Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
***

Székelyföld-díjak 2012

Fekete Vince: Ferenczimre laudációja

 

Egy tőből vágott, egy tömbből faragott ember Ferencz Imre. Abból a fajtából, amelyiket az Úristen valamikor nagyon régen, még a teremtés kezdetén, ha volt egyáltalán ácsbárdja, vagy valamilyen ahhoz hasonlatos teremtő szerszámja,  akkor azzal faragott ki erős, jól irányzott, határozott csapásokkal, nem sokat finomítgatva az egyes, apróbb vonásokat, hiszen jobban bírja majd „így” a különböző megpróbáltatásokat.

És amikor ezzel megvolt, gondolkodott egy kicsit a Teremtő a térkép fölé hajolva, hogy hova is teremtse majd ezt a kemény fából faragott, szívós,  saját árnyékától vissza nem riadó embert; a magas hegyeket nézegette, a kiálló domborulatokat, a Himaláját, az Andok vidékét, s amikor a Kárpátok kanyarulatához ért, felcsillant a szeme, s azt mondta magának: na, ez az.

És azzal oda beteremtette.

Nem őt, hanem ki tudja, melyik összehúzott szemű, Szervátiusz-szobor ábrázatú ősét, a ki tudja hányadik felmenőjét.

Van annak vagy tíz éve, hogy valamelyik zetelaki írótáborban megismertem; úgy emlékszem, hogy ott találkoztam vele talán legelőször, és az a kép maradt meg előttem nagyon hangsúlyosan, amikor mint valamelyik – a mába pottyant –  székely őse, ott áll a társaságot éppen a Hargitára szállító, traktor után kötött ladik  (utánfutó) vontató rúdján, és rettenetesen mérges valamire, a világra, az elkanászosodott ifjúságra, ki tudja. Vagy csak úgy. Szikrákat szórt a szeme, és – ahogy mondani szokás – látszott rajta, kinézhette az ember belőle, hogy képes lett volna elharapni, mint a székely legények a faluban, amikor veteszkednek, a kétszázhúsz voltot vezető villanydrótot is a fogával.

Voltak egyéb képek is, persze, de valamiért ez a, mondjuk úgy, hogy antré maradt az első képem Ferenczimréről; a következők már sokkal barátságosabbak. És azoknak már az irodalomhoz, a költészethez van inkább közük. Mert Ferenczimre mindezek mellett, fölött, de inkább fölött, költő (is). Mint ahogy, talán nem mellékesen, szobrász is. Nekem, a régiek közül, valahogy mindig Berzsenyi Dániel jut eszembe róla, az ő a habitusa, a kiállása, a szeme sarkából való nézése időnként, és az is, ahogy el tudnám képzelni róla, amint ez a Kászonok  völgyéből származó vidéki legény, akit valamiért a költészet is kiszemelt magának, egy olyan, „zetelaki” pillanatában halomba rak egy egész akciós társaságot, amikor – kényszerűségből – röpke időre éppen kimozdul hargitafürdői vagy kotormányi medvebarlangjából.

A zetelaki „üsmeretség” után jó pár évvel lehetett már, tél volt (csak később tudtam meg, hogy ez éppen Ferenczimre ideje), amikor megjelent egy köteg kézirattal a szerkesztőségben. Olyanformán, ahogy a kezdők szokták, csak neki azért másfajta villámlás volt a tekintetében.

Nem kunyerálni, nem kérni, ő adni akart. És ott volt vagy tucatnyi vers, s benne néhány kesernyés, a tapasztalatok súlya alatt egy kicsit megkarcosodott, de jól iható borra valló költemény. Csak föl kellett fedezni az igazi szőlőlevekre jellemző gyöngyök csillogását a pohár peremén.

És Ferenczimre azóta – ha mondhatom így –  a Székelyföld egyik törzsvendége, törzsszerzője.

Nem sokat zaklat a kézirataival, és – most már tudom –, hogy általában télen jön újabb anyagokkal. Egy-egy hosszabb hargitafürdői vagy kotormányi tartózkodás után, mint Berzsenyi a falusi birtokáról, bejön a városba, és behozza az újonnan megírt költeményeit. Általában egy féltucatnyit, tucatnyit szokott hozni; itt hagyja nálunk, majd bizonyos idő elteltével, egy újabb városi – kényszerű –  beutazás alkalmával, benéz még egyszer, hogy lássa, hogyan is állnak a dolgok versügyben. Mint visszavonult mester a kedvenc műhelyébe, úgy jön be hozzánk mindig (versekkel, vagy anélkül),  és ül be közénk,  egy kicsit meghányni-vetni a világ dolgait. Hozzátartozik most már a szerkesztőségi mindennapjainkhoz. Mint a kedves vendéget, kollégát, munkatársat fogadjuk, megkínáljuk valamivel, ha van valami. Általában van. Ha nincs, akkor a beszélgetés is megteszi. Agyszellőztetés ez. Információ-csere. Vagy csak pletyka, humor, viccelődés, egyebek.

És hogy milyen költő Ferenczimre? A fentiekből szinte kitalálható.

Magányos, önmarcangoló, a keserű tapasztalatokat szívósan maga előtt görgető, verseiben maximálisan kitárulkozó. Pályáján volt, hogy hosszú időre elhallgatott, másfél évtizednek is el kellett telnie, amíg újabb kötettel jelentkezett. Eltűnt, majd felbukkant, a költészetben is; és ha úgy gondolta, mert úgy gondolta, akár tizenhat esztendő is lepereghetett, hogy újabb tél legyen nála, amikor egy újabb kötetet tett le az olvasó asztalára. Szerencsére, tapasztalatom szerint, ez csak az ifjabb Ferenczimrére volt jellemző. Az utóbbi időben mintha gyakrabban, hangsúlyosabban volna jelen az erdélyi szépirodalmi lapokban, és a kiadók újabb címei között.

És hogy mik a témái Ferenczimrének? A fentiekből szinte ez is kitalálható.

Egykori eszmék, erkölcsi értékek kiüresedése, a kommunizmus éveinek sanyargató évtizedei, s az annyira várt szép új világ csömörbe, csalódásba fordulása. Amolyan líriko-szociológiai darabok ezek. Illúziók szétfoszlása, hamissága, szabadság és kiszolgáltatottság, sivárság és lepusztultság; és e sivár, lepusztult díszletek között a szépség, a hit, és a közösség megtartó ereje. És mindezek egy természetes, spontán, az olvasó előtt meztelenre vetkőző, kitárulkozó, „fajtáját (nagyon) szerető művésztől”.

És ez a mai világban nem is kevés.

 

Molnár Vilmos: Sántha Attila laudációja

 

Sántha Attila mindig képes meglepni valamivel az olvasót. A kilencvenes években egészen sajátos nyelvezetű és hangulatú verseivel hökkentette meg a nyájast, mindeközben kidolgozva egy különleges irodalmi program vagy irányzat alapelveit is, ami aztán önálló életet kezdett élni, jelezve, hogy a költő még viccelni sem viccelhet (vagy nem volt vicc? – azóta sem tudni biztosat) minden felelősség nélkül, mert szava nem száll csak úgy el, hanem hajlamos valósággá válni, önálló életre kelve.

De akik már elkönyvelték Attilát, mint igen eredeti hangvételű költőt, továbbá mint különleges irodalmi elvek teoretikusát, azok megint nagyot nézhettek, amikor 2000-től errefelé a magyar nyelv székely nyelvjárásának értő szakembereként, és a moldvai magyar helynevek elhivatott kutatójaként jelentkezett írásaival. Tudjuk, hogy a 2oo4-ben megjelent Székely Szótárával, amelynek bővítése azóta is folyik, és amit Attila egyszemélyes intézményként vállalt magára, igazi lexikon méretű összefoglaló munka gyűjtésére, értelmezésére, és a benne lévő példamondatokon keresztül illusztrálására is vállalkozott.

De most csak a Székelyföld folyóiratban megjelent nyelvészeti írásairól mondanék pár szót. Éppen két éve, hogy itt, a Székelyföld szerkesztőségben vehetett át Székelyföld-díjat Czakó Gábor, magyarországi neves író és nyelvész, a nyelvrégészet kifejezés megalkotója. Czakó meghatározása szerint a nyelvrégészet nem egészen ugyanaz, mint az etimológia. A nyelvrégészet vizsgálatának tárgya a nyelvben, a szólásokban, kifejezésekben megőrződött szemléletmód és összefüggésrendszer. Ahogy a régész tisztítja meg finoman spaklijával majd ecsetjével a kutatása tárgyát, s közben nemcsakmagára az előkerült tárgyra figyel, hanem arra is, hogy az milyen összefüggésben áll a többi lelettel. Mert a tárgyak egymáshoz való viszonya, elhelyezkedésük mikéntje néha többet mond el a múltról, mint maga az előkerült tárgy. De „a nyelvrégészet leletei – mondja Czakó Gábor –nem holt maradványok, amelyeket a föld alól kell kiásni. Csak a szavakat kell megtisztítani a megszokás porától, és előtűnik mindaz, amit őriz és életben tart a nyelv.”

Ilyen szempontból Sántha Attilának a Székelyföld folyóirat 2012. júliusi számában közölt dolgozata Babba Máriáról jól illeszkedik a nyelvrégészet keretei közé. Mert a nyelvrégészet tudományközi, interdiszciplináris műfaj. Támaszkodik a szótörténetre, de a néprajzra is, meg történelmi dokumentumokra, levéltárak adataira. Ezen kívül művelőjének ismernie kell a vallást és a mitológiát is. S talán az sem árt, ha ráadásként még költő is az illető, mert mint tudjuk, a tudós lehet, hogy jobban tudja a nyelvet, de a költő jobban érzi.

Műveli mindezt Attila úgy, hogy közben elkerüli kutatási területének ingoványait, a tetszetős de megalapozatlan elméletek csapdáit, dolgozata alaposan dokumentált, rengeteg forrásmunka felhasználásán alapszik, tudományos igényességgel és szigorral van megírva.

Végül is nem példátlan a magyar irodalom történetében, hogy egy költő nyelvészkedésbe kezd, s ennek örvén a verslábak és rímek területéről prózára vált. Hadd hivatkozzam Ady Endrének a Szavak a patvarban című, a Nyugatban megjelent nyelvvédő írására, amelyben ezt írja: „Az Istennek poémákban mondogatom, panaszolom el, hogy patvarba dobott, de már a nyelv miatt prózában is kell herregnem.”

Befejezésül kívánom Attilának, hogy gyártson még sok ilyen jól megírt herregést, azokkal továbbra is keresse meg szerkesztőségünket, és gratulálok a díjhoz.

 

Lövétei Lázár László: Fekete J. József laudációja

 

PERIFÉRIÁRÓL BETEKINTŐ – a Délvidéken, Zomborban élő Fekete J. József ezt a pontos és világos főcímet adta a Székelyföldben megjelenő kritikasorozatának. Mi, akik szintén egy hajdanvolt ország határvidékén, csak épp a keleti végeken élünk és szerkesztjük a Székelyföldet, nemegyszer tapasztaltuk, hogy biza’ áldásos hatása is lehet a „végvári” életnek: ha hátunk mögé, a hajdanvolt ország belseje felé tekintünk, akkor nemcsak a Székelyföldet látjuk, hanem az egész Kárpát-medencét – egyszerűen nagyobb a látószög, több mindent befog a szem, mintha mondjuk a pesti belváros sűrűjében nyüzsögnénk. Pláne, ha olyan okos és megfontolt ember segít a tájékozódásban, mint Fekete J. József. Az újvidéki Fórum Kiadó, a zentai zEtna Kiadó, a pozsonyi Kalligram Kiadó, a budapesti Magvető Kiadó, a pécsi Jelenkor Kiadó, a csíkszeredai Pro-Print Kiadó, satöbbi, satöbbi – nos, ezek a kiadók mind-mind fontosnak tartják, hogy kiadványaikból Fekete J. Józsefhez is eljusson legalább egy recenzens példány. Nyugodtan kijelenthetem tehát, hogy Fekete J. József mára már egyszemélyes intézménnyé vált. És ezt a rangot nem holmi tudós papírok lobogtatásával vívta ki magának – bár, megjegyzem, ezt is megtehetné, hiszen Szentkuthy Miklós életművének például alighanem Fekete J. József a legjobb ismerője a kortárs magyar irodalomban. Nem egy bizonyos, egyedül üdvözítő irodalomkritikai iskola neveltje ő, ennek ellenére, vagy talán épp ezért, véleménye az irodalmi kérdésekről mindig mérvadó.

Több alkalommal is volt szerencsém idilli környezetben néhány napot Fekete J. József társaságában tölteni. A helyszín mindig ugyanaz volt: a veránkai sziget a Duna közepén, valamivel Mohács fölött. Ültünk egy kupa bor mellett, néha beszélgettünk is, de főleg nagyokat hallgattunk, esetleg arra figyeltünk, hogy’ rabol a süllő alkonyat idején a part menti sekély vizekben. Ha valaki elolvassa a Székelyföldben Fekete J. József könyvismertetőit, akkor ugyanazzal a bölcs, nyugodt, hatalmas empátiájú, biztos értéktudatú Fekete J. Józseffel fog találkozni, mint akit én azon a szigeten megismertem. Kedves Jóska, remélem, gyakran találkozunk még, ha máshol nem, hát a Székelyföld „hasábjain”. Addig is: köszönjük az eddigieket – és gratulálunk a díjhoz.

 

Fekete Vince: XANTUS BORÓKA „SZABÓ GYULA-DÍJÁHOZ”

 

A jó kritika olyan legyen, hogy egyszerűen ne akarjon kimenni az ember fejéből.

A jó kritika szólítson meg.

A jó kritika foglalkoztassa az embert, tegye kíváncsivá, ne hagyja nyugton addig, amíg utána nem néz, kezébe nem veszi azt a könyvet, amelyről a jó kritika szól.

A jó kritika ne legyen tendenciózus, ne szülessen indulatból, főleg rosszindulatból.

A jó kritikából ne lógjon ki a lóláb.

A jó kritikában ne legyen egyáltalán lóláb.

A jó kritika perzseljen meg.

A jó kritika égessen meg.

Ne felülről, alulról, sehonnan ne diktálják; ne mondják meg, hogy milyen legyen valamely könyvről szóló (jó) kritika.

A jó kritika tárgyilagos legyen.

A jó kritikának legyenek érvei.

A jó kritika tudja nekem bebizonyítani, alátámasztani, hogy mitől jó, avagy rossz egy könyv.

A jó kritika – természetesen – csak azután szülessen meg, miután a kritikus elolvasta teljesen, elejétől végéig, a könyvet.

A jó kritikusnak ne legyen meg a véleménye már a kötet elolvasása előtt.

A jó kritika ne  kész, előre gyártott vélemény legyen.

A jó kritika ne a barátok hónaljszagában szülessen.

A jó kritikát ne az akolmeleg diktálja.

A jó kritika ne az ellenség(ek) földbe döngölését tűzze ki céljául.

A jó kritika ne akarjon földbe döngölni senkit.

A jó kritika tiszta, áttetsző és – miért ne? – mély legyen.

A jó kritika olvasmányos, olvasható legyen.

A jó kritika szakmailag is kifogástalan legyen.

A jó kritika ne a különféle irodalomelméletek tolvajnyelvén szóljon.

A jó kritika ismerje ezeket a tolvajnyelveket.

A jó kritika olyan legyen, hogy azt gondolja róla az olvasó, hogy ezt mintha most helyettem írta volna a kritikus.

A jó kritikus a kritikájában ne legyen költő, író; ne tévessze magát össze az íróval, költővel.

A jó kritikus pusztán kritikus legyen, hagyja az ihletett, a mű által inspirált, a mű keze és lába nyomát magán viselő kritikát másra.

A jó kritika elsősorban szerzője szakmai megbízhatóságát és hitelét csillogtassa, és csak ezek mellett annak írói erényeit.

A jó kritika írója ne csak olvasni, de írni is tudjon.

A jó kritika írója ne csak írni, olvasni is tudjon.

A jó kritika írójának legyen azért írói tehetsége is.

A jó kritika engem, olvasót vigyen fel a padlásra.

A jó kritika a lámpa legyen egy sötét szobában.

A jó kritika a tavasz legyen az évszakok rendjében.

A jó kritikától sarjadjanak ki új és új gondolatok.

A jó kritika inspiráljon.

A jó kritika olyan legyen, hogy egy-egy passzusát kivágja és beleragassza, bemásolja a kötet belső borítójára az olvasó.

A jó kritika olyan legyen, hogy fénymásolja ki az olvasó, és ragassza, illessze be a kötetbe, amelyről szól.

A jó kritika hűtsön le, hogyha felmelegedtem, és melegítsen fel, hogyha didergek.

A jó kritikából egy korty is olyan legyen, mint a szilvapálinka, a véráramok útjain járja át elolvasása után rögtön teljesen a testemet.

A jó kritika korty legyen a tikkadónak.

A jó kritika olyan legyen, mint a szerelmesek, ne tudjon szerelmese, a könyv nélkül élni.

A jó kritika az illető könyvről számomra, az olvasó számára, az alfa legyen és az omega.

A jó kritikus elhivatott legyen a szakmája iránt, és legyen meg benne tárgya iránt a mérhetetlen alázat.

A jó kritikát, nem mondom meg, hogy kik írják.

Egyikük, a legfiatalabbak közül, éppen itt van most közöttünk.

Éppen most díjazzuk.

Szabó Gyula-díjjal.

És sok sikert kívánunk Neki.




.: tartalomjegyzék