Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
Borsodi L. László

Időbarázdák

–  Fekete Vince: Védett vidék[1]

 

Vannak versek, amelyeket elolvas az ember, és szépnek talál, de nyomban elfelejti, mert a szépség egyértelműsége nem engedi, hogy megtapadjanak az emlékezetében. Vannak versek, amelyek elgondolkodtatóak, van nekik intellektuális kódoltságuk, de a katarzis – ha létre is jön – csak üvegházhatású, mert hiányzik belőlük az a többlet, ami tartósan rögzítené a versvilágot az olvasóban, az olvasót a versvilágban, hogy eggyé és egymás által mássá válva megépüljön az a torony, amely mélybe, befelé épül, hogy a költészet, a vers által teremtett metafizikai tér, végső soron a transzcendencia révén feltáruljanak az összefüggések, a költészet értelme, a lét természete.

A Védett vidék többszöri elolvasása után bizton állíthatom, Fekete Vincének vannak olyan versei, és ezzel a könyvvel most már van olyan kötete is, amely úgy építi a mélységet, hogy abból a költészet – szerintem – legnagyobb teljesítménye jön létre, a legtöbb, amire alkotó és olvasó vágyhat: az a metafizikai tapasztalat, amelyben élet és halál, múlt és jelen, közel és távol, a többdimenziós vidék egyes tartományai, az én különböző rétegei, egyén és közösség, az ember és Isten közötti kapcsolat vagy annak illúziója válik láthatóvá. Ez a tapasztalat pedig, amelyet a Parázskönyv kezd építeni (1995), az Ütköző (1996) és A Jóisten a hintaszékből (2002) című kötetekben folytatódik, hogy a Védett vidékben teljesedjék ki, úgy marad aztán az emberrel, olyan hűségesen, mint egy kutya. Ebben a vonatkozásban egyik meghatározó olvasói élményem, amely velem tart, a Parázskönyvből a Hétvége című vershez kapcsolódik, amelyben még az alanyi költő személyes sérelme, a személyes fájdalom kibeszélése az erősebb, de már ott munkál benne az a megrendítő, az egyénin túlmutató emberi sorsélmény, amely az elképzelt, vágyott idill és a magány jelene közötti távolságból adódik: „Fölöttem papucsosan klappol egy nő. / Verset írok. Zihálását majd éjjel hallani. / Verset írok! A vékony panelleken áthallatszik. / Mit nem adnék most ázott-szamóca melledért!” A Dagerman-kettősben (A Jóisten a hintaszékből című kötetben) a beszélő figyelme már határozottabban fordul a sors, a létezés természetének, titkainak megértése felé: „Kapaszkodj tollba pemzlibe / És vágytól talányos részegen / Létráról ugorj a semmibe / S kövesd őt ezüstös réteken – // Bár rekesztene Isten bő ködébe / S várna ott egy puszta zárka / Küblivel priccsel és fölébe / Angyalkák füstjele szállna”.

Egyet lehet érteni Elek Tibor megállapításával, amelyet a Lírai kötelékben és magánutakon Erdélyben (Bárka, 2010/2) című tanulmányában fogalmaz meg: „Fekete költészetének a nemzedéktársaktól elütő vonása (…), hogy miközben nem idegenkedik a referenciális kötődésektől, a transzcendencia, a metafizika iránt is érzékenységet mutat. S ez az évek során mintha csak erősödne. A Jóisten a hintaszékből (2002) című válogatott és kétciklusnyi új verset is tartalmazó kötetében, ahogy a költői hagyománnyal, a Jóistennel is ironikus párbeszédeket folytat, és a szerelem metafizikáját feltáró áradó szabad versek megrendítő sorozatában keres utat létezésünk általánosabb érvényű titkaihoz.” Prágai Tamás – akinek megállapítását Pécsi Györgyi is idézi Megállított idő című, Fekete Vince Védett vidékéről szóló tanulmányában (Kortárs, 2010/10) – arról beszél, hogy A Jóisten a hintaszékből című kötetben ez a metafizika „értelemszerűen idézőjeles és töredékes, hiszen nem elvont gondolkodás táplálja (éppen ezért költészet), tárgya nyilvánvaló módon töredékes: gesztusok, jelenetek, jelek, melyeket éppen a szöveg vizuális eszközökkel jelzett folytathatósága lendít túl egyszeri konkrétságukon; a mondattal és szólammal való kísérletezés tartalmi mélységét itt éri el. Fekete Vince költői gesztusai e párbeszéd feszültségében gravitálnak megállíthatatlanul valami belső, megnevezhetetlen központ felé.” (Prágai Tamás: Fekete Vince: A Jóisten a hintaszékből. Kortárs, 2004/4.)

A Védett vidék című kötet verseiben már nincs gravitálás a megnevezhetetlen felé. A költő korábbi könyveiben érzékelhető metafizikai irányultság itt már nem útban levés, hanem letisztult megérkezés, a megnevezhetetlen tartomány(ok)ra való rácsodálkozás, annak/azok belakása vagy belakására tett kísérlet. A „védett vidék” egyszerre féltve őrzött, mert saját, hátborzongatóan szomorú, mert elmúlt, és vágyott, mert rettentően távoli, és ezért elérhetetlen. Ahogy Fekete Vince egyik vele készített interjúban fogalmaz: „»Védett vidék«” mindaz, gondolom én ebben a könyvben, ami egy ember saját, különbejáratú világa: a világlátása, a világszemlélete, a gyerekkora, ifjúkora, a szerelmei; az ő egyszeri és megismételhetetlen élete, mindaz, amit ő valahonnan magával hozott, amiből ő áll, amiből sejtjeiben, génjeiben, minden ízében összetevődik, a hagyományaitól el egészen az emlékeiig. „Védett vidék” mindaz, ami történt vele az élete folyamán (vagy akár már megszületése előtt is); a tágabb tájaktól, a helyektől, helyszínektől, amelyeket ő belakott vagy be fog majd lakni, a szűkebb helyekig, helyszín(ek)ig, ahol – mondjuk – jelenleg él; és a hangig, ami – remélem – csakis az övé; meg a majdani végső lezárásig, mert hát ez is rajta van mindenkinél, bizony, ezen a saját palettán.” (Antal Ildikó: Megpendült hang, újabb kötet. Hargita Népe, XXII. évfolyam 60. szám – 2010. március 26.)

A „védett vidék” többdimenziós volta tehát az egyén által óvott, védett, szubjektív tájként, sajáttá tett térként határozható meg. Tér és idő, különböző tér- és időszeletek, evilági és túlvilági, álom és ébrenlét terrénumai közötti kapcsolódási „övezet”, amely kizárólag az egyéné, de úgy az egyéné, hogy közben mélységesen és általánosan emberi. Az egyén csak részben alakította, alakítja ezeket a viszonyokat, inkább azok alakították, alakítják őt, inkább ő a kiszolgáltatott, mint ezt a viszonyrendszert uraló, s léttapasztalata az esendő, a mulandó emberé. Kiváltásága abban rejlik „csupán” – és ez a legtöbb, ami az övé lehet –, hogy a létezés kiemelt pillanataiban, az ihlet órájában láthatja ezeket az összefüggéseket, tanúja lehet saját szomorúan szép, tragikusan fenséges sorsának. Történik mindez a vers terében, a költészet tartományában: így válnak az emberi létezés vidékei az irodalom, a kultúra különböző dimenzióiba való alászállás lehetőségeivé.

A lét természetének megértése saját(os) látásmódot igényel, vertikális optikát feltételez. Ha Fekete Vince költészetének korai szakaszából kiemeltem két verset, amelyek „hűséges kutyák”-ként kísérnek abban a(z olvasási) folyamatban, aminek a neve a lét értelemkeresésével összefüggő metafizikai-transzcendens és egyben esztétikai élmény, akkor a Védett vidék című kötet opusai közül az egyik ilyen költemény A földbelátó című lírai történet. Emlékszem, amikor a verset először olvastam a Székelyföld 2003. júniusi számában, egyszerűen nem tudtam letenni a folyóiratot. A szöveg – amelynek egyedi verszenéje úgy ivódott belém, mint Paul Verlaine Chanson d`autumn-jának sajátos dallama – vers- és világritmusának egysége, a kibontakozó lírai attitűd Kosztolányi Dezső Hajnali részegségével rokonítja a költeményt. Az önmagában is hatásos ars poeticának a kötet kontextusában olyan szólamai erősödnek fel, amelyek a könyv opusai által megteremtett többrétegű világ és versvidék megértéséhez adnak kulcsot. A vers olyan költői magatartást körvonalaz, amely – a mottó értelmében – vállalja a József Attila-i pokolra szállás lehetséges jutalmát, vagyis a befelé, a mélybe építkezés esztétikai örömét, hogy feltáruljon, megérinthetővé váljék a metafizikai, a transzcendens dimenzió, és annak kockázatát, hogy a lét összefüggéseire való rálátás szépségének megtapasztalása csupán illúzió, s hogy a lét természete elrettentő: „A földbe látó egy évben egyszer a földbe lát. / Pompáznak akkor, a föld mélyén, a paloták. (…) // A földbelátónak potyognak akkor a könnyei, / s a sós nedvet a föld éhes mélye elnyeli. // Csupa rend ott, csupa fény és ragyogás, / s a földbelátó teste, lelke remegés. (…) // Egy évben egyszer azt hiszi, hogy mélyre ment, / hogy érezte, hogy tapintotta a lényeget. (…) // A földbelátónak potyognak akkor a könnyei, / a sós nedvet a föld éhes mélye elnyeli.”

A földbelátó, a költő, az ember, aki az ihlet, az élet különös pillanatában rálát a lét összefüggéseire, rácsodálkozik szépségére, kiváltságosnak érezheti magát, a katarzis hatása alatt könnyezik, amely hamar fájdalmas sírásba fordul át, mert rájön: a lét rettenetes, s azért rettenetes, mert mulandó, és az ember nem tehet ellene semmit. Ez a fájdalmas felismerés az alaphangja Szabó Lőrincnek A hitetlen büntetése című verséből vett, a négy ciklusból álló (Lebegő foltok, Vak visszhang, Tajtékos még, Füvekben, fákban) kötetet bevezető mottónak („mert rettenetes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a porig”) és a könyv egészének. A Szabó Lőrinc-i mottót variálja a kötetet bevezető cím nélküli szabad vers: „Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen / gépies nem lehet, ennyire pimaszul, / szemtelenül és megmagyarázhatatlanul / monoton nem lehet minden, ilyen / megmásíthatatlanul zakatakoló ez / a körforgásos őrület, (…) hogy meg- / szülessünk és elpusztuljunk, / s hogy újra világra jöjjünk s / elpusztuljunk újra, újra és / újra ismét.” A pimasz, szemtelen, megmagyarázhatatlan teremtést követő lét gépies és monoton körforgása, az ember elmúlástudata kíméletlen teher, a semmiből a semmibe hull, porból porrá válik, ezért silány és rettenetes az élet módosíthatatlan menetrendje (vö. Fekete J. József: „.. lehet, már rég nincs is…”. Magyar Szó.com – 2010. október 16.). Az állandó pusztulás és újjászületés örök körforgása a pokol egy-egy bugyra. Dante Isteni színjátéka poklánál is szörnyűbb, mert míg Dante poklának létállapota egynemű, a világ eszkatológikus rendjében végleges, végső állapot, addig itt nemcsak azért rettenetes az emberi lét, mert gépies és monoton, amelyben – a deista felfogás szerint – az embert magára hagyta a Teremtő, nemcsak azért, mert megmásíthatatlan a születés – pusztulás – születés megállíthatatlan játéka, hanem azért is, mert nem elég, hogy az élet meghal, hanem a pusztulás sem hoz megnyugvást, nincs végső nyugvópont, az élet pusztulásra, az elmúlás pedig életre van ítélve. Ennek a szabad versnek a szintén cím nélküli variációja tér vissza sűrítve a kötetet záró szonettben, érzékeltetve, hogy az örök körforgásról szóló lírai opus itt nem ér véget, hanem önkörébe tér vissza, kezdődhet minden elölről. Ez a fajta elrendezés jelzi, hogy a költészet, a Fekete-kötet rendje követi a lét ciklikus rendjét, az örök körforgás képzetére épül. A két vers ugyanakkor keretet is képez, keretversek, amelyek közül a kötetzáró – miután a beszélő(k) végigvezet(nek) az egymást váltó születés és pusztulás megállíthatatlan körforgásán – a reménykedő lélek hangját szólaltatja meg, aki nem akarja elhinni és elfogadni ezt a rettenetet. Eszerint hangja a létbizalomé („Mert nem lehet ilyen jéghideg, / gépies, ennyire monoton nem lehet / úgyszólván minden, nem lehet ilyen / ez a körforgásos őrület”), „a kötet versei pedig a kétségbeeséstől a bizalom felé tartó lélek küszködésének a stációi.” (Pécsi Györgyi: Megállított idő)

Mi a helyzet a stációkkal? Mit jelentenek ebben az örök körforgásban, hogyan jutnak el ezek a versek a kétségbeeséstől a bizalomig? Hogyan lehet élnie az embernek a semmibe veszés terhes tudatával, hogyan védekezhet az elmúlás ellen? Hogyan építkezhet a költő a „veszendő / húson át”, hogy „recsegve-ropogva emelkedjék / újból az épület”, a vers, a világ? Mindenekelőtt úgy, hogy elfogadja a létet olyannak, amilyen, elfogadja, és otthonossá teszi a maga számára a világot: „se nem támad, se nem visszavonul, hanem úton jár; nem a világot alakítja magához, és önnön maga sem idomul a világhoz. Igyekszik együtt élni vele, olyanként elfogadni a világot, amilyen, és olyanként része lenni a világnak, amilyen. Harmóniát teremteni, mert csak az összhangban lehet otthonosan élni.” (Fekete J. József: „.. lehet, már rég nincs is…”) Ez az otthonosság jelentheti, jelenthetné az elmúlással szembeni egyensúly megteremtésének lehetőségét.

Ez az otthonosnak képzelt világ keskeny utcákból, dűlőszerű emelkedőkből, borvízforrásból (Felissza mind) épül, „anyaölnyi dombocska hajlatában” kapaszkodik fölfelé a vándor (Nem engedni el a fohászt), a beszélő számára minden részlet ismerős: „Odébb a ház, s az udvar mély / sziklaszurdok, fenekén a fény parányi tűz.” (Vihar előtt) Az otthonosság világa a vidék, amely egyszerre jelenti a természet tiszta, érintetlen és nyugodt doméniumát („Tiszta, áttetsző tótükör, sás, nád.” – Holtszezon) és a vidéki város vágyott, idilli hangulatát, amely konkrét képi referenciákkal, Kézdivásárhelynek és környékének, egész Háromszéknek a rekvizitumaival  szcenírozza Fekete Vince versvidékét: „Világoskékre meszelt, hófehérre festett / házak, jobbról-balról kiálló ereszeikkel / (…) Már befut az állomásra a reggeli vonat, a / rikkancs futólépésben viszi már a friss újságot a / piactér felé, döcögnek a fiákerek, kigördülnek / az utcákból a kétkerekű csizmadia-taligák a rako- / mányukkal (…) / Beindul az élet a piactéren, sátrak, szekerek, / portékák, nézelődő falusiak, alkuk, vásárok, áldomások.” (Vargaváros. Századelő) A Vásárvárosban „Tímárok, vargák, cipészlegények: száll ajkukról a szaggatott ének.”

Ez a világ Fekete verseiben minden vidékisége ellenére sem válik provinciává, sem a szó ideologikus, sem más, pejoratív értelmében. Egyrészt ugyanis nem számol közvetlenül Erdélyben a trianoni békeszerződés nyomán kisebbségbe szorult magyarság léthelyzetével, tehát a vidék nem a kisebbségi lét védelmét jelenti; következésképpen nem működteti a transzszilvanizmusnak azokat a kisebbségi megmaradást allegorizáló képeit, amelyek dominánsak voltak az 1921 utáni transzszilván lírában és tovább. Ezért nem hozható összefüggésbe Kányádi Sándor Vannak vidékek-típusú, a kisebbségi léthelyzetet allegorizáló költeményeivel sem. Másrészt a versvilág „vidékisége” ellenére azért sem provincia Fekete Vince vidéke, mert – akárcsak Fodor Sándor Csipikéjében – nem valamihez képest képződik meg, hanem maga a nagybetűs Világ, amelyben mindennek jól meghatározott helye van, ugyanakkor nem zárja ki azokat a terrénumokat sem, amelyek ezen a világon kívül vannak. Ahogy Csipike és társai számára magától értetődően adottak Hegy, Patak, Nagy Kő, Óriásnagy Bükkfa, Rettentő Kőszikla stb., úgy a Védett vidéknek is természetszerűen részei Vargaváros, Vásárváros, Rózsa-piac, Kicsifenyő környéke, Vadorom, Egres-kút, Réz-kút, Györffi, Binder, a holnapi asszonyok, az erdei autóút, a csikókályha és a világvégi part. Ezek az utalások annak a költői hagyománynak a részévé teszik a kötet verseit, amelyekben a konkrét, szövegvilágon kívüli utalások, helyszínek, szereplők a szövegvilágban lírizálódnak, szimbolikussá válnak, és a tájegység, a konkrét fizikai tér az egyetemes emberi léttapasztalat kifejezőjévé válik (mint Petőfinél az alföld, Ady Endre költészetében a „Hepehupás, vén Szilágy”, Tóth Árpádnál a körút, Dsida Jenő Nagycsütörtökjében Kocsárd, Baka István prózájában Szekszárd stb.).

Míg Fodor Sándor meseregényében mindenki közös ellenségét és félelmét a megfoghatatlan Rettenetes Réz Úr testesíti meg, addig Fekete versvidékén, amely az emberi lét-nemlét határvidéke is, a Rettenetes Réz Úr az idő, amely egyrészt lehetővé teszi az emlékezést, másrészt múlása az ember egyszeri létezésének a felszámolását is jelenti, ciklikus szerveződése, örök visszatérése pedig az egyes ember egyedi, megismételhetetlen élete fölötti közöny kifejezője. A tér mellett része a védett vidék világának, sőt a kettő szétválaszthatatlan egymástól.

A mulandóság szorításában, a halandóság terhével viaskodó ember a két por-állapot közötti hús-pillanatban, miközben arra törekszik, hogy otthonossá téve elfogadja úgy a világot, amiként van, folyamatosan az idő kettős arcával szembesül: emlékezetből, emlékeiből, ősei idejéből és fantáziája segítségével teremt, teremti az otthont, az otthonos helyszíneket, személyes történelmét, de minduntalan azt kell tapasztalnia, hogy az emlékezés és az emlékkép ideje között nincs átjárás. Így válnak a Lebegő foltok és a Vak visszhang cikluscímbeli képek az emlék és az emlékezés ideje között létrejövő feszültség, áthidalhatatlan távolság metaforáivá. A Felissza mind című versben az emlékezés kettős természete mutatkozik meg: nemcsak az egyes szám harmadik személyű szereplő teremti a világot, hanem őt is újjászüli a múlt, amely csak az övé, de a „szinte újjászület” szókapcsolat és az „»őszbe hanyatló aranysárga tenyészet«” jelzik, hogy a felidézett világ a halál vidéke. A Vargaváros. Századelő montázstechnikával jeleníti meg a század eleji Kézdivásárhelyt. A költemény távlatot ad az előbbi versvilágnak, megnő a perspektíva, a beszélőnek „történelme lesz”. Történetek lírai megjelenítése a vers, amely úgy egy város történelme, hogy hamisítatlanul az emlékezőé, aki az emlékezés lírai homályából, a lélek mélyéről igyekszik megteremteni saját lírai világát, a lélek védett vidékét. Utazik az időben, mint Krúdy Szindbádja, összerakja egy vidéki kisváros metaforikus történetét úgy, hogy nem lesz lokálpatrióta, ahogy Szindbád sem az. Krúdy időkezeléséhez képest Fekete Vince időutazásának dimenziói nem nőnek meg irreálisan. Míg Szindbád mindig egy olyan világot idéz meg, amely a múltban is csak vágyaiban élt (ezért kilép az időből, „valóságon kívül” helyezi az időt, hogy elérje azokat, és így a terek is irreálissá válnak, amelyekben kiteljesedni vágyik), addig a Védett vidék időviszonyai csak abban az értelemben köthetők Szindbád időutazásához, amennyiben itt is a nosztalgia hangja a meghatározó. A beszélő valami olyanra vágyik, ami az egyén múltjában, vagyis az ősök életében és az ő múltjukban, tehát az egyén meghosszabbított személyes történelmében létezett, volt kitapintható.

A Védett vidék verseiben a drámai hatás abból a kettősségből fakad, hogy a jelen elképzelhetetlen a múlt nélkül, képek, hangok, illatok tolakszanak elő, és csúsznak bele a jelenbe, de a két idősík egysége, tulajdonképpeni kapcsolata nem valósulhat meg, mert az emlékkép mozzanatai, alakjai az emlékezés idejében már élettelenek. Ez adja az emlékezés egyszerre szép és szomorú voltát: „Beindul az élet a piactéren, sátrak, szekerek, / portékák, nézelődő falusiak, alkuk, vásárok, áldomások. / Aztán a piac kiürül, az akasztószegekről / eltűnnek a csizmák, fazekak, cipők, már fut is a kicsi / inas bőrös húsért Györffihez.” A múltból is ugyanaz a körforgásszerű rettenet, ugyanaz a gépiesség tűnik fel, amely a jelen emberére is érvényes, amely a mindenkori ember örök problémája marad: „De másnap a pirkadó hajnal / már ugyanott találja őket álmosan” (Vargaváros. Századelő). A Vásárvárosban mintha a lélekben lakozó múlt kísértő hangja szólalna meg, és tiltakozna a létfelejtés ellen: „Ki fog minket elfeledni?” A múlt felől felvillantott nézőpont különös távlatba helyezi az emlékezés idejére jelenné vált jövőt: balladai hangon szól a figyelmeztetés a jelen emberének, hogy az emlékezés erkölcsi kötelesség, ugyanis a (személyes) történelmi  tudat biztosítja a lét kontinuitását és autentikusságát, ez óv meg az időből és a természet (ha kegyetlenül körforgásszerű is, de) örök rendjéből való idő előtti kieséstől.

Ennek az erkölcsi parancsnak tesznek eleget a kötet további versei, amelyek a világteremtés egy-egy gesztusának tekinthetők, az én védett lélekvilágának a tartományai. A hely beszélője a „Fiat!” gesztusával, szóval teremti meg a saját terét, itt az alkotás a lét rettenete elleni tiltakozás eszköze: „Ne legyen magas a ház. Álljon / egy kert, egy erdő közepében. / (…) Legyen pad. / Legyen asztal. Legyen / kerítés még. / Tömör fából.” Amennyiben a kert a lélek szimbóluma (mint a romantikus költészetben) és az erdő a lét labirintusának mítoszi archetípusa, akkor szó általi teremtettsége folytán minden, lét, lélek, múlt, jelen, körforgás költői téma, a költészet pedig a lét háza. S ha ennek a létnek a ciklikusság a sajátossága, akkor – korábbi megállapításunkkal összhangban – ezt a körforgásszerűséget jelzi a kötetnyitó és záró vers egymásba érése is. A szó teremtő erejébe vetett hit lenyomata a vers, akárcsak Kormos István Nakonxipanban hull a hó című költeményében: „azt gondolom lehetne hó / s mire kimondom hull a hó”.

A Lebegő foltok további darabjai, a Vadorom, a Rózsa-piac, az Égő foltok, A vidám lakók, az Idegen ház vagy az Óda a holnapi asszonyokhoz című versek a költői szó által teremthető, az emlékezés által belakható és otthonossá tehető vidék egy-egy világszelete, amelynek minden egyes részlete a jelent hiányként jeleníti meg, a hiányzó múlt pedig az én képzeletében élő valóság: „Egres-kút, Réz-kút / s a Vadorom / környéke voltnincs / gyermekkorom.” (Vadorom) József Attila A Dunánál című verse „Megszólítanak, mert ők én vagyok már” sorának idő- és történelemszemléletét idézik a Vadorom záró sorai: „Vagyok úgy most is (…) / régi pásztor, // velük, akik már / rég meghaltak, / de jönnek mégis. / Velem tartnak…”. A Rózsa-piacban olvasható „Százéves eser- / nyővel a kezében lép be a csikorgó ajtón” sorok kettétört szava (egyébként gyakori eljárás a kötet több versében is) és megnőtt, de történetiségben megragadható idődimenziója múlt és jelen kapcsolatának törésvonalát és egyben szétválaszthatatlanságát rögzíti. Az Égő foltok balladai homályába rejtett, titokzatos apa vagy nagyapa képe még felvillantja a múltbeli, a gyerekkori biztonságot, de az egyes szám harmadik személyű lírai beszéd nézőpontja jelzi, a gyermekkor védett vidékétől elválasztja a beszélőt az idő fala, a felidézett emlékkép a jelen távlatából nem perspektíva, nem menedék, csak foltokban fel-feltünedező látványelem: „Keze a kezében, fel-fel- / bukkant a hold is néha a gomolygó / felhők közül. Két apró égő pontot // lát, két apró, lángoló pontot, valahol / odébb.” Mint ahogy a Jékely-verssorokra épülő, Adynak Az eltévedt lovas című költeményét idéző Az eltévedt sereg című vers is azt mutatja: az egyén, a város, a vidék különböző időköreinek, létrétegeinek születése és pusztulása, az emlékezés révén való feltámasztása és feledésbe merülése után a tágabb nemzetközösség is útvesztésre, a kollektív tudat pusztulásra ítélt, akárcsak a Transsylvanian song alcím által ironizált közösségi költészeteszmény, erdélyiség is: „a havasok felé tartunk / zúzmara, harmat, / zúzmara, harmat / mossa az arcunk.”

A vidám lakók már azt jelzi, hogy akár a közösség, akár az egyes ember által bejárt (élet)út egyes mozzanatait fenntartó emlékezés is véges. A megjelenített vidékben már nem a konkrét látványelemek a lényegesek, hanem a tájnak és szereplőinek a metafizikai dimenzióira kerül a hangsúly. Ennek a világnak a határai már a földi szférán túli, időtlen közegre mutatnak, amely értelmezhető a halál utáni létállapotként, metafizikai léttapasztalatként, a transzcendencia értelmében vett mennyei paradicsomként. Nem tudjuk pontosan, mi a neve, és ez így, eldönthetetlenségében izgalmas. Lehet, az emlékezés jut végpontra, az emlékkép kimerevített, fényképszerű ideje ez, amelyben „Most már történhet minden. / Most már nem történhet / semmi.” Minden megvalósulhat(na), de nem valósul meg, lehet, éppen a lét különböző dimenziói közötti kapcsolat nem jön létre. Ennek a kudarcnak a megjelenítéseként értelmezhető az Idegen ház is, amelyben az álom szférája igazabb létminőséget jelentene, mint az ébrenlét, de minden pillanatnyi: az emlékezés, az álomban létezés szférája is, hát marad a létidegenség, újra a létidegenség a körforgás könyörtelen rendje szerint: „mint akit bevert az eső / egy más lakásba, egy idegen / házba, s lucskosan aludt.” Nem csoda, ha ezek után a szerelmet, a termékenységet, a férfi menedékét jelentő „holnapi asszony” sem perspektíva. A vers szép példája annak a lét- és költészetfelfogásnak, amelyet Kányádi Sándor a Szürkületben fogalmazott meg: „elégiákba landolnak az ódák”, hozzátennénk: és iróniába is. Vas István Óda a tegnapi asszonyokhoz című elégiko-ódájában a vershelyzetből adódóan felértékelődik a múlt az értékhiányos vagy értékszegény jelenhez képest, amelyben a múlt olyan rögzíthető értékeket képvisel, amelyekért érdemes lelkesedni, és létjogosultsága van a patetikus hangvételű beszédnek: „De szépek vagytok, tegnapi asszonyok! / Hamvadó szemetekben még néha felragyog / A régi büszkeség, amivel az első szeretőt / Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt, / (…) Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett, / A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalhatatlan, fiatalon, // (…) Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok. / Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet, / Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.” Fekete Vince versében a lírai férfibeszélő figyelme a holnap asszonyai felé fordul, de ahogy az idő, a természet kérlelhetetlen rendje, „körforgásos őrület”-e szerint az álmon átüt a lét idegensége, az életen a halál, a pusztuláson az elevenség, úgy szivárog át nemcsak a jelenen, hanem a jövő szövetén is a múlt. Az idő megmérgezi a legintimebb kapcsolatot, a legbensőbb érzelmet, a szerelmet, és tönkreteszi a jövőképet. A harminc-, negyvenéves asszonyokhoz szóló, a férfitársadalom nevében többes szám első személyben megszólaló gyönyörű vallomásra (vö. Zsidó Ferenc: Óda a holnapi asszonyokhoz, www.barakonline.hu) rámontírozódik a beszélőnek a múlttal, az idővel kapcsolatos negatív tapasztalata, a jövőben is a múlt keserűségét látja, így lesz az emelkedett hangvétel egyszerre tragikusan ironikus is. Az örök körforgás, a születés – pusztulás – újraszületés végtelen ciklikusságában nincs különbség a múlt vargavárosa lakóinak, a jelen beszélőjének és a jövő asszonyainak sorsa között: „Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok, / (…) nézem egyre fakuló fényetek, / ó, ti drága harminc- vagy / negyvenévesek. // (…) Ó, ti drága holnapi asszonyok, / csontjaink mellé kerülnek majd / a csontjaitok, s boldogok / lesztek velünk, mint mikor / nyugodtak voltunk és fiatalok, / és szerelmesek.”

A Vak visszhang című ciklus – amelyben a Vak visszhang és a Védett vidék című két hosszúverset vagy (amennyiben a két szövegtesten belül az egyes opusok önálló címmel, külön oldalon olvashatók) kisciklust két önálló költemény előzi meg, illetve öt másik vers követi – az emlékezés újabb köreit nyitja meg. A Lebegő foltok verseinek beszélője, a pusztulásra ítélt, az elmúlás tudatában élő ember, feltérképezve az idő természetét, szembenézve drámai sorsával és saját kiszolgáltatottságával, az emlékezés újabb csapásain indul el: menedéket keres, az elfogadás, a megnyugvás ösvényeit, erdőit, fáit, a költészet enyhet adó csapásait kutatja.

A Nem engedni el a fohászt című vers jelzi, a költői szó, a fohász, az ima az egyetlen menedék, amelybe kapaszkodhat a beszélő a pusztulás és újjászületés szorításában, a költői szó az egyetlen érték, amely által teremthető, élhető és belakható az a személyes világ, világnyi lét, amely átmenetileg megadatott: „Kezem nem engedte el a fohászt. / Mint egyetlen / szálon, az utolsón, lebegve jártam.” A Vak visszhang és a Védett vidék című kisciklusok darabjai ennek fényében úgy olvashatók, mint egy-egy fohász, amelyekből a gyermekként tudattalanul, utóbb felnőtt ésszel tudatosan feltérképezett belső tájak válnak láthatóvá. Az intimitás bensőséges atmoszférája mutatkozik meg, amely ember és táj, ember és ember között jön létre. Táj és ember egymásba épülésének lehetünk tanúi. A védett vidék, amelynek lankáin lépkedünk, „lelkes vidék”. Ezen a vidéken azonban – amelynek leggyakrabban előforduló helyszíne az erdő –, bár nyíltan egyetlen vers sem mondja ki (éppen ebben a titokzatosságban, sejtetésben rejlik szépségük), az ember magányos. Az idő, a sors úgy veszi körül, és választja el a tájtól, egykori önmagától és a társtól, akihez beszél, mint láthatatlan fal: „Pár napja csak ketten, de nem / éreztünk semmi megkönnyebbülést” (A fák, az ég, halk kopácsolás); „Lenézek a földre és / eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál.” (Amit a halálról); „Ujjaddal a bepárásodott szélvédőre írsz. Mondhatom / is, kérdezted. Mondhatod is, mondtam.” (Fák vére); „A hallgatás úgy merevedett / közénk, úgy gyűlt rajtunk, mint kapuk záraiban / eső után a rozsda.” (A hallgatás mint a rozsda) A versek grafikai megformálása is kitapinthatóvá teszi ezt az elválasztottságot: a vershelyzetet teremtő, a látványt létrehozó sorok álló (normál), a reflektálást megszólaltató hangok dőlt betűvel vannak szedve. Lehet ez a költői eljárás a különböző idősíkokat együttláttató montázstechnika is: „Nem fél, ha / otthagyja cipője nyomát a tisztás széli hófoltok / szarvas-, vaddisznó- és medvenyomai között. / Viharlámpák fénye. A rekedt kiáltást magában / visszaküldő vak visszhang.” (Viharlámpák fénye); „Végig szeme se rebbent. Csak arca / lett olyan, mint egy szürke, kiürült világvégi part, melyről / az élők mind elmenekültek” (Világvégi part). Megállapításainkkal egybehangzó Borcsa János megfogalmazása: „Egy-egy történet felépítésében, lírai megjelenítésében (…) sok a homály és sejtetés. Többnyire természeti elemekre és jelenségekre történő utalások és szabad asszociációk uralják az ide sorolható verseket, illetve versfüzéreket. (…) Mindezt a mindennapi folyó beszédhez közel álló, mondhatni puritán stílusban teszi Fekete Vince. Verseinek költőiségét ezekben az esetekben a váratlan „vágások” és utalások (…), valamint a képzettársítások adják.” (Fekete Vince versvidéke. Háromszék, 2010. november 27.)

Legyen szó hegymászásról („Mentünk ki a meredek oldalon.” – A fák, az ég, halk kopácsolás), erdőben való barangolásról vagy az erdő világrészleteibe való belefeledkezésről („Mint az öreg fák törzsén, nyers baltarovátokból / kicsorgó mézédes nedv: fák édeskés vére.” – Fák vére) vagy esőben, erdőben, fák között való autózásról („Ülünk az autóban az erdei úton. Szakad az eső.” – Ülünk az autóban), Fekete Vince verseiben „nem a valóságos táj megjelenítésén, hanem a vidékhez fűződő viszonyon van a hangsúly. A viszony alapja pedig minden esetben a szeretet, a ragaszkodás, az áhítat – az otthon lenni érzés megnyugvó megerősítése.” (Pécsi Györgyi) A Látni, érezniben ekképpen: „Látni kell mindent. Megérinteni, érezni. / Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát, / a követ, a mesét ringató lombokat.” A személyessé tett vidékhez való érzelmi kötődés a létre vonatkozó öngyötrő dilemmával társul: a lenni vagy nem lenni kérdésével. Így jut el a Miért?-ben a Babits-féle Esti kérdésig, rákérdezve a lét értelmére: „Vajon látni kell-e mindent, / érteni, érezni, fogni?” A vers befejezésében Kányádi Sándor Fától fáig című poémájához hasonlóan a célképzetet, a megváltás lehetőségét kérdőjelezi meg: „Közeledik-e majd / a megmentő viharlámpák imbolygó fénye? / Hallja-e, meghallja-e majd a rekedt kiáltást?

A kérdésekre nincs megnyugtató válasz, az eredetre, a kezdetekre való rákérdezés, az emlékezés sem jelent kiutat, sőt az erdő archetípusával láttatott élet inkább labirintus, tele a lét értelmére vonatkozó megfejthetetlen titkokkal: „Mindenütt fák, bokrok, sűrű cserjék. Mint a hullámok, úgy / csaptak össze mögöttem. Mint a hullámok, amikor egy hajó / elhalad, s egybemossák annak barázdáit.” (Egy hajó barázdái) Így jut el a lét hiábavalóságának szentenciózus konstatálásáig, hiszen nyilvánvaló, hogy „valamelyik döccenőnél” megroggyan, széthull „darabjaira az egész.” (Hiába való)

A virrasztó, elemző elme, a költő számára egy marad: a rezignált, személyes számvetés, a megsemmisüléssel való rezzenéstelen, szenvedélyektől és lázadástól mentes szembenézés. Ez a költői gesztus érhető tetten – minden túlzás nélkül állíthatjuk – Fekete Vince kötetének és költészetének olyan csúcsaiban, mint a létösszegező, számvető, filozofikus Film, a Kérdés, az Átok és a Tajtékos még című költeményekben, illetve a Füvekben, fákban című ciklust alkotó Tízezer éjben, amelynek cím nélküli, külön-külön oldalra írt darabjai egyaránt tekinthetők önálló verseknek, és olvashatók egyetlen poéma részeiként is.

A Film, a Kérdés és a Tajtékos még nemcsak a nyílt intertextuális utalások okán illeszkednek az olyan létösszegező versek sorába, mint Babits Mihály Ősz és tavasz között, Kosztolányi Dezső Hajnali részegség és Ének a semmiről, Radnóti Miklós Tajtékos ég, valamint Lövétei Lázár László Két szék között című versei, hanem azért is – s ennek már része a bibliai átokzsoltárokat idéző Átok is –, mert ezekben a költeményekben a kötet egészére jellemző, a Fekete Vince költészetének megújulását, stílusújítását jelentő zsánerképek, a zsánerszerű építkezés elmarad, és „az élőbeszédhez közel álló epikusabb retorika” (Pécsi Györgyi) sajátosságai helyett élet és halál kérdéséről elvontabb összefüggésekben, a versbeszéd új, talán filozofikusabb útjait  kijelölve szól, noha az elégikus hangvétel megmarad. Úgy gondolom, hogy a zsánerek személyessé tett beszédmódja, ugyanakkor az epikum beiktatásával a látvány és a reflexív beszéd között distanciát teremtő költői eljárás helyett ezekben a létversekben határozottabban felerősödik ennek a költészetnek a lét- és szubjektumértelmező hajlama, létbölcselete. Ez a hang, ez a verstípus akár egy új kötet, költői beszédmód lehetőségét is jelenti: „Itt a tél és itt az éj is halkan, / szétterül már, mint egy édes paplan, / lábakra és kezekre is mászik, / ránk borítja sapkáit és sálit, / úgy takar be, zsongít, ringat, altat, / mint a földet ezüsttel a harmat. // (…) És ha eljön, újra el az este, / vár az éjre türelmesen fekve, / dolgai is, mint cipők ragyognak, s forog az éj, s a házak forognak, / tiszta cipők készenlétbe téve, / s rajta a föld kétméternyi mélye.” (Film); „A napok megannyi szeletéből / mögöttünk omlik, s újraépül / minden. Valaki rakja, bontja, / s már csak a romja, csak a csonkja… / (…) és akik élnek, akik vannak, / s akik rég a fű alatt laknak, / dideregve ha reád lelnek, / hogy nem felelnek, úgy felelnek, // mert nem felelnek, úgy felelnek.” (Kérdés)

A kötetzáró létversek szerint is a lét belakása csak illúzió marad („Olyan nehéz elhinnem azt, hogy / be kéne ezt a helyet még laknom.” – Tajtékos még), a születés – pusztulás körkörösségére hangszerelt lét és létidő múlása egyre súlyosabb terheket ró a véggel kényszerűen szembenéző emberre. Annak ellenére, hogy a Tízezer éj című poéma új költői hangokat pengető – a kötet egészének elégikus egyneműségét oldó – darabjaiban azt olvashatjuk, hogy „érleli a fű a sátét” („Idő malma százra száz év…”), „Beszór a szél és a homok” („Beszór a szél…”), marad egy kapaszkodó: a Szabó Lőrinc-féle életszeretet. Az, hogy mégis van valami, ami felülmúlja a mulandót: a hit, hogy „nem lehet ilyen / ez a körforgásos őrület(„Mert nem lehet ilyen jéghideg…”), a költői szóba vetett hit, hogy a költészet megtartó erő a létfelejtés borzalmával szemben: „s indulsz a semmilyenbe / valami szívszaggattató / zeng vég nélkül füledbe” („Aztán majd végül egymagad…”). A költői szó az ember borzalmas sorsából, világok pusztulásán gyönyörű verspalotákat emel: Fekete Vince költészetének olyan szép, tragikusan emelkedett végvidékét, az irodalom védett tartományát, ahonnan és amelynek közegében (még) tét nélkül, az esztétikai élvezet örömével és rettenetével szemlélhetjük, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, merre tartunk, hogy így eljuthassunk a lételfogadás maximumára: „úgy lenni a füvekben fákban / versekben és metaforákban / mint a lehelet vagy a lélek”.



[1]Kolozsvár, 2010, Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest.

 




.: tartalomjegyzék