Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Benedek Szabolcs

A kézzel fogható történelem

Egy idő után elszállították az X lábú asztalokat a temetővel szemközti lebetonozott placcról. A piac nem szűnt meg, csak áttelepült a városba bevezető út mellé, egy nagyobb és rendezettebb helyre, ahol az illetékes szervek is szemmel tudták tartani. Hivatalos nevet is kapott: néha KGST-, néha használtcikk-piac, de mi még évekkel később is lengyel piacként emlegettük. Akkor is, amikor Lengyelországban már régen véget ért a sztrájk, és a fekete szemüveget viselő, kopaszodó tábornokot sem mutatták minden este a tv-híradóban. A lengyelek nem jöttek többet, legalábbis a degeszre tömött narancssárga kis Polskikkal nem. Érkeztek helyettük mások, ugyancsak a szomszédos, baráti szocialista országokból, és a csomagtartóból kipakolva fél- avagy negyedáron adták a Zsiguli- és a Dacia-alkatrészeket.

Magyarok is árultak a lengyel piacon. Én például azért kísértem el olykor-olykor apámat (neki kedvenc szombat délelőtti elfoglaltságává vált a piacolás), mert volt egy öreg bácsi, aki bonbonos dobozból régi pénzérmeket és bankjegyeket kínált. Elsősorban olcsó tucatdolgokat: százpengősöket Mátyás király arcképével, alumínium egypengősöket, húsz évvel korábbi, nagyméretű ötforintosokat, lyukas kétfilléreseket. De mindig volt nála néhány érdekesebbnek tűnő darab is. Például tíz- és húszfilléresek bronzból, a forint bevezetése körüli évekből. Aztán olyan papírpengő, amelyre rányomtatták, hogy a Vörös Hadsereg parancsnoksága adta ki. Pár emlékérme a közelmúltból, például a szovjet–magyar közös űrrepülés tiszteletére. Leginkább a Ferenc József arcmásával díszített, ezüstből vert egykoronásokra fájt a fogam. A bácsi fólia és védőtok nélkül kínálta az érmeket, meg is lehetett őket tapogatni. Az egykoronást rendszeresen a kezembe vettem, forgattam, nézegettem, elolvastam a peremére vert feliratot (BIZALMAM AZ ŐSI ERÉNYBEN), és egyszer megkérdeztem az öreget, hogy mit jelent a császár képe köré elhelyezett különös szöveg: I. FERENCZ JÓZSEF I. K. A. CS. É. M. H. SZ. D. O. AP. KIR. Nem tudta megmondani. Később, amikor apám, látván, hogy erősen érdeklődöm a numizmatika iránt – ez lett a következő szenvedélyem a történelem, a paleontológia és a csillagászat mellett –, hozott egy, a legutóbbi száz év magyar pénzrendszereit bemutató könyvet, megtaláltam a rövidítés föloldását: ISTEN KEGYELMÉBŐL AUSZTRIA CSÁSZÁRA ÉS MAGYAR HORVÁT-,  SZLAVÓN-, DALMÁTORSZÁGOK APOSTOLI KIRÁLYA.

Az a kis termetű, kockás inges, halk beszédű öreg a lengyel piacon a bonbonos dobozból kínált régi pénzeimmel, valamint a történelem iránti, esztendők óta meglévő és csillapíthatatlan rajongásom vittek el a numizmatikához. Végre egy olyan dolog, amiben a múlt kézzel fogható közelségbe kerül! Amikor nem könyvekben és fényképeken találkozom a hajdani idők emlékeivel, hanem megérinthetem, sőt a kezembe vehetem őket. Igaz, hogy a megtapogatott érmék és bankók egyike sem kimondottan a régmúltból származott, ám mégis, annak a világnak a lenyomatai voltak, amikor Magyarországon még király uralkodott, és nyalka huszárok néztek szembe az ellenséggel. A múzeumokban is azt fájlaltam a leginkább, hogy a tárgyak vitrin mögött lapulnak, amik pedig nem férnek be üveglap alá, azt a teremőr nénik árgus szemekkel figyelik, nehogy hozzájuk érjen valaki. Én viszont érintkezni akartam a történelemmel, és ehhez a numizmatika kézenfekvő lehetőséget kínált.

Csak azt sajnáltam, hogy igen költséges hobbi, s nekem kevés volt a zsebpénzem. Még úgy is, hogy hamarjában beváltottam a takarékbélyegeimet. Ennek az iskolában egyáltalán nem örültek. Egy széthajtható, gyűrött papírba kellett ragasztgatni a Kati nénitől, a matematikatanárunktól megvásárolható bélyegeket, azzal, hogy az év végén majd be lehet váltani, és ezáltal (állítólag) megvan a vakációpénz. (Erre utalt a gyűjtőív külső oldalán lévő rajz is a nyakkendős, vidáman kiránduló és sátrazó pajtásokkal.) Amikor viszont a nyári szünet közeledtével előrukkoltam a beváltás ötletével, Kati néni rosszallóan összevonta a szemöldökét. Kétszer is megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e, majd arra hívta föl a figyelmemet, hogy amennyiben most pénzzé teszem a bélyegeket, szeptembertől kezdhetem elölről a gyűjtést. Márpedig ugyebár – fejtegette a matematikatanárok megingathatatlan magabiztosságával Kati néni – jobb egyszerre egy nagyobb összeget kézhez kapni, mint alkalmanként néhány kicsit. Azt is elmagyarázta, hogy ez igazából egy többéves folyamat, amit nem szerencsés megszakítani. Én azonban hajthatatlan maradtam, és amikor Kati néni megkérdezte, hogy de hát mire kell ennyire sürgősen a pénz, azt válaszoltam, hogy sátortáborozni megyek a Pilisbe a Budapesten élő unokatestvéreimmel. Természetesen már a sátortáborozás gondolatától is kivert a hideg, és egyetlen unokatestvérem sem volt Budapesten, azt viszont mégse mondhattam, hogy Horthy Miklós arcmásával ékesített, a kormányzó 75. születésnapjára vert ötpengős emlékérmét készülök vásárolni. Kati néni megcsóválta a fejét, és némi további morgás kíséretében végül beváltotta a bélyegeimet. Nem ütötte nagy pénz a markomat, éppen csak arra volt elég, hogy a kockás inges bácsi közreműködésével (árengedmény után) megnyissam numizmatikai gyűjteményemet. Tanulságként pedig azt vontam le, hogy nem érdemes a takarékbélyegesdivel vacakolni. A következő év elején Kati néni fölszólítására új gyűjtőívet kezdtem, és a rend kedvéért vettem bele két darab egyforintos bélyeget, amelyek Makk Marcit, a szocialista gyermekegészségügy reklámarcát ábrázolták, a kezében egy nagy pohár iskolatejjel. Vetettem reá egy búcsúpillantást, majd becsuktam és a fiókom mélyére dugtam a frissen megnyitott gyűjtőívemet. Amikor pedig Kati néni szokásos lendületével azt tudakolta, hogy ki akar takarékbélyeget vásárolni, elsunnyogtam jó messzire.

Lassanként csordogáltak gyűjteményembe az újabb és újabb darabok. Kiderült, hogy a nagyszülőknél szekrények aljában, régi kabátok zsebeiben akad még néhány ott felejtett egy- és kétpengős, lyukas kétfilléresek. Sőt, amikor nagyapám nagybátyja, Misi bácsi értesült legújabb szenvedélyemről, többször is akkora köteg százpengőssel ajándékozott meg, hogy azzal az összeggel hajdanában néhány hónapig egész vígan el lehetett volna élni (legalábbis a tévében a vasárnap délután vetített korabeli, pattogó hangú, kedélyes fekete-fehér vígjátékok tanulsága szerint, amelyeket a nagyszüleim soha nem mulasztottak el megnézni).

Mivel az életkorom még nem engedte meg, apám iratkozott be helyettem az érmegyűjtők egyesületébe, amely vasárnap délelőttönként egy patinás belvárosi étteremben tartotta gyűléseit, párhuzamosan a bélyeggyűjtőkével. Ezek az alkalmak különös, máshol föl nem lelhető aurát árasztottak. Beléptünk a zajos főutcáról, és egyszeriben képen nyomott a szokatlan, békebeli, polgári hangulat. Öltönyös férfiak álltak vagy járkáltak a fehér abrosszal borított asztalok körül, és csöndben, szinte suttogva beszélgettek. Láttam közöttük iskolánk igazgatóját is, aki a menzán rendre „Termeljünk, ne beszéljünk!” biztatással intett némaságra bennünket. Fölbukkant apám egy-két kollégája is, akiket tanácsi kirándulásokról ismertem, és a buszban rendszerint akkora hanggal szoktak énekelni, hogy nem csak a kátyúktól remegtek az ablakok, ezúttal azonban jószerivel a szavukat se lehetett érteni. S ott voltak mások is az úgynevezett városi értelmiségből: újságírók, vállalatvezetők, tudományos szakemberek, tanárok és orvosok – mind-mind az érme- és a bélyeggyűjtés álcája mögé rejtőzve idézték föl azt a polgári világot, amelynek kézen fogható emlékeit a fehér abroszra gondosan kipakolva mutogatták egymásnak, illetve cserélték, árulták egymás között.

Láttam itt néhány igazán különleges darabot: I. Ferenc egytallérosát, Zsigmond király ezüstgarasát, sőt, néhány antik, római veretet. Utóbbiakból apám neheztelése ellenére vásároltam is egyet, noha ő azt mondta az azt kínáló idősebb szmokingos úrnak, hogy ez a korszak úgymond nem a mi gyűjtőkörünkbe tartozik, én azonban ellenállhatatlan vágyat éreztem egy olyan pénzdarab iránt, ami majdnem kétezer esztendős, és amiért hajdanában lehet, hogy egy rabszolgát vettek, avagy egy legionárius szolgálatait fizették meg. Egyszerű ónöntvény, rajta elmosódott császárfejjel, én azonban, mint legrégebbi darabot és a régmúlt idők mementóját, lassacskán gyarapodó gyűjteményem díszhelyére tettem. Külön érmegyűjtő mappám is volt (születésnapi ajándék), és rendre erőt vettem magamon, hogy kevéske zsebpénzemen ne magnókazettát, hanem érméket vegyek. A legutóbbi száz év magyar pénzrendszerét bemutató kötetet pedig napi rendszerességgel forgattam.

Az egyik szokás szerint unalmas és nyomasztó nyári napon apám hazatelefonált, hogy menjek be hozzá, a munkahelyére, mert mutatna valamit.Nem árulta el a telefonban, hogy miért kéne még egyszer bemennem hozzá, én pedig nem kérdeztem, mivel hiába, hogy alig egy órája értem az ebédből haza, kimondottan örültem annak, hogy adódik valami, amivel a tikkasztó és magányos vakációs órákat meg tudom tölteni. Alig szálltam le a buszról, ő a kapuban fogadott, azonmód átmentünk a megyei múzeumba. Amíg a tűzforró járdán lépdeltünk a tanácséhoz hasonlóan ugyancsak neoklasszicista száz esztendős épület felé, apám elmondta, hogy a múzeumigazgató, akit közelről ismer, azzal hívta föl, hogy valahonnét vidékről behoztak egy szenzációs érmegyűjteményt, amit most, mielőtt raktárba veszik, első kézből megnézhetek. Az igazgató ugyanis – magyarázta apám – sokat hallott már az én numizmatika iránt érzett vonzalmamról, úgy gondolta hát, hogy a lelet engem bizonyára érdekelni fog.

Tényleg érdekelt. Megbabonázva néztem az igazgató asztalára ömlesztett ezüsttallérokat, rajtuk erdélyi fejedelmek és Habsburg-császárok arcképeivel. Az igazgató mosolyogva biztatott, hogy nyugodtan fogjam meg őket, ilyet még biztosan nem volt lehetőségem a kezembe venni, és miközben megtapogattam néhányat, elmesélte, hogy egy közeli faluban találták az érmeket, pöcegödör ásása közben. A körülöttük lévő cserepekből arra lehet következtetni, hogy valamikor a török hódoltság idején edénybe rejtve áshatták el őket, ám a tulajdonosuk minden bizonnyal nem ment értük, mert íme, csak évszázadok múltán kerültek újra napfényre. Az igazgató nevetve azt is hozzátette, hogy ahogy az már lenni szokott, mire a lelet a múzeumba került, néhány darabnak bizonyára lába kélt, de hát ezt végtére is meg lehet érteni, a megtalálóknak is kell némi szuvenír. Nagyon irigyeltem a megtalálókat, hiszen én is szerettem volna a gyűjteményembe egy tallért Bethlen Gábor vagy II. Mátyás arcmásával, s nagyon reménykedtem, hogy vagy az igazgató, vagy apám azt mondják, hogy tegyek el nyugodtan egyet, elvégre még nincs kategorizálva. Ám ez nem történt meg – azt pedig, bár gondoltam rá, nem mertem megtenni, hogy az éppen a kezemben tartott érmét egy óvatlan pillanatban a zsebembe csúsztassam: nem voltam elég bátor hozzá, és az igazgató is túlságosan megbízott apámban és bennem ahhoz, hogy ne tegyek ilyet. Így hát egy darabig még nézegettem, tapogattam a tallérokat, majd az igazgató visszatette mindet a kartondobozba.

– Aztán volna-e kedved megnézni egy igazi ásatást? – kérdezte, miután meggyőződött arról, hogy a leletet gondosan elzárta az íróasztala mögötti páncélszekrénybe.

Rettenetes meleg volt, még ebben a százesztendős, vastag falú, árnyas épületben is, ám ezúttal a hirtelen izgalomtól izzadtam le:

– Miféle… ásatást?

Az igazgató apám felé fordulva magyarázta:

– Két faluval odébb most tárunk föl egy neolitikus települést. Holnap megy ki egy kollégám megnézni a régészeket. Szívesen elvisszük a srácot, ha már ennyire érdekli a történelem.

Így hát másnap reggel beültem egy állami rendszámú, fehér, kereklámpás 1300-as Zsiguliba, amit egy mogorva, hallgatag sofőr vezetett. Az igazgató által említett kolléga folyamatosan csapta a szelet az ugyancsak velünk tartó, nyári gyakorlaton lévő szőke, copfos egyetemista lánynak, aki nagyokat vihogva fogadta a poénokba csomagolt bókokat. Időnként tőlem is kérdeztek ezt-azt – a szokásosokat: melyik iskolába járok, hányadikos vagyok, hogy megy a tanulás, és tényleg érdekel-e a történelem –, ám látván félszeg zárkózottságomat, végül békén hagytak, én pedig csöndesen elmélyülhettem az udvarlási fázisok és az enyelgés tanulmányozásában. Amikor kiszálltunk a Zsiguliból, már kellően kiképezve érezhettem magam a dürgés és a turbékolás terén. Azt is láthattam, hogy az ásatás és a tudományos kutatás korántsem, vagy legalábbis nem mindig annyira áhítatos dolog, amennyire a képzeletemben élt: félmeztelen fiúk és bikinire vetkőzött lányok – többnyire régészhallgatók – támasztották az ásónyelet a gödrök és a földhalmok körül, folyamatosan ugratták és nevettették egymást, mit se törődve velem, aki az újkőkori sírok és kunyhómaradványok körül botorkálva igyekeztem tudományos ismereteimet gyarapítani.

A szőke, copfos lány úgy vélte, hogy esetleg olyasmit láthatok, ami nem az én szemeimnek való, ezért amikor közelebb akartam menni az egyik sírhoz, amelyben egy gyerekcsontváz lapult, a könyökömet megfogva szelíden arrébb tessékelt. Pedig nagyon érdekelt volna a dolog, az egyik régészhallgató ugyanis a röhögések és az évődések pillanatnyi szünetében elmondta az újonnan érkezetteknek, hogy a temető egyes csontvázai vörösek, akár a tégla, ami azt jelenti, hogy valamilyen porral vagy festékanyaggal beszórták őket – hogy mivel, mi célból, és miért nem mindet, az egyelőre megfejtésre vár. Lemaradtam ennek látványától, a még föltárásra váró parcellákban lévő és a földből kitüremkedő vaskos lábszárcsontoktól azonban nem tudtak megóvni. Nem tettek rám különösebb hatást, még meg is tapogattam egyiket-másikat, sőt, itt megcselekedtem azt, amire az igazgató szobájában nem volt bátorságom: a szanaszét heverő megannyi cserépdarab közül fölvettem és egy óvatlan pillanatban zsebre vágtam egyet.

Nem bírtam betelni a zsákmányommal, többször is kivettem a rejtekéből, és szorongattam izzadt tenyeremben. A múzeumból leküldött fiatalember észre is vette, hogy valami van nálam, és megkérdezte, mi az. Tetőtől talpig elvörösödtem, mint akit lopáson értek, és tenyeremet kitárva elmakogtam, hogy itt találtam a földben. Meg voltam győződve arról, hogy most szidás következik, vagy legalábbis rám parancsolnak, hogy azonnal tegyem le, de nem, az ifjú revizor azt tudakolta a többiektől, hogy nem tudnának-e valami szebb darabot adni, mire két markos fiú kiborította az egyik talicskát, ami telis-tele volt karcolt vonalakkal és egyéb díszítésekkel ellátott edénytörmelékkel. Kiválasztottam egy viszonylag nagy és látványos darabot, és megkérdeztem, hogy tényleg elvihetem-e.

– Hát persze – bólogatott a revizor, és a lány is egyetértőn rázta szőke copfjait.

Mielőtt visszaültünk volna a Zsiguliba, láttam, hogy egymás kezét fogják. Bizonyára sajnálták, hogy kiskorú lévén nem ülhettem előre, és nem lehetett övék a hátsó ülés.




.: tartalomjegyzék