Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Oláh-Gál Elvira beszélgetése kisfaludy és lubellei báró Lipthay Antallal

Erdély, a magyarság thalamusa

A Lázár család egyike a legjelentősebb székely családoknak. A csíkszéki főkirálybírói tisztség századokon át megillette a családot. „Lázár István 1530-ban Csík, Gyergyó és Kászon főkirálybírájának tartatik, és ennek részére építék a székbeli székelyek a szárhegyi kastélyt” – olvashatjuk a „Nagyivánban”[1]. Bethlen Gábor, miután édesanyja, Lázár Druzsina és édesapja, Bethlen Farkas meghalt, Marosillyéről Szárhegyre költözött nagybátyjához, Lázár Andráshoz. Anyjuk halála után Lázár András saját fiaival együtt nevelte tovább a fiúkat, Gábort és Istvánt. Mint rokona és gyermekkori játszótársa, Bethlen Gábor fejedelemnek kedvelt embere volt Lázár István, a fejedelem első rendű aulae familiaris-nak, udvarnokának nevezte ki. Szász-Erked és Oláh-Solymos fele részét nejével együtt vásárolta, másik felét pedig adományból kapta Bethlen Gábortól. Szárhegyen, a Sármány (Szármány) nevű hegyre, oda ahol már korábban kápolna állt, ferences barátokat telepített és kolostor építésére telket adományozott. Utóda ugyan részt vett a fejedelmi székért folytatott harcban, ezért elveszítette birtokait, de VI. Lázár Ferenc Apafi fejedelemtől visszaszerezte a Lázár István politikai bűneiért elkobzott javaknak reá eső részét. VI. Ferenc 1702-ben I. Lipót királytól grófi rangot kapott, ám a Rákóczi szabadságharcban való részvételéért Bécs meg is büntette, mert a szárhegyi kastélyt a császári katonaság felgyújtotta. István Moldvába menekült, javait elkobozták. Steinville főhadi kormányzó, a Mikó vár újjáépíttetője, rendeletben visszaadta 1711-ben, ugyanekkor visszakapta a piricskei szoros után járó vámot is, amelyet még ősei nyertek az erdélyi fejedelmektől, de utóbb felsőbb rendeleteknél fogva ismét elvesztette azt, s úgy látszik, kárpótlást sem nyert érte. Még egy dátumot jegyezzünk meg történetükből: Lázár László, aki Szárhegyen született, 1730. aug. 7-én Meggyesfalván nőül vette az erdélyi főkormányzó gr. Kornis Zsigmondnak Bálintith Zsuzsannától született leányát, Zsuzsannát. Fia, Antal örökölte birtokait, kinek ágát Nagy Iván2 „medgyesfalvi Lázár“ ágnak nevezi, megkülönböztetésül a többi ágaktól. A hivatalos családtörténetekben csak a két főág létezik: az idősebb „Gyalakúti” és az ifjabb „Szárhegyi” ág, amely elnevezéseket a család előnévül is használta. A szárhegyi ágon haladva jutunk el gróf Lázár-Bors Margitig, akinek dédunokája a mai kastély egyik örököse, Lipthay Antal.

A Lipthay család sem idegen Erdélytől. Jelentős birtokai voltak a Bánságban: Lórántfalva ( ma Lovrin), Kisősz ( ma Gottlob), valamint Bihar megyében: Tamáshida (vagy Tamásda). E helységek történetében ma is számon tartják a Lipthay családot. E két család sorsáról, szétszórattatásról és hazatérésről beszélgettünk Lipthay Antallal budapesti otthonában.

– Erdélyi gyökerei kétirányúak. Nemcsak a dédanya, Lázár-Bors Margit révén kötődik Székelyföldhöz, Gyergyószárhegyhez, hanem a Lipthay család révén Bánsághoz is, Lórántfalván még ma is áll a Lipthay-kastély. Beszéljen az őseiről!

– A Lipthay család előneve kisfaludi és lubellei, a Felvidékhez kapcsolódik. Kisfalud Nógrád megyei helység, ma már nem létezik, de a hajdani Liptó vármegyei Lubelle még létező falu Szlovákiában. IV. Béla király alatt a sajói gyászos ütközet után a tatárok elözönlötték az országot. Sok családot teljesen kiirtottak, sokan elvesztették otthonukat, birtokukat. A Lipthay család első ismert őse Miloth, Bosin fia. Miloth túlélte a muhi csatát, 1263-ban a Liptó megyei Likvát birtokolta, majd fia Zaad 1341-ben nyerte el Lubelle helységet királyi csere adományként.  A XVIII. század végén Lipthay Antal altábornagy kapta a bánsági birtokot a Szent Koronától, ami a család tulajdonában maradt egészen 1944-ig. Akkor a nagyapám cserélte el, már a háború végén, azzal a gondolattal, hogy az a vagyon, amit ükapja kapott, reintegrálódjon a szűkebb hazába. A Trianon utáni Erdélyben keserű tapasztalatok halmozódtak a magyar nagybirtokokkal kapcsolatban. A nagyapám tehát keresett valamiféle megoldást, utazott a világban, pl. Kanadában, és a családi történetekben feljegyezték, hogy játszott azzal a gondolattal, hogy kivándoroljon, de ezt nem tette meg, mert a lelkiismerete arra kötelezte, hogy magyar területen megőrizze a családra bízott vagyont. Valójában, visszatért Szécsénybe, ahol Lipthay Antal altábornagy született, aki 200 évvel korábban a bánáti birtokokat kapta. Létrejött egy birtokcsere sajógalgóczi Galgóczi Sándor magyar kir., majd 1920-tól román kir. ezredessel, aki ősei révén bánáti gyökerekkel rendelkezett, és birtokai voltak Dél-Magyarországon, Szarvason. Abban az időben a birtokcsere nagyon nehéz volt, nagyapámnak nagyon sok utánjárásába került, és végül a minisztérium nem engedélyezte, hogy Galgóczy feleségének, gróf Bolza Máriának a birtokhoz tartózó családi kastélyába költözzenek. Birtok lett, de otthon nem, ezért döntöttek úgy nagyanyámmal, hogy megvásárolják az eladó szécsényi kastélyt, aminek vételára egymillió aranypengő volt. Nagyapám vagyona megfogyva, de közigazgatásilag rendeződött – egy rövid időre. Nagyapám tette számunkra, az utódai számára igazolta, hogy ő igazi magyar hazafi volt, megőrizte a Szent Korona tulajdonát, amelyet családja birtokolt.

– Tehát ez a magyarázata, hogy a bánsági birtokból nem igényelhetnek vissza semmilyen ingatlant a román államtól. Van valamiféle kötődése Lovrinhoz[2]? Maradtak emlékek abból az időből?

– Időnként ellátogatok Lovrinba, de visszaigényelni nincs lehetőségem. Ha vissza lehetne vásárolni valamikor a család számára, az csodálatos lenne. Sajnos igen rossz állapotban van a kastély, bár működik benne egy állami intézmény, és szomorúan látom, hogy a park is tönkrement. Édesapámtól kaptam fényképeket, amelyeken a kastély jó, rendezett állapotban volt és a parkja gyönyörű. Ezek a harmincas éveket tükrözik. Talán tudja, hogy Lovrinban svábok laktak, a kitelepítésük után, már Németországból leveleztem néhánnyal. Mély szeretettel emlékeztek vissza nagyszüleimre, apámra és testvéreire. Német nyelven Lovrinról kiadtak egy könyvet. Szomorúak a mostani állapotok. Ami még megmaradt, az ma halkan tanúskodik a családról, egy kultúráról, amelyet a kommunista ideológia megszűntetett. 1974. szeptember második felében találkoztam nagyanyámmal Szécsényben. Az a néhány tárgy, ami megmaradt nála, az mind Lovrinból származott, említette is. Mélyet sóhajtva emlékezett azokra a jó időkre, amit nagypapámmal, nagybátyáimmal és apámmal ott megéltek. Sajnos, túl rövid volt ez a találkozás. Már akkor jelezte Székelyföld fontosságát, röviden említette Margit dédnagyanyámnak és a Lázároknak a történelmi súlyát, mondta is, hogy Margit néni ott, Szécsényben van eltemetve. Sírját most, a 90-es évek óta látogatom, gondolva a gyönyörű Székelyföldre, Szárhegyre.

– Lázár-Bors Margit az Ön dédanyja volt, ő lett Lipthay Frigyes felesége. Honnan a Bors név?

– Báró borsodi Bors Rudolfine volt gróf szárhegyi Lázár Jenő[3] üknagyapámnak a felesége, Margit dédanyámnak az édesanyja. Rudolfine apja és anyja báró borsodi Bors Frigyes és gróf Harrach zu Rohrau Eleonora voltak[4]. A Nagy Iván II. kötetében bőséges genealógiai háttér információ található a Bors családról. Lázár Jenő országgyűlési képviselő volt, a családnak azon régi főágából származik, mely 1702-ben nyert grófi méltóságot. Tanulmányait befejezve, miután (1869) nőül vette Bors Rudolfine bárónőt,medgyesfalvai birtokára vonult vissza. Itteni kastélyában a műfaragásra rendezett be műhelyt, továbbá szövészeti iskolát alapított s a régi háziipart akarta meghonosítani. Igen szép gyűjteményei voltak hímzésmintákból és korsókból. Az 1885-iki kiállításon külön szobát rendezett be saját faragásai számára. 1884-ben meghívta Meggyesfalvára műasztalosnak a fiatal Köllő Miklóst, a Gyergyócsomafalváról indult, későbbi jeles szobrászt, aki az 1885. évi Országos Kiállításra díszesen faragott magyar szobaberendezést készített. Ükapám a politikai élettől sokáig távol tartotta magát; 1887-ben választották meg először Gernyeszegen, s ezen ülésszakon a szabadelvű párthoz csatlakozott.

– Ha már családtörténeti írásokat idézünk, Gudenus János családtörténeti munkájában[5] úgy tűnteti fel, hogy Lázár Móricnak, Jenő édesapjának volt három leánytestvére, akik közül  Corinna[6] ment férjhez Borsodi Bors Ágost Lipóthoz és ők vették volna örökbe Lázár Bors Margitot.

– Két testvérpár összeházasodásáról van szó. Ugyanis gr. Lázár Jenő (1845–1851) és gr. Lázár Corinna (1851–1890) testvérek voltak, mindketten gr. Lázár Móric és Barcsay Polyxena gyermekei. Br. Bors Rudolfine (1845–1894) és br. Bors Ágost (1841–) ugyancsak testvérek voltak, mindketten br. Bors Frigyes és gr. Harrach Eleonóra gyermekei. Gr. Lázár Jenő elvette nőül br. Bors Rudolfine-t, gr. Lázár Corinna hozzáment feleségül br. Bors Ágosthoz. Br. Bors Ágost és neje gr. Lázár Corinna örökbe fogadták testvérüknek a leányát, tehát vér szerint is közös unokahúgukat gr. Lázár Margitot, a „Lázár-Bors” családnév egyidejű felvétele mellett.

A genealógia egy száraz adathalmaz, nem mindig egyszerű követni, különösen, ha a hiányzó ismereteket kell pótolni, mint az én esetemben. Mióta Magyarországon élek, és ismét megtanultam a nyelvet, a genealógia az egyik fő elfoglaltságom lett. Ezen keresztül nem csak családom történelmét, de nemzetünk történelmét ismerhetem meg.

– Maradtak-e emlékek, leírások, bármi a család medgyesfalvi birtokáról és ottlétéről? Nagy Iván családtörténeti munkájában, amelyre Ön is hivatkozik, azt olvasom, hogy „ I. László született 1707-ben. – 1730. aug. 7-én Medgyesfalván nőül vette erdélyi főkormányzó gr. Kornis Zsigmondnak Bálintith Zsuzsannától született leányát Zsuzsannát. Meghalt 1732. május 7-én Petécsben, és Medgyesfalván temettetett. Maradt egy fia III. Antal, kinek ágát „medgyesfalvi Lázár“ ágnak nevezik.

– Mint előzőleg említettem, meggyesfalvi ág, előnévként nem létezett. A Lázár családnak két fő ága van, a szárhegyi és a gyalakuti, amely a XVI. században vált szét. Dédnagyanyám szárhegyi gróf Lázár Margit. Valóban voltak birtokaik Medgyesfalván, Marosvásárhely környékén is. A szárhegyi kastélyt a Rákóczi szabadságharc után romboltatta le Rabutin tábornagy. Lázár Ferenc csak részben tudta helyreállíttatni, és halála után néhány évvel újra leégett egy véletlenül támadt tűztől. Itt tovább nem lakhattak. A XIX. század közepén is romos volt. Mindkét ágon a férfiak kihaltak, leányágon vitték tovább a családi örökséget, tehát Lázár néven ebből a családból senki nem él ma a világon. Házasságok révén, azóta több történelmi családban, mint Bissingen, Lipthay, és azok leszármazottai Hadik, Apor, Vay, Széchényi, van Nispen tot Sevenaer, Wenckheim, Rouppe van der Voort, vannak a női vér szerinti Lázár leszármazottak. Lázár Dénes volt az utolsó férfi Margit ágán, bár nem tudni pontosan hol halt meg, nem maradt gyermek utána.

– Lázár Bors Margit Lipthay Frigyeshez[7] ment feleségül. Virágzó gazdaságot hagyott maga után Lovrinban. Lipthay Béla[8], az Ön nagyapja, a híres biológus, aki a bánáti birtokot elcserélte. Három fia volt, a legnagyobb Frigyes (meghalt a 2. világháborúban 1942-ben), az Ön édesapja, Antal, és Bálint. Hová szóródott szét a család?

 

– Ami a családunkkal történt, az tükrözi a kommunista ideológiának az akaratát. Céljuk az arisztokrácia megsemmisítése volt. Félig-meddig sikerült, mert azok is, akik elmentek, és azok is, akik itt maradtak, másként, de megszenvedték. Frigyes, apám testvérei között a legidősebb, meghalt a II. világháborúban, a Don kanyarban 1942-ben. Bálint[9] nagybátyám Magyarországon maradt, gyerekei itt születtek, ő maga itt halt meg. Egy gyermeke Franciaországban él. Apám[10] elment a nagyvilágba. Gyermekeinek, nekünk, más lett az identitásunk, mint amit a származás és eredet meghatározott, mert más kultúrában éltünk, nevelkedtünk. Az anyám – szó szerint – lelkileg beleroskadt. Mindig reménykedett, hogy visszatérhet Magyarországra, de csak 1956 után tudatosodott benne, hogy nincs visszaút. Amikor látta, hogy végképp vége a reménynek, akkor megrendült, kórházba került, és tizenkét évig kezelték. Szenvedett, egészen haláláig. 

(Közben a falon egy fotót mutat: valamikor a XX. század elején készült, egy ragyogó, bájosan szép fiatal nőt ábrázol.– megj. OGE) Ő volt lászlófalvi Velics Ilona.(Aztán egy útlevélben mutatja arcképét. A magyar útlevélben egy végtelenül szomorú tekintetű, megtört arcú asszony képe látható. Nehéz elhinni, hogy ugyanaz az ember. – megj.OGE)

Halála előtt két hónappal itthon járt. Mikor megtudta, hogy halálos betegsége van, szeretett volna végleg hazajönni, itthoni földben pihenni. Családjának minden vagyonát elkobozták, mint mindenkiét. Nem volt hova mennie, ezért kérelmeztem számára, hogy engedjék itthon méltó módon meghalni, adjanak számára helyet a szécsényi kastélyban, hogy legalább élete utolsó napjaiban a saját környezetében lehessen, de ezt a hatóságok 2003-ban nem engedték meg számára. Azzal érveltek, hogy ez precedenst teremtene. Magyarországi látogatása után röviddel Chilében halt meg és a hamvait hoztuk haza. 2003. szeptember 19-én temettük el Kápolnásnyéken, a kitelepítésben elhunyt szülei mellé. Anyám családjának tragikus sors adatott. Anyja, apja a kitelepítésbe belehaltak. Idős emberek voltak, élelem, fűtés, gyógyszerek nélkül nem élték túl a körülményeket. Nagybátyját valahol Magyarország északi részén megölték, eltűntté nyilvánították. Másik nagybátyját, Végh Gyulát saját házában, az ÁVÓ-sok lelőtték. Mindenkije elpusztult itt Magyarországon. Most megkérdezheti: mire számíthatott itthon?

– Miért Dél-Amerikát, Chilét választották új hazának a szülei?

– Szüleim 1944 decemberében Rumban, az osztrák határ közelében, édesanyám rokonainál házasodtak össze. Magyarországon akkor már nagyon nehéz viszonyok voltak, a háború a végét járta.

Emlékszem, édesanyám 2003-as magyarországi látogatása során mesélte Spányi Antal püspöknek Székesfehérváron, hogy amikor utoljára ott járt 1944-ben, minden lángokban állt, a bombázások elől menekültek útban Rum felé. Az esküvő után, 1945. január első napjaiban elindultak gyalog Hollandia felé, apám rokonaihoz. Az út majdnem egy évig tartott. Én már Hollandiában születtem, 1946-ban.

1949-ben a holland hatóságok felszólítottak minden külföldit, hogy hagyja el az országot, mert hely kell az Indonéziából hazatérő több százezer holland telepesnek, akiket Sukarno kiutasított.

Nekünk két lehetőség volt, Dél Afrika vagy Chile. Szüleim ezt választották, mert a világ végén van, ahol úgy gondolták, hogy nem éri őket utol a kommunizmus. Közben az 1949-es törvények alapján már megfosztottak minket magyar állampolgárságunktól, én még három éves sem voltam.   

– Miért kellett menekülni?

– Nagyapám, Velics Lajos államtitkár, karrierhivatalnok volt a kultuszminisztériumban. Szolgálatát még a ’20-as években kezdte és mindvégig ott dolgozott. De nem ez volt az oka, hogy szüleimnek menekülniük kellett. Apám és anyám még 1944 végén határozták el, hogy elmennek, amikor már ideért a front és összeomlott minden. Apám katonai behívót kapott, de a háború végén, az utolsó pillanatban, két évvel fivére halála után nem akart katonai szolgálatba lépni, a menekülés volt a lehetséges alternatíva.

– Mi történt a Lipthay nagyszülőkkel?  

– Szécsényben maradtak a „saját kastélyuk” egy kis részében. Ezt annak köszönhették, hogy amikor Szécsényen átvonult a front, megnyitották a kastély kapuit, és befogadtak mintegy 300 embert. A kastély élelmiszertartalékát szétosztották, túlélésüket sokan köszönhették nekik. Ezért nem bántották azonnal őket, de a ’70-es években kiköltöztették a Kossuth utcába egy többlakásos ház egyik kétszobás lakásába. Haláláig velük élt a szécsényi kastélyban dédnagyanyám, gróf szárhegyi Lázár Margit, akit 1954-ben temettek el vincés nővérek mellé, a szécsényi temetőbe. Nagyszüleim és Margit dédanyám a keresztény értékrend szerint éltek, továbbra is templomba jártak, a rendszeres ima, és az Istenhez fordulás volt az életük. Nagyapám, mint tudós tovább foglalkozott tudományos tevékenységével, folytatta rovartani kutatásait. A balassagyarmati múzeum foglalkoztatta. Körülöttük a viszonyok megváltoztak, de ők lelkileg azok maradtak, akik voltak.  

– A szécsényi Forgách-kastélyt utolsó tulajdonosa, Lipthay Béla jelképes összegért adta el az államnak – olvasom valahol. Igaz?

– Tudomásom szerint a kastélyt államosították, ahogy minden nagyobb ingatlant Magyarországon. Ez alól nem volt kivétel, így nagyapámnak erre nem volt lehetősége. A rendszerváltás után Magyarországon sajnos nem volt restitúció, nevetséges összegű kárpótlási jegyet kapott édesapám a kastély ráeső tulajdonrészéért. Testvére, Bálint kapta a másik felét. 

– Ismerte a nagyapját?

– Sajnos nem. Első alkalommal 1974 szeptemberében jártam Magyarországon, amint erről már említést tettem. Ő márciusban halt meg. Akkor azért utaztam Magyarországra, hogy találkozzam a családom még élő tagjaival. Két nagyanyámból már csak egy élt, Eugenie nagyanyám, született Odescalchi hercegnő. Őt szerettem volna látni, vele akartam beszélgetni. Találkoztunk Szécsényben, már a Kossuth utcában lakott. Én magyarul már csak néhány szóra emlékeztem (igen, nem, este, holnap, stb.). Németül beszélgettünk. Könyvet írt az életéről. Sajnos a halála után adták ki és az eredeti kéziratot átszerkesztették 1987-ben. Az eredeti már nincs meg, amit újra ki lehetne adni. 

– Honnan tudják, hogy eredetileg milyen volt Odescalchi Eugenie kézirata? Érdeklődtek a Kiadónál?

– Rövid találkozásunk alapján is mondhatom, hogy ez nem a nagyanyám stílusa. Ő nem így gondolkodott, viselkedett. Igazi keresztény lélek volt, és ennek megfelelő volt a szemantikája is. Hihetetlen, de egy fél mondat sincs a könyvben, ami bírálná a kommunizmust, mint ateista rendszert.

Budapesti látogatásomkor rokonomnál, Bánffy Dénesnél, Bálint nagybátyám sógoránál laktam. Bánffy Dániel, egykori földművelési miniszter fia volt. Egy szót sem tudott semmilyen idegen nyelven, de a harmadik üveg tokaji után folyékonyan beszélgettünk egy egész éjszakán át. Magyarország nekem akkor a szürkeséget, nyomottságot sugallta. Bánffy Dénes összehívta a rokonságot, ott volt a nagybátyám Bálint, ő tolmácsolt. Kérdeztem, hogy mi van itt a honvédséggel, lehetne-e gondolni még egyszer ’56-ra? Nem volt okos kérdés, és éreztem, hogy valami bajt okoztam, akkora rémületet keltettem. (1992-ben, amikor az első Mindszenty Emléknapot tartottuk Felsőpetényben, a szentmise kezdete előtt hosszasan ismertettek egy dokumentumot az ÁVÓ-nak a katolikus papok ellen elkövetett bűntetteiről, az utolsó papi gyilkosság pontosan 1974-ben történt, akkor, amikor én Magyarországra látogattam. Akkor értettem meg a két évtizeddel korábbi hangulatot.) Az ebéd után nagyanyámmal együtt elmentünk megnézni a szécsényi kastélyt. Emlékszem, nagyon nem tetszett neki, ahogyan restaurálták, a sárga szín szerinte nem volt a megfelelő, nagyon távol a „schönbrunni sárgá”-tól. Utána meglátogattuk a papot. Érdekes élmény volt. Életemben ő volt az első pap, aki képes volt azt állítani, hogy Mindszenty bíboros sokat ártott Magyarországnak. Nem tudtam hinni a fülemnek, annyira mást vártam egy paptól. Mennyire szomorú, ahogyan a kommunista diktatúra hatott sok magyarra... Szécsényi látogatásom után utazásom következő betervezett állomása Bécs volt. A Pázmáneumban egy audiencia keretében Mindszenty József hercegprímás fogadott, ami felejthetetlen számomra...

– Beszéljen róla. Hogy zajlott le a találkozás? Meghatározta valamiképpen az életét?

– Elsősorban el kell mondanom, hogy Mindszenty József bíboros, hercegprímás számomra a magyar történelem meghatározó alakja, főleg a nemzeti szuverenitás és a szabadság tekintetében. Ő saját személyében képviseli a magyar áldozatot. Mindszenty a vállán viszi az egész magyarság szomorú sorsát. Magyarország Mindszenty bíboros keresztje. Vitte a vállán az egész papi és főpapi életén át. Most is viszi és gondoskodik rólunk, ott az Isten közelében. 1974. szeptemberben, ahogy megérkezett a vonat a bécsi vasútállomásra, egy taxi rögtön a Pázmáneumba vitt, Mindszenty bíboros akkori rezidenciájára. Nagynéném, Odescalchi Claudine hercegné kérte számomra az audienciát. Mindszenty hercegprímás titkára, Mészáros atya fogadott, és felkísért a szalonba, ahol a találkozó történt. A titkár úr pontosan megmutatta azt az ajtót, amelyen át Mindszenty bíboros be fog jönni. Néhány perc múlva az ajtó két szárnya kinyílt, és ott, a magas és széles ajtótok alatt, állt egy nagyon törékeny, igazi, mély jóságot sugárzó ember. Számomra ott állt a legfőbb magyar méltóság! Elindultunk, lassan, lépesenként haladtunk, és a nagy díszterem közepén találkoztunk. Amikor hozzá érkeztem, letérdeltem, megcsókoltam a gyűrűjét. A bíboros, megfogta a két kezemet, felemelt, és felejthetetlen mosollyal mutatott a szófára, ahová leültünk. Németül beszéltünk, harmadik személyben, ami számomra nem volt könnyű. Azért a német, mert akkor a magyar tudásom nem állt több mint tíz szóból, ami tényleg kevés, főleg, ha egy komoly beszélgetést kell folytatni. Hozzá kell tennem, hogy mindketten sajátosan beszéltük a németet, de elegendő volt ahhoz, hogy megértsük egymást. Mindszenty bíboros minden egyes gesztusában, minden szavában érezhető volt rendkívülisége. Magyarország volt a fő témája. A magyarok sorsa érdekelte kifejezetten. Minden gondolatában aláhúzta kultúránk keresztény alapját, kapcsolatunkat az Istennel, mindazt, ami a történeti Magyarország volt. Szomorúan, de nem reménytelen hanggal, konstatálta a magyar egyház szenvedését. Szó volt az ateista rendszer alatt történt jogtalanságokról. Említést tett az atomizált magyar nemességről, amelyik ma szétszórva él, szerte a világban. Ez egy szomorú tény, amely teljesen átalakította társadalmi szerkezetünket. Kérdezett a Chilében élő magyarokról, sajnálta, hogy nem tud egy látogatást beiktatni oda, hogy az ottani magyarokat meglátogassa. Ezt úgy mondta, mintha előre tudta volna, milyen kevés ideje van még hátra. Két kéréssel fordult hozzám, az első az volt, hogy vigyem el áldását a Chilében élő magyaroknak. Ezt meg is tettem egy szentmise alkalmában. A másik kérése az volt, hogy törődjek Magyarországgal, a magyarokkal, úgy a hazánkban, mint a határon túl élő magyarokkal. Ezt megígértem, és ezt teszem a rendszerváltás óta. Itt vagyok. 1992 óta minden évben megemlékezést tartunk Felsőpetényben, ahol Mindszenty 1956-ig raboskodott. Az első emléknap 1992-ben a kezdeményezésemre jött létre. Azóta, az akkor segítségemmel létrejött civil szervezet, a Szilágyi Erzsébet Nőegylet, amelynek feleségem[11] az egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke szervezi. Hála Istennek, ez az emléknap mára a Váci Egyházmegye hagyománya lett. Egy hagyomány, amely a magyar keresztre figyelmeztet. Biztos, hogy Mindszenty József bíboros azzal a felejthetetlen mosollyal, amellyel engem Bécsben fogadott, örömét fejezi ki, hogy a magyarok az ilyen megemlékezések során lépésről lépésre távolodnak a kommunista örökségtől.

– Mindszenty bíborost említette, viszont Haynald püspökről látható egy festmény a szalonban. Milyen rokonság fűzi hozzá?

– Haynald Teréz, Haynald Lajosnak, Erdély egykori püspökének, kúriai bíborosnak, kalocsai érseknek a húga férjhez ment lászlófalvi Velics Antalhoz. A Velics család a XIII. századig visszavezethető nemesi család. Anyámnak egyenes felmenői.

– Mennyire volt megélhető a státus, a bárói cím, rang Chilében? Számított egyáltalán a származás vagy fontos volt az értékrend, amit általában az arisztokrácia képvisel? 

– A XIX. században a spanyol gyarmatok felszabadultak. Chile 1810-ben, és a köztársasági államforma mellett döntöttek. A királyság megszüntetésével minden társadalmi rang, ami a királyságon belül érvényes volt, hivatalosan megszűnt. Tulajdonképpen a címek használata értelmetlen lett volna. Természetesen a családtörténet számontartotta a múltat. Apám, aki rendkívüli kézügyességgel rajzolt és festett, készített a nappaliba egy Nagy-Magyarország térképet, így anyánk és apám is mesélt arról az országról, ahonnan eljöttek. (Saját nappalijának falán már egy térkép-kollekció térképei mutatják a különböző korok Kárpát-medencéjének történetét a XVII. Századtól – megj.OGE) A tudatomban mély nyomot hagyott ezekben a történetekben az, hogy milyen mértékben ártott hazánknak az akkori francia politikai nemzedék. Anyám vélhetően a trianoni békeszerződésre utalt. A régebbi generációk szalonnyelve a francia volt, de én csak angolul és németül tanultam, a spanyol természetes volt Chilében, még gyermekként használtuk a családban is, de később már a szülők egymás között is sokat beszéltek spanyolul. A franciát azóta sem tanultam meg, de mint latin nyelvet valamennyire értem, úgy, amennyire a portugált, olaszt és románt.

– Mi történt az édesapjával?

– 1978-tól haláláig Amerikában élt. Többször meglátogattam. Szívemben őrzöm a képet, ahogy utolsó alkalommal a reptéren integetett. Igen jóságos ember volt. Súlyos betegségben, hosszas szenvedés után hunyt el.

– Mit tudtak az ősökről? Volt-egy értékrendszer, amit az arisztokrácia képviselt bárhol a világban?

– Mondtam már, hogy Hollandiában születtem, mert ott éltek rokonaink, akikhez szüleim menekültek. Később Dél-Amerikában telepedtünk le, ott fogadtak be bennünket. Egészen más kultúrában éltünk Dél-Amerikában, a világ végén. 1956-ban voltam tíz éves, és tizenkettő, amikor anyám teljesen összeomlott lelkileg-idegileg, és ezt követően kórházakban ápolták. Azt a magyar nyelvet, amit tőle tanultam elfelejtettem. Isabel húgom, 1951-ben született, ő még annyira sem tanult meg. Tény, hogy nevünk miatt mindig tudatosították magyar mivoltunkat. „Húngaro” voltam a szemükben, sőt „cigánynak” minősítettek, amit nem az európai nyelvi-etnikai értelemben használnak. A XIX. században volt Chilének egy minisztere, aki fejlesztette a déli vidékeket és kérte az európai kormányokat, hogy küldjenek telepeseket. Célzottan és szelektív módon választotta a germán országokat. Az osztrákok is küldtek egy hajónyi „telepest”, megannyi cigányt a monarchiából. Régi vándorhagyományokat őrző cigányok voltak. És mivel az Osztrák-Magyar Monarchia nevében benne volt a magyar, ezért mindenkit cigánynak véltek, aki onnan jött. Amikor létrejött az Allende[12] kormány, én elenne működtem. Már korábban, többszöri jelöltsége idején ismételten bejelentette, hogy célja, a proletárdiktatúra létrehozása. Ezzel nem értettem egyet, már származásomnál fogva sem tarthattam elfogadhatónak ezt a politikai berendezkedést, ezért kerestem az útját, hogy segíthessem politikai ellenfeleit. A reklámszakmában dolgoztam, kommunikációs szakemberként kerültem a politikai életbe. Allende bukása után szakmailag segítettem, a reklámirodám sok állami megrendelést kapott, ami segítette a kormánykommunikációt. Később diplomata lettem, és 1983-ban sajtó- és kultúrattasénak kerültem Bukarestbe. Nem sokat tudtam akkor erről az országról, a szobámban volt egy tv-készülék, és minden este vagy Nicolae vagy Elena Ceauşescuról volt adás.

– Milyen viszony volt Ceauşecu Romániája és Chile között? Ismerte személyesen is Pinochet tábornokot? Könyveket írtak arról, hogy hogyan semmisítette meg a baloldali gondolkodókat.

A chilei kormány úgy döntött, hogy két országgal tartja a kapcsolatot a kommunista táborból: Kínával és Romániával. A nagykövetség létesítésén túl nem történt egyéb a kapcsolatépítésben. Emlékszem, hogy egy román diplomata a 70-es évek második felében Chilében szeretett volna maradni. Minden elő volt készítve, de egyszer csak feleségével és kisgyermekükkel együtt eltűntek Chiléből. Valószínűleg a titkosszolgálat műve volt. Találkoztam vele Bukarestben, teljesen tönkretett, abszolút roncs volt.

Maga, kedves Elvira, egy olyan országban élt, ahol a kommunizmus eltaposta az embert. Átélte, és látta, hogy milyen sok rosszat tett, milliók szenvedtek, és pusztultak el. Chilében harc volt a kommunizmus ellen, azért, hogy ez a pusztulás ne jöhessen létre. Már ott voltak a „felszabadító mozgalmak.” A katonai rezsim kizárólag a baloldali terror és a kommunizmus ellen lépett fel.

Kommunikációs tevékenységem keretében volt néhány alkalom, amikor másokkal együtt az elnökkel találkoztam. A napi munkarend az elnöki kancelláriában zajlott, a kommunikációért felelős emberekkel tartottam a kapcsolatot. A dél-amerikai katonai rezsimek a hidegháború alatt alakultak, mintegy válaszként a kommunista nyomás ellensúlyozására. Világos volt abban az időben, hogy a kommunista ideológia meg akarta hódítani azokat a nemzeteket, és bevezetni a proletárdiktatúrát. Hasonlóan az itteni térséghez, az ottani kulturális folytonosságot megfojtotta volna. Tudom, hogy a hidegháború után, húsz év távlatából nehéz világosan megérteni, melyek voltak azoknak a népeknek az ösztönzői az erre adott válaszukban. Biztos vagyok abban, hogy azok a népek, amelyek az itteni térségben éltek, ahol a kommunizmus uralkodott, lassan de biztosan meg fogják érteni, hogy a védekezés a kommunista ideológia ellen szükségszerű volt, azért, hogy identitásuk ne sérüljön. A szabadság, a szuverenitás folytonossága megmaradjon. Végső soron keresztény országokról van szó, amelyek nem tudnak több mint ezer éves hagyományokat felmutatni, de ötszáz éve a spanyol, portugál keresztény birodalomhoz tartoztak.

 

– Azt tudta, hogy olyan országba érkezik, ahol hajdanában jelentős Lipthay-birtokok voltak?

 

– Természetesen Lovrinról sokat tudtam és kértem is a protokoll osztályt, hogy meglátogathassam. Mondták, hogy „itt szabad országban élünk, menjen, ahová akar”. Elmentem és találkoztam emberekkel, akiknek még személyes emlékei voltak, az idős emberek számára vagy egyházi körökben fogalom volt a Lipthay név. Temesvárról taxival mentem, és mikor visszaértem, közel a szállodához megállított a rendőrség. Azt hittem, hogy a taxis követett el valamit, de a rendőrökkel levő civilek felrántották az ajtót, ahol én ültem, és kirángattak. Rám kérdeztek, hogy én vagyok-e Lipthay és lefolyt egy kisebb párbeszéd, arról, hogy én magyar vagyok és nem vásároltam lejt, mire azt válaszoltam, hogy az irodámban van egy széf tele lejjel. Mutattam a román diplomata igazolványomat, ami igazolta chilei diplomata akkreditációmat. Azt mondták, hogy mindent tudnak, és én valójában egy magyar kém vagyok. Ez nyilvánvaló provokáció volt, és egy óra durva fenyegetés után tovább engedtek.

– Mikor döntött úgy, hogy visszatér Magyarországra?

– Jó ideig Bécsben voltam, mint diplomata. A szekuritátés „beszélgetés” után kértem az áthelyezésemet. Bécsben lehetett már érezni, hogy fog valami történni, jött a peresztrojka és különböző jelek már mutatták, hogy nyitás következik. Elkezdtem játszani a gondolattal, hogy ha bekövetkezik a váltás, akkor hogyan élnék tovább és már benne volt a gondolataimban a visszatérés.

– Gyermekeinek mit adott át magyarságtudatból?

– Több házasságból hat gyermekem van, három Chilében és három Ausztriában született. Utóbbiak édesanyja félig magyar volt, tehát bennük van magyar vér. Látogatóba jönnek Magyarországra, már a közelség miatt. A mai telekommunikációs rendszereknek köszönhetően nagyon szoros a kapcsolatom minden gyermekemmel, unokáimmal.

– Hogyan látja osztályának mai társadalmi szerepét?

– Hosszú és nehéz, bonyolult idő után a mi osztályunknak, ha szabad így nevezni, amelyik annyit szenvedett, és tulajdonképpen felőrlődött két nemzedék, azt hiszem, időre van szüksége, hogy ismét önmagára találjon, és nem kevés időre ahhoz, hogy feldolgozza mindazt, ami történt, és létrejöjjön a béke. Onnan kezdve, hogy megvalósul a belső nyugalom a lelkekben, akkor lehet gondolni arra, hogy hogyan lehetne szolgálni valamilyen formában. Nem szabad elhamarkodni és azt gondolni, hogy ennek az osztálynak sürgősen valamiféle szerepet kell „kiosztani” vagy vállalni. Át kell gondolni mindazt, ami történt. A mi osztályunkat meg akarták semmisíteni, a múltat végképp eltörölni. Ez embertelen, túl erős és igazságtalan volt. A legtragikusabb korszak a történelmünkben, mivel az ellenfél egy ateista, Istent tagadó rendszer volt. Magát az Isten helyére tette, és az embert a kommunista ideológia alá rendelte. Sajnos volt olyan képviselője az arisztokráciának, aki nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna, de nem ez a jellemző. A mi országunk nem egy nap alatt, hanem sok száz év alatt erősödött, és ez az osztály sok munkával, hatalmas fegyelemmel és áldozattal építette és védte ezt az országot. Biztos, hogy ha sikerül feldolgozni mindazt, ami történt, azután a jövendő nemzedékek tovább tudnak lépni.

– Az Ön nemzedéke összekötő kapocs, amennyiben ismerték azokat, akik azt az értékrendet képviselték, hordozták. Ön még ismerte azt az értékrendet, ami századokon át alakult ki és jellemezte ezt az osztályt és – úgy vélem – segítette abban, hogy talpra tudjanak állni, ne tudják megtörni. Önnek még többé-kevésbé átadták, de vajon továbbviszi-e a következő nemzedék?

– Az én esetem azért érdekes, mert kis mértékben kaptam meg, amiről beszél. Keveset éltem együtt apámmal és anyámmal. Néhányszor találkoztam Chilében magyar főnemesek leszármazottjaival, pl. Szapáry Péterrel, anyja Esterházy-lány, élmény volt vele beszélni, hallgatni őt, de tudja mi volt a munkája? Egy benzinkútnál töltötte a benzint. Nem volt tehát példa előttünk. Fiam közül Antonio (már nem Antal) és Nicolas (Miklós kellene, hogy legyen) mindketten építészek, és ők részt vesznek pl. a szárhegyi kastély restaurálási tervének kidolgozásában. 

– Hogy képzeli el Szárhegy jövőjét? Hányan örökölhetnek Lázár Margit, a dédanya után?

– Az utolsó tulajdonos, aki egészében bírta, Jenő volt, utána már megszaporodtak a leányági örökösök. Elég bonyolult az örökösödési viszony. A szárhegyi kastély kétszer is leégett[13], ami után már nem is építették újra. 1920-tól sorsa végleg megpecsételődött, azóta nem is használta senki. Ma örököseinek száma tizenkilenc. Nem mindenki érdeklődött, én magam indítottam el a visszaigénylés folyamatát, aztán bekapcsolódott Apor Klára, Lázár Nóra unokája. Lázár Nórának három lánya volt, Bissingen Nóra, Margit és Erzsébet. Erzsébet nyolc évet ült román börtönben, majd sikerült Németországba települnie. Utód nélkül halt meg, így Nóra és Margit leszármazottai az örökösök, fele részben Hadik Ilona, a másik fél Apor Klára és testvére Maritta, miután Antal örökös nélkül halt meg. Az öröklési részesedési arányról pontos rajzot készítettem, tehát számunkra világos, hogy kit mekkora rész illet. Tizenkilenc részre osztani nagyfokú felaprózódást jelentene. Ezért már kezdettől azt a megoldást javasoltam, hogy a működtető legyen egy alapítvány vagy egyesületet. Természetesen minden származás szerinti örökös részt vehet a működtetésben. Jelenleg itt a Hargita Megyei Művészeti és Alkotóközpont működik.

– Az örökösök közé hogy került be a Vormair család?

– A táblázaton követhető. Vormair Istvánnak, a gazdatisztnek Tibor adta el. Vincétől, aki a Jenő ükapám testvére volt, örököltek dédanyám unokatestvérei: Dénes, Mária és Tibor, aki a maga 2/24-ed részét adta el Vormair gazdatisztnek. Ezt szerezte vissza a fia, miután bizonyította, hogy valóban szabályos adás-vétel történt. Magam nem ismertem ezt a családtörténeti fejezetet, a bírósági iratokból tudtam meg. 

– Kapcsolatot tartottak-e egymással? A Lázár-örökség mennyire volt fontos, vagy valójában most a visszaszolgáltatás kapcsán szövődtek újra a családi kötelékek? A családi elképzelések milyen mértékben azonosak? Mindenben egyetértenek?

Saját családom és Margit leszármazottai nevében mondhatom, hogy nincs vita abban, hogy mi legyen a sorsa. Kezdettől fogva úgy indítottuk el, hogy ez, bár tulajdonjogilag bennünket illet, a közjót kell szolgálnia. Egy kulturális központ, ami nemzetközi hírnevű. Lázár Nóra leszármazottai nevében nem nyilatkozhatom, Apor Klára utódai nevében nem beszélhetek.

A kastély működtetésére létrehoztuk a Lázár Castle Association-t, egy non profit, civil szervezetet. Az egyesületbe beléphet Nóra és Margit minden leszármazottja. A fő cél, hogy a kastély továbbra is a kultúrát szolgálja, együttműködésben Gyergyószárhegy képviselőivel, és Hargita megyével. A kastélyban helyet kapjanak a helyi, a regionális és nemzetközi kulturális irányzatok, események. Mi, Lázár Margit leszármazottai nagy hangsúlyt fektetünk az együttműködésre Hargita megyével, és annak kulturális intézményével. Ez volt kezdettől fogva a célunk és így kívánok meghalni, hogy ez így is történik. Persze, ehhez egyetértésnek kell létrejönni a jelenlegi tulajdonosok között. Mi, akik már nem viseljük a Lázár nevet, jóllehet vérszerinti leszármazottak vagyunk, meg kell őrizzünk ezt a helyet, ahol 500 év történelme elevenedik meg.

– Erdélyhez tulajdonképpen hogyan kötődik?

– Erdély csodálatosan szép. Ezt így látom, anélkül, hogy Szárhegy benne lenne. Erdély a magyarság thalamusa, ami gondolkodik, kreál és teremt. Ami történt az első világháború után, legyen állandó ösztönzője annak, hogy a jövőben tovább erősítsük a kapcsolatot a régi kulturális hagyományokkal, történelmi értékekkel.

– Valamelyest a történelem kárpótolta az elszenvedett sérelmekért?

– Ami fontos: a jelek, nem a konkrétumok. Pl. az, hogy valaki visszakap valamit, az valóban a vagyont jelenti. Én azt szeretem látni, hogy vannak jelek, amelyek tágítják a mozgásteret, azt, hogy egy ember, egy család, egy hagyomány, egy érték méltó helyet tudjon elfoglalni a világban.

– És mi ez az érték?

– A felelősségtudat. Az, hogy ott van az ember, ott létezik és tesz a közösségért. Ha most egy kastélyra gondolunk, akkor a legfontosabb, hogy fenn kell tartani, restaurálni kell. Olyan kulturális értéket kell, hogy képviseljen, amely erősíti a közösséget és a lelket, a jobb jövőt szolgálva.



[1]Nagy Iván: Magyarország családai, Arcanum Adatbázis, Bp., VII.kötet, 64.oldal.

2Nagy Iván: VII. kötet, 64. oldal.

[2]Lovrin nagyközség Temesvár és Nagyszentmiklós között. Nevét a 15. században említik először írásos dokumentumok Loranthalma néven, későbbi századokban említik Lorantfalva, Lovren, majd a 19. században Lovrin néven.

[3]  Jenő. szül. Meggyesfalva,1845. okt. 12.  – † u.o. 1900. dec. 12.. Felesége, Borsodi báró Bors Rudolfine Emanuela Ludmilla, szül. 1845. márc. 26. – , 1894. ápr. 1. (B. Frigyes és gróf Harrach Eleonóra leánya.)Leányai:

 Eleonóra, szül. Meggyesfalva, 1871. febr. 23. – † Marosvásárhely, 1952. ápr. 2. Házassága: férje gróf Bissingen-Nippenburg Ottó, szül. Jám, Krassó-Szörény vm. 1860. szept. 25. – † Kecskemét, 1900. ápr.21. valamint.

 Margit, „Szárhegyi gróf Lázár-Bors” szül. Meggyesfalva, 1872. aug. 4. – † Szécsény, Nógrád vm. 1954. júl. 26. Házassága: férje kisfaludi és lubellei báró Lipthay Frigyes, szül. Lovrin, Torontál vm. 1865. márc. 17. – † uo. 1917. nov. 22. .

 

[4]Bors Kelemennek fia István, Doboka vármegyében 1754-ben dézsmabér-beszedő volt, 1755–1768-ig alispán. Ennek egyik fia (Gottlieb) Frigyes Németországba szakadt, és a szász fejedelemségben titkos tanácsos lett, 1802-ki april 7-kén szász fejedelemségi, 1832-ki május 19-kén pedig osztrák birodalmi báróságra emeltetett. Meghalt 1836 febr. 13-án. Ez utóbbinak a fia, II. Frigyes báró és szász fejed. tanácsos visszatért Magyarországra, hol a Bihar vármegyei Tamáshidán (Tamásdán) és Nagykeményen szép birtokot szerzett..

[5]Gudenus János József: A magyarországi főnemesség 20 századi genealógiája, Arcanum Adatbázis

[6]Lázár  Corinna,  szül. Bilak, Doboka vm. 1851. jan. 16. – † Mödling, 1890. dec. 28.  Férje: borsodi báró Bors Ágost Lipót Viktor, szül. 1841. dec. 9. Adoptált leánya: szárhegyi gróf Lázár-Bors Margit (1872–1954).

 

[7]Lipthay Frigyes báró (1865–1917).

[8]Lipthay Béla lepidopterológus, ősbotanikus, muzeológus, a növényvédelmi állattan művelője 1892. május 28-án Lovrinban született és 1974. március 16-án Szécsényben hunyt el. Apja 1917-ben meghalt, s a birtok gondjait először az édesanyja, majd a háború után ő maga vette át. Ezek a feladatok akadályozták meg, hogy egyetemi szinten folytasson természettudományi tanulmányokat. Mindenesetre a gazdálkodás szívügye volt, azt kényszernek nem érezte. Lovrin, s a birtok Romániához került, s az ottani földreform jelentékenyen csökkentette a magyar birtokosok területét, de a kiváló minőségű talajok lehetővé tették a sikeres gazdálkodást. Lótenyésztésbe fogott, keményítőgyárat létesített, amit később konzervgyárrá alakított. In:Bozsik András: Lovrintól Szécsényig –  emlékezés Lipthay Bélára (1892–1974) Agrártudományi Közlemények, 2011/43.

[9]Bálint Béla Frigyes Alajos Maria Lovrin (1931. szept. 20, meghalt Budapesten 2008. jan. 29). Felesége : Losonczi Bánfy Katalin Mária Daniela.  

[10]Antal Maria Béla, Alajos, Lovrin, 1923. júl. 13. – meghalt Charlottesville, 2001.szept. 23. Felesége: Lászlófalvi Velics Ilona.

[11]Dr. Gattyán Erzsébet (sz.1949, Újpest).

[12]Salvador Allende (1908–1973) baloldali politikus, a szocialistákat és kommunistákat tömörítő Népfront jeleöltjeként 1970–73 között Chile elnöke. A hadsereg által végrehajtott puccs idején öngyilkos lett. A puccs irányítója Augusto Pinochet tábornok (1905–2006), aki 1990-ig vezette az országot. A kortárs politikai nyelvben a Pinochet által bevezetett államforma a junta, katonai diktatúrát jelent. Máig tisztázatlan kérdés az AEÁ szerepe a chilei hatalomváltásban.  

[13]1707-ben a kurucpárti Lázár Ferenc ellen indított megtorló akció során a labancok a kastélyt felégették. Lázár Ferenc a romos kastélyt kijavíttatta. Neki tulajdonították a „nagypalota” (lovagterem) építését, amelyben akkoriban a széki gyűléseket tartották. Halálával lezárult Szárhegy fénykora. 1748-ban egy része újból leégett. Az 1872-es tűzvésznek a kastély is áldozatául esett. Forrás: hargitamegye.ro




.: tartalomjegyzék