Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - December
Ferenczes István

Páll Lajos

Páll Lajos*

(1938–2012)

 

„Ha menni kell, magammal sokat vinnék,

Az egész édes, megszokott világot,

Rámástul sok, sok kedves drága képet

És egy pár szál préselt virágot.

Vinnék sok írást, magamét, meg másét,

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,

Hintám, amelyen a felhőkbe szálltam,

Keszkenőm, mivel rossz máséba sírni,

A tollam, mert nem tudok mással írni...”

(Reményik)

 

A történelmi kényszerűségből öntörvényűvé testesült erdélyi magyar költészet első szédületéig, Reményik Sándorig mentem vissza a fentebbi idézettel teéretted, drága Páll Lajos.

(Tisztelt gyászoló gyülekezet, nagyszámú rokonság, szeretett Edit, Ilonka, Lajoska, Lajos nagytata kedves unokái!)

Pár hónappal ezelőtt, a felhőtlen, halovány májusi kék ég alatt, amikor Hargita Megye Díját vetted át itt, a korondi katolikus templomban, akkor nem erről volt szó, ugye, Lajos. Tudtuk, hogy az utóbbi években egyre halmozodó betegségeid a szenvedések szenvedéseit hozták rád, megszenvedtél múltat és jövendőt, de ugye, te sem gondoltad komolyan ezt a hátraarcot, ezt az áttűnést a Korond feletti homály, a Firtos-lovát szárnyasító szivárvány alatt? Ugye, te sem hiheted, hogy a kínkeservesen eldadogott akkori laudációból ezen a gyönyörű őszi napon lamentáció lesz. s most a keserűség, a bánat sötét árnyékai alá kell lemerülnie? Itt, a tátongó mélység előtt sem mondhatok mást, újabbat, igazabbat, mint akkor, és nem tudom múlt időbe tenni az akkor írtakat, nem tudok a van helyett voltat mondani. Íme hát:

„Vannak ritka férfiak, akikkel már az első találkozáskor valami titkos, gyöngéd váltóáram iramlik át az ember idegein, nagyobbakat dobban hirtelen a szív, valami olyasfajta éteri érzés tölti be lényünket, hogy véle majdnem egy vagyok, talán testvérnél is több, hogy valamikori előző életünkben, vagy akár az őskáoszban biztosan találkoztunk már. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ezek a ritka találkozások egyfajta kegyelmi állapotban történnek, fölöttük maga a Jóisten őrködik. Egyre romló emlékezetem miatt nem tudnám napra pontosan megmondani, hogy Páll Lajossal mikor és hol találkoztam legelőször, de már az  első kézfogásból tudtam, hogy olyan emberrel, baráttal áldott meg a sors, aki soha nem hagy cserben. Aki mellett kibírnám Doberdó, Isonzó, Galícia lövészárkait, aki kimenekítene a srapnel-zivatarokból, aki a flekktífuszos erőltetett menetben sem hagyna az út szélére esni. Mellette talán átvészeltem volna a Don-kanyart, a nagy orosz telet, Szibériát, ha csonkára fagyott lábakkal is, de csak hazavergődtünk volna. Bizton tudom, kedves, földrengéses arcú barátaim, hogy Páll Lajos mellett túléltem volna a börtönt is, Szamosújvárt, a Duna-delta megsemmisítő táborait, az aAndromache uszályhajó poklait, mert ha mást nem, de a Korondon feltarisznyált tündéri kedélyéből annyit adott volna, ami épp elég lett volna a túléléshez.

Vannak az embernek ritka barátai, akikkel jó együtt rezdülni, sóhajtani, imádkozni, töprengeni, vörösbort inni, visszanyelni szitkaink, nézni mélán, mint úszik el a Dunán a dinnyehéj. Különös kegyelme a sorsnak, katartikus ráadás, ha az ilyen találkozások közben kiderül, hogy ez a barát elemi erejű művész, kiváló festő, s tovább fokozandó a megsemmisítő felismerést: kitűnő költő is. Ezek után elnémul az ember, mert olyan tudás birtok jut, amelynek nevet sem lehet adni, amely kimondhatatlan. Tudja már, hogy ha nem is egyformán, de együttrezdülően, hasonló módon gondolkodik, töpreng ővéle sorsról, alkotásról, népről, hazáról, nemzetről, szülőföldről, életről, halálról, születésről, elmúlásról. Szinte egy vele, „ki nem mondott káromkodás, törvénytartó népem ajakán”.

Van Páll Lajosnak egy emlékezetes metaforája az alkotó, teremtő ember sorsáról helyzetéről, magányainak eredendő voltáról. Ebben a vallomásban, ars poeticában az oktondi favágóhoz hasonlítja önmagát, aki a magas, sudár fenyőfa megnyesését, legallyazását felfele haladva, alulról kezdi, s csak amikor felér a csúcsra, akkor veszi észre, hogy ott maradt örökre egyedül, árván a Jóisten közelében, ahonnan nincs már visszaút.”

Ott vagy már szeretve szeretett Páll Lajos barátom azon a Jóistenhez közeli csillagon. Úgy élsz tovább bennünk, hetedíziglen, miként a börtönben írt, az elmédben és lelkedben hazamentett verseid.

A nagy előd, a Sóvidéken előtted járó legnagyobb, Áprily Lajos néhány sorával búcsúzom tőled, testvér!

 

„Ma rejti még a lelked mély homálya,

szépséges arca hervadt és sötét,

vonásait a végső kép kuszálja,

idegenítő, bús halálpecsét.

 

De jönni fog egy nap: felkel s megindul,

kitárja könnyen azt a ködkaput

s a búskomorság sűrű fátylain túl

a felderengő hajnalfénybe jut.

 

S úgy él veled, sugárba, színbe szőve,

tündér-testén is fénylő lesz a seb,

s ahogy kísér az újuló időbe,

csak fényesebb lesz, egyre fényesebb.”

 

Adjon a Jóisten örök nyugodalmat neked, drága barátom.



* Elhangzott 2012. november 12-én, a korondi római katolikus temetőben.




.: tartalomjegyzék