Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Sigmond István

Az állandó szoboravatás

AZ ELSŐ NAP

 

A zsúfolt autóbusz lépcsőin utaztak, ott hozta össze őket a sors. A fiú harmadéves bölcsészhallgató volt, a lány elsőéves matematikus. Egy-egy élesebb kanyarnál a fiú átkarolta a lányt, nehogy lezuhanjon az utca kövezetére. Amikor leszálltak, bemutatkoztak egymásnak, a rokonszenv kölcsönös volt. Sétáltak egy jó órát, elmondtak magukról mindent, amit egy ismeretlennek el lehet mondani. Közben örömmel állapították meg, s ezt ki is fejezték, hogy nagy általánosságban mindenben egyetértenek, ami a jelen erkölcsi, politikai, társadalmi vonatkozású kérdéseit illeti, a jövővel kapcsolatos kilátásokat is beleértve, merthogy mindenről beszéltek, kultúrájuk, tájékozottságuk körülbelül egyforma volt. Aztán leültek egy padra a sétatéren, és csókolóztak. A parkőr rájuk szólt, hogy azonnal tűnjenek el innen, nem tűri az erkölcstelen viselkedést. A fiú felállt, pénzt vett ki a zsebéből, és átadta a parkőrnek. Az dünnyögött valamit, és eltűnt a szemük elől. Mielőtt hazamentek volna, beültek egy közeli kerthelyiségbe, és sört ittak. A fiú közben fogta a lány kezét, és azt mondta, hogy soha, de soha nem találkozott még senkivel, akivel ilyen jól érezte volna magát, és nagyon köszöni a lánynak, hogy létezik, és hálát ad az Istennek, hogy hozzá vezérelte a lányt, ezt az emberi csodát. Attól kezdve nap mint nap találkoztak. Körülbelül egy hét múlva a fiú felment a lány lakásába, és magáévá tette a kezdetben még hadakozó lányt, aki végül csak megadta magát. Előbb-utóbb mindannyiunknak ez lesz a sorsa, nem ellenkezem tovább, gondolta közben. Szenvedélyesen szerették egymást hónapokig. A fiú virágcsokrokkal kedveskedett a lánynak hetente többször is. Egyszer verset is írt hozzá, szabadkozott, hogy ő verset írni nem nagyon szokott, prózában viszont úgy érzi, hogy egyre jobban sikerülnek művei. Egy év múlva összeházasodtak, noha a szülők nagyon ellenezték, hogy egyetemisták lévén vállalják a családalapítás erkölcsi és anyagi gondjait, de a fiatalok nem hallgattak senkire. A fiú szülei sokkal gazdagabbak voltak, mint a lányé, a fiú elkívánta, hogy szülei hónapról-hónapra eltartsák őket, fizessék a számlákat, lakbért, étkezést. Így kezdték az életet. Gyerekük nem született, pedig rengeteget próbálkoztak, még orvosokhoz is jártak kivizsgálásra, kezelésre, semmi eredmény.

A fiúnak egyre nagyobb sikerei voltak, ismerték a nevét minden szerkesztőségben, nemsokára megjelent az első kötete, amelyet debüt-díjjal jutalmaztak, a következő évben napvilágot látott a második, harmadik kötete is, meghívták egy-két iskolába, hogy tartson rendhagyó irodalomórákat, egyre elismertebb, híresebb író lett. Felvették az Írószövetségbe, szinte minden könyvéért valamilyen díjat kapott. Az első könyvét feleségének dedikálta, a dedikáció így hangzott: „Imádott hitvesemnek, aki feláldozta értem a karrierjét, meleg öleléssel és örök szerelemmel!” Az író felesége ugyanis nem vállalt munkát sehol, szolgálni akarta zseniális férjét mindhalálig. Reggel korábban kelt, mint a férje, előkészítette párjának a reggelit a konyhaasztalra, s a fürdővizet a kádba, langyosan, ahogy a férje szerette, s amikor útra készen állt, úgy tíz óra körül, kiment a lépcsőházba, felhívta a liftet, lábát a liftajtóhoz tette, nehogy becsukódjék a férje orra előtt, s hogy más ne tudja elvinni, amíg a férje nem veszi igénybe. Minden nap friss ebédet főzött, a férjének maradékot soha nem adott, megfújta a levest, ha forrónak találta, hogy a férje a száját nehogy megégesse… Délután mindketten lepihentek, de ő sosem aludt, legyezgette a férfi arcát, hogy a legyeket elkergesse, nehogy megzavarják az író álmait. Télen pedig állandóan be kellett takargassa ezt az állandóan forgolódó zsenit, nehogy az istenért megfázzon. Estére friss vacsorát főzött, mindig meleg ételt szervírozott a férjének, hideg ételt csak reggelire adott, és tízórait is csomagolt persze, ha megéhezik a drága, ne kelljen kimennie a városba. Egészen friss kiflit reggel nagyon korán még lehetett kapni, egyetlenegy helyen, egy héten legalább háromszor ezt is kihasználta, korábban kelt, mint máskor, hogy megvegye az imádott friss, ropogós kifliket, amiért a férj nem dicsérte meg ugyan, de egy-egy barackot mindig nyomott a fejére.   

 

A NYOLCEZREDIK NAP

 

Közben a házi csetepaték, házi botrányok követték egymást szinte nap mint nap, hol azért, hogy nem volt reggelire friss kifli, csak háromszor-négyszer egy héten, az asszony szabadkozott, hogy reggel ötkor kell felkelnie, hogy az állomás mellett, autóbusszal négy megállónyi távolságra, időben eljusson az egyetlen helyre, ahol ezt a kiflit árulják, s néha nem ér le idejében, mert percek alatt elkapkodják a vonatokra váró utasok, vagy azért tört ki a veszekedés, mert egyszer-kétszer rajtakapta az asszonyt, hogy az íróasztalán hagyott, befejezetlen, friss kéziratába belelapoz, hogy merészelsz, ki engedte meg neked, ordította, te, tudatlan, hülye némber, hogy engedélyem nélkül beleolvass az írásaimba, amikor még nem is véglegesítettem? Egyszer már majdnem-majdnem megütötte ezért, aztán meggondolta magát, de erélyesen figyelmeztette a nőt, hogy többet ez ne forduljon elő. Valamikor, házasságuk első évében, készülő első kötetének szövegét a feleségével olvastatta el, aki kulturált és nagyon olvasott volt, talán olvasottabb, mint az író maga, aki akkor rendkívüli elégedettséggel hallgatta meg hitvese véleményét, miszerint zseniálisak a novellái, annyira érzékletesen és lélekbe markolóan írt meg néhány szereplőt, eseményt, hogy egyszerűen megdöbbentőnek tartja őket, olyan szövegek ezek, mintha a tízedik köteténél tartana. Tudom, mondta az író, azok a mitugrászok körülöttem, akik nem szégyellik írónak nevezni önmagukat, mind-mind dilettánsok mellettem, egyik-másik elérte az amatőr szintet, de ez a maximum, elfelejtik őket, mintha nem is lettek volna soha, az én műveimet több tucat nyelvre fogják lefordítani, a középiskolákban tanítani fogják őket, az egyetemen tantárgy leszek, utcákat fognak elnevezni rólam, itt és szerte Európában mindenütt, de lehet, hogy máshol is. Neked óriási szerencséd van, hogy összehozott a sors velem, sosem gondolkodtál el azon, hogy egyáltalán megérdemelsz te engemet?             

A nyolcezredik napnak nem volt különösebb jelentősége, ha csak az nem számít annak, hogy végre meghívhatta ebédre volt osztálytásnői egyikét, akihez akkor is baráti szálak fűzték, férjestől persze, amire hosszú évek óta kéri a férjét, de addig még nem egyezett bele. Utólag megbánta, persze, mármint az asszony, de a vendégek ott voltak, velük ették a levest, semmit sem lehetett már tenni.

– Maguk láttak még ilyet? – mérgelődött az író. – Krumplilevest kénytelenek enni, mintha napszámosok lennének, ahelyett, hogy húslevest tálalt volna föl ez az asszony?!

– A menzán a krumplileves volt a kedvenc levesünk – szabadkozott az asszony –, nosztalgia, nem egyéb.

– De mi is itt vagyunk, nem vetted észre? S ha a második is ilyen silány lesz, s nem adsz rendes ételt, máris abbahagyom, s egy vendéglőben ebédelek. A vendégeid is biztosan velem jönnek.

– Bocsáss meg – kérlelte az asszony –, lehet, hogy tévedtem, de majd a második fogás helyrehoz mindent.

– Milyen hús ez? – az író most már valósággal dühöngött. – Iramodj, hozzál fűszereket, ez így ehetetlen. S talán büdös is, azt hiszem. Meg akarsz mérgezni minket?

– Jézus, Mária, hogy mondhatsz ilyet?

– És desszert van?

– Persze – mondta az asszony –, tortát csináltam.

– Milyet?

– Gyümölcstortát – válaszolt az asszony. – A barátnőmmel mindig ezt szerettük a legjobban.

– Utálom a gyümölcstortát, tudod jól. Csak a csokoládétortát szeretem, ez a torta, a többi szemét. Miért nem mentek el egy cukrászdába gyümölcstortát enni? Figyelmesebb is lehettél volna. Krumplileves, büdös hús, gyümölcstorta! Megáll az eszem.

Miután a vendégek elmentek, lepihentek. Az író minden délután aludt egy keveset, néha nem is keveset, aztán estefele elmentek egy kerthelyiségbe sörözni. Táncolni is lehetett, s hogy legalább nyolcezer napja nem táncoltak, egyébként akkor voltak utoljára egy kerthelyiségben, az asszony szeretett volna tangózni.

– Hülyeség – mondta a férfi –, egy befutott író ne táncoljon nyilvános helyen, csak nem fogom röhögtetni magam?! Te, háziasszonyként, bármikor megteheted, nem fenyeget az a veszély, hogy egy ilyen, cselédeknek való, olcsó szórakozásért vesztetted volna el a presztízsedet, egy háziasszonynak, ugyebár, nincs is presztízse, főz, takarít, ennyi.

Hazafelé menet leültek a Sétatéren egy padra. Nem értek egymáshoz, miért tették volna? Nem messze tőlük, egy másik padon, egy fiatal pár csókolózott, nem érdekelte őket, hogy a közelben ők is ott vannak. A parkőr, amikor arra sétált, figyelmeztette őket, hogy hagyják abba ezt az erkölcstelen viselkedést, vagy a legújabb törvények szerint jókora büntetést kell fizessenek a törvényes előírások tudatos áthágásáért.

– Te látod, milyen szemérmetlenek a mai fiatalok? – jegyezte meg az író felháborodva. – Micsoda mocsok banda! És én ezeknek is írok? Nem tudhatom, hogy kik veszik kézbe a könyveimet, de hogy ilyenek is beleolvasnak a szövegeimbe, tekintetükkel beszennyezik gondolataimat.

Amikor hazatértek, az író, némileg spiccesen, vetkőztetni kezdte az asszonyt.

– Nem akarom! – ellenkezett a félig-meddig már lemeztelenített nő, s mintha undor lett volna az arcán.

– Kit érdekel? – A férfi nem állt meg a vetkőztetéssel. – Egyelőre itt én parancsolok. Ez, gondolom, világos, nem?

A nő kiszabadította magát a férfi kezéből, és nem volt hajlandó mellé feküdni. Inkább átment a másik szobába, és lefeküdt a földre. A férfi időnként átkiabált, fenyegetőzött, mindhiába. Miután az asszony meghallotta a férfi horkolását, lassan ő is elaludt, de előbb, még félálomban, eszébe jutott, hogy milyen volt a férje ezelőtt nyolcezer nappal, és sírva aludt el a szoba padlózatán.   

 

A TIZENNYOLCEZREDIK NAP

 

A nagy író özvegye vezeti a múzeummá átalakított lakásban az író odalátogató tisztelőit, s a csoportokban érkező bölcsészhallgatókat. Aprólékosan beszámol valamikori férje munkásságáról, a hazai és külföldi kiadók megkereséséről, akik évről-évre most is kiadják a műveit, megszámlálhatatlan sok nyelvre lefordították regényeit, drámái a világszínpadokon is bemutatásra kerültek, a lexikonok borítóján a legjelentősebb alkotók fényképei között az ő fényképe is mindig ott van, kimagasló teljesítményét és emberi nagyságát csak a klasszikusokhoz lehetne hasonlítani. A diákok az apróságok iránt is érdeklődtek, nem csak a művei és elismertsége érdekelte őket, hogy például hogyan viszonyult a családhoz, írótársaihoz, általában az emberekhez, a hétköznapi világhoz, az egyházhoz, sikereihez, díjaihoz, mindenhez.

Az özvegy elmondta, hogy az írónál szelídebb és szerényebb embert soha nem ismert, őt felülmúlni talán nem is lehet, isteni adomány volt a tehetsége, a munkabírása, azt szokták mondani, hogy vannak művek – irodalmiak  és zeneiek –, amelyeket Isten diktálhatott tollba, merthogy az ember ilyen teljesítményre képtelen volna, nos, mondta az özvegy, senki sem tudta rangsorolni az elhunyt műveit, de biztosan van közöttük olyan is, amelyek egyenrangúak  minden idők  legeslegnagyobb műveivel. Öngyötrő típus volt, ez határozta meg viszonyát írótársaihoz is, amennyiben mindenkit tehetségesebbnek tartott önmagánál, az emberekkel tapintatos volt és szolgálatkész, a fiatalokról különösen jó véleménye volt, örült annak, ha olvassák a műveit, engem pedig istenített – jegyezte meg az özvegy –, elhalmozott dicséretekkel és ajándékokkal, egyenrangú félnek tekintett, akinek még kéziratban átadta a műveit, érdekelte a véleményem, tudta, hogy mellette kiművelődtem, ha javasoltam valami kijavítani valót, megköszönte és alaposan átgondolta, s ha egyetértett velem, itt-ott még javított is a szövegein. Szórakozni is szívesen szórakozott, ritkán jártunk emberek közé, de egyszer egy hónapban még idősebb korában is megtáncoltatott valamelyik kerthelyiségben. Mindenki szerette, csodálta, ajnározta. Nagyon nagy szerencsének tartom, hogy élettársa lehettem sok évtizeden át, ez mást nem jelenthet, csak azt, hogy engem nagyon szeret az Isten.

És ezt így, naponta kétszer-háromszor, reggeltől-estig, hosszú éveken át. Aztán egy nap, a tizennyolcezredik nap lehetett éppen, friss virágot szedett a kertből, s elhelyezte az elhunyt képe alatti polcon, aztán tipegve, lassan, ahogy az öregasszonyok szoktak, elindult a város felé. Felült az autóbuszra, mindig két jegyet vett, mást nem tehetett. A sétatér melletti leszállónál leszállt, megkereste azt a padot, ahol annak idején, az első nap csókolóztak, leült s várta, hogy történjék valami. De nem történt semmi. Még a parkőr sem volt sehol. Semmi sem mozgott, még a levelek sem a pad körüli fákon. Mintha semmi sem élt volna körülötte. Aztán felfedezett az egyik fán egy bohókásan ugrándozó mókust, s lelkében felébredt az öröm, hogy végre valami életet sugall ebben a kietlen egyedüllétben.

A következő útja ahhoz a kerthelyiséghez vezetett, ahol a nyolcezredik napon táncolni szeretett volna, s akkor nem sikerült, később sem, sohasem.

– Hozzon egy pohár sört – mondta a pincérnek.

– Csókolom a kezét, ünneplünk, ünneplünk valamit?

– Igen – mondta az öregasszony. – Azt hiszem.

Aztán eltipegett az autóbuszmegállóig, s hazatért. A három diákcsoport, akik ezután jelentkeztek, és a szokatlan járkálás alaposan kifárasztották, este nyolc óra volt már, lefeküdt, pihennie kellett.

Csengettek. Nem, nem nyitok ajtót, gondolta, mára elég volt. Csakhogy az ajtó előtti diákcsoport elkezdett kopogni, majd dörömbölni. Kénytelen volt felkelni, s ajtót nyitni.

– Egy kicsit késő van – mondta a fiataloknak.

– Elnézést kérünk, de órákról jövünk, ma éppen a nagy író életműve volt a téma, el kellett jöjjünk, nem lehetett holnapra halasztani.

– Rendben van, jöjjenek beljebb.

A diákok beözönlöttek.

– Az a helyzet – kezdte az öregasszony –, hogy ez a nagy írónak tartott egyén, akit emberként is a legkitűnőbbek között tartanak számon, maga volt a rettenet. Mindenkit lenézett, elítélt, gyűlölt. Saját magát zseninek tartotta, írótársait dilettánsoknak, legfeljebb amatőröknek tekintette, egyfolytában el volt ragadtatva önmagától, rosszabb volt, mint egy kiöregedett primadonna, féltehetség, csak ügyesen adminisztrálta magát, a karrieristák között a legelvetemültebbek között kellett volna nyilvántartani, semmi maradandót nem alkotott, a jelenkori irodalom szégyene volt, akit az irodalmi életből ki kellett volna közösíteni, de senki sem próbálta meg, vigyázott arra, hogy olyan kapcsolatai legyenek, régebben elismert írók és közismert politikusok között is, úgyhogy soha senki nem mert hozzányúlni. Emberként egy szemét volt. Mindenkit megalázott, lenézett, kihasznált. Egész életében úgy kezelt engem, mint egy utolsó cselédet. Állandóan megszégyenített, megalázott, soha semmi örömöt nem szerzett nekem, pedig hűségesen szolgáltam évtizedeken át. Az élet óriási tévedésének tartom, hogy születéskor emberformát kapott, egyszer s mindenkorra felejtsék el ezt az emberi szörnyet, emlékezni sem kellene rá soha, az emberiség szégyene volt, nem egyéb.A diákok levegőt kapkodva sorban elhagyták a múzeummá átalakított lakást. Az öregasszony leült a fénykép előtti fotelbe, s tovább mondta a vádjait. Mintha azt várta volna, hogy az elhunyt bocsánatot kér megbocsáthatatlan bűneiért. De a fénykép hallgatott. Az öregasszony ott maradt a fotelben, nem mozdult többet.

A szomszédok gyanút fogtak, hogy egy jó hete az öregasszonyt senki sem látta, megszokták, hogy minden nap lemegy a lifttel, s kis virágoskertjéből felvisz néhány szálat, hogy mindig friss virág legyen a férje fényképe alatti vázában. A vállalkozóbb szelleműek a rendőrség engedélyét kérve, behatoltak az öregasszony lakásába, s ott találták az özvegyet az elhunyt férje fényképe előtti fotelben, élettelenül. 

          




.: tartalomjegyzék