Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Mirk Szidónia-Kata beszélgetése dr. Szőts Dániellel

Legyen világosság minden fejben

– Életútját és szerteágazó közéleti tevékenységét ismerve szinte elképzelhetetlen számomra, hogy ne készítette volna el a családfáját! Milyen időkig nyúlik vissza a család eredete?

– A Szőts család régi székely nemesi család volt Háromszéken. Egyik ősünk, Szőts Mihály, testvérével Szőts Bálinttal együtt nemesi oklevelet[1] (armálist) kapott Báthory Gábor erdélyi fejedelemtől 1611. június 12-én.[2] Az 1614. évi lustrán Zeocz Mihály és Bálint No. 2 néven szerepelnek, 1635-ben Szótz Mihály és Bálint, nobiles Sedes Orbai néven, 1758-ben Szőts András primorként lustrál, Mihály és András de Kovászna 1844-ben primorként igazolnak. A Kőrösön élő őseim reformátusok voltak, később Rákóczi pártiak, és amikor a nagymajtényi síkon letörött a zászló (Szatmári béke, 1711), Kőröst mind elhagyták. Egyik Szőts András nevű férfi átköltözött Kovásznára az 1700-as évek elején, azóta a Szőts család valamelyik tagja mindig Kovásznán lakik. Így lett nevünk primor kovásznai-kőrösi Szőts.

A kovásznai Szőts András dédnagyapámnak kilenc gyermeke közül Szőts Lajos nagyapám Kovásznán született és a század végén Dunaharasztiba került (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye), méltóságos Földváry László földbirtokos jószágigazgatójaként. Agrártudományi Egyetemet végzett Budapesten, ahol megismerte nagyanyámat, Münzl Irént. Mindkét fiuk Harasztiban született: Lajos Rajmond, aki hősi halált halt Galíciában 1914-ben mint császárvadász zászlós, és édesapám, Szőts Ernő Alajos. Nagyapám a századfordulón hazatért Háromszékre, pontosabban Várhegyre, ahol báró Szentkereszti Béla földbirtokos ispánja és gazdatisztje volt, majd végleg Kovásznára költözött, ahol 1923-ban bekövetkezett haláláig a falu bírója volt.

Édesapám 1911-ben érettségizett, s még abban az évben beiratkozott a selmeci erdőmérnöki egyetemre, ahonnan 1914-ben bevonultatták katonának, így 1914–1918 között harctéren volt és tüzérfőhadnagyi ranggal szerelt le. Édesanyám Nagy Ibolya, marosvásárhelyi születésű, hét gyermek közül a legkisebb, a marosvásárhelyi Kereskedelmi Iskolában érettségizett. 1922-ben ment férjhez édesapámhoz, előbb bátyám, Szőts Lajos született 1923-ban, majd én 1925-ben, mint székelymagyar, mert a Nagy család tagjai nagybányai és szinérváraljai előnévvel nem székelyek, hanem magyarok voltak.[3]

– A selmeci egyetem a jelenlegi soproni elődje volt, ha jól tudom.

– Igen, pontosan így van. III. Károly 1735-ben alapította Selmecbányán a bányászati-kohászati tanintézetet (Bergschule), ahol a világon elsőként oktattak felsőfokú bányászati-kohászati ismereteket. Mária Terézia 1762-ben akadémiai intézménnyé szervezte az iskolát (Bergakademie). 1846-tól erdészképzés is folyt az akadémián. A selmeci iskola példaként szolgált a későbbiekben alakult európai műszaki főiskolák létrehozásánál. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után az oktatás nyelve az addigi német helyett a magyar lett, s az intézmény neve Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémiára változott. 1919-ben, miután Magyarország a trianoni békeszerződés értelmében elveszítette Selmecbányát, az intézmény Sopronba települt át, Magyar Királyi József Nádor Műszaki és gazdaságtudományi Egyetem bánya-, kohó- és erdőmérnöki kar alatt. A második világháború után főiskola lett.

– Édesapja hogyan illeszkedett be az impériumváltást követő román világba?

– Mint segéderdőmérnök nem esküdött fel a román államra, s évekig nem kapott állást.

– Ön Kovásznán született?

– Nem, Marosvásárhelyen születtem édesanyám nővérének a házában, ahonnan az év tavaszán édesapám elvitt Fugadra, a Bánffy kastélyba, mert őt közben losonczi báró Bánffy Dániel kinevezte a magánerdőuradalmába, a Gödemesterházi Erdőuradalom Rt-hez, sőt titkáraként Fugadon lakott 1924–1926 között.

– Úgy tudom, több társtulajdonosa volt ennek az Rt-nek.

– Igen. A Kelemen- és a Görgényi-havasokban levő nagybirtokossági erdő az Osztrák-Magyar Monarchia idejében a Bánffy-, a Kemény-, az Éltető-, a Farkas- és a Bethlen-családok birtokában volt. 1918-ban, az országváltást követően, ezek a családok létrehozták a gödemesterházi uradalmat, amelyet részvénytársaságként jegyeztek be, s fő tevékenysége természetesen az erdőgazdálkodás volt.

– Körülbelül mekkora területet foglalt magába az uradalom?

– Az erdőkkel és a kaszálókkal együtt a terület több mint 60 000 holdat tett ki. Déda, Füleháza, Ratosnya, Palotailva, Gödemesterháza és Maroshévíz jelenlegi területén is voltak erdők, kaszálók, amelyekkel a részvénytársaság a múlt század elejétől a kommunista rendszer hatalomra jutásáig gazdálkodott.

– Merre volt a Bánffy-birtok?

– Dani báró – ahogy a havason hívták – erdőbirtoka a Kelemen havasokban volt, Istenszéke és Kisköves[4] között. Ugyancsak ő alapította Palotailván (ma Lunca Bradului) a BANGRA céget (Bánffy és Grassl György bécsi cég egyesülése), ahol nyolc gáteres fűrészgyár nagy kiterjedésű területről dolgozta fel a fát. 80 km hosszúságú kisvasútvonalon öt mozdony szállította a fát Ilva völgye, Szalárdtelep, Zsirka, Funtinel erdőiből (egyik mozdonyvezető Zepeczaner Jenő, a nemrég nyugdíjba vonult székelyudvarhelyi múzeumigazgató édesapja volt). Ezen Bánffy birtokok több mint ezer embernek biztosítottak munkát, megélhetést a két világháború közötti román világban is.

– Meddig éltek a Maros mentén?

– Édeasapámék 1921–1940 között Ratosnyán (ma Răstoliţa), Fugadon (ma Ciuguzel), Palotailván (ma Lunca Bradului) és Szalárdtelepen laktak. Házunk a Szalárd patak mellett a Marosba ömlése felett állt, a 2. világháborúban nagy harcok alatt elpusztult. Vele szemben áll ma is omlófélben a losonczi báró Bánffy Dezső volt kastélya. Gazdája súlyos beteg volt, 1939-ben hunyt el Montanaban életének 39. évében, tetemét Kolozsvárra hozták és ott temették el. Ebben lakott az édesapám gyámsága alá helyezett losonczi báró Bánffy Endre. A kommunizmus Marosvásárhelyen jelölt ki számára kényszerlakhelyet. Sajnos fiáról, losonczi báró ifj. Bánffy Endréről (Endi báró), aki lakásunkat is látogatta, nem tudok semmit.

Palotailván az ilvai magyar temetőben, a római katolikus templom mögött nyugszanak: losonczi báró Bánffy Ádám (1921–1943) és losonczi báró Bánffy Miklós (1920–1944) fiatal Bánffy bárók.

– A háború mozdította el önöket?

– Édesapám 1940 őszéig volt a Bánffy uradalom erdőmérnöke. A II. bécsi döntés után mind a négy erdőmérnök felmondott, mivel a Ratosnyán élő Bánffy család által kinevezett főnökük, Klőzel Oszkár erdőtanácsos megvonta tőlük az illetményeket. Édesapám fizetése 500 lej volt, de mellette kapott: tüzifát, fűrészárut, szénát, gabonát, finom nullás lisztet és kukoricalisztet.

A báró 1940 októberében Észak-Erdély képviseletében mandátumot kapott, majd ugyanebben az évben Horthy Miklós Magyar Királyi Földművelésügyi Miniszternek nevezte ki. A báró úr becsületes, jó magyar ember volt. Mind a négy erdőmérnökét állami tisztviselőnek nevezte ki: Brozsek-Bakóczi Károlyt Gödemesterházáról Marosvásárhelyre, Györke Ernőt Palotailváról Görgényszentimrére, Nagy Györgyöt Ratosnyáról Sepsiszentgyörgyre és Szőts Ernőt Szalárdról Kovásznára, mint magyar királyi főerdőmérnököket.

Itt kell megemlítenem, hogy losonczi báró Bánffy Dániel volt az első, aki Erdélybe, a Kelemen havasokba muflonokat telepített, és szivárványpisztrang tenyészetet létesített Gödemesterházán.

– Tartották-e a kapcsolatot a Bánffy család tagjaival?

– Bánffy miniszter úr édesapámat 1944 tavaszán felhelyezte Csíkszeredába, mivel az ottani erdőmérnök, Rákosi István elhunyt. Szeptember 8-án, mikor a front Csíkba ért, s már tudták, hogy Szereda is elesik, továbbhelyezte Esztergomba, ahonnan hajókon kimenekítették az erdészek családjait és egészen Passauig vitték. Én csak annyit tudtam meg később a báróról, hogy 1944 szeptemberében az erdélyi érdekek képviseletében követelte a fegyverszünet haladéktalan megkötését, de Szálasi uralomra jutása után börtönbe került, ahonnan sikerült megszöknie. Pest ostromát bujkálva vészelte át, majd a kommunisták üldözték, a mindennapi betevő falatért hátizsákkal járta a helységeket, hogy hét gyermekét (Ferenc, Kata, Júlia, Eszter, György, Dénes, Miklós) eltarthassa. 1949-ben Kolozsváron a népi törvényszék háborús bűnösnek ítélte. Többet nem is tért haza, Budapesten halt meg.

Sajnos a gyermekeiről nem tudok semmit, csak annyit, hogy losonczi báró Bánffy Miklós (sz. 1948) és felesége Ugron Mária Róza 7 gyermeke közül Farkas (sz. 1981) 2004-ben visszakapta Fugadot és hazaköltözött Erdélybe.

Utódai kitartásukkal tovább éltetik az 1648-ban egyik főúri kastély kápolnájának feliratát: „Honesta fama, aeternum patrimonium!” (A tisztességes hírnév örökös vagyon!). Úgy tudom, hogyaz örökösök újraalakították az erdőuradalmi részvénytársaságot, amely az 1918-ban alapított társaság jogutódja, s ebben a minőségben kérték vissza az erdőterületeket.

– Térjünk vissza még Palotailvára. A 2002-es népszámlálási adatok szerint a 2150 lakosból 1723 román, 322 magyar, 105 cigány nemzetiségű. Milyen volt a falu etnikai összetétele a 30-as években?

– Hát, pontosan nem tudnám megmondani, de többen voltunk magyarok, a gyári munkások 90%-a magyar volt, több zsidó család és osztrák tisztviselő is lakott Palotailván.

– Akkor magyar iskolába járt?

– Csak egy magyar tagozat volt egy tanítóval, aki úgy tanított egy nagy osztályteremben, hogy az első padsorban ültek az elsősök, a másodikban a másodikosok, és így tovább. Óvoda nem volt, de engem bevettek „lógóba” egy évvel korábban, így elsős koromban már ismertem az anyagot és 9,33-mal végeztem. Érdekes, hogy a palotailvai elemi népiskola állami magyar tagozatának értesítő könyvecskéjében 1933 őszétől kezdve évközi, kétnyelvű értesítő is szerepel. A mindennapi iskola III. és IV. osztályáról karácsonykor és húsvétkor, majd év végén ez a szöveg állt: „Ha ezen iskolai év elején még nem tudott románul, megtanult-e és milyen mértékben?”

– Édesapja miért küldte Sepsiszentgyörgyre iskolába, hiszen Palotailva elég messze van...?

– Igen, pontosan 175 km-re van Ilva Kovásznától. S mégis édesapám nem Marosvásárhelyre, nem Szászrégenbe vagy Gyergyóba küldött, hanem hazahozott Háromszékre, a Székely Mikó Kollégiumba. Ő is itt járt 8 évig a testvérével együtt. Először a bátyámat, s rá egy évre engem behozott a bentlakásba. Minket, kisebbeket nemcsak a tanárok neveltek, hanem a felsős diákok is. Negyedikig, amíg le nem konfirmáltál, nem volt szabad hosszú nadrágot viselni. Ez egy törvény volt. Kellett urazzuk a nagyobbakat, de segítettünk is egymáson. Olyan egészséges szellem uralkodott a Mikóban, amely felruházott minket a tudományt kedvelő, népéhez, hazájához és szülőföldjéhez hű, Istenben bízó és hívő, hagyománytisztelő, munkaszerető magatartással. Gróf Mikó Imre, alma materünk egyik alapítójának címerében a Nap nappal, a Hold éjjel biztosítja: Legyen világosság minden fejben!

1942–43-ban, amikor hetedikes-nyolcadikosok voltunk, meghívtuk az ún. népi írókat: Veress Pétert, Sinka Istvánt, Darvas Józsefet, Nagy Istvánt. Külön lehívtuk Móricz Zsigmondot, aki előadást tartott a Mikó tornatermében, Rózsa Sándor lovát ugratja című, akkoriban megjelent kötetéről. De eljött Karácsony Sándor és Mécs László is. Mécs reverendában a rajzteremben szebbnél szebb verseket mondott.

Kiváló tanáraink voltak, példaként hadd említsem meg tornatanárunkat, Benedek Károlyt (el tudtuk intézni, hogy az ő nevét vegye fel az új tornaterem). Nemcsak nagyszerű testnevelő tanár volt, hanem jó pedagógus és kiváló ember is.Alaposan, körültekintően figyelte és ismerte meg diákjainak életrevalóságát, értékrendjét, az adott körülmények között tanította, nevelte igazra, jóra, szépre őket. Előttem emberségből többször is jelesre vizsgázott. Tízéves kisdiák voltam a bentlakásban, közel 200 km-es távolságra a szüleimtől. Elmondhatom, hogy kollégiumunk diákjainak második apja volt. Sízni vitte tanítványait, megtanított a kopjafa faragására is. Amikor bejöttek a magyarok, hatodikos voltam, magyar katonapuskákkal lőversenyt szerveztek itt, Őrkő alatt. Én nem neveztem be, mert nem volt pénzem. Benedek tanár úr megtudta, és azonnal kifizette nekem a benevezési díjat, a két pengőt. Ezt úgy háláltam meg, hogy a Mikónak egy bronzérmet és oklevelet nyertem.

Másik tanárunk, Bágya András, aki utána Pestre került, a könnyűzenei rádió igazgatója lett. Énekkarunk és zenekarunk volt a Mikóban. Betanította nekünk Kodály Székely fonóját. Felvitt Debrecenbe, ott előadtuk, s utána pedig Budapestre, a későbbi Erkel Színházba. Hatalmas sikerünk volt, rádió bemondta. Diákként megérhettük, hogy elmenjünk Debrecenbe, Budapestre.

1943-ban jelesen érettségiztem, szóbeli és írásabeli is volt, románból is, lehetett választani, az anyaországiak általában a németet választották.

Májusban csengettek ki, júniusban érettségiztünk. Feltétlenül kell szólnom arról, hogy két említett tanárunk mellett még sok kiváló tanárom volt: Demeter Béla, Konsza Samu, Felszeghy István, Debreczy Sándor, Harkó József, Rác Gábor.

– Lépjünk vissza kissé az időben. Hol élte meg a magyarok bevonulását? Milyen élmény volt ön számára?

– Otthon voltunk Kovásznán, amikor a magyar rádióban augusztus 30-án valamikor délután bejelentették a hírt. Nagyon kevés rádió volt a községben, a szomszéd néni mondta nagyanyámnak, hogy visszacsatolták Észak-Erdélyt. Néhány perc múlva minden háznál előkerült a piros-fehér-zöld zászló. Nagyanyám nekem és bátyámnak gyönyörű kokárdákat horgolt.

Bátran kijelenthetem, hogy olyan nagyszabású felkészülés egész Háromszéken nem volt, mint Kovásznán. Minden faluban csak egy díszkapuval várták a honvédeket, de itt három volt. Az elsőre az volt írva: Isten hozott!, a másodikra Igazságot Nagymagyarországnak!, a harmadik pedig egy faragott székelykapu volt. A három kapu között kb. 150 m volt a távolság, s hatalmas, bokáig érő virágszőnyeg borította a utat.

Azon a nyáron ott élt a városban Barabás Márton festőművész, a márkosfalvi híres Barabás Miklós unokaöccse, akit „Kicsi Barabás”-nak is szoktak nevezni. Gyönyörű szép magyar címert festett és minden póznára (akkor volt villany- és telefonpózna is) kettőt rakott fel a fiaival. Fábián Ferdinánd bácsi (Fábián Ernő filozófus édesapja) csinálta a vaspántokat, amikre a címereket fel lehetett tenni. Mi fiatalokként énekkart szerveztünk, tánccsoport állt össze, mind székelyruhában voltunk, s volt egy rezesbanda is. A nagy készület után az 1. m. kir. Gyorshadtest gépkocsizó dandárja vonult be Kovásznára, a legkeletibb vidékre. Muszáj volt siessenek, hiszen szeptember 13-ig be kellett fejezzék a bevonulást. Győrben gyártott Rába (Botond) motorokkal érkeztek, melyeknek az volt a különlegessége, hogy az első kerék mögött magasabb kerék volt, ha egy sáncba bement, ki tudott jönni. Az emberek összefogása olyan meretű volt, hogy szerintem soha nem került a magyar történelemben ilyen közel a magyar hadsereg a civil lakossághoz. Ők jöttek be, ők szabadítottak fel, örömmámor volt mindenhol. Felejthetetlen élmény volt, hogy megélhettük: ismét magyarok lettünk.

Bármikor ha valaki megkérdezte tőlem, melyik volt életed legszebb napja, én egyből rávágtam, hogy 1940. szeptember 13-a, amikor a magyar honvédek bevonultak.

– Érettségi után jelentkezett az orvosira?

– Nem, az orvosi pályára nem is gondoltam akkor, hanem édesapám nyomdokain haladva jelentkeztem Sopronba az erdőmérnöki karra. Fel is vettek, s két hétig hallgattam már az előadásokat, amikor 1943 őszén megkaptam a behívót, s október 4-én be kellett vonuljak honvédnek.

– A szakirodalom szerint 1943 októberében Székelyföldről kb. 10 000 fiatalt vonultattak be tényleges katonai szolgálatra, azokat, akik a leventeintézmény két utolsó évfolyamát képezték.

– A köztudatban még most is úgy él, hogy mi levente katonák voltunk, de mi rendes sorkatonaként vonultunk be. Előhoztak ugyanis két korosztályt, az 1924-25-ösöket. A leventék, azok a sok szerencsétlen 1926–27-ben születtek, még olyan is volt, aki 28-ban, akikkel aztán, ahogy haladt a front, feltöltötték a seregeket. Érdekes, hogy nem vonultak be a 23-ban születettek, visszatartották ezt a korosztályt, hogy legyen majd utánpótlás később. Például a bátyám soha nem volt katona.

– Milyen kiképzést kaptak?

– 1944. január 1-jén elvittek egy három hónapos tartalékos tiszti tanfolyamra Tusnádfürdőre. Én szerencsére nem gyalogos, hanem aknavetős lettem, az már egy úribb, elitebb csapatnak számított. Az egész Magyarország területéről voltak ott honvédek. Itt ismertem meg a csíkszeredai János Palit is, aki később a múzeum igazgatója lett. Március végéig tartott a tanfolyam.

Nem dobtak be kiképzés nélkül a frontra. Az első tiszti tanfolyam után egyből karpaszományos tizedessé léptettek elő, két csillagot varrtak fel. Készültünk a második tanfolyamra is, boldogok voltunk, hogy mehetünk, de jött augusztus 23-a, a román átállás napja, s le lett fújva. Három nap múlva 26-án délelőtt már be is törtek az oroszok.

– Mit jelent a karpaszomány?

– Az Osztrák–Magyar Monarchiában a tartalékos tisztképzés alapját az ún. egyéves önkéntesi rendszer jelentette. Az egyéves önkéntes képzésben részt vevők önkéntes karpaszomány viselésére váltak jogosulttá. Ők lettek a karpaszományosok. Az elnevezés az Osztrák–Magyar Monarchia idején alakult ki, de hivatalossá csak a két háború között vált. Az elnevezés alapja a zubbony ujjvégződése fölött 10 centiméterrel aranysárga színű, a közös hadseregben fekete, a honvédségnél meggyvörös beszövéssel rendelkező, spiccben végződő, az ujjat körülfogó zöld mintázat, az ún. karpaszomány. A II. világháborúban már nem fügött össze az önkéntességgel, hiszen mi sem önként vonultunk be, hanem besoroztak.

– A kiképzés után egyből a frontra került?

– Nem, az alapképzés és a tartalékos tiszti tanfolyam után hadgyakorlatokat végeztettek velünk Gyergyótölgyesen, s más helyeken. Mozgosítás után lecserélték fehér gurtni övünket rendes bőr derékszíjra. Kaptunk rohamsisakot, gázálarcot, gyalogsági ásót, ami legjobban bevált a későbbiekben, mert ahogy vonultunk vissza a fronttal, nem voltak kiásva a lövészárkok, hanem mi kellett gyorsan beássuk magunkat. Nyakunkba akasztották a dögcédulát is.[5]

– Mikor mozgosították? Melyik zászlóaljhoz került?

– Március 19-én a németek bevonultak Pestre, s utána mozgosítottak minket. Nagy ünnepséget tartottak tiszteletünkre Szentgyörgyön, felvonultunk díszlépésben, parancsnokunk, Serfőző alezredes fehér lovon előttünk, utána a rezesbanda, akiket kihoztak az Úzvölgyébe is. Az állomáson bevagoníroztak hosszú marhavagonokba, elvittek Szentsimonba, itt éjjel kiraktak, hogy az oroszok ne lássanak mozgást. Simon mellett Csatószegen házakhoz behúzódtunk, egész nap vártunk, s másnap éjjel megindultunk sötétben Szentmártonba, s onnan fel az Úzvölgyébe.

Az egykori székely határőrség újbóli felállításának ötletét a képviselők ( pl. Pál Gábor) vetették fel, mely elképzelés összecsengett a katonai vezetők elgondolásaival is. Horthynak hat tábornoka székely és háromszéki volt.[6]. E zászlóaljak személyi állományát elsősorban az idősebb korosztályok képezték volna, s békeidőben csak a keretekkel rendelkeztek volna. A megfelelő előkészítést követően a székely határőrzászlóaljak felállítása 1942. március 1. után vette kezdetét. Ekkor alakult meg a 11. székely határőr-zászlóalj Sepsiszentgyörgy városában, amelyhez én is kerültem.

– Kezdetben csak az idősebb korosztály tagjai lettek az alakulatok tagjai.

– 1943-tól változás állt be a székely határőrség kiképzésében. Szakítottak azzal a gyakorlattal, hogy a határőr-zászlóaljak kereteit csak idős korosztályokkal töltik fel. A fiatalabb korosztályokat is bevonultatták, mondván, apa és fia, vagy éppen nagyapa és unoka harcoljon együtt, így erősítve a „székely-határőr szellemet”! De melléfogtak, nem volt jó megoldás, mert amikor jött az ellenség az idős családosok rontották a morálunkat, katonai kedvünket.

– Térjünk vissza Úzvölgyéhez.

– Aklostól a fűrésztelepig erdei keskenyvágányú kisvasúttal utaztunk 10 km-es távon. Az I. és III. lövészszázadot, az aknavetős, nehézpuskás, géppuskás szakaszokat a Magyarós-tetőre helyezték fel. Ide jöttek a kézdivásárhelyi 24-es határvadász tüzérüteg bajtársai. A tüzéreknek elég lövedékük volt. Tiszteknek és aknavetősöknek a 9 mm-es 37M öntöltő pisztolyához fejenként 20 töltény járt. Minden gyalogos 2 tojás és 2 drb. nyeles Vécsey kézigránátot is kapott. A IV. századot (gyalogos lövészszázad) lent a völgyben, az ezeréves határtól (ahol egy határsorompó volt) északra és délre helyezték el, a II. század pedig a Magyarós-patak alsó folyásánál tartalékban maradt. Két 37 mm-es 40M páncéltörő ágyút a határtól kb. 200 méterre, a másodikat az út túlsó oldalán kb. 100 méterrel fennebb ásatták be (egyik páncéltörő fészek ma is látható). Lent a völgyben kb. 300 honvéd maradt, a II. és IV. lövészszázad, 1 páncéltörőszakasz, valamint a távbeszélő-, árkász-, utász-zászlóaljtörzs 8 golyószóróval, 4 géppuskával, 2 páncéltörő ágyúval a 11. székely határőr-zászlóalj keretében

Augusztus 26-án az Úzvölgyében a 2. ukrán front részei elérték az országhatárt és a páncélosokkal megerősített egységei betörtek az ország területére. A támadás hevességére jellemző, hogy a zászlóalj két darab 3,7 cm-es 40M páncéltörő ágyúját 10 perc alatt kilőtték, de a székely határőrök is komoly veszteségeket okoztak a támadóknak. A zászlóalj 1. és 3. századának és aknavető szakaszának Magyarós tetőn lévő állásait az orosz egységek nem támadták meg, hanem megkerülték, ezért a századok, hogy a bekerítést elkerüljék kénytelenek voltak visszavonulni és velük vonult a korábban ide beérkezett 4. és a 2. század is. A Csobányos felé visszavonuló zászlóaljat jól álcázott szovjet egységek megrohamozták és súlyos veszteségeket okoztak. A zászlóalj parancsnokát Serfőző János alezredest elégtelen tevékenységéért hamarosan letartóztatták.

Két hétig védtük a frontot a Kárpátokban, szeptember 11-én este kilenckor kaptuk a visszavonulási parancsot. Visszavonultattak azért, mert másképpen bekerítettek volna az ellenséges erők, hiszen szeptember 8-án Sepsiszentgyörgy is elesett. Muszáj volt feladnunk félig a Székelyföldet.

– Merre vonultak vissza?

– Mielőtt rátérnénk a visszavonulásra, ejtsünk néhány szót a magyar hadvezetés hibáiról: nem számítottak arra, hogy Úzvölgyében is betörnek, Ojtozon és Gyimesen meg volt szervezve a védelem, nem úgy mint nálunk. Az oroszok 22 tankkal jöttek fel Dormăneştiről, hol az Úz pataka medrében, hol a kisvasútvonalon. Tankok, teherautók is fel tudtak jönni. Két szovjet hadtest támadott meg minket.

Két 37 mm-es páncéltörőnk volt, amit mi diótörőnek hívtunk, ez semmiség volt. Két géppuska, de az is egy nyílt terepen. Másnap Kolozsvárról lehoztak két légvédelmi ágyút Aklosra, amik már az elején ott kellett volna legyenek. A németek nem segítettek, ők akkor vonultak vissza.

Bravuros volt néhány szovjet hadicsel is: Iaşi környékén szétverték a német és a román hadsereget, s annyi ruhát, öltözetet kaptak, amennyit csak akartak. Papírokat is szereztek, felderítették ilyen ruhákban a terepet, senki nem igazoltatta le komolyan őket, vagy senki nem kísérte őket vissza táborukba.

A magyar hadsereg szervezése ott az Úzvölgyében csődöt mondott.

Térjünk vissza akkor a kérdésére: Csíkszeredán keresztül, Székelyudvarhely felé vonultunk vissza, s a Maros vonalára mentünk, itt felvettük a harcot Idecs pataknál. Közben a vezetőség rájött arra, hogy a székely határőrségben nem vált be, hogy apa a fiával védje a hazát, így az öregeket kivették, s maradtunk mi, a 19-20 évesek. Olyan kemény harc volt, hogy ezren voltunk a három zászlóaljban, s abból estére csak ötszázan maradtunk életben, a fele elpusztult. Innen átmentünk Magyaróra, s ott ismét visszavonulási parancsot kaptunk Désre. Désen, pontosabban előtte, Kerlésen, a cserhalmi ütközet helyén, átszerveztek, akkor én a 22/II-es zászlóaljhoz kerültem. Rögtön a dési vasútállomás előtti völgyben felálltunk, s az első orosz támadást kivédtük. A másodikat nem, s mivel a Szamos-hidat a németek felrobbantották, derékig érő vízben kellett visszavonulnunk, úgy, hogy közben a Szamos vize porzott a sok lövéstől.

Amikor 1944. október 15-én Horthy Miklós a szovjetekkel való fegyverszünetet bejelentette, a mi csapattestünk frontja Észak-Erdélyben, Nagysomkút előtt volt. A hír hallatára késő délután otthagytuk lövészárkunkat és bevonultunk a legközelebbi faluba, Kiscsoltra, ahol egy román házba betérve jóízűen elfogyasztottuk a felkínált lekváros puliszkát, és boldogan lefeküdtünk, méghozzá ágyba (több mint egy éve civil ágyat nem láttunk). Azt hittük, vége a háborúnak, és a térképen néztük, hol mehetünk haza Háromszékre. Saját szemünkkel láttuk, hogy a visszavonuló német katonák felrobbantották a Szamos-hidat Désnél, a Déda-Szeretfalvi, 1942-ben épült magyar vasútvonalat megsemmisítették, berobbantva mindkét alagutat, hidakat, vasúti síneket. Örömünk nem tartott sokáig, mert reggel a zászlóaljkürtös mindannyiunkat a templom elé hívott, ahol Böbl Gyula ezredes lóhátról kihirdette, hogy a háborúnak nincs vége, tovább folytatjuk a harcot a szovjet hadsereg ellen. „Jobb zsebemben nagy ezüst, bal zsebemben kis ezüst, mindenki kap, indulás vissza a lövészárokba!” – fejezte be buzdító parancsát. Szomorúan mentünk vissza a tetves gödrökbe, de még aznap visszavonultattak Nagybánya, Szatmárnémeti, Vásárosnamény irányába, mert a magyar 2. hadsereg parancsnokát, a mi parancsnokunkat, vitéz primor Dálnoki Veress Lajos vezérezredest elfogták és letartóztatták a németek, a magyar 1. hadsereg parancsnoka, vitéz lófő Dálnoki Miklós Béla vezérezredes pedig Kéri Kálmán vezérkari főnökével Ökörmezőnél átment a 4. ukrán front hadműveleti területére. Így a kiugrási kísérlet sikertelensége miatt elmaradt az Északkeleti-Kárpátokat védő első, és az Észak-Erdélyben harcoló második magyar hadsereg átállása, viszont az itt tartózkodó kétszázezer magyar és ötvenezer német katonát nem sikerült bekerítenie és hadifogságba hurcolnia a szovjet hadseregnek. Ennek köszönhetően nem lettem hadifogoly. Ismeretes, hogy a hatszázezer elhurcolt ember közül háromszázezren sohasem tértek vissza a szovjetek hadifogolytáboraiból. 1944. október 20-án feloszlatták a magyar 2. hadsereget, a magyar 1. hadsereget német hadvezetés alárendeltségébe vonták. Csapattestem, a 22/II. zászlóalj továbbra is folyamatos harci érintkezésben állt a szovjet csapatokkal. A Tiszánál Csobaj és Baj nevű községeknél egész éjjel azt csináltuk, hogy nagy mennyiségű ládákban Vécsey kézigránátokat hoztak, s az oroszok folyamatosan gumicsónakokkal próbáltak átjönni a partra, de nem sikerült nekik. Másnap ismét parancsot kaptunk, s lejöttünk Mezőzomborra, ott tovább folyt a harc, ott már a németekkel együtt. Megegyeztünk a jelszavakban, mi a jelhang, hogy egymást ne lőjjük. A németek javasolták: legyen a jelszó paprikás, a jelhang pedig gulás. Mezőzombor után visszavonultunk Szerencsre, s a várost egy hónapig védtük sikeresen. A csajkákkal mentünk az elhagyott cukorgyárba, s ettük a csokoládémasszát. Szerencsről megint vezéreltek, hogy vissza kell vonulni Hernádnémetibe. Itt ismét felvettük a harcot az orosz csapatokkal.

Innen visszavonultunk a harctér utolsó pontjára, a mai Szlovákiába, Makranc nevű faluba, a Csécsi patak partján ástuk be magunkat. Ez Krasznahorka és Kassa között van, itt tartottuk a vonalat egészen január 8-ig, amikor megsebesültem. Egy orosz távcsöves puskás lőtt meg. Ezt onnan lehet tudni, hogy a testemen nem hatolt keresztül a golyó. Egy kilométert hátragyalogoltam az elsősegélyt nyújtó helyre, ahol kioperálták belőlem a golyót, ideadták a kezembe, mai napig is megvan. Szinte félévi elsővonalbeli harcomban nem váltottak le, nem volt pihenő. Egyedül karácsony napján délután hatkor, amikor besötétedett, hátravittek Makranc faluba, ott házakhoz elszállásoltak, ott voltunk hajnalig, amikor visszamentünk a vonalba. Egy sebesült-szállító vonattal hátravittek egész Szlovákián keresztül Szencre, az 546-os hadikórházba. A kórházba érkezés napján, január 31-én töltöttem be a 20. életévemet. Három hónapig voltam a kórházban, ott tartottak az orvosok, hogy ne menjek vissza a frontra. Mire kijöttem, már magyar húsvét volt, s a csapattestemmel, ahová utaltak, Sopron mellett, Ágfalvánál átléptük a határt, s addig mentünk Németország területén, amíg az oroszok utol nem értek. Május 6-án amerikai hadifogságba estem.

– Meddig volt hadifogságban?

– November 2-ig, amikor az amerikaiak vonattal hazahoztak, s Székesfehérváron átadtak a magyar hatóságnak. Leellenőriztek minket, felküldtek a pesti Mária Terézia laktanyába (ma Maléter Pál laktanya), s ott leszereltek. Innen elmentem a budapesti román nagykövetségre, hogy engedélyt kérjek hazajönni Erdélybe. Egy percig sem gondoltam arra, hogy kintmaradok nyugaton, pedig a fogság alatt több ügynök is jött, hogy menjünk ki. A nagykövet jól beszélt magyarul, összegyűltünk kb. 30-an, s azt mondta: „Maguk most hazamennek. Felejtsék el ezeket a jelszavakat hogy: Nem, nem, soha!, Arad, Brassó, Temesvár, magyaroknak visszajár!, s építsék az új Romániát.” 1945. november 19-én, Erzsébet napján érkeztem haza a kovásznai állomásra.

– Mi történt a család többi tagjával a háború alatt?

– Bátyám Kolozsváron volt gyógyszerész hallgató, s amikor Kolozsvárt elfoglalták a románok, elmenekültek, átmentek Szegedre, onnan Grazba. Ott volt egészen a háború végéig. Akkor hazajött ugyan Háromszékre, de visszalógott, s Szegeden fejezte be az egyetemet. Egy évig ott tanult még.

Amint már említettem, Bánffy miniszter úr édesapámat Kovásznáról felhelyezte Csíkszeredába, lakást is kapott. 1944. szeptember 8-án innen áthelyezte Esztergomba. Édesanyám is felment Szeredába, s szeptember 8-án ültek vonatra, Esztergomban egy vontatóhajóra, uszályra tették az erdész családokat, s kivitték Passauig. A háború végéig ott ültek. Hajón hozták vissza őket Esztergomba, s onnan ők majd hazajöttek Kovásznára. Hamarabb érkeztek haza, mint én. Mind a négyen nyugaton voltunk, de egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ott maradjunk.

– A család tudta, hogy érkezik?

– Nem. Édesanyámnak azt mondták Kovásznán, hogy látták a holttestemet az Úzvölgyében. Ezzel a tudattal élt mindaddig, amíg ki nem kerültek Németországba. Ott talált egy olyan szervezetet, amely segített felkutatni a magyar foglyokat. Így tudták meg, hogy az ebelsbergi 25-ös fogolytáborban vagyok. A szétszakadt család egyesült itthon.

– Édesapja tudta-e folytatni az erdőmérnöki munkáját?

– Sajnos édesapámat nem alkalmazták, ő a háború végéig magyar királyi főerdőmérnök volt, amikor hazajött, ugye, akkor már Románia volt. Felküldték a papírját Marosvásárhelyre egy faipari vállalathoz, ahol alkalmazták is, de egy hónap múlva értesítették, hogy a román nyelv ismeretének hiányában felmentik állásából. Megnyílt Székelykeresztúron egy erdőőr iskola, s oda aztán felvették egy évre. Utána megnyílt Csíkszeredában egy erdészeti szakiskola, ott volt, onnan áthelyezték Kézdivásárhelyre, innen ment nyugdíjba.

– Korábbi válaszaiból még nem derült ki, hogy honnan volt az orvosi pályára való indíttatás.

– Miután leszereltem Pesten, egy mozdony szélébe kapaszkodva jöttem Debrecenig, onnan Nagyváradig, míg Kolozsvárra nem értem. Kolozsváron bementem egy borbélyműhelybe, belenéztem az újságba, s ott olvastam, hogy a Bolyai orvosi karát sok huzavona után leköltöztetik Marosvásárhelyre. Világos volt számomra, Sopronba már nem tudok visszamenni, hogy folytassam a tanulmányokat, s tudtam azt is, hogy Romániában nincs erdészeti egyetem (csak jóval később alakult). Így jött a gondolat, hogy jelentkezzek az orvosira.

– Ez 1945 novemberében volt? Mikor kezdődött a tanítás?

– Decemberben felmentem Kolozsvárra, mert ott kellett beiratkozni, de az elsőévesek számára a tanítás csak következő év tavaszán, április elején indult meg Vásárhelyen. A nagyobb évfolyamok már februárban elkezdték.

– Mikor tartották az első felvételi vizsgát az egyetemen?

– Hát, valamikor 1945 őszén, még mielőtt én hazakerültem volna.

– Akkor ön nem felvételizett?

– Nem, mert hoztak egy olyan rendeletet, hogy létszámon felül és felvételi vizsga nélkül felveszik azokat a jelentkezőket, akik lágerekben voltak, vagy a faji törvények miatt nem folytathatták tanulmányaikat.

– Emlékszik-e, körülbelül hány diák kezdte meg a tanulást?

– Több mint 600 hallgató volt az első tanévben, az elsősöknek 150 helyet hirdettek meg, ehhez még jöttünk mi. Az első évfolyamon 300-an voltunk.

– Egy újonnan alakult karról beszélünk, ráadásul új helyszínen beinduló oktatásról. Milyen körülmények uralkodtak?

– A Bernády György polgármester idejében épült hadaprósiskolát (a kicsi magyar világban Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemű Hadapród Iskola), az impozáns központi épületet a melléképületekkel rendbehozták annyira, hogy alkalmasak voltak az elméleti tanszékek befogadására, de a klinikák helyzete csak később oldódott meg. Néhány év el kellett teljen, míg az új klinikák otthonra leltek.

– Az 1921–1940 között Szegeden működő Ferenc József Tudományegyetem 1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták, részben visszatért Kolozsvárra. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás, és nagyon sok magyarországi tanár, professzor költözött át. 1944-ben többen maradtak közülük Romániában, akik vállalták azt is, hogy az új helyszínen beindult karon tanítsanak.

– Igen, nagyon sokat köszönhetünk nekik, hiszen nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy színvonalas képzés alakuljon ki Vásárhelyen. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna az egyetem fennmaradása. Az egyetem vezetősége nagy nehezen elérte kormányszinten, hogy szerződésekkel az anyaországi professzorok nagy része itt maradhasson és átköltözzön Vásárhelyre. Ezt a nehéz feladatot vállalták többek között: Miskolczy Dezső (ő volt az utolsó rektor 1944-ben), Haranghy László, Klimkó Dezső, Környei István, Putnoky Gyula, Beöthy Konrád, Ludány György, Obál Ferenc.

– Akkor ön a Bolyai Egyetem Orvosi Fakultásán kezdte meg tanulmányait. 1948-ban azonban az új tanügyi törvény értelmében leválasztották a Bolyaitól és létrehozták a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet.

– Igen, így van, indexem első oldalain még a Bolyai Egyetem szerepel. 1948-ban nemcsak a Bolyai nevet veszítettük el, hanem az egyetemi rangot is, hiszen intézetté degradáltak. Ráadásul akkor vezették be szovjet mintára a trifurkálást, ami azt jelentette, hogy harmadéven mindenki kellett válasszon általános orvosi, gyermekorvosi, és közegészségtan közül. Legtöbbünk persze az általánost akarta, mert innen több lehetőség volt később szakosodni. Én hála istennek az általánosra kerültem. Így végeztünk már 1951-ben. Akkor a záróvizsgák után külön államvizsga volt.

De 1948-ban nagy változást jelentett az is, hogy az anyaországi professzorok többsége eltávozott. Évről évre fokozódott a bizalmatlanság velük szemben, volt, akik támadásoknak is ki voltak téve. Egyszóval, minél hamarabb meg akartak szabadulni tőlük, hogy megbízhatóbb embereiket tegyék helyükbe. Korábban is mentek el néhányan, de 1948-ban a vendégtanárok zömének egyszerűen nem hosszabították meg a szerződését.

– Kik maradtak?

– Itt maradt Miskolczy, Obál és Putnoky. Közülük Miskolczy maradt legtovább (valamikor a 60-as évek közepe táján ment vissza, a felesége halála után), Obál már negyedéven nem tanított minket, Putnoky pedig néhány évre rá ment el, miután végeztünk. Egyébként Obál Ferenc az egyetlen professzorunk, aki még él, 96 éves Budapesten. Levelezünk most is, nemrég kapta meg a rubin diplomát, 70 éve végezte az orvosit.

– Ne feledkezzünk meg az erdélyi tanárokról, professzorokról sem, hiszen a fáklyát valakinek tovább kellett vinnie. És a marosvásárhelyi orvosi oktatás az elmúlt 70 alatt nem válhatott volna az ország egyik legnívósabb egyetemévé nélkülük.

– Az idősebbek közül mindenképp meg kell említeni dr. id. Feszt Györgyöt, aki a röntgen tanszéket vezette az indulástól egészen halálig (1952). Az államvizsga dolgozatomat én is nála írtam. A sebészeti klinika vezetője dr. Mátyás Mátyás volt, aki művészként használta a sebészeti kést. A fogorvosi karon dr. Csőgör Lajos volt a tanszékvezető. A farmakognózai tanszéknek dr. Kopp Elemér, európai hírű tudós volt az irányítója. Többen érkeztek adjunktusként Kolozsvárról: dr. Dóczy Pál a belgyógyászatra, dr. Kótay Pál az urológiára, dr. Száva János az ortopédiára. A teljességre való törekvés nélkül ők voltak azok a kiemelkedő személyiségek, akik a tudományos kutatás megalapozásában, a hallgatóság nevelésében elévülhetetlen érdemeket szereztek.

– Mi a különbség a román és a magyar orvosi oktatás között?

– Két különböző rendszerről van, szó. A románok a francia rendszert vették át, a magyar pedig a németet. Szerintem sokkal egészségesebb a német rendszer, mert mindent latinul és magyarul tanultunk meg. A recepteket is latinul írtuk, ezt bárhol a világon ki tudták adni. A románok csak románul tanulták meg a kifejezéseket. Érdekes, hogy ők, egy neolatin nemzet, nem tanulták latinul a szakkifejezéseket.

– Mennyire épitették be az ideológiai irányzatokat az oktatásba?

– Hát, ez is fokozatosan történt. Először az egyetemi oktatókat kényszerítették a pártba, mondván, hogy csak felkészült marxistaként oktathatnak minket, bár az orvosi szakma gyakorlásában, a hippokráteszi esküben nincs helye semmiféle megkülönböztetésnek. Aztán a későbbi években egyre erősebben megindult az osztályharc.

Utánam két évvel járt Buzás Gabi, az államvizsgán nem mondta azt, hogy „Vesszen Titó, az imperialisták láncos kutyája!”, s elhúzták. Egy év múlva tudott államvizsgázni.

– Volt-e kihelyezés az egyetemről?

– 1951-ben az a szerencsénk volt, hogy két tartomány közül választhattunk általános szerint: egyik a Sztálin Tartomány (ide tartozott Csík is), a másik Nagybánya vidéke volt.

– A tanügyi reformot követő egyik újitás az volt, hogy az orvosok diplomájukkal együtt nem kaphatták meg a doktori címet.

– Pontosan így volt, nem használhattuk volna hivatalosan, de mindenki, amikor csináltatta újdonsült orvosként a parafáját, rajta volt a dr. 1953-ban kaptam egy értesítést az egyetemről, hogy menjek fel és vigyem a diplomámat, mert rápecsételik a doctor medic-et. Úgy tudom, hogy felhívták Románia figyelmét arra, hogy nincs annyi orvos az országban, ahányat lejelentettek, s erre a külföldi nyomásra változtattak a rendeleten.

– Hová került az egyetem elvégzése után?

– Csíkrákosra kerültem. Igaz, nehéz kör volt, mert hét falu tartozott hozzá: Rákos, Göröcsfalva, Vacsárcsi, Ajnád, Lóvész, Szentmihály és Madaras. Három szülőotthonom volt (Madarason, Göröcsfalván és Ajnádon). Nem volt villany, nehezen lehetett közlekedni a falvak között. De még legényember voltam, könnyebb volt elviselni a zord körülményeket.

A Cserei kúria udvarán volt még egy épület, s abban egy fektetőt létesítettem, ahová a nem sürgős eseteket vettem fel, hogy ne kelljen bemenjenek Szeredába. Nagyon nagy volt a strapa, de én megszerettem, s az emberek is megszerettek engem.

Egy év után felhelyeztek Csíkszentdomokosra. Itt egy falum volt ugyan, de az 6000 lelkes. A katolikus papot, Márton Mózest[7] előtte nem sokkal tartóztatták le,[8] és Brassóból járt fel Veres Ernő nevezetű pap. Egy 75 éves bácsi felakasztotta magát, akkor nem volt még Csíkszerdában kórbonctan, a körorvos kellett felboncolja. Eltemették, két hétre rá az alsó szomszédjuk szintén felkötte magát. Ekkor felkeresett a pap, s arra kért, hogy ne adjak ki engedélyt a temetkezésre, mert ez egy járvány, s csak így tudjuk megállítani. Igaza volt, több öngyilkosság nem történt, amíg ott voltam. Itt is egy évig voltam.

Ferbruában tartottam a polgári esküvőmet. Azért is tartottuk meg az esküvőt, hogy egy helyre nevezzenek ki, mert feleségem két évvel utánam végzett szintén az orvosin. Én azt akartam, hogy maradjunk Domokoson, s a feleségem Balánbányán legyen üzemorvos. De nem engedték, mert az csak fél norma volt. Először felajánlották, hogy menjek Szentmártonba, a feleségem pedig Menaság, Bánkfalva, Csíkszentgyörgy körorvosa lehet. Tudtam már mit jelent körorvosnak lenni, egy családban kettő nem lett volna jó megoldás. Végül Gyimesfelsőlokon lettem körörvos, a feleségem pedig iskolaorvos. Gyimesben másfél évig voltunk, amikor aztán onnan kiemeltek, s behoztak Sanepid igazgatónak Csíkba, miután elődömet, Incze Gabit felhelyezték Vásárhelyre. Feleségemet behozták a gyermekgyógyászatra, pedig ő is általános orvosin végzett. Érdekes, hogy belőlem közegészségtanász, belőle meg gyermekgyógyász lett. 1959-ben jön egy értesítés az igazgatóságra, hogy meg van hirdetve Sepsin egy orvosi poszt. Na, azonnal beadtam a kérésemet, a tartomány jóvá is hagyta. Így kerültem haza Szentgyörgyre.

Egy év múlva ment nyugdíjba az igazgató, Szendrey Kálmán, s akkor engem neveztek ki. Rá egy évre lecsatoltak Csíktól, s ezután Brassóhoz tartoztunk. Szerencsém volt, hogy nem hamarabb szervezik át, mert két tartomány között nehezebben lehetett mozogni.

– Mikor ment nyugdíjba?

– 1988-ban mentem el nyugdíjba, amikor betöltöttem a 62 évet. De visszahívtak még kétszer dolgozni. Megkaptam ugyan a decizio-t, de utánam küldtek, hogy menjek fel a párthoz, „jöjjön vissza fél évre”, aztán még egy félév lett belőle. 1992-ben létesült a megyei tanácsnál egy egészségügyi orvosi állás, rám gondoltak. A feleségem biztatására elfogadtam. „Örülj, hogy magyar orvost jelöltek, fogadd el” – mondta. Öt évig voltam ott. Összesen 40 év munkaszolgálatom volt, elismerték a katonaságot is. 1995–2000 között a budapesti Segítő Jobb humanitárius alapítvány háromszéki főorvosa voltam, közel 500 beteget küldtem ki ingyenes kezelésekre. 17 évig voltam a sepsi református egyházmegye főgondnoka.

– Egyházi tevékenységéről mit mondana el?

– Életem egyik szép szakasza volt. Az egyház nem csupán külső javairól felismerhető földi alakulat, hanem hit- és szeretetközösség. Jelentőségét ne szállítsuk le emberi mozgalommá, és ne toborozzuk külön táborokba a szíveket. Több mint 100esperesi és 30 püspöki vizitáción vettem részt, szerencsém volt még jobban megismerni a székely falvak életét. Még tiszti főorvos koromban felkerestem Csík és Háromszék minden helységét (Kotormányt és Hetyét is). Nemcsak orvostudományi előadásokat tartottam, hanem igyekeztem múltunkat, a magyar nemzet történelmét ismertetni, megmaradásunkat, identitásunkat erősíteni.

A lelkipásztorok szolgálatait megismerve, sokat tanultam a Historia Domusokból, gyönyörködtem a gótikus, reneszánsz vártemplomokban, harangokban, klenódiumokban. Meggyőződtem, hogy nem álszent mondás: Nihil sine Deo, s Bethlen Gábornak is igaza volt, amikor halálos ágyán ezt írta le: „Ha Isten velünk, ki ellenünk!” („Bizonyára senki” – tette hozzá Bethlen.)

A KIDA alapítótagja vagyok. Hiába mondják a papok: Soli Deo Gloria, szerintem Kató Béla lelkipásztor nevét nem lehet félretenni. Ő nem csak Illyefalván, hanem a LAM Alapítványnál, a Sapientián, a Székely Mikó Kollégium oltárán is gyümölcsöztette tehetségét.

Sepsiszentgyörgyön szerveztük meg Romániában először az ökumenikus imahetet, mely hetek alatt minden este más templomokban, más felekezet lelkésze hirdeti az igét. A perselypénzt egy-egy súlyos beteg gyógyítására fordítják (5 katolikus, 4 református, 1 unitárius, 1 evangélikus templom van). E nemes kezdeményezés Szabó Lajos római katolikus kanonok és Incze Sándor református esperes érdeme.

– A sepsiszentgyörgyi református templom várfala 1983-ban különleges várfallal bővült, melynek ön volt az elindítója, kezdeményezője.

– 1983-ban volt a 40 éves érettségi találkozónk, s a vártemplom mögött felállítottam egy kopjafát az elhunyt osztálytársaink és tanáraink neveivel. Nem engedték meg, hogy a városban kapjon helyet. Utánunk minden évfolyam követte példánkat, de a szeku az első 5 kopjafa után leállította, megszakította a folyamatot. Felszólították a lelkészt, hogy kérvényt kell leadjon az, aki kopjafát akar állítani, csak a párt jóváhagyása teheti meg. Na, hát egy engedélyt sem adtak ki többet 1990-ig. Féltünk, hogy kihúzatják vagy megrongálják a már felállított fákat, de szerencsére, nem történt semmi. A mikós évfolyamok emlékét ma 77 kopjafa őrzi, melyek a mohos védőfallal párhuzamosan sorjáznak.

– Úgy tudom, Beke György elnevezte Székely siratófalnak.

– Igen, mikós diák volt ő is, s azt mondta, hogy ez a panaszfal itt Sepsiszentgyörgyön szétszórattatásunkban minket is örök számadásra és összefogásra kötelez. Számunkra mégsem siratófal, hanem biztatás a jövőre, remény a megmaradáshoz. E kopjafák átölelik nemcsak a mohos várfalat, hanem a történelmet, minket és azokat is, akik utánunk következnek.

– Tudtommal a Mikó Véndiák Társaságának az elnöke. Mikor alakult meg a társaság?

– Amikor visszakapta a nevét az iskola 1990-ben, rögtön meg is alakítottuk. 1991-ben és 1996-ban mikós világtalálkozót rendeztünk. Nagyon szép volt. A gróf Mikó Imre életnagyságú szobra felállításában is részt vettem.

– Ugyancsak az ön nevéhez fűződik az Úzvölgyi megemlékezések szervezése, valóságos zarándokhellyé varázsolták az elmúlt években.

– 17 éve minden évben augusztus 26-án (ezen a napon tört be a szovjet hadsereg Magyarország területére) megemlékezünk az első és a második világháborúban elesett honvédekről. Tisztelgünk a hősök előtt, akik az 1916 és 1918 közötti harcokban estek el, és közülük 600-an nyugszanak itt a katonai temetőben. És tisztelgünk azon hősök előtt, akik az 1944. augusztus 26-i orosz betöréskor vesztették itt életüket. Az akkori katonák közül a túlélők, a veteránok minden évben eljövünk. Legtöbben a régi rendszerben is kijártunk emlékezni egykori bajtársainkra.

– Az ön ötlete volt az emlékmű felállítása is, kik álltak az ügy mellé?

– 1994-ben volt az 50 éves évforduló, arra akartuk felállítani az emlékművet.

Syelvester Lajos segített a legtöbbet, szívén viselte az ügyet. Riportsorozatot is közölt a Háromszékben, melyek egy kötetben megjelentek később, sőt dokumentumfilm is készült belőle Úz-völgyi hegyomlás címmel. Elmentünk ketten Mikóujfaluba, mert ott van egy andezit kőbánya, megrendeltük az emlékművet, 1993-ban. Utána kimentünk az Úzvölgyébe, hogy nézzük meg a környéket, keressünk megfelelő helyet neki.S akkor ott, a patak medrében óriási kőtömböket fedeztünk fel. Nem kell nekünk Mikóújfaluba menni, itt találunk a célnak megfelelőt is! Gömbölyű kövekből megcsináltuk a talapzatot, s a folyómederből kiemelt hatalmas sziklatömböt próbáltuk függőlegesen ráhelyezni, de az eldőlt, így a talapzaton fekvő szikla sebesült vagy halott katonához hasonlított, s úgy döntöttünk, hogy így marad.

– Kik segítettek a munkálatokban?

– Csatlakoztak hozzánk a csíkszentmártoniak, külön ki kell emelnem Gergely András, szentmártoni polgármestert, aki többek között megszerezte az engedélyeket is. A kőhordásnál a volt honvédek segítettek, de olyanok is felajánlották segítségüket, akiknek nem volt hősi halált halt hozzátartozójuk az Úzban (háromszékiek és csíkiak egyformán).

Fekete márványtáblára felirattam Kölcsey sorait: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak. Hagyd örökül ha kihúnysz: a haza minden előtt.” Elkezdtem nyomozni a neveket, 120 embert sikerült összeírni, innen-onnan, családtagoktól, de még a pesti hadtörténeti levéltárból is kértem anyagot. Szentgyörgyön az egyik gyárban egy hatalmas réztáblára rávésték a neveket, faragtattunk egy kopjafát is melléje (Váncsa Albert készítette).

Úz-völgy térparancsnoka vagyok, minden évben én vezetem le, én állítom össze az egész ünnepélyt. 9 kopjafa van, 5 kereszt, 50 első világháborús kereszt és egy székely kapu. Most már több százan jönnek fel az ünnepélyre az egész nagy Magyaroszágról.

– Emlékfeltáró és mondhatjuk, emlékőrző munkássága azonban itt nem ér véget....

– Ha Székelyföld falvaiban, városaiban végigmegyünk, állítom, hogy minden faluban van két világháborús emlékmű, kivéve Sepiszentgyörgyöt. Első világháborús van, második nincs. Addig mentem, amíg kinyomoztam a sepsiszentgyörgyi második világháború áldozatait. Összeírtam 102 nevet, de nemcsak azokat, akik a fronton haltak meg, hanem, azokat is, akik sepsiszentgyörgyi származásúak voltak és például fogságban vagy menekülés közben tűntek el. A belvárosi református templom kertjében van az emlékmű.

Fent, a sepsiszentgyörgyi hősök temetőjében, két kopjafát állítattam fel: egyiket az Úzvölgyében elesettek, a másikat a görgényi Üvegcsűrnél elesettek emlékére (Balázs Antal faragta).

Külön andezit emlékművet  helyeztem el a Mikó kollégium udvarán 2009-ben, a 150 éves kollégium tiszteletére (Mikóújfalu polgármestere ajándékozta, Urszuly Samu faragta).

– Úgy tudom, hogy az utóbbi években úgy a város, mint a megye közéleti tevékenységéért elismerésekben részesítette.

– Igen, 2000-ben kaptam meg a Pro Urbe díjat, mint aki városunkat és annak lakóit mindenkor legjobb tudása szerint önzetlenül szolgálta. 2007-ben a Pro Comitatu Covasnae díjat adományoztak a megye fejlődése, hírnevének öregbítése érdekében kifejtett tevékenységemért. Nagyon örültem mindkét díjnak! Nem öncélúan, nem magamutogatásból tettem mindezt, de mégis jólesik, ha visszajelzést kap az ember.

– Mit tart még említésre méltónak közéleti tevékenységéről?

– Három könyvem jelent meg, három dokumentumfilmben szerepelek, több kötetben társszerző vagyok, 41 orvostudományi dolgozatot írtam, 110 írásom jelent meg különböző lapokban, folyóiratokban. Elfogadtam több kitüntetést, melyet hazám védelméért kaptam, hiszen öt hónapig elsővonalban fronton harcolni, megsebesülni, hadifogságban lenni, nem sokan mondhatják el. 2000-ben vitézzé avattak Kolozsváron (Horthy pallosával), a háromszéki vitézi rend székkapitánya lettem, jelenleg nyugállományú tiszteletbeli törzskapitány vagyok. Székesfehérváron ezüst érdemkeresztet, Vácott aranykereszt kitüntetést tűzött szívem fölé Vitéz József Árpád magyar királyi herceg, a vitézi rend főkapitánya. Büszke a Tűzkeresztre és a II. világháborús emlékéremre vagyok, valamint a testemből harctéren kioperált orosz puskagolyóra.

– Ha visszatekernénk az idő kerekét, ugyanezt az utat járná be?

– Boldog vagyok azért, hogy egy kiváló feleséget adott nekem a Jóisten dr. Botos Ibolya gyermekorvos személyében, aki két szerető gyermekkel ajándékozott meg: Tünde leányom lelkiismeretes orvosnővel és Dániel fiammal, tehetséges zenetanárral és karmesterrel. Örvendek a két unokámnak és a dédunokámnak is.

Boldog ember vagyok, mert orvosként hivatásomra leltem, boldog vagyok, mert a művelődési közéletben folytatott tevékenységemmel úgy érzem, utat mutathattam az utánam jövő nemzedékeknek, és nem utolsó sorban boldog vagyok, mert harcoltam a hazámért. Ennél többet azt hiszem, nem kívánhat egy ember.



[1]A latin nyelvű iratban Michaeli et Valentino Szőts (Szeöch de Keöreös) néven szerepelnek mint háromszéki testőr gyalogok, közös címerük leírása eredetiben az Országos Levéltár Főkormányzószék Osztálya 1780–1803 szám alatt, kihirdetve 1612. június 18-án, hiteles másolata a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárában 11.019 szám alatt őrzött kőrösi Szőts család iratai közt található.

[2]Báthory Gábor Erdély fejedelme azért nemesítette meg a Nagy István testőrhadnagy vezérlete alatt szolgáló háromszéki testőrgyalogosokat, mert hősiesen legyőzték a Radu havasalföldi vajda és Forgách Zsigmond vezette II. Mátyás magyar király seregeit.

[3]A székelymagyar nemzetséget azért is vallom, mert a világhírű Kőrösi Csoma Sándor (őseim falubelije) Indiában tudományos dolgozatait így írta alá: Alexander Csoma de Kőrös siculohungarian of Transylvania.

 

[4]1920 után Kis Pietrosznak, 1940–1945 években gróf Teleki Pál csúcsnak nevezték, 2182 m magas.

[5]Személyi adatainkat tartalmazó, téglalap alakú, lapos alumínium tok, kodifikálta születési és katonai számunkat.

[6]Altorjai Kozma István, nagybaconi Nagy Vilmos, dálnoki Miklós Béla, dálnoki Veress Lajos, szotyori Nagy Gyula, borosnyói Bartha Károly.

[7]1896-ban született, meghalt 1968-ban. 1919-ben szentelték pappá. Kétszer  is volt letartóztatva, de joghatóságát nem volt hajlandó átadni az államilag szorgalmazott, Gyulafehérváron tartózkodó jogtalan kormányzatnak.

[8]1952. február 4-én tartóztatták le.




.: tartalomjegyzék