecseny-hegyre, ahol a tudást átadták és vették egymástól, visszahozva a közösségnek: „közénk hozták a lelket, s aztán eldobolták vagy kikürtölték”. Hasonlóan farsanghoz, amikor valamilyen újdonságnál a közösséget összehívták kürttel vagy dobbal, és elmondták a mondanivalót. „Ugye most ez nincsen, most kirikoltsák a templom előtt”.

Aztán mondják vala a továbbiakban az öregek: a nyelvezetben „küldték el az üzenetet, amely lélektől lélekig jutott, és a nagy lélekbe kerülve megmaradt élet és halál után is. Ugyanúgy, ahogy a természetben fejlődött a törvény, úgy fejlődött a táltosok üzenete is, mamáig gyarapodnak és megmaradnak kezdetből végtelenig”.

Tehát a nyelv is táltosi üzeneteket hordoz, ha nincsen mesterségesen összeállítva vagy megtiltva. „Mert a nyelven keresztül szólal meg a lélek maga magának”, aztán lélek lélekkel találkozik és megmarad „mindnyájunkban”.

– Ezzel kapcsolatban azt is kell tudni – mondják vala az idősebbek –, hogy a haldokló a tudásának hagyogatását[31]a gyertya fényénél átadja, „hagyogatva” közeli utódjainak, gyerekeinek. Nem véletlen mondják vala, hogy a titkot csakis gyerekinek adta, vagy annak, aki átvette a helyét, nehogy halálba vigye magával.

A gyónásnak titka csak a „bűnt kell tudja”, a többi nem tartozik a páterhez, mondták az öregek.

 

Véleményeztetés a régi tudásról

 

Még ma is lehet hallani az értelmesebb klézseiek részéről, hogy a nyelvet nem szabad elvesztetni. De a megtartásához akarat kell, az akaratot lassan és biztosan újra kell ébreszteni, este megbeszélni a dolgokat a családban magyarul, és minden nagy napon felvenni a népviseletet, legyen mindenkinek szent dolga a népviselet, amellyel tisztelegjen ünnepkor a faluban akkor is, ha ő nagy ember lett. Ahogy mondták, a mésnap[32]az lehet akármilyen, de az igazi ünnepnap az legyen a családé és a közösségé.

Bizonyára ezek feladatok minden nemzetre érvényesek, hisz minden nép egy külön bölcsességet hordoz, így a moldvai magyarság is. Ezért legyen mindnyájuknak feladata vinni azt, ami idáig juttat.



[1]  http://ehumana.hu/arpad/szoveg/to06.htm

[2]    Peti Lehel: Szakrális térátélés és szimbolikus ellenőrzése egy csángó falu környezetében. Korunk, 2005/2

[3]  Peti Lehel: A trunki orvos rózsaillatú kútjának mítosza. Korunk, 2003/9

[4]  Kerecseny-hegy: Karácsonykőnél (Piatra Neamt) található hegy (szerk.)

[5]  bezártak (szerk.)

[6]  Farsang kedd estéje

[7]  Tengeri, kukuruzza

[8]  Az az építmény, ahol a juhászok fejtek és a túrót csinálták

[9]  kecskegida

[10]furulya

[11]Időtöltő, esetleg őr

[12]rézpléhből készített kolomp

[13]Ez a román folklórban Miorita néven lett híres, első változatát még Petrás Ince János gyűjtötte Klézsén, magyar nyelven

[14]kályhánál

[15]besenyőknek

[16]elhallgattattam

[17]sorozóközpont

[18]  a bender elsődleges jelentése: göndör, bodor, itt: hengerkerék, amelyet lehet forgatni, bendergetni

[19] keveredett, rossz szándékú, dúlt

[20]Disznó vagy más nagyobb állat vágásakor véreshurkát, húst és apró belső részeket vinni a rokonságnak és szomszédságnak, majd ennek megtérítése megfelelő időben.

[21]A gyermekágyas anyáknak ételt ajándékoztak a szomszédasszonyok, inkább friss húst, kis bort, kevés pálinkát, gyümölcsöt és más természetes ételt az erősödéshez.

[22]Akác

[23]Abagos, agos gyermek: régi gyermekbetegség, amikor a kisgyermek nem fejlődött és megszőrösödött. Ezt egyes helyeken úgy gyógyították, hogy a gyermeket forró kemencébe tették, hogy a szőre leperzselődjön.

[24]mérgezi

[25]sérül, fáj

[26]A Dózsa György nevet a Magyar Népi Szövetség ideje után kapta meg a falu, addig Újfalu névvel szerepelt, a falunak polgármesteri hivatala is volt és ide tartozott Pokolpotak, Csik falu és Külsőrekecsin.

[27]A csikiakról (a Klézse melletti Csík falu) azt tartják, hogy mindet fordítva csinálnak, még a lajtorját is keresztülében viszik az erdőben. A pokolpatakiakat csődöröknek, a külsőrekecsinieket csurkulyoknak nevezik.

[28]meggyógyulni

[29]Ahol a falu tartotta a juhokat, és sorban segédkeztek ezek fenntartásában, télben mindenki saját maga hazavitte saját állatait.

[30]Ismert kavalas ének.

[31]hagyatékát

[32]Munkanap, mívesnap, ellentéte az idnap, azaz szent nap. Régen a munkanapra munkaviselet volt, idnapra a népviselet.




.: tartalomjegyzék