Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Vaszilij Bogdanov

A lángdémon Washingtonban

1.A RÉMÁLOM

 

És magadra maradtál

a lepusztult csalitban.

Elállt a szél, az eső.

Mért nem lehettél festő?

 

A látványt hátrább tolva,

remeg a hársfák lombja,

távol sötétlő erdők,

az égen fehér felhők,

ha mindezt lefesthetnéd,

képre menekíthetnéd…

Morfondíroztál: katyvasz

ez a szép, kurva élet,

bármikor véget érhet,

s még azt se tudod, hol vagy?

 

Hiába forgolódtál,

fákat, bokrokat láttál.

Ez nem lehet a tajga,

mondtad, fejed vakarva.

És magadat keresve,

köszöntött rád az este.

Rácsai közé zárt a

kínrímek kalodája.

S a lemenő nap fénye

arcot rajzolt az égre.

 

A tágra nyílt szemekben

bujkálhatnátok ketten,

ha Léna is itt volna,

eltűnt egy idő óta.

Hiába hívogattad,

csak visszhangja szavadnak

kerengett körülötted,

s ahogy mindig is hitted,

magad maradtál végül,

szemernyi remény nélkül.

 

És várt a kopár fennsík.

Nem láttál sehol senkit.

Az orosz mesék hőse

tovatűnt a sötétbe,

csak a démonok jöttek,

mióta kereshettek?

Lángdémon Ukrajnából,

a kietlen pusztákról,

többen Szibériából,

a messzi Perzsiából.

 

Most elragadnak, tudtam,

mégis egyre futottam,

zihálva menekültem,

míg magamhoz nem tértem

washingtoni ágyamban.

Tehetetlen forogtam.

 

Kinn az utcán két kurva

vitatkozott sikongva. 

És a lángdémon szeme –

hogy kerülhetett ide? – 

fenyegetőn vöröslött.

Mióta menekülök

előle? Nem is tudom.

Hát most magamhoz húzom,

karjai közt elégve,

legyen már egyszer vége

a lidércnyomásoknak,

kísértő rémálmoknak.

 

S Léna mellől kikelve,

megindultam feléje.

 

A zsaruk szirénázva,

érkeztek az utcánkba.

Visibáltak a kurvák,

kliensük ribanc anyját

szidták, mert nem fizetett.

 

Lángdémonom nevetett.

„Még van kis időd!” – mondta,

és eltűnt a pokolba.

 

Kérdőjelként hűlt helyén,

füstölgött a lidércfény.

 

2. A MEGMAGYARÁZHATATLAN

 

Idegesen remegtem. Az utca filmje megbízhatóan

pörgött tovább. A rendőrök a kocsikba tessékelték

a tiltakozó kurvákat, részegen imbolygó klienseiket,

és szirénázva tűntek tova. Hajnalodott. Remegve álltam.

A lángdémon helyén kérdőjelek örvénylettek,

s iszonyodva fedeztem fel, hogy a parketta is,

a függöny is titokzatos módón megperzselődött.

Émelyítő füstszag terjengett. Döbbenten néztem

a lángdémon nyomait és nem értettem az egészet.

Felriadt Léna is, feltápászkodott, odajött mellém.

„Egyszer még felgyújtod a házat, Vászja –

mondta döbbenten. – Pedig már nem is dohányzol.

Mi történt?” „Itt volt a lángdémon!” – suttogtam,

s az asztalkához lépve egy jó adag whiskyt

töltöttem egy pohárba. Ittam. „Hogyhogy a lángdémon? –

nézett rám feleségem. – Álmodtál vele, megint

Ukrajnában voltál?! Ó, te szegény, szegény…”

„Igen, a kopár fennsíkon bolyongtam – magyaráztam

összerázkódva a korai whiskytől –, és egyszerre

jöttek a démonok, elöl a lángdémon, aki már

az ukrán pusztákon is kísértett, körülötte még mások is,

de őket nem tudtam azonosítani, valószínű Szibéria

végtelen járataiból érkezhettek, vagy Perzsiából,

a sivatag homokja is pörgött körülöttük…”

„Ezt megértem – simogatta meg az arcom –,

de mit gyújtottál meg, hiszen a parkettán is,

a függönyökön is égésnyomok láthatók. Egyszer még

tényleg felgyújtod a lányod házát. Ez már nem tréfa.

Gyertyát akartál volna gyújtani, vagy illatosító pálcikákat?”

Megráztam a fejem. „Nem, nem – magyaráztam makacsul

és éreztem, milyen valószerűtlenül hangzik az egész. –

Itt volt, hidd el, tényleg itt volt és el akart ragadni!”

Az ajtóban megjelent Tánya is, ásítozva nézett minket,

s amikor elmondtam, hogy a visszatérő rémálom

ébredésem után is folytatódott, megrándult az arca.

„S a démon – folytattam megátalkodottan –, ahogyan

a nyomok is mutatják, igenis itt volt, és már nem is

tiltakoztam volna, ragadjon el, legyen már egyszer

vége ennek az egész kutyakomédiának, de akkor ő

vigyorogva sziszegte: nem, még nem jött el az idő,

ne is reménykedjek, s különben is, hogy mikor visz el

lángbirodalmába, azt majd ő dönti el.” És eltűnt!

Feleségem és lányom összenéztek és akkor határozták el,

hogy okvetlenül pszichológushoz kell fordulnunk.

Álltam az whiskys pohárral a kezemben. Idegesen remegtem.

 

3.DÉLELŐTT

 

A teraszon napoztam,

enyhe szél borzongatott.

Feküdtem a pusztában,

vártam a démonokat.

 

Hallgattam az orosz föld

sejtelmesen alt hangját,

hajdani énekmondók,

bús igricek panaszát.

 

„Megbolondult? Mit csinál?” –

sugdolóztak valakik.           

Felnéztem. Körülöttem

állingált három muzsik.

 

Megrökönyödve néztek.

„Biztosan kincskereső!”

„A föld hangját hallgatom!”

És eleredt az eső.

 

Végigcsorgott arcukon,

vodkával is kínáltak.

„Esik. Elbújt a démon,

a lángból lévő állat.”

 

Felriadtam. Nap tombolt.

A járdán görkorcsolyás,

vidám lányok kerengtek.

Erőtlen, néma sírás

 

rázott. Vártam démonom.

Már Voltaire is a tüzet

ajánlta. Úgyis fénnyé

változom, ha elmegyek.

 

4. A BÁLTEREM

 

Délután a lesötétített szobában szendergek.
A redőny résein beszökik a fény,

s bizarr alakzatokat formáz,

kettős keresztet, csillagokat,

Malevics feltámadó,

fekete és fehér négyzeteit,

amelyekben hatalmas órák

számlapjai villannak fel.

Az egyik óra hat harmincat mutat,

a másik tizenegyet.

Aztán forogni kezdenek a mutatók és repülök.

Egy bálteremben landolok,

egyedül állingálok a fal mellett,

fehér öltönyben,

gomblyukamban lila orchideával.

Előttem, mint a moziban, forognak el a párok.

Álarcosbál lehet,

furcsa maskarákra figyelhetek,

hiúz, medve, róka és farkas fejek,

néhány bagoly és büszke kócsag,

mandarinok, huszártisztek.

Egy cukrász hatalmas tortával táncol.

Nem lehet megállapítani férfi-e vagy nő?

Egy alacsony tűzoltó

hatalmas termetű kakassal.

Zúgás hallatszik,

mintha ezer és ezer méhkas zümmögne.

A fal kettéválik

és a terembe bezúdul a hullámzó tenger.

Az álarcosok sikoltozva menekülnek.

A hullámok fölött Malevics

egymást sokszorozó,

fehér és fekete négyzeteiben,

mint a légcsavarok

pörögnek az órák mutatói.

A hullámok felemelnek,

Hintáztatnak.

A lila orchidea nőni kezd.

Kiderül, hogy egy hatalmas légballon.

Belekapaszkodom,

a düledező bálterem

és a tenger fölött lebegek,

eltévedt utazó.

 

5.TALÁLKOZÁS MILOSSZAL

 

„Vigyázzon ezekkel az amerikai pszichológusokkal,

Vaszilij Ivanovics – mosolyog Milosz és megcsillan

poharában az aranysárga konyak. – Ezek aligha fogják

elhinni Önnek, hogy álmában látta az ukrajnai puszták

lángdémonát. Sőt, ébredése után is, amit égésnyomok

is bizonyítanak a parkettán és a függönyön  Sőt,

kételkedni kezdenek… Ezek még mindig Freud

hatása alatt állnak, a gyermekkorában fognak kutakodni,

higgye el, s fölfedezik, hogy ön még mindig

reménytelenül szerelmes tűzvészben elhaláloztt édesanyjába.

Már bocsásson meg, de nekem, ismeretlen barátjának

illik felkészítenem önt arra, hogy mire is számíthat.

A kiváló doktor, Rubinsteint is ismerem, egyszer már,

vagy tíz esztendeje, én is feküdtem elhíresült díványán,

és olyan marhaságokat mondott, hogy nevethetnékem támadt

és hirtelen  múlt el, mint elillanó szivárvány, a depresszióm.”

„ De mégis – kérdezem óvatosan –, miket kérdezett?”

„ Vilnáról faggatott, tudja, a szülővárosomról,

hogy ott, valamikor kamasz koromban láttam egy

hosszú kék köpenyes, szőke nőt, és azóta reménytelenül

szerelmes vagyok bele, és ha hipnotizálhatna,

esetleg elárulhatnám, tudom-e a nevét, és ha igen,

kinyomozhatnánk, él-e még ez a hölgy valahol a világban?

Találkozhatnék is vele, kibeszélhetnénk az egészet…

De hát, hökkentem meg, ha én akkor tizenhat éves

kamasz voltam – vigyorog kesernyésen Milosz –,

hány esztendős lehet most, negyvenhárom év után,

a valószínűleg gyönyörű hölgy?! Mit kellene tisztáznunk?

Nem is értem, hiszen nem is ismertük egymást…

És felálltam a díványról, csekket hagytam

az előzékenyen mosolygó doktor Rubinstein íróasztalán,

felöltőmbe bújtam és kalapomat meglengetve távoztam.

Önnek, drága barátom, azt tanácsolom, ne is menjen el,

s koncentráljon inkább, elalvás előtt a lángdémonra!

Akkor vagy újra jelentkezik és elviszi önt,

vagy végleg eltűnik az asszociációk sötét mezőin,

örökre az ukrán puszták homályába vész!” –

Nevetett. Koccintottunk és ittunk.  „– Írja meg inkább

az élményeit – tanácsolta komolyan. – Figyelemreméltóak

a versei, Vaszilij Ivanovics! Ön igazi költő, el is kezdtem

lengyelre fordítani és néhány esztendeje

angol nyersfordításokat is készítettem Robert Lowellnek,

aki nagyon szeretett volna megismerkedni önnel.

Ismerte a verseit. Csak hát, jött a halál a taxiban

és elragadta. Ő volt az egyik legkitűnőbb amerikai költő…”

Néztem a nálam fiatalabb férfi görnyedt alakját

és  köddé válva tűntek el kísértő démonaim.

 

6.A MÉLYLÉLEKTAN REJTELMEI

 

Egy fehér lepedővel

letakart díványon,

szaggatottan beszéltem

és utolért rémálmom.

 

„Soha nem is léteztél!” –

néztem lángdémonomra.

„Kissé megviselte önt

a szovjet diktatúra.” –

 

Fellángolva ellobbant

démonom a pusztán.

„– A sok kín, frusztráció,

és a szeretethiány.

 

Az alakoskodások.

és az elnyelt nemek.

Az idegeire ment

a bolsi őrület.

 

Amit nem is csodálok.

Hogyan lehet ott élni? –

A doktor felsóhajtott. –

Ha nincs miben remélni?!

 

De hogy mért egy lángdémon

kísérti önt? Nem értem!

A puszta szörnyetegét

én szimbólumnak vélem.

 

Mindazt jelképezheti,

amitől fél és retteg.

Amikről vizionál,

elfojt és sose ír meg.”

 

Felálltam a díványról,

felöltőm után nyúltam.

„De hisz én mindig mindent,

azonnal versbe írtam.”

 

„Nem olvasok oroszul.” –

szabadkozott a doktor. –

És altatókat írt fel. 

„Ettől lehet megnyugszol! –

 

vigasztalt már az utcán,

belém karolva Léna. –

Honvágyad is lehet.

Ezért vagy ilyen béna.”

 

És a koldusok között

tovább baktattunk némán.

„Minden freudista őrült!” –

vigasztalt Léna mélán.

 

És hosszan álldogáltunk

a vad Potomac partján.

S Washington felett feltűnt

egy lángoló szivárvány.

 

7.AZ ALTATÓK FEHÉR HOLDJA ALATT

 

Vizsgálom az életem, mi az, ami maradt

az altatók sugárzó, fehér holdja alatt?

Kopár fennsíkon űznek a bánat vad kutyái,

hóförgeteg nyel el, van-e még mire várni?

Egyszerre ott vagyok, megint az ukrán pusztán,

sarkamon ülök, lila bábakalács les rám.

Ehető a gyökere, ki kellene kaparni.

Szél fúj. Ürömfű zúg. Minden igazság talmi.

Magunkra hagynak végül. Nem segíthet már senki.

Szétgurulnak éveink. Nem maradhat meg semmi.

A lángdémon most nem jön. Valahol máshol járhat.

Perzsel a nap. Hallgatok. Tehetetlen vadállat.

Téged várlak, tudhatod, mindörökre csak téged.

Vörös hangyák kerengnek. A bolyig el nem érnek.

Lehet, hogy eltévedtek? Itt van egész közel.

Dideregve figyelem, miként is vesznek el.

Apró vörös katonák. Ki irányítja őket?

Ki parancsolhat nekik? Az ellenszegülőket

megbüntetik-e vajon? Működik-e a rendszer?

Pusztai szél sodor. Telítve félelemmel.

Altatók holdja alatt, sugárzó fehérségben,

elveszetten vonaglok, bénán és tehetetlen.

Pétervár Genfbe repül. A tó partján sétálok,

kihunynak, elenyésznek a szép és új világok.

 

Erről a versciklusról, mivel magam is tanúja voltam születésének, nehéz tárgyilagosan beszélnem. Nagyapám verseiben először a harmincas években tűnik fel az ukrán puszták titokzatos és vad lángdémona, akitől a babonás kozákok rettegtek és féltek, hiszen aki előtt megjelenik, azt el is ragadja távoli, sugárzó lángbirodalmába, annak már annyi. Nos, nagyapát nem vitte magával, de többször megjelent éber álmaiban, akárcsak a kopár fennsík, ahol tehetetlen menekül. „A lángdémon és a kopár fennsík haláláig kísértették szegény Vászját!” – törölt ki egy könnyet a szeméből Léna nagymama. Mindezt lehet hallucinációnak, rémálomnak is vélni. Csakhogy valami ott, akkor, anyámék vendégszobájában mégiscsak megégette a függönyt és a parkettát. Nagyapa akkor már nem dohányzott, illatosító kínai pálcikákat, sem gyertyát sem akart gyújtani, a helyiségben egyáltalán nem volt sem öngyújtó, sem gyufa. Az esetre egyszerűen nem volt magyarázat. Érdekes, hogy utolsó barátja, Milosz, aki annyit tett önzetlenül versei megismertetéséért, nem is akarta megfejteni a rejtélyt, ő többet tudott nálunk, tudta, vannak olyan események, amelyekre egyszerűen nincsen ésszerű magyarázat, s ahogyan a versből is kiderül, kifejezetten óvta nagyapámat az amerikai pszichológusoktól, a benyomások alapján eldöntheti az olvasó is, hogy alaptalanul-e? Van a ciklusnak néhány érdekes részlete, így megjelennek Malevics híres fekete és fehér négyzetei is, nem véletlenül, hiszen néhány nappal azelőtt együtt jártunk New Yorkban és láthattuk a Metropolitán Múzeumban az emlékeiben elevenen élő műveket, a maguk felkavaróan nyugtalanító alakjában… És megjelenik a Potomac folyó is, emlékeimben úgy él nagyapa, hogy kigombolt felöltőben, sétapálcájára támaszkodva elragadtatva nézi a folyót és hosszú ősz haját borzolja a nyughatatlan szél.– Tatjána Bogdanova




.: tartalomjegyzék