Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

„FÁJÓ SZÍVVEL TUDATOM, HOGY ÉLEK”

 

Megrázó dokumentum közzétételével indítja Örkény István a Lágerek népe1 című, közvetlenül a második világégés után már napvilágot látott szociográfiáját: Gróf Stomm vezérőrnagy parancsával, amelyben a lőszer, élelem és fedél nélkül maradt, agyonfagyott, kiéheztetett magyar katonák vezetőjeként Stomm megtagadja Siebert, német tábornoknak az öngyilkossággal, a koncul vettetéssel felérő utasítását, miszerint törjenek át nyugat felé az orosz hadseregen, amire addig a németek „teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai” sem voltak képesek. Ez a szöveg megfelelő keretbe helyezi Örkény négy és fél esztendei szovjet fogságban, több helyszínen, és isten tudja, milyen nehéz körülmények között készített, két részből álló munkáját, ami a már említett Lágerek népéből és az Emlékezők című, döbbenetes erejű, a magyar társadalom eltérő rétegeihez tartozó személyeket megszólaltató monológokból, mai szóval oral historykból áll. Feltörekvő nyilas, zsidó zenész, illegális kommunista, földműves, banktisztviselő és húsipari munkás, kiugrott marista szerzetes és vasesztergályos, és a tíz között még egy székelykeresztúri kerékgyártó is elmeséli itt az életét, megrázóan, abszolút hitelesen. Tulajdonképpen emlékeznek (emlékezők!) ezek a sok közül – gondolom – mintaszerűen kiválasztott emberek, főképp a fogságuk előtti eseményekre, a korábbi életükre. Az író pedig olyan mélységekig jut el e „névtelenek” történetei által a társadalomábrázolásban, a 30-as 40-es évek keresztmetszetében, amilyen mélységekbe, bugyrokba csak a legnagyobb írók, emberismerők, beszéltetők jutottak el addig a magyar irodalomban.

Örkény egyike annak a hatvannégyezer magyarnak, aki a visszavonuló második magyar hadsereg maradványaival együtt esik fogságba, majd egyhónapos vándorlás után hadifogolytáborba kerül.  Első feljegyzéseit az oroszoktól kapott dohányzacskóra rója „valami ceruzafélével”, és a továbbiakban is – e jegyzeteken kívül – csupán kitűnő memóriájára, beleélő, azonosulni tudó képességére hagyatkozhat, amikor aprólékosan felleltározza, számba veszi a tábori élet viszonyait, a foglyok „életérzését”, kultúráját stb.

Itt „Élni annyi, mint önzőnek lenni.”, summázza a súlyos igazságot már az elején. Mert két dolog mozgatja a foglyokat, ami (itt) tulajdonképpen az „emberi öntudat alapja”: a honvágy és az étvágy. Ez a kettő van mindenek fölött, az evés vágya (ezzel párhuzamosan az iszonytató rettegés az éhhaláltól), mellette pedig a hazavágyakozás, a hon, a család utáni epekedés. Még az álmaikban is ez a kettő ír felül minden egyebet, sorrendben: az evés, az otthon, az anya a háborút, a fogságba esést, a vágyakozást, a szeretetet. És nagyjából ennyi. Egyebekben közöny, fásultság, részvétlenség mindenütt. Sem illem, sem udvariasság ebben a bizonytalanságban, amelyben a rabok nem is inkább a tér, hanem leginkább az idő foglyaivá válnak. Lassan megszűnnek az emlékek is, volt olyan is közöttük, aki a születése évén kívül egyetlen dátumra sem emlékezett. Másik a gyereke nevét felejtette el.

A „plenni”, a hadifogoly egyetlen módon, a munka által tudott emberré válni csak; ahogy javultak a körülmények, kinti munkákat is vállalhattak, s az életmód változása a munkakedvet is megváltoztatta; a „munka öntudatot is adott”, a munka révén, rátermettségük révén az otthoni rangok, tekintélyek helyébe itt új tekintélyek kerültek: a jó szakik, a jó munkások lettek ebben az új társadalomban az új, igazi „arisztokraták”. Érdekes, amit Örkény ír, ezt kijegyeztem magamnak, hogy „a románoké mellett – a magyarok munkateljesítménye a legjobb”. És nemcsak egyetlen táborban, hanem az általános vélekedés szerint is – mindenikben.

A fogság természetesen nem múlik (múlhat) el nyomtalanul; a rengeteg magyar fogoly, aki országától, hazájától, szeretteitől évekig távol kerülve a fogolyélet keserű kenyerét eszi, amikor innen szerencsésen hazakerül a megváltozott honi viszonyok közé, oda már egy gyökeresen megváltozott, iszonyú tapasztalatokkal felvértezett, vagy megvert-megáldott másik ember kerül. A „legnagyobb kereszt” – írja Örkény a legvégén – (itt is?) az értelmiségé: „mert nekik nemcsak a fogságot kellett elviselniük, hanem a hazatérést is.”

(Fekete Vince)

 

A VARJÚ ÉLETÉBŐL ÉS DALAIBÓL

 

Whitman Fűszálakja, Apollinaire Szeszekje – két olyan kötet a világlírából, amelyek után a költészet már nem lehetett az, ami korábban volt. S bár nagyon sok fontos kötet közül lehetne válogatni, harmadikként álljon itt mégis Ted Hughes Varjú című kötete2: éppen sötét hangulatban vagyok, és a Varjúnál sötétebb verseskönyv nincs a világirodalomban, pedig sokan megpróbálkoztak már a pokol leírásával. Apropó pokol: Varjú bizony vigyorogna ezen a „poklos” mondaton, hiszen neki a pokol sem jelent problémát: „Mikor mint a föld bele, barnán kifordult / A kígyó a kiköltött atomból (…) / És meglengetett azon a kettős, lobogó lángú / Nyelven egy szótagot, mintha sisteregtek volna a szférák (…) / De Varjú (…) / Megragadta petyhüdt bőrű tarkóján ezt a lényt / Kitaposta belőle a poklot, és bafalta” (Egy szörnyű vallási tévedés, 44. o.)…

„Assia és Shura emlékének” – olvasom a kötet ajánlásában. Rövid kutakodás után kiderül, hogy Assia egy bizonyos Assia Wewill, aki miatt Ted Hughes elhagyta a feleségét, Shura pedig Assia és Ted Hughes közös gyermeke. Az elhagyott feleség (Sylvia Plath költőnő) 1963-ban öngyilkos lett, őt 1969-ben Assia követte, aki nemcsak önmagát ölte meg, hanem magával vitte a halálba gyermekét, Shurát is. Ilyen tragédia-sorozat után az ember vagy maga is öngyilkos lesz, vagy megpróbálja kiírni magából az egészet. Ted Hughes az utóbbit választotta: a Varjú című kötet Assia és Shura halála után egy évvel, 1970-ben jelent meg, megteremtve az élni akarás egyik legundorítóbb és legszebb szimbólumát. Hiszen a versek tanúsága szerint rusnya féreg ez a Varjú, nagyon kilóg a teremtésből, de micsoda életerő lakozik benne! Márpedig: van-e „humánusabb” tett a halál legyűrésénél? „Kié az egész esős, kövecses föld? Halálé. / Kié a világegyetem? Halálé. // Ki hatalmasabb a reménynél? Halál. / Ki hatalmasabb az akaratnál? Halál. / Szerelemnél hatalmasabb? Halál. / Életnél hatalmasabb? Halál. // De ki hatalmasabb a halálnál? Én, semmi kétség” – mondja Varjú a Vizsgálat az anyaméh kapujában című versben, s ez a groteszk „ügyészségi” kérdezz-felelek helyükre is teszi a dolgokat az olvasóban: a Varjú című kötet ugyan a teremtés kritikája (mert lám, micsoda tragédiákat tudunk okozni benne), de mégiscsak a mi világunk; Varjú ugyan igazi szuperteremtmény, „übergeschöpf”, de csak annyira, amennyire mi mindannyian, akik belekotnyeleskedünk a teremtésbe, szuperteremtmények vagyunk. S hogy mennyire bele tudunk kutyulni a teremtésbe, arra példaként álljon itt a Varjú feketébb mint valaha című vers, elejétől a végégig (70–71. o): „Amikor Isten, megundorodva embertől, / Ég felé fordult. / S ember, megundorodva Istentől, / Éva felé fordult, / Úgy tűnt, szétfeslenek a dolgok. // De Varjú Varjú / Varjú összeszögelte őket, / Eget és Földet összeszögelt – // Kiáltott akkor az ember, de isteni hangon. / És vérzett az Isten, de emberi vérrel. // Megroppantak akkor az Égnek, a Földnek ízületei: / Megbüdösödtek, megüszkösödtek – / Megváltás nélküli rettegés. // Nem csillapodott az agónia. // Ember nem lehetett ember, Isten nem Isten. // Nőttön nőtt // Az agónia. // Varjú // Vigyorgott // Rikácsolt: Ez az én Művem, // S fölvonta önmaga fekete zászlaját”…

„He was a tower of tenderness and strenght” – mondta Ted Hughes temetésén Seamus Heaney. Tehát: erő és gyöngédség! Remélem, fenti rövid idézetgyűjteményem is bizonyítja, mennyire igaza volt a Nobel-díjas Seamus Heaney-nek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy hiába volt Hughes 1984-től Anglia koszorús költője, Nobel-díjat természetesen nem kaphatott… (Lövétei Lázár László)

 

A MENEKÜLÉS – MINT MEGMARADÁS?!

 

Súlyos dologról szól Hajdú Farkas-Zoltán könyve3. Egyes személyek Júdássá válása, árulása sem könnyű téma, hát még ha egész népcsoportot ér ilyen vád! Mert ez is elhangzik a könyvben (és filmben), épp egy szász pap szájából, az erdélyi szászoknak a ’89 utáni tömeges és végleges Németországba való áttelepülésével kapcsolatban. Amikor Erdélyben véget ért egy nép nyolcszázötven éves történelme és az egykor több százezres közösségből alig tizenötezren maradtak. 

A szerző egy filmstáb segítségével portréfilmet készít két erdélyi származású sikeres német íróról, a film DVD változata mellékelve megtalálható a könyvben. Indulásukkor, a romániai kommunista éra kezdetén, a két szász író jó barátságban állt egymással, az idősebb szakmailag is segítette a fiatalabbat. Aztán a fiatalabb besúgta, elárulta az idősebbet a kommunista hatalomnak. Hosszú börtönévek következtek az elárultnak, rövidebbek az árulónak. Aki utóbb, a hatalom kegyéből, még a mérnöki fakultást is elvégezhette és beilleszkedhetett a szocialista társadalomba, mintegy haszonélvezőjévé válva annak. Csakhogy itt jön az igazi deus ex machina, isteni kényszernek engedve a besúgó otthagyta mérnöki foglalkozását, családját, házát, autóját, beiratkozott a teológiára és pap lett belőle: „...ha az Úristen szólít, megváltozik a világ az ember körül. Mert nem az az Isten szólít, akiről harmadik személyben szoktunk csevegni, hogy létezik-e vagy sem...” „Más a helyzet, ha az Úristen második személyben beszél valakivel! Mert akkor elfog a reszketés. Ez a hatalmas erő elsöpri az összes pragmatikus, logikus, földi érvet, és képessé tesz a lehető legabszurdabb cselekedetekre.” Miután pap lett, ’89 után meg kellett érnie, hogy majd mindenik híve Németországba távozott: „Az egész húsvét és karácsony között zajlott le. A diktatúra a tél kezdetén omlott össze. (...) A rákövetkező évben – sok száz falu, város egyházközségéhez hasonlóan – gyülekezetem is felkerekedett, és néhány hónap alatt minden eldőlt. Tudomásom szerint mi vagyunk az egyetlen nép, aki önkéntesen lépett ki a történelemből.” 

De a történtek értelmezésében eltérések lehetségesek, annak függvényében is, hogy ki hol és

hogyan élte át a dolgot. Az idősebb, a besúgott szász író, aki 1968-ban Günter Grass közbenjárására kitelepülhetett Németországba, így látja népe exodusát: „Árulók lennénk? Elárultuk volna a szülőföldünket? Aki szülőhazáját kényszerből hagyja el, mert erőszakosan elvágták összes gyökereit, mert megfosztották kulturális öntudatától, az bizonyosan nem tekinthető árulónak. (...) Abban a helyzetben vagyunk, hogy egy valamikor zárt kultúrkör, amely nyelve, származása, történelme révén markánsan elkülönült szomszédaitól, óriási veszteséggel járó önátültetést végez.” „Az egyénnek itt kitüntetett szerepe van. Mert ha életben marad, új hazát teremthet magának. Viszont ha az egyént feladom, a szülőföld muzeális fogalommá válik. Nem, több százezer ember menekülésének összefüggésében nem beszélhetünk árulásról. (...) A szülőföldet úgyis magával viszi.”

Csakhogy az őt eláruló de még ma is Erdélyben élő írótárs az egyén szerepét is másként látja az egészben: „Még egyszer hangsúlyozom, minket innen nem üldöztek el. Sem a háború után, sem ötven év múlva. Végső soron a közösség önként hozott döntése volt a exodus. Nálunk az egyéniség mindig is a közösség függvénye volt, és ha ez a közösség valamit elhatározott, akkor az egyénnek sem maradt más választása. (...) Ésszázadoknyi erősségünk, hogy bölcsőtől sírig tartó sorsunkról mindig közösen döntöttünk, egyszerre csak a végzetünkké vált.”

Szívszorító dolgokról esik szó a könyvben és a filmben, számunkra, Erdélyben élő magyarok

számára különösen. A két szász író visszaemlékezésén, elmélkedésén, vívódásán keresztül az a közelmúlt elevenedik meg, amit az erdélyi magyarság is megszenvedett. Egymás mellett éltünk, de volt-e, van-e tudomásunk arról, hogy mennyiben alakult másként a szászok sorsa,  megpróbáltatása?! Mert az, bár volt amiben megegyezett, de sokban különbözött is az

itteni magyarságétól. És nem lehetséges-e, hogy aki csak magára figyel, aki közömbös a szomszédja iránt, azt egy napon szintén utóléri a szomszédja végzete? A könyv (és a többszörös díjnyertes film) után ezek a gondolatok kavarognak a befogadóban. S bár lehet, hogy visszásan hat éppen az írótársát eláruló, de Erdélyben maradt szász író egyik regényhősének szavait idézni, mégis az kívánkozik ide befejezésül: „Ne hagyjuk el fájdalmaink földjét. Inkább azon munkálkodjunk, hogy e tájról kiűzzük a szenvedést.” (Molnár Vilmos)

 



1Budapest, 1981, Szépirodalmi Könyvkiadó.

2Varjú. A Varjú életéből és dalaiból. Budapest, 1997, Orpheusz Könyvek. Fordította: Báthori Csaba.

3Hajdú Farkas-Zoltán: Az árulásról. Csíkszereda, 2011, Bookart Kiadó.




.: tartalomjegyzék