Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Fekete J. József

Perifériáról betekintő

„A RUHÁJÁBÓL FÉLIG KICSOMAGOLT NŐ”

Terék Anna: Duna utca. Összefüggő versek. Antal László illusztrációival. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2011, 125 oldal.

 

Több írást is olvastam Terék Anna Duna utca című verskötetéről, a méltatók zömmel ugyanazon jellemzőit emelték ki. A gondos szerkesztést, a motívumok sodródását, a térbeli és érzelmi elmozdulások egybevágóságát, a beszélő érzelmi átalakulásának hiteles artikulálását, a tapasztalat és a látomás hatásos ötvözését. Mindezek valóban a kötet erényei, a szerző tehetsége mellett a könyv szerkesztésében és az érzelmek áradásának formát adó alanyi beszédében megnyilvánuló fegyelméről is tanúskodnak az egymásba fonódó versek.

Az én olvasatomban egyetlen versként mutatkozik a három ciklusba sorolt tizenöt költemény, és egy ilyen olvasat lehetőségét erősíti meg a könyv alcíme is: összefüggő versek. Olyan méltatással viszont nem találkoztam, ami természetesen nem zárja ki, hogy ne lenne ilyen, amely rámutatott volna, hogy Terék Anna saját identitáskeresését írta versbe a Duna utca című kötetében. Szerintem ebből az irányból is olvashatjuk költeményeit.

A versben beszélő személy önazonossága, identitástere iránti elbizonytalanodása a nyelv szintjén bontakozik ki. Ez a bizonytalanság nem új keletű jelenség, hiszen a vajdasági magyaroknak attól fogva szembe kell nézniük vele, amitől fogva a Délvidéken élő magyarok vajdaságinak számítanak. A múlt század hatvanas éveiben fölfutott írónemzedék is szembetalálta magát a nemzeti önazonosság problematikájával, amit azzal oldott föl, hogy a kultúrák egymásba hatolásának terében élő világpolgárként tételezte magát, akinek magyar az anyanyelve. Később, amikor egyszerűsödött a Magyarország és a Vajdaság közti határátlépés, kiterebélyesedett a kommunikáció, a vajdasági diákok magyarországi iskolákba, egyetemekre kezdtek járni, majd még később, amikor a jugoszláv polgárháborúk idején az országhatár átlépése különleges privilégiumnak számított, akkori fiatal íróink, így Lovas Ildikó, Bence Erika, Szakmány György és mások magyarországi környezetben döbbentek rá az általuk beszélt nyelv eltérő mivoltára, és e nyelvhasználati másságuk miatt őket ért megkülönböztetésről is szóltak műveikben.

Nagyjából ugyanennek a tapasztalatnak ad hangot tagolt hosszúversében Terék Anna, fiatalabban a nyelvi elkülönböződést előtte fölpanaszolóktól, újabb empirikus élmények nyomán ugyanannak a visszautasító és megalázó, lekezelő magatartásnak a továbbéléséről, érvényességi körének megszűnte hiányáról. A versekben beszélő elhagyja a minden nyomorúsága mellett is otthonos, a boldogságot megtestesítő Duna utcát, és idegen helyeken jár, Dubrovnikban, Budapesten, Rovinjban, Párizsban, Szarajevóban, majd újra Pesten, és csupán itt, a magyar fővárosban lesz magányos, elszigetelt, folyton magyarázkodásra kényszerülő, lenézett, vagyis idegen. Ebből az élményből fakad talán legerősebb megjelenítő erejű költeménye, a pesti esőben, amelyben József Attila A Dunánál sorsértelmező, és Arany János haláltáncos Hídavatásának hangulatát szövi tovább egy hangsúlyozottan szürrealisztikus látomásba, a kiürülés, az emlékek tökéletes lenullázásának, végső kisülésüknek roppant víziójába. A költőnek viszont egyebe sincs, mint az emlékei, hiszen verséletét a múlt élményeiből építette fel. Ezeknek az elveszítése azonban nem a versben beszélő egzisztenciáját veszélyeztetik, csupán a léthelyzet megfogalmazásának lehetőségét nyújtják. Az emlékek fölidézése, spontán elveszítése, és a tőlük szabadulás tudatossága hármasságában formálódik Terék Anna második versköteténekAz első Mosolyszakadás címen jelent meg a múzslyai Sziveri János Művészeti Színpad verspályázata győztes kézirataként 2007-ben, a Duna utca című kötete pedig a Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2010. évi díjnyertes munkája, ami 2011-ben elnyerte a Sinkó Ervin Irodalmi Díjat. összefüggő világa. A tényszerűség és a látomások összefonódása előre és hátrafelé is áthatják a verseket. Apesti esőben előképét, az alulról és fölülről egyaránt ömlő víz, a Duna és az eső által kilúgozódó létélmények törpe mivoltát a nagyváros nyüzsgése által kiemelő megszólalást már ott találjuk a Kékgolyó utcában versben, amelynek közepén fedetlen keblekkel, védtelenül, nőiségét föltárva, szelídséget és kiszolgáltatottságot sugározva áll a versben beszélő a nagyvárosban, és a járókelőket még a kitakart mellei se érdeklik, ügyet se vetnek rá, semmibe veszik, és ez a vers éppen a személyes érintettség lényegiségét, az intim történések, az emléktörmelékek fontosságát hangsúlyozza a metropolisz érzelemmentes díszleteivel szemben: „órákig állhattam ott, / kigombolt blúzzal, / a híd korlátjára döntve, / fújta a melleimet / a februári szél, / egészen / piroslott a libabőröm. / kinyitva a szememet láttam, / hogy már / nem áll ott előttem / senki, / a járókelő férfiak is csak / elhaladnak mellettem, / mintha nem is lenne fedetlen / a két mellem, / mintha nem is lennék / a ruhájából félig kicsomagolt nő.”

Ez a félakt, a háttal a híd korlátjának támaszkodó, pucér keblű nő nem esztétikai képződmény, legalábbis nem konkrét látvány, hanem Terék Anna versbeszédének érzéki metaforája, a versben beszélő nyitottságának, őszinteségének, a vallomástevés belső kényszerének és a konfesszió katartikus élményének összefonódásából megképződött alakzata, az esztétikum elvont, de mégis tárgyszerű megjelenése. Valami hasonlóra érezhetett rá a kötetet kiváló alkotásokkal illusztráló Antal László, akinek a gyermekrajz és a fotónegatív tárgyi megjelenítését ötvöző, a jelképhordozó szimbolizmus és a fölszabadító szürrealizmus élményvilága közt villózó alkotásain ugyanúgy ismétlődnek a motívumok, miként Terék Anna címekkel tagolt hosszúversében a nyelvi mintázatok, variált, vagy ismételt versmondatok. Ezek az ismétlődések kettős funkcióval bírnak: egyfelől átkötésként vezetnek egyik versből a másikba, és így teremtik meg az egybefüggőség tapasztalatát, másfelől meg ritmizálják a versbeszédet. A Duna utca hosszúverse a spontaneitás hangján szólal meg, a versmondatok lenyűgözően lazának tűnnek, mintegy leplezik önnön feszességüket és az általuk kihordott feszültséget, érzelmi töltetet.

Úgy tűnik, ez a költészet úgy az életérzés, úgy a forma tekintetében visszavezethető Tolnai Ottónak az egyebek közt a jeans-próza által is ihletett verseléséhez: a saját szigetlétének fölismeréséhez, a konfrontálódások és megalkuvások során gerjedő érzelmek hosszú, gondolatilag és ismétlésekkel tagolt, kiemelt motívumok köré szervezett szabadversek általi fölmutatásáig. Ugyanakkor döbbenetes, ahogy a kivetettség és a megkapaszkodás vágya között feszülő identitásprobléma ma is milyen elevenen, és mennyire újszerűen fogalmazódik meg Terék Anna Duna utca című remek verskötetében.

 

 

A LABIRINTUS LABIRINTUSA

Bencsik Emese: A kert labirintusai. Dodony Anikó illusztrációival. Forum, Újvidék, 2012, 87 oldal.

 

Szeretem azokat a versköteteket, amelyekről szinte az első pillantásra kitűnik, hogy a szerkesztéssel, tervezéssel is törődött a szerző, nem csak úgy sorakoznak bennük a versek, mintha gereblyével kaparták volna őket kupacba. Az ilyen köteteknek van tematikus törzse, gondosan metszett oldalhajtásai, gyökere és lombozata, módszeres fölépítése rendezett költői világképet mutat föl. A verskötet és az élő, ápolt fa egymásnak megfeleltetése onnét jutott eszembe, hogy éppen Bencsik Emese: A kert labirintusai című verskötetét forgatom, illetve már le is tettem.

Megtörtént az első rápillantás, és akkor nagyon szilárdnak tűnt a vékonyka kis kötet, ami egyébiránt a Forum Könyvkiadó Gemma Könyvek sorozatának 43. darabjaként jelent meg, mint a kiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2010. évi díjnyertes munkája. Már a könyv címe is ígéretes. Egyfelől a kert, mint az otthonosság, bensőségesség, ápoltság metaforája, egy olyan terepé, ami emberi törődés nélkül nem lenne az, ami, másfelől a labirintus, mint az útvesztő, szobákból és folyosókból álló áthatolhatatlan építmény megfelelője, így egymás mellé állítva eleve feszültséget kelt. A cím által sugallt feszültséget fokozza, hogy a labirintus spirituális értelmezése a beavatási útra, önnön lényegünk fölismerésére és annak a világ dolgai közti elhelyezésére utal.

A kompaktság és komplexitás tapasztalatát kelti a kötet ciklusainak címadása is. Egymás után sorjáznak a labirintusra is utaló, az olvasó által a költő Ariadné-fonala nyomán bejárandó utak, Utak az eső kertjében, Utak az ősz kertjében, Utak a szürke kertben, Utak a sámán kertjében, Utak Buddha kertjébe, Utak a misztériumok kertjébe, Utak a titkos kertbe. Nem csupán sorjáznak, hanem egyre magasabbra léptetnek. A sámán kertjéig még valós tapasztalatként értelmezhető terepet ígérnek a cikluscímek, onnét viszont már a szellem útjaira lépünk, amit az is nyomatékosít, hogy a kertjében szó helyhatározó ragja megváltozik, immár a szellem kertjébe vezetnek az utak, vagyis egyetlen „n”-betű elhagyásával a költőnő belülről kívülre helyezi az utakat, a toposz ettől fogva már nem helyet, hanem célt, irányt jelöl. Egyszerűen zseniális vonalvezetés, teraszos kertépítés.

Dodony Anikó fiatal grafikus borítóra került alkotása is inkább ezzel az egyre magasabbra törő rétegeződéssel áll párbeszédben, mint a kötet címével. A belső illusztrációk viszont éppen csak hogy köszönő viszonyban vannak a ciklusok elnevezésével, meg a versekkel. Vagyis nem illusztrációk, hanem önálló alkotások, talán jobb sorsra érdemes grafikák. Ez azonban még nem illúzióromboló.

Adott tehát egy kötet, ami azt sugallja magáról, hogy egy nagyon átgondolt, nagyon megfontolt szerkezet mentén bont majd ki egy kiérlelt költői világot. És ekkor elkezdem olvasni a verseket, és mintha valóban labirintusba kerültem volna. Nem találom a fogást a verseken, nem látom a költőt, aki meggyőzne, hogy valóban van saját poétikája révén leképzett világa. Mintha más költők sorai visszhangoznának a kertekben, olykor fölvillan egy-egy gondolatilag megterhelt egyéni sor, de Bencsik Emese énekét nem sikerült kihallanom a kertből.

 

„MINDEN TÖRTÉNET / SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM”

Jász Attila: istenbőre. Napkút Kiadó, Bp., 2011, 156 oldal.

 

Úgy tűnik, az angyalok, illetve a képzőművészetben megjelenő angyalábrázolások köré szerveződnek Jász Attila versei az istenbőre című kötetben. Már csak azért is így vélhetjük, mert Jász Attila versköteteiben mindig is hangsúlyos a tematikus összefonódás, valahogy úgy, mintha a költő mindvégig kezében tartaná tárgyát, lassan elforgatná ujjai közt, minden oldaláról aprólékosan megfigyelné, változó fényviszonyok közé emelné, majd tapasztalását korábbi tapasztalatain, ismeretein, az azok által kelt érzésein átszűrve írná verssé. Vagyis nála az ihletettség nem működik módszeresség nélkül, de a módszeressége is mindig ihletettséggel párosul.

A kis kezdőbetűvel és egybeírt című istenbőre kötetben a gyakorta fölbukkanó angyalképzetek és azok tárgyi megjelenítésének vizuális-érzelmi kibontása inkább összekapcsoló motívum, mint témaként megnevezhető középpont. A tényleges centrum ebben a kötetben a költő alanyisága, érzékenysége, sérülékenysége, amit erudíciója, kontemplációja, és végső soron a versforma tart egyensúlyban. Ám a versforma sem állandó, nem kimozdíthatatlan sarokkő, hanem váltakozik a haikutól a narratív szabadversek között, természetesen nem csapongva, hanem ciklusokba szerveződve, tehát a variálódás mellett mégis egységesen. Ezt az összeszálazódást erősíti a költői leleményesség, a haikuban történő naplóírás, az egyszavas verscímek és a szituációt megnevező verscímek, a számozott és dátum- és időmegjelöléssel bevezetett versek váltakozása, a szavak egybeírása és a jelöletlen szóelválasztások mind olyan praktikák, amelyek amellett, hogy jellemzően fölismerhetővé teszik Jász Attila poétikáját, fokozott figyelmet követelnek az olvasótól, mintegy állandó kapcsolatot létesítve a versben beszélő és a verset befogadó között.

A kötet meghatározó jellegzetessége a költő megszólalásának személyessége, az a szubjektív hang, amellyel veszteségeiről, a korosodásáról, az elmúlással kapcsolatos gondolataiból alkot verset, elvezet szobájába, fürdőkádjába, a Balaton partjára, lakhelyének növényei és vizei közé, beavat olvasmányélményeibe, magával visz utazásaira, megosztja velünk szobrokról, festményekről, fotókról, zenéről, filmről támadt gondolatait, vall szerelméről, érzelmileg fölfokozott emberi-költői habitusáról. Akkor is izgalmas és bensőséges, ha éppen csak a füvet szemléli, vagy a tengert nézi, akkor is személyes, ha tárgyi alkotásokat vagy azok részletét írja le. Ilyenkor az olvasó nem a műalkotással szembesül, bár arra is lehet módja, ugyanis a kötet végén négy oldalon elhelyezett jegyzetek számos vers kulcsát, ihletőjét föloldják, hanem a költő tudatával, amely szelíden vibráló feszültséget teremt a vers tárgya, a vers nyelve és a kettő között feszülő szellemi-érzelmi kapcsolat hármasságában. A költői alanynak az olvasó szemében történő visszatükröződése szoros empatikus viszonyt alakít ki a megszólaló és a hallgató között, ketten járják be a történetekből összeálló személyes történelem pompásan színes és tarka, örömtől és fájdalomtól roskadozó galériáját, noha szemlélődésükkel éppen csak hogy megkarcolták a kötet címében szereplő bőrfelületet. A költő az életéből, naplójából, álmaiból, vágyaiból, hétköznapjaiból teremtett autentikus (vers)világba csalogatja, és ott rabul is ejti olvasóját, amiben segíti a remek tipográfiával készült, tetszetős kivitelezésű kötet nyújtotta érzéki tapasztalás, ami a könyvön belüli összművészeti impulzusok nyomán szorosan közelíti egymáshoz a verstárgyat és könyvtárgyat, mint tartalmat és formát.

 

„A NÉPNEK MÉZESKALÁCS KELL, NEM MŰVÉSZET”

Markulik József: Torzóban maradt életmű. Naplójegyzetek, versek. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2011, 161 oldal.

 

Nem derül ki sok Markulik József képzőművész és pedagógus életéről azokból a naplójegyzeteiből, amelyeket verseivel és néhány képzőművészeti alkotásának reprodukciójával egyetemben a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet jelentetett meg. Mindössze annyi, hogy évtizedeken keresztül Csantavéren volt képzőművészet-tanár, elkötelezett, de nem kritikátlanul elfogadó híve volt a konceptuális művészetnek, de megélhetési okok miatt sírkövekre is vésett portrékat, mert a megrendelők a portrét tartották legmegfelelőbb díszítőelemnek. Igaz, ezt a kényszervállalkozást is fanyar mosollyal visszaterelte a konceptuális művészet vizére, amikor a temetőt portrégalériaként értelmező meghívót készített, azt a kétféleként értelmezhető gondolatot sugallva általa, hogy a képzőművészet kiköltözött a temetőbe, vagyis a továbbiakban ott valósul meg a művészi alkotás, avagy éppenséggel vége a képzőművészetnek. Lehet, hogy ezt kívánta sugallani, de nem hitt a művészet halálában semmiképpen sem. A naplóíró okfejtésének ismeretében a portré és a temető viszonyának egy harmadik megközelítése vetődik föl valószínűsíthetőn, márpedig az, hogy ha a portréfestés nem is a képzőművészet halála, de kétséget kizáróan valami más, nem képzőművészet. „A lefestett ember mindig halott. A lét nyomon követésében lelhető a művészet. Ha megérinted, megállítod, halott” – írta erre vonatkozóan.

Itt térhetünk vissza a konceptuális művészethez. Markulik szerint az alakábrázolásos festészet a régi, túlhaladott iskola mára magvaszakadt koncepciója, meglátása alapján a képzőművészetnek narratív struktúra nélkül kell megérintenie a befogadót, tehát anélkül, hogy bármilyen történet kiolvasható lenne az alkotásból, illetve, hogy azt bármilyen történettel le lehetne írni. Ebben az értelemben a képzőművészetet agyi tevékenységnek tartja, ami lehetővé teszi olyan műalkotások létrejöttét, amelyek tájképből vagy tárgyakból pusztán a művész általi hozzáképzelés révén nyernek esztétikai, vagy ha azt nem, akkor művészeti funkciót. Művészetfelfogását a múlt század húszas éveiben megjelenő „talált tárgy” és a ready made objektumok koncepciójára alapozza, elfogadja az ipari selejt művészi tárggyá minősülésének elvét is, viszont idegenkedik a hírközlési eszközök lehetőségeivel, illetve az általuk gyártott selejt nyomán létrehozható alkotásoktól, azokat ugyanis az idő fölgyorsítását segítő eszközöknek tekinti. De nem utasítja el, sőt, kísérletezik is vele. A fölgyorsult élet képében kivetülő időhiánnyal azonban nincs jó viszonyban Markulik József, hiszen szerinte a művészet cerebrális tevékenység, a műalkotás létrehozásához időre van szükség, a kapkodó élet nem kedvez a művészeteknek. A gép sokkal gyorsabban agyal, mint az ember, de művészet csupán ember által, vagy az emberben képződik meg. Megjegyzendő, hogy amíg az ipari selejtet elismeri művészi tartalmak lehetséges hordozójaként, addig a perfekt ipari terméket nem. Ténylegesen például a hanglemezek esetében nem. Mert játszhat a fölvételen a világ legjobb zenekara, és szólhat a legtökéletesebben a hanghordozó, mindenki számára ugyanaz szól a lemezjátszóról, ami ellentmond a műalkotás lényegének, az egyszeriségnek és megismételhetetlenségnek, ugyanakkor az ipari úton sokszorosított műalkotás olcsó pénzen és számtalan példányban megvásárolható, ami végső soron nem a művészet népszerűsítését vagy demokratizálását szolgálja, hanem lényegének tagadásához vezet. Sőt, nagyobb veszélyt is jelent. Markulik szerint a gép „nem csupán az anyagot bontja atomjaira, hanem magát a társadalmi létet is atomizálni akarja, hasadást idézve elő egyed és társadalom között, és magában az emberben is – ez az Én szellemire és fizikaira való kettéhasításával.” A művészet alaptermészeténél fogva nem tömegesíthető, véli Markulik, a művészet eleve saját magának létezik, és azzal, hogy önmagával foglalkozik, rámutat az ember magárautaltságára. A szerző magvas megállapítása, hogy a művészet egyedüli lehetséges definíciója maga a művészet, más meghatározását nem adhatjuk, csupán körülírhatjuk.

A torzóban maradt életműkötetben kifejtett művészetfilozófia sarkalatos megállapítása, hogy a művészet „személyes, megélt, szükségszerűen öncélú és önreflexív”. És ezzel kétségkívül egyetérthetünk. Egy másik helyen ehhez még hozzáfűzi a szerző, hogy a művészet egyik alapjellegzetessége, hogy konceptuális. Tegyük hozzá, minduntalan változó: „az esztétikai mű úgy kapcsolódhat a mozgó világhoz, ha nyitottá válik, ha lemond esztétika-központúságáról. Magyarán, ha az önmegtagadás útjára lép, miután a nyitottság feltétele a befejezetlenség, a felszakított kompozíció, a teljességgel meg nem valósult vagy lebomló (alig-alig) esztétikai mű.” Más helyen erre vonatkozóan jegyzi naplójába: „az alkotó legyen nyitott és felkészült a véletlen befogadására, és amit tegnap a véletlenből hasznosított a művészet számára, azt ma felejtse el, és ne tekintsen végérvényesnek semmilyen művészetszemléletet sem. Csak így lehet más holnap, mint ami tegnap volt. A mindig mássá alakulás rugalmassága, a nyitottság nem más, mint a megingathatatlanság, a megingathatatlan tagadása, mert éppen a megingás a továbblépés feltétele.”

Annak ellenére, hogy Markulik életéről néhány intim futamtól eltekintve valóban nem sokat tudunk meg a könyvből, gondolkodás<%2módjáról annál többet, naplóbejegyzései egyenesek, szókimondók, aforisztikusan tömörek, az állításokat érvek támasztják alá bennük<%0. A teoretikus, a gondolkodó és a lényeglátó mutatkozik meg bennünk. Mintha csak füveskönyvet írt volna. Leginkább a kortárs vajdasági alkotók művei kapcsán született gondolatai tükrözik a magvasságot, az őszinte véleménynyilvánítás bátorságát, az érvelés tömörségét, kritikai szemléletének rendíthetetlenségét.

Markulik József töprengései közt olvashatunk az általa megélt korszak (1935–1994) világáról, hazáról, hitről és vallásról, kortársakról, munkáról, a kérdőjellel záruló Versek? című fejezetben pedig költői munkáiból. Legtöbbet azonban művészetről. A dolgok mindkét pólusa felőli vizsgálódásainak szemléletes példája, hogy amíg egy helyen azt írja, hogy „a népnek mézeskalács kell, és nem művészet”, addig máshol leszögezi, hogy a művészet addig él, amíg ember él a Földön. S ebben (is) bizonyára igaza van.  




.: tartalomjegyzék