Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Czegő Zoltán

Egy letűnt kor újrahangolása

Bogdán László: Arcok a forradalmi menetoszlopból[1]

 

Még csak azt sem mondhatom, hogy az értelem együtt jár a teremtéssel. Az értelem nélküli emlős, sőt, a rovar is képes alkotásra, teremtésre pusztán az ösztöneire, genetikus beidegződéseire, reflexláncolataira hagyatkozva.

Az emberiség egyedei értelmes lények, úgy általában. És óriási többsége ezeknek az egyedeknek elégedetlen azzal a teremtett világgal, amelyben élnie adatik. És ebben az állapotában ez a túlnyomó többség óriási erőfeszítések közepette próbál teremteni magának másmilyen világot. Kisebbet, nagyobbat, de mindenképpen mást, mint amellyel elégedetlen.

A sikert nem biztosítják sem a gének, reflexláncolatok, sem az értelem.

A művész a maga körein belül, a maga művészetének eszközeivel akarja megteremteni azt a másikat, azt, amelyet elképzel magában, magának. Ezért felismerhető. Az eszközeiről is meg arról is, amit elképzel. Victor Vasarely a maga négyzetei, azokból előállított háromdimenziós hullámvonulatai – mert így látszanak a két dimenzióban – között mint külön világban eligazodik, azt helyesnek és jónak találja. Nem csak azért, mert nagy vagyona dombjai között nyugton érzi magát a teremtésben.

Bogdán László teremtett magának egy külön világot ebben a könyvében, és a fenti rövid teremtéselképzelésből (nem elmélet) arra következtethet az olvasó, hogy most már abban jól érzi magát. Hiszen mondottam, azért teremt az embernek fia, leánya, hogy jobbat hozzon látre, mint amelyben élnie adatott.

Bogdán, a költő és regényíró még csak nem is olyan új világot hozott létre, amely valamelyest jobb a jelenleginél vagy az előzőeknél. Oroszország épp akkor vedlik, omlik, sanyarodik (stb.) Szovjetunióvá, amikor ezek az emberek megjelenítődnek egy álköltő, egy kitalált figura révén. Ő Vaszilij Bogdanov. A húszas, harmincas és későbbi években térül-fordul az epika a „föllelt” országban. Száműzetés, halál, éhség, rabság és lelkek, életek kirablása – ez a kommunista diktatúra.

Bogdán nem valamilyen jobb, valamilyen újabb Utópia-szigetet teremt. Az általa teremtett versvilágban   az emberek rendkívül rosszul érzik magukat.

De nem is Bogdán-teremtette világ ez, hanem a valóság. Hogy éljek egyik mondatának határozójával: „minuciózus aprólékosság”-gal megépített fedélzet egy tehetetlenül kóválygó uszályon. Olyan a jelzője, mint a reális valóság.

Ebben az adott és Bogdántól vállalt és teremtett világban – ez a könyve – csak maga Bogdán érzi jól magát. És talán a fiktív, a kitalált Vaszilij Bogdanov „még létező” unokája, Tatjána, aki emlékezik; emlékezik a nagyapára, a nagymamára, az anyjára és az ő révén emlékezik Bogdán a teremtés(e) erejéig a maga látószögéből  arra a világra.

A költő Bogdanov az említett időközben, el 1980-ig versekben idézi, szólítja, illetve szólaltatja meg kortársait, költőket, festőművészeket. Itt, ott – mindenki versel. Mert Bogdanov versben gondolkodik.

Bogdán László (nem Vaszilij) mintha végre kiírhatná magából mindazt, ami fájdít, amit fájlal vagy ami fájlalja és fájdítja őt meg a (meg)teremtett világot. Ám ez a könyv nem az a könyv. Készül a következő könyv is ebben a téridőben. De mi most csak erről a könyvről szólunk 

Bogdán László Vaszilij Bogdanov, az árnyak költője című bevezetőjének végén A fordítónak nevezi meg önmagát. Azt az önmagát, amelynek (akinek) szövege így indul: „Nagyapám 1895. április 7-én, a Kos havában   (miért nagybetű itt a kos hava? – C.Z.) született Szentpéterváron, arisztokrata családban.” Tatjána, az unoka ír, emlékezik. És a bevezető, bemutató, elindító szöveg után következik 59 személy, költők, írók, képzőművészek, zeneművészek, akikre a nagyapa verseiben emlékezik, mint mondottuk, illetve verseket írt hozzájuk, róluk, értük, és sosem ellenük.

Azt hihetjük, s én hittem is, hogy valami hatalmas virtuozitással újraképzelt valós, életes világ freskója jelenik meg előttünk, hogy ennyi féle-fajta, ennyi tehetségű és éppen 59 típusú ember jelenik meg Bogdán tolla nyomán. Egy másik világ. De nem. Az elképzelés egy politikai, gazdasági rendszer minden barbárságát, a kommunista világ(-rendszer) embertelenségét emlegeti-eleveníti, elevenítené föl, ráadásul versben, egy képzelt, tehát bármerre s bármiért módosítható figura tolla „nyomán”.

Nem ez történik. A sziporkázóan sokszínű versvilággal, amelyet reméltünk, szegényebbek lettünk. Az 59 féle – mind pozitív – figura nagyon is egyhangúvá sűrűsödik.

Mondhatjuk azt is, hogy Vaszilij Bogdanov nem hasíthat őnmagából 59 féle művészt, 59 stílusféleséget.

Nem is ezzel van gond, inkább azzal, hogy Bogdán László nem volt képes csúcsfigurákat teremteni, noha ezt várjuk e könyv egyes darabjainak (többségének) közlései óta, rendre. Platonov és Harmsz, Bergyajev, Kuprin, aztán Majakovszkij, Rachmaninov, Malevics – egészen 59-ig.

Ha ötvenkilenc egyforma csúcsot állítanánk egymás köré, mellé, ugyanazt látnánk a szintben, mintha 59 vakondtúrás szemlélésekor. Na persze, négyezer méter és egy-egy arasz viszonylatában.

Ami a figurákban hellyel-közzel általánosnak mondható, az Oroszország féltése, siratása, sorsa iránt való aggodalom Vaszilij Bogdanov verseiben. Ez a hatalmas ölelés azonban nem jellegzetesít. És nem a szerző(nk) stílusa sem. És nem jelennek meg az élt vagy élő alakok egyéni jegyei, csak elvétve itt-ott. Utalások a régen voltakra, az egykori kortársakra megjelennek Bogdanov verseiben. Veszek egy példát. Sosztakovics. „Frakkban a mester pódiumon hajlong,/ kezében villog karmesteri pálca./ Megszólalnak a fúvósok, trombita harsan,/ dobok feleselnek, hegedű sír fel...”  És valahol a vers derekán: „A rendszerről szól, Szovjetunióról.

És tűzön-vízen is hajlandók vagyunk követni Bogdánt ebben a (abban a) világban. Sőt: valóságoson keressük, kutatjuk a mostani költőt szándékaiban, Bogdanov versei között. Igen, annyit mondhatok, hogy igen, megtaláljuk azt a költőt, Bogdánt, aki megél, belak egy letűnt, idegen világot, benépesíti, nyüzsgővé akarja tenni azt – másképp miért vállalkozott volna ekkora idő- és térbeli fesztáv életesítésére? Szerzőnk jól érzi magát ott, ahol minden a maga akarata szerint történik egy kor embereivel, művészeivel.

Csakhogy nem 4000 méter magas csúcsok között.

Bogdán László a maga teremtette világot festők, zeneszerzők, költők társaságában sem tudja színessé tenni.

Föl is menthetnénk őt, hiszen Vaszilij Bogdanov is csupán annyi színezetű, versei csak annyiban több féle stílus példái, amennyit megkapnak Bogdán Lászlótól. Bogdanov nem lehet többszínűbb, mint Bogdán. Így szókincsük, stílusfordulataik, nyelvi cigánykerekeik is egyazon bölcsőbeliek.

Minden bizonnyal így tudta, akarta ezt a szerző, hiszen ha másként akarta volna, képzeleti termékenysége bőven segítette volna ebben.

A szám a megidézett művész könyvbeni sorszáma.Tehát Bogdanov ír.

46.  Erdman (1899–1960) „Nyikolájjal, a szovjet-orosz irodalom egyik legkülönösebb tehetségével, az óriási sikerrel játszott komédiája, a különben 350 előadást megért, A mandátum egyik előadása után ismerkedtünk meg. Akkor én is elkísértem nagyapádat Moszkvába. Bejött a vendéglőbe Katajevvel...” – emlékezik az özvegy, a nagymama Tatjánának, aki jegyzetel. (Az idézetekben a szerző sajátos központozását követem.) És a Bogdanov írta vers Erdmanról:

 „Erdman Szocsiban, egy hotelszobában,

 két dundi leányzóval, s egy üveg vodkával

 vonult fel szellős hotelszobájába,

 darabot írni, de hát a lányok, a pajzán,

 dundi, vidám leányok, kis hasig érő

 ingecskéikben, nem hagyták békén”

A továbbiakban a „lacafacázás”, hancur ment tovább, „de azért a kettő egy kicsit sok volt,/ s a határidő is vészesen közelgett”, ám a jelen levő ördög sugallatára elvitte a két örömlányt, maga részegen, a fogadásra. Az elvtársak jelentést küldtek Moszkvbába. „Mégsem ezért/ internálták később. De akkor miért?

Bogdanov sem tudja. A hancúrpartiban van valami művi, álság, hiszen írni nem viszen két örömlányt, két dundit a színpadi szerző...

Szükségesnek érzem a további idézeteket, rostálás és válogatás nélkül: keresem a jellegzeteset, egy-egy figura igazán élő megjelenítését.

58.  Eizenstein  (1898–1948)  „Egy égőszemű, sovány melós, proletár Krisztus/ köti fel magát, nem bírja az éhezést,/ a kiszolgáltatottságot(...) Reménytelennek érzi törekvéseit,/ megváltozhatatlannak körülményeit(...)

Készül a szép új világ, írja Bogdanov a filmrendezőről, ám a vers maga, drámai építkezés híján, noha a kozákok a sztrájkolókat kardlapozzák, „démoni”. Bogdán(ov) egyik sajátos életű jelzője a démoni. Ám nem lehet egyszerűen démoni egy részeg állapot is és egy véres sztrájk is. Amit mondani akarok, azt  a vers alacsony röpte kényszeríti. De veszem most ismét szemlére  a nagyszerű Ilf és Petrov szerzőpárost. Bogdanov így emlékezik rájuk (a vers közepéről idézek):

„Közben Ilfet is elkapják végül,

még az Aranybornyú elkészül,

Osztáp Bender persze feltámad,

fityiszt mutatva a halálnak.”

Az még hagyján, hogy a könyvük címében  nem bornyú, hanem borjú szerepel, azon viszont fennakad az olvasó, hogy a fityiszt mutat  már szerepelt egy versben, Nabokov idézésében. Ezen sem akadnánk fenn, ha nem szerepelne József Attila szókapcsolata is a harmadik versben: a gagyog s ragyog. És a továbbiban K. Jakab Antal kötetcíme is: A névmás éjszakája egy másik Bogdanov-versben... Ez juttatja eszünkbe Bogdán egyik korábbi könyvét, amelynek végén csak úgy egyszerűen felsorolja, kiktől vett át „vendégszöveget”. Szerintem ez nem állja; nem is beszélve arról, hogy az olvasó nem nyomozó, hogy minden sor eredetét vizsgálná. De inkább kövessük, keressük a jellemzőt, ha vezettetni engedjük magunkat egy könyvön át, figyelve amazt a világot.

21.  Blok  (1880–1921) „A századelő egyik legjelentősebb orosz költőjét, akinek szimbolizmusa, formakultúrája, szellemisége nagyapád első verseire oly nagy hatással volt...” – emlékezik a nagymama.

„A fikció vászna már hasadozott.

 Kastélyok égtek. Hőstörténetünk

 megváltoztatták a bolsevikok,

 párbajra hívták idült végzetünk.”

Említettem, hogy Bogdán képzelőereje röptet, ám ezzel a Hamletes Blok-verssel nem tudjuk, merre is szálljunk a nagy szimbolista nyomában. És a másik Blok-versben „Dámák könnyeztek, sírtak a hajtók,/ lihegő, bús kopók nyüszítettek.” Ez egy szarvasvadászaton, elegendő a vízió, aztán a vég:

„Eltűnnek a dámák, vadászok, kopók,

 tűnik a szarvas utca kövéről.

 Levegőbe kereng, eltéved az a bók,

 szökik a vándor hegedűjéről.”

A sok helyesírási hibáról most csak a -ban, -ben ad hírt, de erről később, egy keveset. Inkább arról, hogy egy alkotó önkényes lehet, kell is olyannak lennie, ám nem kavarhat együvé össze  nem ílő komponenseket egyetlen alaktalan péppé. Blok mellett említhetünk tucatnyi szimbolista építkezőt és azok katedrálisait.

Követjük a költőt és e költészet fiktív, kitalált epikai ágyát is figyeljük, leginkább azt, mire is akar menni a szerző? Mit akar azzal, hogy bemutat 59 művészt egy letűnt korból, kitalált szerzőre hárítva az átháríthatatlan munkát: megjeleníteni Oroszország nagy fiait a maguk valójában – ahogy azt látná, ha létezne Vaszilij Bogdanov. Még az is fölvillan bennünk, hogy Oroszhon vissza-visszatérő dicsőítése és – amint azt már említettük – féltése mögött ott lehet, lehetne, de nincs ott a magyarságért való aggodalom. Ez a kutakodásunk, figyelmünk egyik felvillanó képe, el is vetjük. Semmi sem támasztja alá. Vagy kirohanás a kommunista diktatúra ellen? Igen, az benne vagyon százszor is a könyvben – de már minek? Milyen céllal? Hajlok a dús fantázia nagy kalandját látni a  könyv elkészültében. Ám még ekkor is keresem a színeket az egyhangúság fölött, között, helyett. Hogy képes lett volna másként  megírni ezt a kalandot, villódzóan  egyéniesített arcképekkel és utánérzésekkel, az biztos. Bizonyság erre a könyv néhány ragyogó verse is. És igazolja a feltételezést Bogdán eddigi fikcióinak sora. 

Foglalkoztat a költői kettős reinkarnáció próbatétele. El is vetném, hiszen Bogdanov nem létező figura, őt megteremtette Bogdán, tehát nem föltámadott. Mégis: az elhaltakat is megidézi a fiktív költő Bogdanov, hogy aztán őt és szellemalakjait, a valósakat idézze meg a mai költő Bogdán. Itt áll velünk a jó értelemben vett kettős utánérzés: a Vaszilij Bogdanové és a Bogdán Lászlóé. Hadd említsem itt Bogdán egyik kedvenc szókapcsolatát az idősíkokról, az egymásra csúsztatásokról. Erről itt tényszerűen szó van.

Nem a Bogdán ügye-dolga, hogy az olvasó nem olvasta, nem ismeri  a megidézett  59 művészt. Mégis számolnia kellett volna azzal, hogy mit kap maga az olvasó a felmarkolt egykori orosz szemesgabonából ma? Csakis azt, amit és ahogyan Bogdán megírta.

A személyek, a nevek mind bogdánul beszélnek, és ez élményhiátust teremt bennünk.

Még annyit itt, hogy nem fogom elemezni, sorolni a rengeteg írásbeli hibát. Bogdán – enyhén szólva – önkényesen használja az írásjeleket, a központozást. Ez bosszantó. Van ennek ellenszere. A költői szabadságon túl létezik a több szem többet lát gyakorlata is.      



[1] Sepsiszentgyörgy, 2012, ARTPrinter Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék