Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Dr. Balázs Lajos

A csíkszentdomokosi nemi kultúra és nemi erkölcs élő szókészletéről

Szorongva neveztem be és jöttem  az élőnyelvi konferenciára. Mit tudok nyújtani az én munkámból a konferencia hasznára néprajzosként? Szükségét érzem tehát néhány szóban leigazolni magam!

Negyven éve, tanári munkám és egyéb megbízatásaimmal egyidőben kutatom az emberi élet, ahogyan Bálint Sándor fogalmazott még 1943-ban (talán éppen itt, Szegeden), „az emberi élet három nagy szükségét”, a születést, házasságot és halált, amit én sorsfordulatra kereszteltem át és eggyel szaporítottam, a nemiséggel. Ez utóbbi kutatását az első három kényszerítette ki, mintegy 15 esztendőt töltöttem el vele, hogy megfogalmazhassam, a nemiség olyan kötőanyaga, kultúrája az előbbieknek, de úgy általában az egész paraszti létnek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha valóban a minél teljesebb megismerés szándékával élünk. Ebből a törekvésből született  három monográfia: Szeretet fogott el a gyermek iránt (a születésé), Az én első tisztességes napom (a párválasztás és házasságé), Menj ki én lelkem a testből (az elmúlásé, halálé). A már említett felismerésem termése pedig a ráadás, az Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson. Úgy gondolom, hogy már a címek, kiváltképpen ez utóbbi kibocsátanak valamiféle belépő jegyet az élőnyelvi konferenciára.  Arra a kérdésemre, hogy mi a közösülés, a 35 adatközlőm egyike így válaszolt: „Az, amikor az ember nincs es ezen a világton.” Julius Evola a neves olasz szexuál-pszichológus ugyanezt úgy fogalmazta meg, hogy „a tudat pillanatnyi megszakadása”. Csakhogy ezt Ő 27 szóban, a  csíkszentdomokosi parasztasszony 8-ban válaszolta meg. Amúgy mind a ketten ugyanazt mondták. De idézhetném két, szintén domokosi asszony beszédét: –„Mi van veled komasszony, az utóbbi időben egyre rosszabbul nézel ki? Olyan voltál örökké, mint a rózsa. – „Én megmondom neked, met barátném vagy: az alsó felemből botánikus kertet csináltam”.

Szóval, már ez a két válasz megsejteti, hogy a  nyelvezet és stílus mögött valami más rejtőzködik: a népi kultúra egy szegmentumának, a nemi  kultúrának egy sajátos lelkülete, spiritualitása, kvalitása, melyek hozzájárultak, engem mindenképpen megsegítettek a vizsgált kultúrjelenség jobb és teljesebb megértéséhez. A nemiség nyelvezete, a nemiség különböző vonatkozásaira utaló képalkotó képessége a nemi kultúra és nemi erkölcs színvonalát, természetrajzát is jelző tényező lett számomra. Ez a nyelvezet és stílus nem a szerelmi költészet nyelvezetének eszményítő stílusa, noha valahol mind a kettő egy tőről fakadhat. Ezért tekintem a paraszti nemi kultúra és erkölcs részének. Nélküle mindaz, amiről könyvem szól mesterkélt, íztelen vagy fanyar lenne, nem különülne el az orvostudomány, szexológia, teológia, kriminalisztika stb. tudományok hasonló tárgykörű szövegeitől.

 

Milyen élőnyelv, amiről én beszélek? Mi hozta létre? Mi tartja életben? Egyáltalán létezik-e? Miben rejlik a sajátossága?

 

Íme néhány kérdés, amire nem fogok nagyon tételesen, didaktikusan válaszolni, de megkerülni sem fogom fontosabb jegyeit.

„Az élőnyelv beszélt nyelv; a mindennapi élet (kevésbé választékos) nyelve.” Kontra Miklós  így kezdi a Budapesti élőnyelvi kutatások c. tanulmányát. (2002. 19–27.)

Az én ide hozott szavaim valóban az élőnyelv termékei, de bizonyos mértékben el is térnek a Magyar értelmező kéziszótár (2003) által is megadott definiciótól. Mindennapiságuk ellenére magukon viselik az ellaboráltság, a kimunkálás, csiszolás jegyeit, a kifinomult absztrahálás folyamatát. Az élőnyelv egy belső szegmentumát alkotják, a „kevésbé választékos”szavak változatai, szinonimái, frazeológiai elemei. Hol vidám, humorral, gúnnyal átitatatott, hol drámai sorshelyzeteket képesek tükrözni. Ezért sejtek bennük némi poézist, olykor kiváló nyelvi leleményt. Mert mit jelent az, hogy „az alsó felem”,mit jelent az, hogy „botanikus kertet csináltam”? Hogyan, miért, miből? stb., a kérdések sokaságát generálja, egy tragédiába forduló drámát takar, aminek elindítója a Ceausescu féle embertelen abortusz törvény volt.

A köztudat és a szakirodalmak is azt tartják, hogy (állítólag) nem beszélünk a nemiségről. A paraszti társadalomról hatványozottan állítják. Egy magyarországi szexuál-pszichológus mondatát axiómaként forgalmazza hétről-hétre a Nők Lapja, mely szerint „Jó lenne, ha az emberek mernének és tudnának  a szexuális problémáikról beszélni”. Ennek az ellenkezőjét merem állítani. Hogy nem beszélnek róla, nem jelenti azt, hogy hallgatnak róla. Másképpen beszélnek róla!!! A téma érintése, kétségtelen, tabu, de nem jelenti annak elfojtását. „Annyit nem imádkozunk, s egyéb dolgainkról sem beszélünk annyit, mint erről” – mondja egyik csíkszentdomokosi adatközlőm. Ha valóban úgy volna, hogy nem beszélünk róla, a magyar nyelv szókincse sokkal szegényebb volna, az emberi elme, absztraháló képessége improduktívebb (sorvadtabb) volna, de ami ennél is fontosabb, az a hatalmas tapasztalati tudás, ami a nemiségről felhalmozódott, nem vált volna közösségi műveltséggé, amivel válaszolni tudtak/ tudnak az élet kihívásaira. Mert a parasztság (csak a parasztság?) nem ismeri a nemiség szakorvosi nyelvét. Élni pedig muszáj! Orvos nélkül is muszáj! Egy példa valamennyire: Egy fiatalabb asszony panaszkodik a szomszédasszonyának sulykolás közben, hogy az „alsó felével” valami baj van, met ne, fáj és valami zavaros nedv folyik ki belőle. – Voltál-e mostanába az uradval? – kérdezi a szomszédasszony. – Igen.–Értél-e vele? – Nem. –Zápul maradtál. Attól van!. Nem körülményeskedő kikérdezés, hanem tömör, egyszavas kérdezz-felelek és azonnali diagnózis, amit a beszéd csíszolt, gombolyított ilyenné, mint a kavicsot a rajta folyton folydogáló patakvíz.

 

Ebben és a hasonló beszédhelyzetben, ebben a kultúrában csakis a rejtő, fedő beszéd teszi lehetővé egy  jelenség megértését. Ezen a ponton tehát két kulcsszót fel kell erősítenem.

Idézek Warthaugh, Ronald Szociolingvisztika című könyvéből „A nyelvet nemcsak arra használják, hogy kimondjanak bizonyos dolgokat, hanem arra is, hogy elkerüljék bizonyos dolgok kimondását. Bizonyos dolgokat nem mondanak, nem mintha nem lehetne, hanem azért mert »ilyesmiről nem beszél az ember«, vagy ha beszél, akkor nagyon körülírásos formában. Az első esetben nyelvi taburól van szó, a másodikban eufemizmusokat alkalmazunk, hogy elkerüljük bizonyos dolgok közvetlen említését” (2002. 210).

Warthaugh tabunak számít olyan dolgokat mint  a nemiség, a halál (egy román közmondás szerint „Akasztott házában ne beszélj kötélről), testi funkciókat, politikát, bizonyos személyeket (anyós) stb.

Az eufemizmusmusról azt írja, hogy gyakoribb lexikai (nyelvi) jelenség a társadalomban. (Ez nem általánosítható, hisz a prenatális időszak hemzseg a tabuktól. Megjegyzés általam.) Ezek „az élet bizonyos területeinek a »felöltöztetései«, hogy előadhatóbbak legyenek. Az eufemisztikus szavak és kifejezések lehetővé teszik, hogy kellemetlen dolgokról (egy adott helyzet, környezet kelletlen dolgairól – megjegyzés tőlem) beszéljünk és »semlegesítsük« a kellemetlenséget” (I. m. 211), a közönségességest.

Az eufemizmus ebben a kultúrában valami olyasmi, mint az újracsomagolás, ami persze nem a lejárt szavatosságról szól, hanem a közlés elfogadhatóvá tételéről.

Még egy mondatát idézemWarthaughnak: „Minden társadalmi csoport különbözik a többitől abban, hogyan korlátozza a nyelvi viselkedést.” (I. m.  212).  A paraszti társadalom bizonyos helyzetekben és környezetben tanúsított prűdsége miatt valóban közmondásosan elkülönül a többi társadalmaktól. A metaforák sokaságával manipulálja a kommunikációt. Erre legmeggyőzőbb példa a csíkszentdomokosi  asszonyok beszéde a férjeik hanyatló nemi képességéről: „… Az enyémnek kezdett lejárni a betyársága, … az enyém es kezdett leszegényedni ezen a téren, … má az enyém sem csinál nagy kárt bennem”. Három kijelentő, tagadó mondat, három metafora, három eufemisztikus minősítése a férjek férfiasságának állapotára, alkonyára vonatkozóan, három szinonima sor, három rezignált asszony, akik ugyanazt mondják sajnálkozva, nosztalgiázva, bánkódva, ironikusan, de nem bántóan, nem szarkasztikusan, nem vulgárisan, ellenkezőleg, megértéssel. A tagadások a valamikori múltat is idézik, azt az időt, amikor az ember (férj) nemi hevületében betyár volt, gazdag volt, talán agresszív és elégedetlen, követelőző volt. Nem befejezett, de az alkony fele tartó állapotukat diagnosztizálják.

 

A beszéd korlátozására, irányítására vonatkozóan azt is elmondom, hogy a nemiség élő nyelve spontán kódváltásra is képes,ami azt jelenti, hogy a korábban elkezdett gondolatszál nem szakad meg. Olyan diskurzus, amit ha hárman folytatnak, rendszerint csak kettő ért és egy nem. A harmadik rendszerint vagy az idős családtag, „akinek nem kell tudni mindent”, vagy a gyermek. Ez utóbbira egy frappáns példa: A négy év körüli leányka esete, aki megébred és meglátja, hogy az apja éppen betérdelt az anyja, az én adatközlőm lábai közé és azt kérdezi, »Édesanya, édesapa mit csinál?«. Mire az anyja válasza, »Imádkozik«.

A nemiség élőnyelvi kialakulásának történetiségére is szánok egy szót. Erre Foucault hívja fel a figyelmünket. Ő abból az alaphelyzetből indul ki,  hogy a nemiségről mindig beszéltek, és mindig kellett beszélni. (,,Akár kifinomult, akár parlagi a szexualitás, szavakba kell foglalni.” (1999. 35) A francia szerző arra is rávilágít, hogy a ,,szexualitás valami általános diszkurzív szenvedélyt ébreszt a XVIII. századtól fogva”. (uo.)

A sajátos nyelvi kényszerhelyzet létrejöttében, de szerintem a nyelv expresszív erejének gazdagításában is Foucault a gyónásnak tulajdonít nagy szerepet.

„A nemiség a keresztény vezekléstől egészen máig úgyszólván kizárólagos tárgya a gyónásnak.” (i. m. 62) Vagyis éppen arról kell beszélnünk, amit el akarunk rejteni, titkolni. Ugyanis parancs született a XVII. században arra, hogy a jó keresztény „töredelmesen be kell valljon minden törvényszegést, de a vágyat teljes egészében diskurzussá kell átalakítani. Amennyire csak lehetséges, mindent meg kell fogalmazni, mindent, kivétel nélkül, még akkor is, ha gondosan semlegesíteni kell a vallomásba szőtt szavakat, kifejezéseket”. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ,,bizonyos szavak kiejtésének tilalmát, a nyelvi illemet, a szókészlet megcenzurázását”.Foucault idézi a lelki vezetők arra vonatkozó intelmét, hogy mit nem szabad elhallgatni: »sem a megtörtént aktust, sem az érzési simogatásokat, sem a tisztátalan pillantásokat, sem a szemérmetlen kifejezéseket…, sem a bűnös gondolatokat«”. (I. m. 23) Vagyis a részletező gyónás tökélyre vitte, legalább is kifejlesztette a nemiségről folytatott diskurzusok szókészletét, nyelvezetét, stílusát, metaforáit, jelképeit, szófordulatait, kifejezéseit. Más szóval, olyan nyelvezetet kellett megalkotni, amit a gyóntatószék elbírt/ elviselt. Ezt a szemléletet, illetve elvárást később a jogi kánonok, a kriminalisztika is megerősítette. Ez a kommunikációs kényszerhelyzet lehetett népköltészetünk legszebb ágának, a virágénekek kihajtásának is legfontosabb tápláló talaja.

Ennek a nyelvezetnek erkölcsi és néprajzi értékét azért becsülöm, mert a paraszti kultúra sajátos termése, mert általa a magyar nyelv kifejező ereje gazdagodott és erősödött[1], mert mint kommunikációs forma felvette a folklór sajátosságait – egy kulturális réteg nyelvezete lett, mely orális, névtelen, hagyományozódó és rejtetten szinkretikus –, és nem utolsó sorban azért, mert magyar[2]. A jelenség kiváltó okai már régen megszelidültek, de a fedőbeszéd, rejtő- vagy kétértelmű beszéd mint specifikus nyelvi stílus és forma hagyományozódik. A fedőbeszéd, rejtő beszéd, kétértelmű beszéd, képnyelv, jelképek stb. hagyományozódásának a fentieken kívül más motiváló okai is vannak, és nem mindig esnek messze ezektől.

 

Milyen élethelyzetek gerjesztik még a nemiség népi nyelvezetét? Ezek sora mondhatni végtelen, puszta felsorolásuk is szétfeszítené egy konferenciai előadás keretét.

Az 1750 kontakt órányi beszélgetés alapján, amit 2120 kérdés körül folytattam 35 adatközlőmmel,  fontosnak tartom egyik lényeges lélektani következtetésemet megfogalmazni. A nemiségről való sajátos beszéd két alapvető motivációját a szégyen és a félelem kettős lelki állapotában  látom, melyek egyben a paraszti nemiség sajátosságának, természetrajzának is a meghatározói. A cselekvés, a lelki állapot és a szó nem választhatók el egymástól.

A nemiség nyelvezete az élőnyelv olyan gyakorlati kérdését fejezi ki, amit egy sajátos emberi világ, annak több tényezője határol be, illetve kényszerít ki, hoz létre.

Olvastam (régen), hogy a magyar irodalmi nyelvnek a nemiséget kifejező, megnevező szókincse szegényes. Ami van, leginkább idegenből fordított, erőltetett tükörszavakból műszavakból áll össze.

Távol áll tőlem azt állítani, hogy ezzel szemben a paraszti műveltség nemiségre vonatkozó szókincse gazdag, hogy a nemiség jelenségeinek megnevezésére van kimerítő szókincse. Amit megfogalmazhatok, hogy a tudomány szakszókincsét nem ismeri a paraszti kultúra (noha némi fejlődés – nem ritkán komikus kicsengésű – tapasztalható: pl. DNS viszgálat=Dénes vizsgálat, nemi ciklus= nemi ciprus, az előjáték=eléjáték, a sánkér=sántérbetegség, mivel a férfiak a munkatelepekről (>rom. șantier) hozták haza – a népi etimológia remek példái), és fordítva, a szexológia, szexuáletika, szexuálpedagógia stb. nem ismeri, illetve kevésbé használja a paraszti nemi kultúra allegorikus-metaforikus nyelvét, nyelvezetét (pl. szégyenvirág=havi vérzés, baszapurdé=növényi ajzószer, dob=nemi betegség). Ebből természetesen a kétféle tudás, a paraszti nemi kultúra különbözősége, sajátossága kerül újra a felszínre. Kiemelkedő példa gyanánt a gumi óvszerek 1989 utáni korlátlan megjelenésének egy epizódját idézem:

,,Most lássa-e, milyen szertelen világ lett?! Akárki megveheti. Én például a boltba, jaj kell kacagjam!, úgy három éve, egy este ott vótam, s béjő egy legén, s aszongya, hogy »Krisztina néni, kérek egy gumicsizmát!« Krisztina erre azt mondja, »csokoládést-e vagy eprest?«…Aztán a legénynek valami csomagocskát kiadott, s az elment. S kérdem, te Krisztina, tük gumicsizmát es árultok-e? Milyen gumicsizmát kért? Hát ez élelmiszer üzlet! S akkor mondja, hogy »Zsuzsa néni, kotton, csak így kérik a fiatalok, nem mondják, főleg az ilyen öregasszony előtt, mint maga es!« S mondom, de azt kérdezte, »epres-e, vagy csokoládés«, há avval meg van-e tőtve a kottony? Me magyarul így mondják. Vagy csak olyan illatja van-e? Vagy az valami gerjesztő? Krisztina kacagott úgy, hogy vége vót az életinek. Aztán vót a másik bótos, ott fejjel. Avval nagy barátnő vótam. Mondom, »Mari, gumicsizmája van-e?« S erre azt mondja, »magának kell-e?« Egyből tudta az es, miről van szó. S kérdem, há magátol es úgy kérik-e? S azt mondja, »úgy hát! Van vaniliás es, epres es...« Hát ez olyan hülyeség!

Szóval, fel vannak a fiatalok így szabadítva. Most az élelmiszer boltokba es mindenféle hülyeséget árulnak.” (N. 69)

A magyar paraszti társadalom, a székelyföldi magyarság társasági élete ma is kedveli és fenntartja a társas összejövetelek, beszélgetések, a szomszédolások intézményeit: a nemiségről folytatott beszéd alkalmai ezek: a kalákák, de enyhe maliciával azt is mondhatom, hogy a kollektív gazdaságok munkaszervezését is mintha ezért találták volna ki.

A paraszti társadalom élete annyira  nemiség sűrű, hogy nem ritkán volt az az érzésem, mintha más nem is létezne. A nemi vétségek és azok módozatai, körülményei, helyzetei, alkalmai, szereplői, azok társadalmi viszonyai már önmagukban annyira sokfélék, hogy elég egy-egy ártatlan kérdés bedobása:  ,,Hallottátok-e, hogy azok es …  tűbe húzták a cérnát?; „Tük mit tudtok arról a leányról…, akit má megkezdtek, akit feltörtek, akiről leverték a harmatot, aki azt se tudta a törvényen, hány pohárból ivutt, akinél lehet érvényesülni met adakozó (jószívű), akit a legény felfeszített a kerítésre; a legényről, aki „megkarikázta az övét?”

Elég, ha a kapuba vasárnap délután kiült társaság előtt elhaladtak valakik, és elindul a valakiről, valamiről szóló diskurzus:  A házasságon kívüli nemi életről, arról, hogy „annak az asszonya másval veri a vizet, hogy szegre jár;  hogy az a felesége mellett még kilendült, mert nagy kajtár? ; a  házasságon belüli nemi életről, arról a férjről, aki „sokáig ember vót, de má nem ember (nem erkölcsi kategória!), meghanyatlott, aki egyre gyérebben áll elé…”,  a jó és rossz tapasztalatokról: ,,ti még csináljátok-e?, hogy csináljátok, hányszor csináljátok? Hát az hogy létezik? Met nekem má nem…, nálunk má nem! Mü má úgy élünk, mint József s Mária”; az alkalmi félrelépésekről és félrelépőkről, „akiknek erre érzésük van”, „met a ló es oda fut, ahol a tarisnyát rájzák”;  leányszöktetésekről, leányokról, „akik szeretnek ágról ágra szállni”,asszonyi betegségekről, perverziókról, állatokkal való közösülésről (zoofilia), a televízióban látott szexjelenetekről, a „nagyvérűekről”, aki „feszt keresi, hogy elnyomtassa a feleségit egy másikval es”, „a telhetetlenekről,  aki nem bánná, ha egész nap benne lenne”, a nagy teljesítő képességű férfiakról, a „nagyvérűekről akik egész éjszaka csak azt csinálnák, s ölik meg a feleségeiket”, a nagy „kambacsolókról”, a falusi prostitucióról, asszonyokról, akik úgy vélik, hogy „a lúd lábnyoma nem marad meg a vízen”, özvegyasszonyokról, akiket a pontos tájékoztatás kedvéért „lisztesnek, szalonnásnak, gabonásnak, cukrosnak” neveznek, botrányos félrelépésekről, „a szúlisztes vénlegényekről”, vénleányokról, akiknél „a virág hullajába van” stb., és sorolhatnám a több mint 375 szót, kifejezést.

A nemiségről folytatott diskurzusok azáltal hogy hol, kiknek a jelenlétében, miről szólnak, hogyan szólnak, vagyis milyen érdekek állnak mögöttük, a társadalmi, emberközti viszonyok mozgásait is jelzik. Mi több, és ez néprajzi szempontból fontos, kialakítja az erotikus élményeket elbeszélő specialisták körét, akik akár a nemiségbe való beavatás paraszti tudományában is tekintéllyé válnak. Az ilyenekre a népi kultúra minden területén szűkség van.

Ki szeretném itt hangsúlyozni a kommunikáció  néprajzát, aminek nagy fontosságot tulajdonítottam kutatásaim során, a beszédet gerjesztő tényezőknek –idő, hely – vagyis, Warthaugh szavaivalazoknak „a konkrét fizikai körülményeknek, amelyekben a beszéd zajlik” ( i. m. 221). Mellőzésükkel nem érthetők meg olyan provokatív párbeszédek, amelyek pl. a kapu elé reggelibe kiállott férfi (de bárhol máshol) és egy arra haladó fiatalasszony (szomszédasszony, komaasszony) között gyakran lepereg. Kölcsönös köszöntéssel, közhelyszerű érdeklődéssel kezdődik, de nyomban ilyen kérdésbe csap át, hogy –„S hát volt-e a macska az éjjel a kamarába?” Válaszok: –„Nem! Nem volt mit keressen! A fekete fazakacskán piros fedő van!”; „Nem! Nem volt macska!”.

Nem érthető meg a lakodalmi perec[3] kellék együttese, a rituális étkek fő asztalra való helyezése, amik vizuálisan is erősen erotikusak, de főleg azért, mert erotikus beszédet gerjesztenek, rítust hoznak létre, aminek igen fontos sorsfordulatot jelző funkciója van:a menyasszony nemi identitásának cseréjéről/váltásáról van szó.  Arról, hogy a menyasszony, a leány nemcsak társadalmilag megy át egyik állapotból a másikba, hanem nemi státusza is, tehát teljes személyisége megváltozik. És ezt is közölni kell: a szégyen alól kibújva egy fedő, eufemisztikus beszéddel.

 

Szilva, karalábé, murok mint külső nemi szervek szimbólumai a lakodalmi főasztalon (Fotó: Balázs Lajos)

 

„Na, menyasszony, szereted-e a jó nagy kemény murkot?"; ,,Bezzeg, annakidején én es hogy szerettem"; ,,Hogy megennéd most es, ugye?"; ,,A vőlegény a szilvát szúrva szereti"; ,,Nem es nezni való!" – és így tovább.

Régebb a második étkezés utolsó fogásaként szolgálták a főtt aszalt szilvát a lakodalmi asztalra. Ez a momentum énekes párbeszéddel indult el a férfiak és asszonyok között, ami tulajdonképpen a két nemi szerv vetélkedője. A férfinásznép a zenészek kíséretével énekelni kezd:

 

Édes szilvám, de jó vagy,

Mindig eszlek s méges (mégis) vagy,

 

mire az asszonyok így válaszolnak, elnyomva a férfiak hangját:

 

Istentelen vackorfa,

Csak kettő terem rajta

(Csak kettő fityeg rajta),

Az es el van fonnyadva.

 

A párbeszéd tehát átcsap egy kausztikus nyelvezetbe, amit  férfiaknak címeznek. Ezt a szilva bemondása szakítja félbe. A rituális szöveg  viszont nem a szilváról, nem a karalábéról szól, hisz egyértelműen a női nemi test dicsérete (kis himnusza):

 

Úgy akartam, hogy a szilvára semmit se mondjak,

De mégis csak támadt bennem egy gondolat.

Mert, amint tudjuk, az a jó, fekete, piros húsú,

Horgas magú szilva nem utolsó gyümölcs!

Ezt jól tudja minden férfi,

Kinek van egyágú villája,

Amivel megszúrja.

 

Itt a szilva, fogyasszák egészséggel!

 

A lakodalom erotikája, nyelvezete újra egy változat, mely a szimbólumok expresszív nyelvezetével és a lakodalom felszabadító hangulatával ötvözve minden egyházi és törvényes tabu, illembeszéd egyenes tagadása. Más szóval: a nemiségről, erotikáról szóló beszédek eddigi motivációi a lakodalomban hatványozottakká válnak: itt az erotikával, nemiséggel foglalkozni, róla beszélni kitörő, kirobbanó öröm, ugyanakkor közösségi, társadalmi érdek is. Ennek ellenére a korlátok között marad, mivel, visszatérek egyik alap gondolatomhoz, a paraszti nemiséget két életérzés lengi be: a szégyen és a félelem, de ugyanúgy a disszimulálás nyújtotta öröm és kétértelműség elégtétele is.

 

Befejezés gyanánt:Ha én nyelvész volnék, bizonyára nem rendelkeznék sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásban ezzel a szó- és kifejezés állománnyal, a szókombinációk és képzettársítások ennyi lehetőségével, mint amennyit néprajzosként, folkloristaként kiszűrhettem szokáskutatásaim terméséből. Jelentős részét nem is érteném. És ez azért sikerült, mert fontosságot tulajdonítottam a beszéd etnográfiájának, mert nem szavakat kerestem valamiről, hanem kultúrát kutattam, mely hozta magával specifikus szókincsét, a maga absztraháló teljesítményével. Mindezeket szigorúbb szóstatisztikával tipologizálni is kellene.

Az én szokáskutatásom, ami nem nyelvészet-centrikus, de nem is idegen tőle,  valóságos helyzetekhez igazodó, alkalmazkodó, ezek által behatároló sajátos nyelvhasználatot, nyelvtaktikát példáz. Bárhogy is nézzük, képalkotó nyelvezetről beszélhetünk: sorolja/ érinti a művészi nyelvezet tartományát. Sűrítmény, ami sokkal többet közöl, mint amennyit mond.

Köszönöm a konferenciának, hogy lehetőséget nyújtott eme élőnyelvi jelenségről bár ennyit elmondani.

 

Irodalom

 

BALÁZS Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest, 1994, Kriterion Könyvkiadó.

FOUCAULT, Michel: A szexualitás története I. Budapest, 1999, Atlantisz.

KONTRA Miklós: Budapesti élőnyelvi kutatások. In: Szociolingvisztikai szöveggyűjtemény. Budapest, 2002, Tinta Könyvkiadó. 19-27.

xxx Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, 2003, Akadémiai Kiadó, II. kiad.

WARTHAUGH, Ronald: Szociolingvisztika. Budapest, 2002, Osiris.

 



[1]Ezt dicsérik Bernáth Béla (1986, 1987), Vargyas Lajos (1987), Nagy Olga (1987), Vajda Mária (1987, 1988) és mások tanulmányai.

[2]Ezt a büszkeségemet akkor is fenntartom, hogy tudom, más népek nyelve is rendelkezik hasonló gazdag nyelvezettel.

[3]Az egykori násznagy jelképes, díszes ajándéka. Bővebben Balázs 1994. 127–133.




.: tartalomjegyzék