Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Láng Gusztáv

Történet vagy történetek? (Korreferátum a szárhegyi találkozóra)

Pomogáts Béla munkájának első két kötetét én mutattam be a nagyközönségnek az Illyés-archívumban, s ott elmondott szövegem „javított kiadása” meg is jelent a Kortársban[i].  Illetlenség lenne azt – akár kibővítve is – megismételnem; nem is teszem. Egyetlen akkori megállapításomat tartom érdemesnek arra, hogy itt is nyomatékosítsam: ez a munka, mind elkészült és megjelent, mind pedig tervezett befejező köteteivel az első olyan irodalomtörténeti vállalkozás, mely az erdélyi irodalmat kezdeteitől napjainkig bemutatja. Minden korábbi, irodalomtörténeti igénnyel készült tanulmány csak az erdélyi irodalom egy-egy periódusát tárgyalja, összegezésre, összefoglalásra tehát csak most, Pomogáts Béla jóvoltából kerül sor. Meg kell itt említenem Sőni Pál egyetemi tankönyvként megjelent munkáját, mely ugyancsak a kezdetektől akkori „napjainkig” foglalta össze az erdélyi (akkori, hivatalosan engedélyezett szóhasználattal a romániai) magyar irodalom történetét[ii]. Szemlélete azonban már megjelenése pillanatában is elavult volt; nem hiszem, hogy ma forrásként felhasználhatónak bizonyulna.

Ha általában az irodalomtörténet-írással, szorosabban pedig az erdélyi irodalom történetének megírásával kapcsolatos problémák taglalása érdekel bennünket, elsőként éppen ezzel a „napjainkig” időhatárral kell foglalkoznunk. Nyilvánvaló, hogy történetírás és időszerűség versenyfutásában az utóbbi van előnyben; a ma, a „napjaink” aligha lehet történeti vizsgálat tárgya, ha csak annyiban nem, hogy benne felfedezhetjük a (közel)múlt valamely tendenciájának (tendenciáinak) folytatását, illetve olyan kezdeményeket, melyek a történész megalapozott véleménye szerint folytatást meghatározók lehetnek – már persze ha a mondott jelenségcsoportban van ilyen felfedezni való. Más szóval: a történethatárát ott kell (lehet) megvonni, ahol ez a határ csakugyan történeti. Ahol valami csakugyan befejeződik (vagy befejeződés felé tart), ami valahol – ugyancsak pontosan meghatározott módon – elkezdődött[iii].

Mi lehet ez a „valami”? Nemrégiben – Ady Endre ürügyén – szerény tiltakozást jelentettem be egy (a Pomogáts Béláénál jóval terjedelmesebb) kézikönyv ellen, mely A magyar irodalom történetei címet viseli. Nem mintha tévedésnek tartanám azt az állítást, hogy ugyanannak az irodalomnak többféle története lehet. Végül is előadásában ezt állította Pomogáts Béla is, csak éppen indoklásával nem értek egyet, hogy tudniillik ez a pluralitás a történészek egymásétól eltérő szubjektivitásából következnék. Persze nem akarok állításával vitába szállni, mivel azt pusztán a „kötelező szerénység” retorikai fordulatának tekintem. Mert igaza csak akkor van, ha ez a szubjektivitás reprezentatív személyesség, más szóval ha a történész szemével (vagy a mi életkorunkban inkább szemüvegével) a mai kor szelleme olvassa újra önnön előzményeit. Pomogáts Béla szerénységén azt értem, hogy nem tulajdonítja saját szubjektivitásának ezt a reprezentativitást, bár szándékának komolysága és a végzett munka méretei nem hagynak kétséget afelől, hogy erről meg van győződve. (Véleményem szerint joggal.) Ilyen értelemben minden kor új történelmet és új irodalomtörténetet ír.

Az irodalom történetéről azonban azért beszélhetünk szerintem többes számban – és ez nem szubjektivitásból, hanem objektivitásból következik –, mert nemcsak egyetlen jelenség történetiségével kénytelen szembesülni. Kikerülhetetlen – és alighanem elsődleges – tárgya a szövegek története. Már ez a „tárgy” is rendkívül szövevényes. Először is minden szövegnek van előzménye, azaz előtörténete, múltja, és van utóélete, azaz jövője, hatása más, későbbi szövegekre. Tárgyalhatjuk továbbá a műveket egy életmű részeként, amikor is életmű-történetet írunk – ekkor beszélünk monografikus fejezetekről –, ebben az esetben azonban óhatatlanul kiszakítjuk a szövegeket más szerzők velük egy időben keletkezett műveinek kontextusából, ami egy más típusú szövegtörténetet kívánna.   

De megkerülhetetlen a befogadás története is, amely már ingoványos talajra kényszeríti a kutatót, hiszen a múltbeli befogadás csak nagyon hiányosan dokumentálható, jószerivel a „kritikai visszhang” áll e tekintetben rendelkezésünkre, márpedig annak nem mennyiségi mutatói döntenek, hanem megint csak a bírálók reprezentativitása. Ha nem így lenne, a kortárs kritikák alapján Ady Endre költészetét a magyar hagyományok keretében befogadhatatlan jelenségnek kellene ítélnünk, mi azonban a Nyugat két-három kritikusának – mint reprezentatív személyiségnek – a véleménye alapján alakítjuk a XX. század elejének Ady-képét. Természetesen az, hogy kit, kiket tartunk befogadás-történetileg reprezentatív kritikusnak, illetve hogy ezen ítéletünk mennyire jogosult, saját reprezentativitásunktól függ. Ezt illetően azonban nincsenek fogódzóink, legfeljebb reményeink lehetnek.

Az irodalomtörténet egyik felfedezése a művek irányzatokhoz kapcsolása, más szóval a történetírás tárgya az irányzattörténet is.. Az erdélyi irodalom vonatkozásában ennek azért van jelentősége, mert mai felfogásunk szerint az erdélyi magyar irodalom a magyar nemzeti irodalom része (mai felfogást mondok, jóllehet ezt tegnap, sőt tegnapelőtt is vallottuk, csak hangoztatni és főleg érvényesíteni a diktatúra tilalmai közepette ezt alig lehetett), s ebben a szellemben tárgyalja az erdélyi szerzőket és szövegeiket Pomogáts Béla könyve is. Ennek az összetartozásnak, irodalmunk egységének egyik fontos (ha nem legfontosabb) érve éppen az irányzatok közös követése lehet, annak bemutatása, hogy a különböző országokban kibontakozó magyar irodalmak lényegében a magyarországival azonos tendenciák szerint alakulnak. A magyar irodalom egységét tehát nemcsak a nyelv azonossága biztosítja, hanem az irodalmi formanyelv történeti azonossága is. Vagyis a magyar irodalmaknak van (lehet) közös történetük, ami az erdélyi irodalom története esetében szemlélet-meghatározó lehet. Ugyanis csak olyan „erdélyi történetet” írhatunk, amely beleillik ebbe a közös történetbe. A bökkenő csak az, hogy ezt a közös történetet még nem írtuk meg, a beilleszthetőséget tehát a rész-történettel foglalkozó kutatónak mintegy meg kell sejtenie, nem csekély intuitív készséggel. És azt sem feledhetjük, hogy ez a „beilleszthetőség-szabály” két irányban érvényes, azaz a magyarországi irodalom története sem alapulhat olyan szemléleten, amely részben vagy egészben kizárja a kisebbségi irodalmak történetével lehetséges összehangolást.

Három példát említenék a „közös történet” hiátusainak szemléltetésére. Első: a két háború közötti magyar irodalom egyik jelentős irányzattörténeti újítása a dokumentáris próza előretörése, mondhatnám kanonikus rangra emelése. Népiek és urbánusok vitatták többször és hosszan, hogy kié az elsőség; vajon Illyés Gyulától A puszták népe teremti az új irányzatot, vagy az Egy polgár vallomásai Márai Sándortól. Nos, mindkét művet megelőzi (jócskán) Kuncz Aladár Fekete kolostora, melyről Kosztolányi Dezső lírai hangvételű kritikája[iv]megállapította, hogy valójában emlékiratnak álcázott regény, rátapintva ezzel a műfaj lényegére, dokumentum és fikció olyan ötvözésére, mely a fiktív elemeket is a dokumentum-olvasás horizontjába emeli, és ezzel új viszonyulásra készteti az olvasót. Másik példaként Dsida Jenő nagykompozícióit hoznám fel. A magyar lírában fő iránnyá vált új klasszicizmus egyik meghatározó jellemzője, hogy az irányzat jeles képviselői a lírai vers terjedelmét és korábbi kompozíciós mintáit meghaladó, teljes világképet hordozó és összegező műveket alkotnak. A magyar költészetben talán Babits Mihály Jónás könyve és Radnóti Miklós Ecloga-ciklusa a legismertebb példa erre. Dsida Jenő három nagy terjedelmű poémája (Kóborló délután kedves kutyámmal, Miért borultak le az angyalok Viola előtt, Tükör előtt) időben mindkettőt megelőzi, bizonyságául, hogy az erdélyi költő nem(csak) követője volt a fent jelzett magyarországi tendenciának, hanem öntörvényű alakítója (is). Harmadikul az erdélyi történelmi regény egy „rendhagyó” példáját idézném, Szántó György Stradivari című alkotását, mely a történelmi regény és az író személyes élményeit feldolgozó önéletrajzi regény narratíva-típusát „tördeli” gyökeresen újszerű szerkezetbe. Úgy, ahogy például Esterházy Péter teszi a Harmonia Coelestisben. Ismét egy Erdélyből induló kezdeményezés. Ha tehát végre megírják az „összmagyar irodalom történetét” (vagy „történeteit”), akkor a fentebb példaként említett művek (és szerzőik) a velük egyívású szövegek keletkezés- és hatástörténeti láncolatába illeszkednek majd. Természetesen megőrizve erdélyi sajátságaikat mint olyan (érték)többletet, mellyel a magyar irodalom egészét gazdagítják. Csakis így kerülhet(né)nek valós értékpozícióba, ahogy a hozzájuk való viszonyításban lennének (újra)értékelhetők a velük rokon magyarországi művek.[v]

Félreértések elkerülése végett leszögezném, hogy az időbeli elsőség nem jelent esztétikai érték-ismérvet. Nem állítom, hogy Kuncz műve jobb, mint Illyés vagy Márai prózája; hogy Dsida Jenő említett művei felülmúlják Babits vagy Radnóti alkotásait; hogy Szántót írói rangban Esterházy elé kellene helyezni. De az említett irányzatok története (hangsúlyozom: közös története) nem írható meg az ő kezdeményező szerepük figyelmen kívül hagyásával.    

Az irányzat-történet korszakonként más és más tárgyú lehet. A két világháború közötti korszakban nyilván az ekkor kanonizált irányzatokra kell a figyelemnek irányulnia. Kettős figyelemnek, mondhatnám, mivel az egyezések mellett a különbségek tudomásul vétele is fontos. Az 1945 utáni magyar irodalom látszat-egységét a szovjet típusú szocreál parancsuralma biztosította, a nagyjából egyforma cenzúra működtetésével, és a közlés lehetőségeinek állami kézben összpontosításával. Kezdettől nyomon követhető azonban az ezzel elégedetlen és ezzel szembeforduló esztétikai törekvések jelentkezése. Ez elsősorban a példakép-választásokban figyelhető meg, más szóval: az esztétikai (és erkölcsi) természetű ellenzékiség a hivatalos kánonnak megfelelő hagyomány-struktúrával szemben egy attól eltérőt – nyilván korszerűbbet, a kortárs európai irodalomhoz közelítőt – igyekezett érvényre juttatni. Ebben együttműködő partnerre talált a magyar emigráció irodalmában, amely képviselőinek nyelvtudása és ebből következő műfordító tevékenysége révén a kortárs világirodalom és a magyar literatúra között betöltötte azt a „híd-szerepet”, amelyet a kisebbségi irodalmaknak azok kezdeteitől a többségi és a magyar irodalom közötti információ-cserében tulajdonítottak. Ez a „partnerség” a hatvanas években vált (ismereteim szerint) termékennyé, amikor is az '56-os emigráció irodalmárai már jelentős életművel és megfelelő Kelet-európai hatáslehetőségekkel rendelkeztek, hiszen generációs szempontból ők álltak az említett ellenzéki csoportokhoz legközelebb. És természetesen ideológiai szempontból is, hiszen politikai emigráció lévén, a diktatúrával szembenállást is képviselték. Ne feledjük: az összmagyar irodalomban egyedül az emigráció írói alkothattak cenzúra-mentes légkörben, s váltak ez által az írói, az alkotói szabadság példáivá és buzdítóivá. Beszédes példa erre, hogy a magyar lírában az új-avantgárd (Magyarországon majdhogynem tiltott) törekvéseinek fontos műhelyei voltak „határon kívül”, Párizsban és Újvidéken, de egy időben Kolozsváron is.[vi]

Ettől elválaszthatatlan egy másik történeti folyamat, a kanonizáció-történet. Az irodalmi-irodalomtörténeti kánont – már csak a szó eredeti, biblia- és egyháztörténeti jelentése miatt is – hajlamosak vagyunk az értékek szilárd és változatlan (vagy legalábbis nehezen és lassan változó) rendjének tekinteni. E felfogás mellett is szólnak nyomós érvek. Mégis a kánon stabilitásával szemben annak szüntelen mozgását, folyamatszerűségét hangsúlyoznám. A XX. századi magyar irodalomban – mint valamennyi kortárs európai irodalomban – két kánon és két, nekik megfelelő kanonizációs folyamat szembenállása figyelhető meg. Egyik a hivatalos  és konzervatív – nevezzük akadémikusnak –, a másik a hozzá képest modern, újító szellemű irányzatokat tömörítő; jobb szó híján nevezzük modernistának. Külön vizsgálódás tárgya lehetne, hogy az utóbbiban milyen helyek jutottak a kisebbségi irodalmaknak, ha jutottak egyáltalán. Összefoglalóan elmondható, hogy ez utóbbiak integrációja a modernista kánonba csak részlegesen és nem minden esetlegesség nélkül történt meg, holott hagyomány-szemléletük és esztétikai törekvéseik természetszerűen ide sorolták volna őket.

Van kutató, aki feltételezi kisebbségi kánonok létét és jogosultságát. Az „irodalmi gyakorlat” vonatkozásában (amelybe a befogadói gyakorlatot is bele kell számítanunk) ez kétségtelenül igaz. A kanonizációs folyamatban azonban mindig szerepet játszanak ideológiai és morális tényezők, valamint olyan politikai szándékok is, amelyek a két előbbibe „lóláb nélkül” beépíthetők, „áttételezhetők”. Az erdélyi magyar irodalomban ennek a kisebbségi kánonnak az eszmei és egyben értékelvi alapja a transzszilvanizmus volt. Ezt egy olyan írócsoport vállalta, amely a Nyugat (és részben a magyar avantgárd) esztétikai törekvéseivel azonosult. Erdélyben ez a Magyarországon ellenzéki pozícióba, sőt egyenesen defenzívába szorult két irányzat a kánont meghatározó tényezővé vált. Vele szemben konzervatív, „akadémikus” kánon úgyszólván nem is létezett. Ma, amikor irodalmi értékrendünk és a tőle elválaszthatatlan kánon egyik alapja a „nyugatos” kánon, ennek megkülönböztetett jelentőséget tulajdoníthatunk. Ennek okai között szerepel az is, hogy a Helikon első írónemzedékének tagjai szinte kivétel nélkül a Nyugat vonzásköréhez tartoztak már az első világháború előtt, de arról sem feledkezhetünk meg, hogy a transzszilvanizmus jelentette azt az ideológiai „védőernyőt”, mely megóvta az erdélyi irodalmat a magyarországi irodalmi konzervativizmus eszmei befolyásaitól. A „beilleszthetőség” vonatkozásában ez is lényeges szempont lehet.

Végezetül szólnék az irodalomtörténet „elbeszélő” nehézségeiről. Minden irodalomtörténet olyan, mint egy szimultán, vagy akár egy posztmodern regény. A hagyományos forma az egyes életművek monografikus bemutatásának sorozata, amely ellene mond a történetírás egyik lényeges követelményének, az időrend érvényesítésének. Az időbeliség ugyanis minden fejezetben elölről kezdődik, aminek következtében a művek szinkronitását az olvasónak kell a megfelelő adatok átcsoportosításával beállítania. Hogy egyszerű legyek: mivel kezdődik az erdélyi költészet története? A Végvári versekkel egyfelől, másfelől Áprily 1920-as újraindulásával. Ezek tehát kortárs szövegek, a monografikus tárgyalás azonban jó messze távolítja őket egymástól. De ide vehetjük Kós Károly Kiáltó szó című röpiratát is, mely nyilvánvaló allúziókat tartalmaz a Végvári versekre, ezt azonban csak akkor vesszük észre, ha valóban egyidejű szövegként olvassuk, mondhatnám, összeolvassuk őket. Ez persze fordítva is igaz: egy szövegtörténeti kompozíció az egyes életművek belső történetét – a monografikus logikát – lenne kénytelen az olvasó átszerkesztő tevékenységére bízni. Mint bevezetőben mondottam: az irodalom története többféle történet  együttese. Bármelyiket írjuk meg – és egyszerre csak egyet írhatunk –, kénytelenek vagyunk a többi megírásáról lemondani, illetve azokat csak közvetve, az olvasó által rekonstruálható és rekonstruálandó módon foglalhatjuk az elbeszélésbe. Egy irodalomtörténet tartalmi megfelelését tehát nem az méri, hogy az irodalom valamennyi története benne van, hanem hogy ezekre a történetekre – az olvasói rekonstrukciót biztosító – megfelelő utalásokat tartalmaz.

Pomogáts Béla munkája – mind az eddig megjelent kötetek, mind az ez utánra tervezettek – megfelel ennek az elvárásnak. Kétségtelenül az egyes korszakokra vonatkozóan különböző mértékben. Már csak azért is, mert korszakonként változik a vonatkozó irodalom gazdagsága és megbízhatósága. A két világháború között a vezető erdélyi szerzők munkásságát viszonylag bőséges kritikai irodalom kísérte. Ugyanez az 1945 utáni korszakban már nem mondható el, ráadásul az ekkori kritika jó része (talán többsége) magán viseli a sztálinizmus esztétikai dogmatizmusának a jegyeit, vagyis alig használható. Pomogáts Béla könyve hosszú évek kutatómunkájának összefoglalása, de – a fenti meggondolás alapján – további kutatások ösztönzője is.           

    



[i]Kortárs, 2010/7-8.

[ii]Sőni Pál: A romániai magyar irodalom története. Bucureşti, 1969. Editura Didactică şi Pedagogică.

[iii]A hatvanas évek második felében újraéled az erdélyi irodalomban az a tájköltészet, amelyben a természet-élmény a kisebbségi közérzet kifejezésének a szimbólum-rendszere lesz. Különösen Kányádi Sándor és Farkas Árpád lírája kínál erre gazdagon példákat. Mi más ez, mint a két háború közötti „transzszilvanista” líra ilyetén vonulatának folytatása?

[iv]„Valóban költészet, alkotás ez a munka. Regény is abban az ősi értelemben, hogy kalandos, regényes történetet ad elő. Rangját nem kisebbíti, hogy alakjait az író tényleg látta. Egy embert, akit ismertünk, nem könnyebb megeleveníteni papíron, mint az elképzelt álomfigurákat. Az ő emberei pedig egytől-egyig élnek. Hogy miért és mi által, arra bajos felelni. Az élmény és művészet egymás közötti viszonya éppoly bonyolult, mint a tartalom és forma kérdése. Vajjon azért szép-e egy vers, mert gazdag tartalma csodálatos szókra és rímekre ihleti a költőt, vagy megfordítva: a csodálatos szók és rímek fogadtatják el a tartalmat? Tartalom és forma, élmény és művészet annyira egybeforrad, hogy az egymásba nőtt, eleven szálakat semmiféle lélekbúvár se fejtheti szét, nem tudja megmondani, meddig tartalom és meddig forma, meddig élmény és meddig művészet. Vajmi silány magyarázat volna az is, hogy az író «őszinteségét» dicsérjük. Akkor is legföllebb művészi őszinteségről lehetne szólni, vagyis az őszinteség látszatáról, olyasmiről, ami az olvasóban az őszinteség káprázatát kelti.” Másutt: „A könyv elejétől végig élmények sorozata. Kerete egy fogság története, mely eleve meghatározza külső formáját, szerkezetét. Az élményben határozottan van valami titokzatosan-megvesztegető. Naplók, a művészet minden igénye nélkül, pusztán a közlés kedvéért íródott magánlevelek olvasása közben néha megdöbbenek, milyen hatást tesz rám egy-egy ilyen mondat: «Kedden délután elmentünk sétálni.» Ilyenkor azt érzem, hogy ez tényleg meg is történt s azzal, hogy a naplónak, vagy levélnek írója lejegyzi ezt s kénytelen lejegyezni, éppen úgy, amint lejegyzi, már jelentőssé, fontossá, érdekessé válik számomra is. A regényíró hasonló hatást csak bonyolultabb eszközökkel érhet el, mert tudjuk, hogy ez a valóságban nem igaz, csak képzeletben az.” Kosztolányi Dezső: Fekete kolostor, Nyugat, 1931/12, I-X.

[v]Felhozhatók további példák is. A XX. századi magyar novellisztika megújulásáról szóló (elképzelt) fejezet megírhatatlan Tamási Áron vagy Nyírő József idevágó munkássága nélkül, ahogy a magyar „rövid történet” tárgyalásából sem lehetne kihagyni Nyírő József Kopjafák című kötetét.

[vi]Ha a 30-as években született költőnemzedék újító eredményeit számba vesszük, melyek közül a hagyomány-struktúrák átalakítását sem felejthetjük ki (a „realista” líra középpontba helyezése helyett a magyar és a nemzetközi avantgárd előtérbe állítására gondolok), akkor a megfelelő magyarországi szerzők mellől Tőzsér Árpád, Tolnai Ottó, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos neve sem hiányozhat. Nem szólva az emigrációban élő és alkotó jó néhány költőről.




.: tartalomjegyzék