Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Somogyi Zoltán

Kisajátítás

Húz a barna veszedelem fatörzstől fatörzsig, keresztül a város ölére erdőskanzenként simuló, a föld izzadságszagától bűzölgő ligeten, végig egy sétány titkos illatösvényén, olyan gyorsan és engedetlenül, hogy alig bírom kikerülni a fagyott tócsákat. Néha nagyot rántok az eszeveszett eb pórázán, hogy megrendszabályozzam, megtörjem lendületét, de a kutya megrészegülve a természet vérét pezsdítő elevenségétől, még csak hátra sem vicsorít, hanem céljára koncentrálva, továbbra is teljes erővel nyomakszik előre. Egyértelmű, hogy ő sétáltat engem, az útvonal megválasztásáról nem nyit vitát; s ha megpróbálom eltéríteni, hát inkább megfullad, végstádiumú tüdőrákosokat megszégyenítően hörögve szürcsöli a levegőt, de azért sem enged. Biztos azt gondolja rólam, hogy kolonc vagyok, amit kegyetlen tréfaként kötött imádott gazdája a nyakába. Én se gondolok jobbakat róla, mert állandó konfliktusforrás gazdájával való szerelmi viszonyomban. 

A taknyos tél nedves és hűvös szeleket tüsszent, de nem fázom, inkább melegem van, és nem csak a gyors tempó miatt, hanem azért is, mert túlzott gondossággal öltöztettek fel. Keletről egy fekete torkú égi szörny bekapja a várost, és a szájpadlásából fehér nyálcseppeket kezd spriccelni, hogy megkísérelje szétbontani a világ naprajzolta kontúrjait. A sötét nyákon körénk csúszó halál által megkísértett fényvalóság hatalmas tömegei meg is adják magukat, míg mások ellenállnak, és az utcai lámpák langyos zuhanya alá gyűlnek, hogy lemosassák magukról az elmúlás ragacsos, kormos iszapját. A táj némán a hajnalért kiált. A kutya lehet, hogy hallja is, de ennek nem adja jelét, vagy nem érdekli a mások szenvedése. Amilyen aljas és közönyös, az utóbbit valószínűsítem.

Az ugrabugra barna rugó új asszonyom kutyája, és nekem muszáj kijönnöm vele, mert kedvesem rajong érte. Rajta gyakorolja a gyereknevelést. A jó szándék részemről megvolt, de a kutya kezdettől utál, nem akar osztozni velem gazdája szeretetén. Első alkalommal, mikor ott aludtam Bettinél, az eb éjjel lepisált. Egy új nő mellett ellazulni amúgy sem könnyű feladat, viszont így, hogy a kutya akciói alaposan megnehezítik törekvéseimet, egyenesen lehetetlen. De jó képet vágok a dologhoz, és úgy teszek, mintha kedvelném az ebet. Bettinek nem szabad rájönnie, hogy csak megjátszom magam, és valójában utálom domesztikált farkasát. Ha kiderülnének valódi érzelmeim, akkor abból arra következtethetne, hogy talán őt sem szeretem igazán, és vele kapcsolatban is csak valami hazug szerepet alakítok. És akkor hiába magyaráznám, hogy mivel vonzódom hozzá, ezért szeretni akarom, és ha szeretni akarom, akkor már tulajdonképpen szeretem is. Meg hogy a kutyához viszont nem vonzódom, és ő sem vonzódik hozzám, ezért nem tudom szeretni, de mivel az eb az övé, ezért úgy teszek, mintha mégis szeretném a kutyát, mert őt szeretem. Becsapva érezné magát, és nem értene meg. Sok dologban idealista. Nagyra értékeli az őszinteséget. Én viszont a fájdalommentességet értékelem sokra. Ő követi a mintákat, amiket a kor, melyben élünk, mutat neki. Én belső parancsomat követem, és hipokritát játszom, ha összetűzésbe kerülök a mintával. Ami meggyőző, az már igaz. Ezt rég megtanultam. Ha magabiztosan állítok valamit, akkor azt elhiszik. Mindegy, hogy mi az, amit állítok. Vagy majdnem mindegy.

Betti minden gátlás nélkül, azonnal és természetesen vette birtokba a testemet. Ahogy modern módra dukál. Nekem ez nem megy olyan könnyen, mint neki. Furcsa megszokni magam mellet egy új formájú, más szagú, másként mozgó testet. Szemérmes is vagyok, de persze nem úgy, hogy feszélyez a meztelenség. Nálam a szerelem elhatározás kérdése. Aközött, hogy szeretek valakit, vagy pedig csak képzelem, hogy szeretem: nincs különbség. Bettivel kapcsolatban még nem határoztam. De azt tudom, hogy szeretném szeretni. Mikor szakítottam előző asszonyommal, gyorsan elragadott a létfeledettség árja. Betti kihalászott, és hazavitt. Vele maradtam, mert így kényelmes. Tudom, hogy egy nő számára sértés, ha egy férfi csak azért van vele, mert az kényelmes neki. Mit csináljak: agyam malmai lassan őrölnek. De legalább alaposan. Ha a kutya nem lenne, már döntésre jutottam volna, mert tetszik nekem ez a lány; meztelensége étvágygerjesztő, mint az aranygaluska.

Mondjuk, azt nem szeretem, hogy folyton a múltamban akar vájkálni. Arra ösztökél, hogy összehasonlítgassam a nőkkel, akikhez eddig közöm volt, de csak mert azt akarja hallani, hogy ő minden szempontból jobb náluk. Kedvem lenne néha megmondani neki, hogy vannak dolgok, amikben nem jobb. Számomra a szeretkezés után megnyugvás hallgatni a kiürült lelkeink csendjét, és élvezni felfrissült hűvösét a bennük feltáruló hatalmas csarnokoknak. Nem akarok kutyaként visszatérni emlékeim hányadékához. A szám a csókoktól legyen fáradt és fájó, ne a beszédtől. A régi kedves mindig az érzelmeinket akarta kielemezni. Hát hogy artikuláljam azt a rengeteg bonyolult vegyi folyamatot, ami egyesülésünk után ingerelt? Betti meg csalna vissza a múltba, mintha ott lenne valami, ami megkérdőjelezi az ő fenségességét és diadalát. Nem tudom, talán van is. De nem számít. Ha engem nem érdekel, akkor ő miért vadászik rá? Olyan, mint a kutyája: ha valami izgatja az orrát, akkor kiszagolja a jel eredetét. Pedig máskülönben csak a jelen érdekli. Az élet gyakran annyira a hatalmába tudja keríteni, annyira belefeszül a testébe, hogy egyszerűen leigázza, s hisztérikus pezsgésre készteti sejtjeit, túlzott energiákat áramoltat keresztül rajtuk, és idővel fekete és bűzlő lucsok-gócokat éget majd a szerveibe. Akkor a nevetős, életvidám, hiú kis Bettike belehal a pezsgésbe. Elemésztik a daganatok. Ráadásul cigizik is.

Na persze én sem vagyok különb. Számomra legtöbbször komor ájulat az élet. Titkon remegve várom a halált, de csak mert azt remélem, hogy az valami más, mint a hétköznapok. S ha más, akkor tán a boldogság. Betti is annyira más, mint előtte volt asszonyom, hogy róla is hiszem, talán a boldogság lesz. Nekem minden szerelmi aktus minden nővel haláltusa. Olyankor, ha kell, ostorral hajtom ki magamból az összes energiát, mint lovakat a lángoló istállóból. Én nem hagyom, hogy az energia a zsigereimben égjen el. Nem akarok fekete gyöngyöket szöveteimbe. Minden új nő térkép valami tükrön túli labirintustájról, amin megszállottan kutathatok, s kereshetem az utat, melyen önmagamhoz eltalálok. A régi kedvest tudtam már kívülről, de magamat nem találtam benne. Betti még sok titkot rejt; kevés ösvényét jártam csak be eddig.

Fiatalon egyszerűbbnek éreztem az életet. Talán, mert minden sikerült. Tizenöt évesen, mikor az első barátnőmért mentem a robogómmal, hogy kimenjünk a strandra, és az útról letérve dugtunk egy gyorsat néhány bokor takarásában, az annyira magától értetődő volt. Nagy szenvedélyek nélküli, de őszinte, meleg, egyszerű és ismerős intimitás volt köztünk, mint a testvérek között. Nem éreztem, hogy tétje lenne a dolognak. Játék volt. Gyerekek felkészülése az életre. A barátságaimban is csak az volt a fontos, hogy együtt legyünk, de nem beszéltünk soha semmi fontos dologról. Halálról, válásról, vagy szegénységről. Felnőttként, férfiként vannak témák, amik levakarhatatlanul rám tapadnak, és nem tudok tőlük szabadulni, csak akkor, ha beteljesítem jóslataikat. Felelősség, együttélés, házasság, gyarapodás, gyerekek. És mindennek a szakadatlan analizálgatása.

Csak ez a kutya ne volna. Vagy volna kedves és szófogadó. Csak tudnám szeretni. Csak tudna szeretni a mogorva pofájával. De gyűlöl. Féltékeny rám, és szórakozik velem. Bárcsak szuka lenne. De ordas kan, és persze falkavezérnek képzeli magát, Bettit pedig háreme tagjaként kezeli. Én ebben a szereposztásban a betolakodó nőstény-tolvaj lehetek csak. Bárcsak én lennék a kutya. Akkor nem szőtte volna így tele idegekkel a koponyámat az a rosszindulatú pók, aki az univerzumot is teremtette.

Az eb orrával úgy tapad a földre, mintha szívná valami, s húgynyomtól húgynyomig rohan. Úticélunk a tópart. A parkból kiérve felhangosodik a csend, és a vékony jéggé dermedt hátú vízről visszapattanó díszkivilágítás fehéren vakít, mint a magnéziumfáklya. Betti meghagyta, hogy a tónál vegyem le a pórázt az ebről, és engedjem szabadon rohangálni. Azt hiszi, nem tudom, hogy azért forszírozza, hogy én hozzam el sétálni a kutyát, hogy így összeboronáljon vele, mert azt ő is pontosan látja, bár nyíltan nem vallja be, hogy feszültségforrás köztünk a kutya velem szembeni agresszív és elutasító magatartása. Az eb kirohan a mólóra. Lassan utána sétálok, de csak tisztes távolságból. Az ember is olyan tünékeny, törékeny és romlékony, mint a jég. Sőt, a szerelem is ilyen. A móló szélénél darabokra hasadozott jég alatt ott hullámzik a vadsága fosztott víz. A szánalmas havas eső nem hull már, abbahagyta futkosását a szél is. Az éjszaka csillagtalan, és mozdulatlan, mintha rajzolva volna a táj. Csobbanást hallok, aztán ugatást. Odanézek, és látom, hogy a kutya beleesett, vagy beleugrott a vízbe. Az ijedtség belerúg a mellembe, amitől nagyot zökken a szívem. Odafutok, lehasalok és lenyúlok, hogy a tarkóján lévő bőrnél fogva kihúzzam a jeges tóból az ebet. Alig érem el, de amikor megragadom, a kutya morogni kezd, és kitépi magát. Rákiáltok, hogy nyugodjon már le, és hogy segíteni akarok neki. Szidom is, elmondom minden idiótának. Amikor újra a feje közelébe nyúlok, belekap a kezembe, és fogai át is szúrják a bőrömet, a fájdalom pedig élesen hasít végig az idegpályáimon. Visszagondolva elképzelhetőnek tartom, hogy nem akart komolyan megharapni, csak úszás közben, és nagy ijedtségében túlméretezte a mozdulatot.

A mellemhez kapom a kezem, és dühösen lesziszegem a kutyának, hogy ezért megfizet: hagyni fogom megdögleni a jeges tóban. A hangomban lévő indulattól ő is rákezdi, és vicsorogva, hörögve ugat. Eszembe jut, hogy ha itt hagyom, és valahogy mégis kiúszik, vagy valaki kimenti, akkor azt Betti sosem bocsátja meg nekem. Hirtelen elhatározom, hogy egyszer és mindenkorra leszámolok a döggel, és belefojtom a vízbe. A véletlen teremtette körülmények annyira ideálisak, hogy nem tudok ellenállni a csábításnak. A harapás miatti bosszúvágyam, és az elmúlt hónapok alatt felgyülemlett sértettségem elveszik a józan eszemet, és nem támad kedvem logikusan gondolkodni. De kell valami segédeszköz, amivel a víz alatt tarthatom a kutyát, amíg megfullad. Körbenézek, és a móló végénél lévő jelzőoszlop oldalának támasztva megpillantok egy körülbelül három méter hosszú csáklyát. Gondolom, azzal szokták a hajókat segíteni a kikötésnél, meg a vízbe esett embereket kihúzni. Elveszem a helyéről, és a végén lévő kampót beleakasztom a még mindig ugató kutya nyakörvébe, és a csáklyával lenyomom az ebet a víz alá. Először nem megy túl könnyen, elég nagy ellenállást fejt ki az állat, de végül elnyugszik, és utána már könnyű tartani. Végignézek a parton: sehol senki. Ha jönne valaki, úgy tennék, mintha kihúzni akarnám az ebet a vízből, nem pedig belefullasztani. Öt percet várok, aztán felhúzom a tetemet. A kutya minden kétséget kizáróan döglött. Nem tudom, hogy elmerül-e magától a teste, és ha el is merül, nem veti-e fel később a víz, ezért a csáklyával betolom a jég alá, olyan messzire a móló szélétől, amennyire csak a rúd beér. Egy kis pánikbomba azért felrobban bennem, és fényes foltok kezdenek eltáncolni a szemem előtt, amikor a kampó nem akar megszabadulni a nyakörvtől. Percekig szenvedek vele, és már majdnem a csáklyát is a vízben hagyom, mikor végre leakad. Külön jól jön, hogy az időjárás-jelentésben a következő napokra komoly fagyokat jósoltak, így remélhető, hogy a tetem hetekig nem kerül elő. Elégedettség önt el, amiért ilyen hideg fejjel tudok gondolkodni. A pulzusom elég szapora, de lelkiismeret-furdalásom nincs. Motoszkál az agyamban valami apró félsz, hogy valamiről elfeledkeztem, ami lebuktat majd, de egyszersmind tudom, hogy sosem fog kiderülni, hogy megöltem a kutyát.

Hazafelé megalkotom magamban azt a tökéletes retorikájú szöveget, amit Bettinek fogok majd előadni arról, hogyan rohant el a kutya a sötétben, miután levettem róla a pórázt, és hogyan kerestem és hívogattam, míg végül arra jutottam, legjobb hazajönni, hogy közösen kutathassunk tovább, hisz több szem többet lát. Megnyugtatom majd, és kérem, ne aggódjon, biztos előkerül majd az eb, és közben gyönyörködöm majd a felindultságtól és izgalomtól hevesen hullámzó melleiben.

Ezek után Betti figyelme majd teljesen az enyém lesz. Persze csak a gyászhetek után. Azt az időszakot kiböjtölöm, közben meg nagyon megértő és segítőkész leszek. És szeretni fogom új asszonyomat. Elengedem magam és beleomlok az ölébe. Hagyom, hogy magához olvasszon. Finoman és lassan megtanítom rá, hogyan kell megszabadítania a testét szeretkezés közben a benne barangoló gondolatok kóbor áramától. Az érzelmek csak kenőanyagok a testben, a lélek pedig nem akkor van jó helyen, ha összesűrűsödve centikkel a fizikai testünk fölött gomolyog, hanem ha lecsapódik szerveinkre, és levakarhatatlanul odakozmál.

Az meg, hogy ezért cserébe a lelkiismeretemet egy megölt kutya terheli, nem nagy ár. Nem érdekel, mert nem akarom, hogy érdekeljen; mint ahogy egy csomó más dolog sem érdekel, tisztán csak a túlélésem érdekében. Különben is, ha nem oltja be magát az ember valami gyenge bűnnel, hogy az erkölcsi immunrendszerét megtornásztassa, és megtanítsa az ellenállásra, akkor nem alakul ki a védettsége, és bármikor könnyen belehalhat a teljes pompájú bűn valamelyik igazi támadásába.




.: tartalomjegyzék