Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Június
2019 - Május
2019 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Január
Borsodi L. László

Gibraltári naplólapok

2010. szeptember 14–15-én Gibraltárban tartotta éves konferenciáját a 2003-ban alapított Európai Máriás Háló. Európa 20 Mária-kegyhelyének képviselõi azért találkoztak, hogy megoszthassák egymással tapasztalataikat, megbeszélhessék a zarándokok szolgálatával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. A szerzõ a Romániát képviselõ csíksomlyói kegyhely akkori templomigazgatójának, P. Tímár Sándor Asztrik OFM ferences szerzetesnek a tolmácsaként vett részt a konferencián.

 

(2010. szeptember 11.)

 

Repülés Bukarestbõl Malagába, még a gyalogláshoz szokott csíki székelynek is baljós napon: 2001. szeptember 11-én, a világ biztonságérzete elvesztésének évfordulóján.

A román fõvárosban nemcsak a repülõ, a repülõtér is fapados: a szûk tér Spanyolországba készülõ román vendégmunkásoktól hangos, a kapuk számozása az ajtókra ragasztott fénymásolt lapokon olvasható. A balkáni káosz utolsó idegrángásai: rúzsos szájú nõ kiabálja, hogy „Aici la Malaga!”

Éjszakai repülés.A gép a világ fölé száll, csillagok között bolyong: nem evilági horizontok tárulnak fel, más módon vehetõ birtokba a föld. (A Föld?) Fénypontok derengenek a végtelen sötétségben, fénypontok vagyunk, pislákoló fények Isten tekintetében. Csak be ne hunyja a szemét! Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai, körülvettenek engem – körül hogy vettenek! S akkor: miatyánk, ki vagy a mennyekben, harcokban, bûnökben, szennyekben, bocsásd meg…

 

(2010. szeptember 12.)

 

A landolás szépségét Malagában taps követi: katarzis, öröm, hogy megbocsáttatott, és megengedtetett a földre szállás. A malagai vörösbor elmarad – innen még másfél órás út Gibraltár, a Gibraltári-szoros. Egy távoli világ tankönyvbõl ismert anyaga elérhetõ közelségben, éjszaka.

Ismerkedés vendéglátóinkkal, kedveskedõ megjegyzések angolul, majd az autópályáról magából keveset mutató spanyol földön száguldva mindenki a maga nyelvén beszélget: én útitársammal a hátsó ülésen magyarul, az elöl ülõ hölgy és úr kezdetben spanyolul, késõbb, a spanyol-gibraltári határhoz közeledve angolul. Mégiscsak a briteké a Sziget, a „the Rock”, ahogy errefelé emlegetik, pedig még sehol egy majom. A határõr hajnali fél négykor túl fáradt, nem kerül gibraltári pecsét az útlevélbe, de máris megmutatkozik az elsõ gibraltári unikum: az út a Földközi-tengerbe nyúló reptéren visz át, ahol csak most miénk az elsõbbség, mert nincs fel- vagy leszálló repülõ. Szálláshelyünkig kanyargós, meredek sikátoron kapaszkodik autónk. A Szikla legmagasabb pontja felé tartunk: mindig afelé tartunk, még akkor is, ha most jólesik a langyos fürdõvíz és a pihenés a fényeket tapogató hajnali órákban!

Ablakaim a Földközi-tengerre nyílnak. Azt mondják, a legkékebb tenger a világon. A zsidók „nagytengere”, a görögök „tengere”, a rómaiak „mare nostrum”-ja most az enyém. Két és fél millió négyzetkilométer területébõl, amelybõl Nemo kapitány is csak ezer mérföldet érinthetett Nautilusával, én mennyit tudhatok magaménak? Töredéke is végtelen, nyugalma erõsebb, mint a reggeli fény. A vasárnapi hajók mozdulatlanok, akár a Szikla, melynek lakói még alszanak. Európa és Afrika határán, két kontinens között álmodnak: a szorost látják, a közeledõ föníciaiakat és a karthágóiakat, Herkulest, amint Gérünosznak Erütheia szigetén legelõ bíborszínû teheneiért utazva emlékül két oszlopot állít a két kontinens határán. Pillanatokig rómaiak, barbárok, vandálok, gótok csapataitól zaklatott az álmuk, majd az 1160-ban a félszigetre betelepülõ, erõdöt építõ mórokat látják. A végtelennek tûnõ álomból még 1462 marad meg, a mórokat elûzõ spanyolok bejövetele, az 1830-as ébredés ugyanis máig érvényesen átírja az álmokat: azóta Gibraltár a brit korona felségterülete, és a majmoké.

Tekintetem a tizennégy mérföldre levõ Afrika fényeit kutatná, de szálláshelyem közelében egy majomra leszek figyelmes. Csak semmi metaforikus értelem: egy épület lépcsõkorlátján valóságos majom tornázik. Egyike a Gibraltárban szabadon kószáló közel 500 egyednek, amelyek a brit fennhatóság szimbólumai. A titokzatos eredetû „ape”-ek talán már azóta itt vannak, amikor Afrika és Európa még egy kontinens volt, de lehet, hogy titkos alagúton Afrikából jöttek át. Megtörténhet, hogy egy mór hajóskapitány hozta õket hajóján. Olyan feltételezés is van, hogy esetleg az angolok egykori házi kedvenceinek elvadult utódai járnak-kelnek a Sziklán. A legendaváltozatok alján meghúzódó DNS-vizsgálatok azonban mást mondanak: Marokkóból és Algériából származnak. Lehet azonban, hogy ez is legenda, a 21. századi tudományos színezetû legendaváltozat, és én hajlandó vagyok ebben hinni, hogy a titok titok maradjon. Az állatkerti majmokhoz szokott csíkinak egyelõre amúgy is elég nehezen hihetõ a szabadon mozgó makákó látványa.

A majmoknak mindenképpen közük van a brit hatalmi érdekekhez, hiszen azt tartják, hogy Gibraltár addig Nagy-Britanniáé, ameddig vannak rajta majmok. Nem csoda hát, hogy Churchill a háború idején különösen odafigyelt a megmaradt hét makákó szexuális életére, amelyeknek késõbbi elszaporodása a spanyoloknak tartós elkeseredésre ad okot, hiszen nem övék a haszon az országukon áthaladó, Gibraltárba tartó évi 7000 turista után.

Délben ebéd Spanyolországban, útlevéllel természetesen. Szerencsére csak a gépkocsi ablakán keresztül kell felmutatnunk az okmányt: így legalább nem szembetûnõ az autónkban ülõ olasz, gibraltári, amerikai és romániai utasok útlevele közötti különbség, bár errefelé a nemzetiségek és a nyelvek sokfélesége nem kuriózum. Az amerikai útlevél tulajdonosa például egy olyan francia-kanadai, aki egy ideig az Egyesült Államokban, majd húsz évet Franciaországban élt, és most éppen Gibraltárban dolgozik. Anyanyelve a francia, ugyanolyan szinten beszéli az angolt, és jól tud olaszul, meg spanyolul is.

Algecírasban a lucullusi lakoma spanyolosan zajos étteremben folyik, majd a földi élvezetek után a léleknek is jut egy Mária-kegyhely, ahol éppen zarándoklat van. A szentélyig nem könnyû eljutni: az utcán árusok, szemeteskuka tetejérõl ebédelõ zarándokok, lovasbemutatót tartó fiatalok. A szentség teréhez közeledve a latinos izgágaság nem szûnik, ellenkezõleg: a templom elõterét képezõ négyszögû, emeletes, körfolyosós zárt udvarban tolongó, evõ-ivó hívõk hangoskodása fogad. A kint és a bent között csak a Mária-szobor jelenléte a különbség. Az emberek a templomban sem csendesebbek – a beszéd profánnak tûnõ hangereje tölti be a szentség terét. A kelet-közép-európaiak templomi viselkedése ehhez képest a trappisták néma fegyelmezettségét idézi, ugyanakkor tudom, a szentség iránti hódolat itt nem nélkülözheti a spanyolos temperamentumot, a couleur locale-t, amelynek megértéséhez, gyanítom, több idõre lenne szükség. Ezekkel a gondolatokkal megyek vissza a Sziklára, amely nevét Dzsabal Tárik arab hadvezérrõl kapta.

Délután Európa legdélibb csücskének antropomorf vonásai mutatkoznak meg. Gibraltárban elsõ nyelvként mindenki az angolt tanulja meg, az oktatás és a kisállam hivatalos nyelve szintén az angol, de mivel közel van Spanyolországhoz, az ott élõk második nyelvként megtanulják a spanyolt is. Az „anyanyelv” két gibraltári között mûködik, amely a két világnyelv keveréke. A helyiek „spanglish”-nek nevezik. Itt nincs mit kezdeni a „Nyelvében él a nemzet” kijelentéssel. Igaz az, amit errõl Kiss Jenõ ír Társadalom és nyelvhasználat címû könyvében, hogy bár a nyelv Európában a nemzeti identitást megalapozó elem, nemzetté az emberek tömegét az együvé tartozás tudata, a közös származás, kultúra, vallás és történelmi múlt teszi; a nemzet kézzelfogható jele a nyelv, de nem szükséges feltétele valamely állam és nemzet létezésének. A gibraltári nemzeti identitás sem korlátozódik a „spanglish” kettõsségére. Ennél jóval többrõl van szó: a félsziget sajátos földrajzi helyzetének, több száz éves történelmének, sikeres gazdaságának köszönhetõen a „gibraltáriság” nyelvek, kultúrák találkozásának sokféleségét, a különbözõ nemzetiségek, kultúrák iránti nyitottságot és azok befogadását jelenti.

Gibraltár Európa gazdasági központja, ahol a lakosság megélhetését a kikötõ, a kõolaj és az idegenforgalom biztosítja. Jelentõs bevételei származnak a nemzetközi pénzügyi szolgáltatásokból és a nemzetközi konferenciaközpont státuszból. Mindez a magas színvonalú oktatási rendszernek, a kiváló tanárképzésnek és a jó szakképzésnek köszönhetõ. A legtöbb a közgazdász, a jogász és a pénzügyi szakember. Tanárképzés és más szakmák terén lenne mit tanulnia Romániának és általában Kelet-Közép-Európának! Gibraltárban rég felismerték azt, amit errefelé még nem: a társadalmi jólét és a mûködõ gazdaság alapja a jól kidolgozott oktatási rendszer. Minden ott dõl el.

Akár gazdasági, akár szociális vagy kulturális értelemben: Gibraltár sok tekintetben Erdély utópiája (marad), vagy fordítva: szép Transzilvánia Gibraltár ellenutópiája, ha a Szikla tudna róla, rólunk, de ebbe ne menjünk bele. Én egyelõre azt igyekszem megmagyarázni vendéglátómnak, hogy miért vagyok magyar, és mégis miért élek Romániában. Elég nehezen megy, és valószínû a llanitos, vagyis a spanyol, portugál, olasz, máltai, marokkói és zsidó elemekbõl összetevõdõ délspanyol tájnyelvet is beszélõ népcsoport tagjának érthetetlen, hogy kelet-európai kisebbségiként miért ragaszkodom csökönyösen az identitásbeli kérdések tisztázásához.

 

(2010. szeptember 13.)

 

Ma séta a Main Streeten. Itt minden alkohol- és dohánybolt duty free. Ruha- és parfümüzletek, vendéglõk. Valami helyi jellegû italt, édességet, ruhafélét keresek. Csak a játékmajmok tekinthetõk helyinek, minden más angol, skót, spanyol, a „Souvenir from Gibraltar” feliratú édesség török. Félek, a fiamnak vásárolt játék is nehogy kínai legyen, mint a Lourdes-ból származó dugaszolt gyógyvíz, amelynek az alján azt írja: „Made in China”. Ami kulturális pluralitás egyik vonatkozásban, az nemzetközi jelleg tradicionális sajátosságok nélkül más összefüggésben. Gibraltár karaktere valószínû szélesebb perspektívában, például természeti adottságaiban és sajátos államformátumában, társadalmi-gazdasági életében keresendõ.

 

(2010. szeptember 14.)

 

Miközben Gibraltár természeti szépségeit csodálom, és társadalmi-szociális életének jól mûködõ mechanizmusával, valamint a helyiek magas életszínvonalával szembesülök, négyéves fiam telefonon tett megjegyzése józanít ki: az óvodában ma nem adtak tejet, csak kiflit. Nemcsak ötezer kilométer a távolság a két ország között, ez nyilvánvaló. Az evidenciát a fájdalmas (újra)felismerés követi: Gibraltár csak ideig-óráig, csak néhány napig lehet az enyém, s ahová haza kell térnem, Erdély se a miénk, 90 éve gyarmat. Milyen kár, hogy nem brit!

Ma megkezdõdik Gibraltár földrajzi terének felfedezése: bejárjuk magasságát és mélységét. A magasság ésa mélység sem metaforák, csak annyiban, amennyiben a gondolkodás metaforikus jellegénél fogva a nyelv is metaforikus, s az a világ, amelynek természeti csodáiról szólni kellene, rá van utalva a nyelvre.

Lengõbusszal (cable car) megyünk fel a Gibraltári Szikla legmagasabb, 412 méter magas csúcsára. Több emeletnyi a mélység alattunk: utak, épületek, fák, sziklák, erdõk fölött visz az utunk. A tériszony okozta belsõ szorongásért gyönyörû látvány kárpótol. Balra a Földközi-tenger, amelyet 14 mérföldre Afrika partjai határolnak, a közelben az eddig csak térképen látott Gibraltári-szoros, amelyen Nemo kapitány február 18-án már napfelkeltekor áthaladt. Most dél van: a Földközi-tenger partjainál és a szorosban a világ minden részérõl érkezõ séta- és olajszállító hajók közelednek-távolodnak, vagy éppen pihennek. A Gibraltári Szikla legmagasabb csúcsa rálátást enged a félsziget egyik alacsonyabb pontjára, és arra, hogy miként képez falat a tenger és az Atlanti-óceán között, amelyen hajók indulnak a messzeségbe. Ez itt valóban a világ vége: a végtelen kezdete. A horizont mozdulatlanságában a tekintet nem keres fogódzókat, itt elmosódnak a hétköznapokban tagoltnak érzékelt tartományok, a mélyben kavargó nagy dráma pedig nem vesz tudomást a felszín fecsegésérõl a hullámzás jelenében. A tenger barátságos kékségére az óceán hideg kékeszöldje felel, üzen a Sziklán át, hogy az örök itt és mostban menthetetlenül egyek vagyunk. Megérintve a végtelentõl, tökéletlen a szó, a lélek mégis fogadkozik: elviszem, véled telve még, szikláid, öblöd, fényed, árnyad, beszédes habjaid neszét.

A Gibraltár magasságából szemlélt vizek mélységének és felszínének artikulálódó egyidejûségét viszem magammal a Szent Mihály-cseppkõbarlang félhomályába, a rómaiak által feneketlennek hitt, 700 láb mély üregbe. A nyirkos félhomályban érthetõ meg Isten mûvészete: micsoda kéz, mûvészzseni munkája a világ! A repülés szédülete után alászállva a mélybe, a föld belsõ alakzatainak esztétikája tart fogva. A gyönyör megteremtéséért és szemléléséért mi vállalható, mit szabad és érdemes vállalni? Van-e etikája a szépségnek, amely titokzatossága révén a pokol lehetõségével is kecsegtet? A mélységbõl kiáltok, Uram, hozzád…, de néma marad a száj: hozzám hûtlenek lettek a szavak.

Feljutva a fényre, perceken belül kisbusz száguld velünk a keskeny utcákon. A tömbházak és társasházak szegélyezte sikátorokban nehéz eligazodni, a gépkocsivezetõ azonban magabiztosan tájékozódik az egymásba szövõdõ utcákban. A bennszülött helyismerete az Ariadné-fonal, amelyért – a jármûben található kiírás szerint – jogos elvárás a borravaló: „Tips are welcome”. Szívesen adja az utas a többletet: a sebesség és a szûk úttest miatt fennálló balesetveszély sikeres elkerülését jutalmazza.

A nem túl magas gibraltári lakóházak magatartása megnyugtató: nemcsak azért, mert sziklára építették, hanem azért is, mert csukott ajtóik nem a világtól való elzárkózást sejtetik, mint ahogyan azt a szász vidékek építészeti stílusa sugallja. Gibraltárban nyitott, barátságos emberek lépnek ki a házakból – egyenesen az utcára. A házak szelíd ablakai mögül felsejlik a gibraltári életet megérteni akaró kívülálló számára a megállított idõ prousti-krúdys képzete, de a látványmozaikokból más kép körvonalai tapinthatók ki. A képzelet nem jut el például a csehországi Cesky Krumlov középkori idõtlenségéig: nem engedi a közelben hullámzó tenger dinamikája.

Örök mozgás ez, akárcsak a most magyarul születõ szöveg, amelynek rezdülései a késõ esti vacsora litvánul, lengyelül, szlovákul, magyarul, horvátul, szlovénül, olaszul, franciául, angolul, spanyolul beszélõ asztaltársaságának nyelvi sokféleségéhez mérten a világértés, a világ nyelvi megragadhatóságának és teremtésének viszonylagosságát jelentik: azt, hogy nem a világ van, nem Gibraltár van, hanem Gibraltárok vannak, amelyek annyiféleképpen jönnek létre, szólalnak meg, ahány nyelv, ahány beszélõ, észlelés és tapasztalat – szólamok egy utópisztikus összhangzattanban.

 

(2010. szeptember 15.)

 

Reggel Európa Nagyasszonyához száll a zsolozsma dallama: az otthon maradottakért, Európa egységéért, a világbékéért, de a konferenciát vezetõ francia püspök eufemizált etnocentrikussága (etnocentrizmusa?) a kétely disszonáns szólamait hallatja. A mikro tapasztalat azt sejteti, hogy bár – ha csak futballválogatottjuk nemzetiségi összetételét és Párizs lakosságának arányait nézzük – a franciák nemzetállam-eszménye átértelmezésre szorul, az új öndefiníció szükségszerûsége még nem artikulált belsõ igény, s ha artikulálódik is, tudatosan visszafogott folyamat, amely a francia világnyelvi státusához való csökönyös ragaszkodáshoz hasonlóan nem integrálható abba az eszmeiségbe, aminek a neve európaiság, de ami Gibraltárban már hétköznapi valóság. Jogos tehát, hogy Fiánál Európa Nagyasszonya legyen szószólója annak a kontinensnek, amely jól felöltöztetett ideológiai eufemizmusainak és nyilvánvaló gazdasági, erkölcsi, szociális csõdjének nyûgében vergõdik.

Ebédre Gibraltár fõminiszterének vendégei vagyunk: a vele való kézfogás a gibraltári politikai életbe való bepillantás alkalma. A „chief-minister” a gibraltári politikai hierarchiában II. Erzsébet brit királynõ és Gibraltár kormányzója után következik. A polgármester után õ a legrangosabb politikus, aki fogad minket. A sziklaország ugyanis közigazgatási értelemben is a tökéletes és oszthatatlan egység: állam (koronagyarmat) és (fõ)város.

A fogadással szemben támasztott elvárás, valamint a rangos vendéglátó politikai státusa és a találkozás helyszíne közötti különbség enyhe csalódást okoz: a kapuban váró fõminiszterrel és feleségével való – a diplomáciai protokoll minden merevségét és a világ más államfõi esetében megszokott magas színvonalú biztonsági intézkedéseket nélkülözõ – közvetlen hangulatú találkozás egy olyan épület udvarán történik, amelyrõl kívül lepattogott a festék, az ablakok a tavalyi portól ragyognak, a megrongált ajtók zárva. A látvány némiképpen árnyalja a gibraltári házakról írtakat, akárcsak azoknak az ingatlanoknak a siralmas állapota, amelyeket a nap folyamán láttam. Míg Kelet-Európában a pénzhiány, gyakran a politikai akarat hiánya vagy a bürokrácia útvesztõje magyarázza a jelenséget, itt más okok húzódhatnak meg, amelyeknek megfogalmazásához illene gibraltárinak lenni, vagy néhány napnál több idõt tölteni a Sziklán, és behatóbban tájékozódni a város-állam gazdasági életének hétköznapjairól.

Az épített környezet foltjait azonban felülmúlja a mediterrán állófogadás, a gibraltári fõminiszter vendégszeretete, az a kötetlen beszélgetés szlovének, horvátok és magyarok között, amelynek során arról a szinte megmosolyogni való szokatlan politikusi magatartásról is szó esik, hogy bár egy kicsi állam mikrotársadalmának vezetésérõl van szó, a látszólag nem nagy hatalommal rendelkezõ politikus mégis nagyon komolyan veszi önmagát, rangját: a világ politikai elitjére jellemzõ gesztusokat gyakorol. Úgy vélem, ezen nincs mit csodálkozni: a csupán területre kicsi ország fõminisztere ugyanis Európa egyik leggazdagabb államformátumának vezetõje, akinek komolyságát a benne megbízó gibraltári emberek magatartása adja, és az a gazdasági, szociális és oktatási bázis, amelyet örököltek, és az örökösökhöz méltó felelõsségtudattal közösen tovább fejlesztenek. II. Erzsébet királynõ méltóságáról nem is beszélve, akinek országa nem véletlenül ragaszkodik Gibraltárhoz, és fordítva. Már csak azon gondolkodom: miért nem vehetõ komolyan a román, a magyar, a szlovák miniszterelnök?

A kérdésre adható válaszlehetõségekkel Catalan Bay, Gibraltár egyik városrésze (és országrésze) felé indulunk: ismét kisbusz, száguldás, sikátorok. Gibraltár tetszetõs és meghatározó arca. A Catalan Bay-i templomhoz szûk lépcsõ vezet le, a lépcsõk maguk is sikátorszerûen kanyarognak, és újabbak felé vinnének – csinos, szépen festett, estébe álmosodó emeletes házak felé. Az utcácskák színeinek szürkülödõ látványa, csendességbe hajló hangulata ugyan csábító, de a kísértés hirtelen elmúlik: a Fájdalmas Anya temploma felé tartó csapat elõtt az egyik lépcsõkanyarulatban egyszerre tárul ki a Földközi-tenger. A szenvedés és megváltás szakrális tere az égi magasságot sejtetõ vertikális és a mélység felszínén hullámzó horizontális végtelen határvonalán épült. Az emberkéz építette kõszentély fölött Gibraltár most éppen párába-ködbe burkolózó sziklái magasodnak – egy másik kéz munkája, a Nagy Kéz alkotása, amely úgy helyezte el az örök mozdulatlant és az örök hullámzót, hogy felülmúlja a töredékest, mindent, ami esetleges, emberi: a szavakat. Hát, bevallom, földig hajoltam, kezemet a vízbe mártottam, s ahová nem ér el a szó, a hullámzás ritmusára bízva magam, mindezt megköszöntem.

 

(2010. szeptember 16.)

 

Ma reggel végleg elbúcsúzom Gibraltártól, amely néhány napig az enyém volt, és most már enyém marad mindörökké. Még egy pillantás a kora hajnali tengerre, a pislákoló hajókra, amelyeknek fénye ezután bennem világít.

A csomagolás nem változtatja meg az elválás szomorú valóságát, ebben a pillanatban még az otthoniak távoli öröme sem, hogy végre hazatérek, a remény, hogy viszontláthatom a Hargitát, mert mit fogok mondani a fényrõl, a hajók és Gibraltár fényeirõl, amelyek bennem világítanak? Tudok-e majd beszélni a fényekrõl, amelyek most azzal kecsegtetnek, hogy mielõtt hazamegyek, még megláthatom, megtapinthatom Afrika földjét, magamba szívhatom levegõjét, s ha csak néhány órára is, de beleshetek az arab világ hétköznapjaiba?

A Gibraltártól való búcsút egyelõre tompítja tehát az új kontinensre való eljutás izgalma. A Szikláról váltott buszokkal jutunk el Tarifáig, ahonnan gyorskomppal, „fast ferry”-vel szeljük át a 14 mérföldet a Földközi-tengeren a marokkói Tangerig.

Marokkó, az Marokkó: a kompra való felszállás elõtt útlevélvizsgálat, pecsételés. A kompút 35-40 percet tart, amelynek egy része azzal telik, hogy mindenkinek ki kell töltenie két-két ûrlapot. Egyik arra jogosít fel, hogy Gibraltárból átmehetünk Tangerbe, a másikkal pedig Tangerbõl a spanyol fennhatóságú Ceutába. Gyanús, hogy a foglalkozáshoz – gibraltári házigazdánk tanácsára – mindenkinek azt kell beírnia: „tanár”. Mindössze ketten vagyunk tanárok, a csoport többsége pap. A kitöltött ûrlap egyikét az útlevéllel együtt a kompon újra megnézik. A gyakori ellenõrzések jelzik: ez már nem Európa, nem az Európai Unió, sokkal inkább a kommunizmus utáni vám- és útlevélvizsgálatok idõszakára emlékeztetõ mozzanatok.

A „teacher”-t mindenkirõl elhiszik, kivéve a szerzetesruhát viselõ görög katolikus papról és püspökérõl. A határõr áthúzza a „teacher”-t, helyette beírja: „priest”. Ez az elõvigyázatosság a Franciaországtól 1956 óta független arab ország szigorúsága, ahol alkotmányos monarchia van, élén a királlyal és a miniszterelnökkel. A szigorúságnak azonban ez még csak a kezdete.

Kevésbé érdekes a komp pompás belseje, sokkal izgalmasabb számomra, ami kint látható: a nagyon erõs szélben a jármû körül csapkodó tengervíz hûvössége, hullámzása és – ahogy közeledünk – az afrikai kontinensnek, illetve Tanger városának egyre határozottabban kirajzolódó kontúrjai. Egyszemélyes történelmi pillanat következik: Ázsia után (Törökország, 2002) Afrika földjére lépek. Most vagyok a legtávolabb otthonról: öröm, hála, vegyes érzések találkoznak és futnak szét, hogy majd újra egymásba bonyolódjanak, egymásra toluljanak bennem.

Hiába, hogy fél 8-kor indultunk Gibraltárból, és majdnem két órája úton vagyunk, Marokkóban csak 8 óra van. Az idõ azonban nem állt meg: Gibraltárban már 10-et mutat az óra, Afrikában ugyanis két órával korábban vagyunk a közép-európai idõszámításhoz viszonyítva.

A parton öt nyelvet beszélõ arab idegenvezetõnk, a vámépületben pedig újabb ellenõrzés vár ránk: csomagátvilágítás – Marokkó még szigorúbb arca. A helyiség tele van vámosokkal, civil és egyenruhás rendõrökkel, akik a monarchikus rend és az arab országban érvényes törvények értelmében rögtön lecsapnak a máriapócsi bazilita szerzetesre, s ez magyarázatot ad arra is, miért kellett a katolikus papoknak „teacher”-t írniuk a kompon az ûrlapra. A szerzetes nem ruhája miatt tûnik fel a marokkói állami szerveknek, hanem azért, mert táskájában szentképeket találnak. A magyarországi bazilitát nem akarják beengedni az országba, mondván, hogy ezekkel a kereszténységet akarja terjeszteni az országban, ami Marokkóban, arab ország lévén, szigorúan tilos. Valószínû a kompon ilyen meggondolásból kellett tanárokká változniuk a civil ruhában levõ egyháziaknak, legalábbis a kitöltött ûrlapok szerint. A marokkói hatóság biztosra megy: a missziós szándéktól tartva, két civil ruhás rendõrt parancsol mellénk, akik egész tangeri tartózkodásunk idején kísérik a csoportot, vajon nem osztogat-e a szerzetes szentképeket az araboknak, nem missziós szándékkal érkeztünk-e az országba.

Tanger (amely nem a „tenger” magyar nyelvjárási változata) Észak-Marokkó közel 700000 lakosú városa. Az óváros, Kasba felé tartva a település és a régió viszontagságos történelme, gazdag kultúrája bontakozik ki. A Gibraltári-szoros nyugati bejáratánál, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozásánál fekvõ ókori berber és föníciai Tangert, Tangier-Tétouan tartomány fõvárosát a karthágóiak alapították Kr. e. az 5. században, amelyben történelme során számos nép és civilizáció talált otthonra: a berberen és a föníciain kívül a görög, a római, az arab, a keresztény. Tanger – amely máig muszlimok, keresztények és zsidók multikulturális városa – olyan írókat vonzott magához, mint Paul Bowles, Jack Kerouac vagy Tennessee Williams, nem beszélve arról, hogy a Rolling Stones tagjai közül egyesek éltek Tangerben, mások pedig többször látogattak ide. Tanger az a város, ahol Cseh Tamás hasonlata megfordul. Itt nem Helén szeme kékje olyan titokzatos, mint Tangernél a tenger, hanem fordítva: a tenger kékje olyan rejtelmes, amely csak a Helén szemszínének mélységével mérhetõ, vagy azzal se.

A berber, római, arab, portugál, angol, spanyol és még ki tudja hányféle nép taposta ország és kontinens földjén járunk, amelynek szépsége, mássága az 1923-tól nemzetközi város-állam státusban levõ, a 20. század második felében gyors ipari fejlõdésnek indult Tanger Kasba nevû óvárosának arab világában mutatkozik meg, távol a 21. századi modern városrésztõl. Az idegenvezetõ megkér, hogy a labirintusszerû sikátorokban ne maradjunk el egymástól. Az utcácskákban – amelyek szûkebbek, és jobban szorítnak, mint a gibraltáriak – egymáshoz közeli, egymással szembenézõ, legtöbb esetben csukott szemû ablakok, utcára nyíló ajtók. A régi városfalakon belül egy csapásra megváltozik a kinti, az európaival számos hasonlóságot mutató kép. A végigsuhanó arab nõk közül kevesen vannak kendõ nélkül, a többségnek az orra és a szeme látszik, sokuknak csak a szeme. Fényképezni óvatosan lehet õket, mert ha észreveszik, hogy õk a célpont, elfordulnak.

Míg a nõk vásárolnak, és hallgatagon suhannak végig az utcán, a férfiak dolgoznak, vagy éppen hangosan beszélgetnek. Legtöbbjük kereskedõ, sokan mûhelyt tartanak fenn. A kígyóként egymásba fonódó gyalogutak egyikében szabómûhely ajtaja ásít a járókelõkre. A tulajdonos varrógépe elõtt ül, de mivel nincs varrnivalója (átmeneti?), szabadidejében ékszerekkel kereskedik: kezérõl ezüst(ös) bizsuk lógnak. Kissé tovább cipészmûhely, fodrászat. Utóbbiban már modernebbek a székek és a gépek – a hazaiakra emlékeztetnek. A fodrászok – akik természetesen férfiak, és akiknek most szintén nincs munkájuk – az ajtóban cigarettára gyújtva várják, hogy jöjjön a vendég. Meg-megvillan egy-egy Pepsi-Fanta-Chips típusú üzlet is a turisták (elsõsorban a turisták!) kedvéért, de leginkább a helyi világ jellegzetességeinek van tere: a zöldségüzletnek, az alkalmi piacnak, amely az utcákat pihentetõ kis téren található, a különbözõ jó illatú, európainak egzotikusnak tûnõ fûszerkereskedésnek, a legyektõl hemzsegõ tojásos üzletnek vagy a nagy lepényeket árusító pék kuckójának. Merthogy az üzletek többsége kicsi bolthelyiség vagy kulipintyó, amelyeknek utcára nézõ ablakánál lehet vásárolni. Nem akárhogy: a vevõnek illik alkudnia a termékek árából.

Szorosan egymás nyomában haladunk, de gyakran elveszünk a helyiek tömegében. Itt minden arabosan színes: él, mozog, lüktet. Van, aki a szekerét húzza maga után, van, aki vásárolni indult, és van olyan turistákra ragadó mozgóárus, aki mindenképpen el szeretné adni portékáját. Miközben az utcai árusok és a bolti kereskedõk kedvessége elsõre megkapónak, másodjára túlságosan vendégszeretõnek, harmadszorra már idegesítõen nyomulósnak tûnik, azt tapasztalom, hogy akár vásárolok, akár nem, az árus, a tulajdonos megköszöni, hogy megálltam, betértem hozzá, szétnéztem, és elbeszélgettem vele. Mint az a szõnyeg-, edény- és ékszerüzlet tulajdonosa, aki meggyõz, hogy menjek fel – ezúttal nagy helyiségrõl lévén szó – az épület harmadik emeletére, és nézzem meg a szõnyegeit, de miután közlöm vele, hogy nem vásárolok, megköszöni, hogy idõt szántam rá, lekísér a földszintre, egészen az üzlet ajtójáig. Még ha a nyereség reményében is történik mindez, mit kezdhet ezzel a kedvességgel és udvariassággal az Európából érkezõ, aki európaiságát most abban ismeri fel, hogy hûvös, személytelen, tartózkodó és gépiesen gyors világból jön, amelyben mást jelent a kedvesség és udvariasság fogalma? „Tangerien” fogas kérdés, még akkor is, ha egy csíki teszi fel magának, hazájától távol. A válasz vélhetõen azokban a kulturális-vallási kódokban keresendõ, amelyeknek megfejtéséhez nem elegendõ egy nap, egy hónap, egy év, egy élet. Ha Allah kegyelmébõl az arab világról szóló történelmi, vallási és kulturális ismeretek elmélyítése bizonyos fokig segít is annak jobb megértésében, ha az arabok között töltött hosszabb idõ hozzá is járulna ahhoz, hogy magamévá tegyek valamit világlátásukból és értékstruktúráikból, valószínû, minden erõfeszítésem ellenére sem áshatnék túl mélyre, hisz a születéssel kapott lélekritmus és a gyermekkortól kezdve folyamatosan sajáttá váló világtagolás nem tanulható.

Az ég felé terjeszkedõ, szorosan egymás mellett álló házak és üzletek között található vendéglõben helyi ízek és színek, arab kiszolgálók, arab zene és zenészek. A négy férfi zenéjére a vonzó táncosnõ különös lábtechnikával, has- és farmozgással bûvöli a mintás párnákkal és ágyterítõkkel díszített díványokon ülõ idegeneket. Egyszercsak a termeken átlibegõ nõ felkér egy nem arab nõt táncolni. Táncukban hamar megmutatkozik a kulturális kódok különbözõsége. Nem a lépések esetlegessége-esetlensége a megmosolyogni való, vagy nem az ehhez képest megnyilvánuló harmonikus mozgás a bámulatos, hanem a különbségek találkozásának pillanata, az egymás felé való fordulás exegi momentuma a szép, amelyben úgy tárul fel az azonosulási szándék, hogy mindkettõ megmarad a maga különválóságában. Ez a másság a szép – (Ez a másság volt Esti Kornél élete.) –, és az éhségen túl az a kíváncsiság, amivel az egzotikus ízek felé fordulunk, amelyeknek leírásához csõdöt mond a nyelv. Csak a mazsolaköretes csirkehús és a mézes bevonatra emlékeztetõ keksz vergõdik át a résen, ahonnan az íz messze visz. Ha nem is madelaine-süteményként vezet, de mindenképp Tangerbõl kifelé árad. Névtelenül.

Kasbából távozóban egy alacsony és sötét híd alatt haladunk át, ahol az arab világ egzotikuma percekre a pokol tornácává változik: gondozóik felügyelete mellett elmebetegek jönnek szembe… Vajon õk hogyan látnak minket? Látnak-e egyáltalán, vagy nézésük nem válik látássá soha? Ha a Nagy Kéz megbicsaklásai ezek az emberek, akkor a világ, amelynek csodáit látom, a tudat tiszta pillanatainak kegyelme, amelynek tartósságát nem magamnak köszönhetem? Jó volna kiegyezni ebben, és bizonyosságra szert tenni, hogy a mondatvégi kérdõjelt felválthassa a pont végérvényessége! A hátborzongató viszonylagosságból és kiszolgáltatottságból azonban nincs felocsúdás, további képek peregnek. A szellemi nyomor látványát a nagy anyagi szegénység, a kéregetõ, éhes gyermekek arckifejezése, a megkínzott, megtört felnõttek tekintete tetézi, akik azért üzletelnek, kereskednek és fohászkodnak Allahhoz, hogy népes családjukat eltarthassák. A puszta létfenntartásért küzdõ marokkói hétköznapok világa mit sem tud a gibraltári jólétrõl, mégis gazdag és gazdagító, szédítõ és szívszorító annak, aki közelrõl szemlélheti, azért, mert mindezt közelrõl szemlélheti. (Ez a közelrõl való szemlélés volt Esti élete.) Igaz ez akkor is, ha már csak a lélekben ring a kép, mint Tangernél a tenger, amely Helén szeme kékjét idézi, a titkot, amelyrõl lehet beszélni, de kimondani nem, mert akkor értelmét veszíti a titok, Helén, Tanger, én, Esti, a Nagy Kéz stb.

Ez a kimondhatatlan visz ki Tanger és Marokkó arab világából, de nem Afrikából. Az autóbusz a marokkói-spanyol határ felé tart, ahol a marokkói illegális bevándorlók miatt: ismét rendõrök, határõrök, katonák, vaskertek, várakozás, útlevél-ellenõrzés, pecsét, le a jármûrõl, gyalog át a határon („Espana”), újra fel, ezúttal egy másik, a marokkóinál tágasabb, kényelmesebb buszra. Irány Ceutába, Spanyolország autonóm tartományába, a 30 000-es lélekszámú város-államba, amelynek történelme legalább olyan izgalmas, mint Tangeré vagy Gibraltáré. A karthágóiak létesítettek elõször települést Abyla néven, majd (ide is) jöttek a rómaiak, akiket az 5. században vandálok igáztak le. A vandált vizigót, majd bizánci uralom követte, 710-ben pedig arab seregek, majd 740-ben berber törzsek foglalták el a várost. 1415-tõl Ceuta portugál fennhatóság alá került. VI. Alfonz portugál király 1668. január 1-jén Ceutával fizetett országa függetlenségéért Spanyolországnak. Ceuta – Marokkó 1956-os függetlenné válása mellett – azóta is a spanyoloké. Ennek a nagy múltú, olajkikötõjébõl, halpiacaiból és katonai létesítményeibõl élõ város-államnak az elöljárója fogad. Ha város és állam, akkor az elöljáró polgármester és miniszterelnök egy személyben, egy fiatal, 30-35 év közötti, gyermekarcú férfi, akinek az érkezése körül még nagyobb a felhajtás a díszes protokollteremben, mint ahogy azt a gibraltári fõminiszteri állófogadáson tapasztaltam, de ezen a komolyságon – a gibraltári hasonló magatartás után – már nincs semmi megmosolyogni való. Inkább az a kérdés foglalkoztat, milyen állam lenne Erdély, ki lenne a miniszterelnöke, de nyugalom, ez a gondolkodás autonómiája csupán.

A megoldásra váró kérdést elmesélem Afrika Nagyasszonyának is. A giccses barokk fõoltár bizarrságához nem illõ hûvös, személytelen templom patrónája nem érti, mirõl beszélek, hát a gondolkodás szabadságával maradok. Arra kér, a dolgot inkább beszéljem meg a Csíksomlyói Nagyasszonnyal, s hogy adjam át üdvözletét.

Ezzel a megbízással és a Tangerbõl hozott kõvel a zsebemben térek vissza útitársaimmal együtt Európába. Még egy utolsó lépés, még egy simogatás Afrika földjének, amely megmutatta magát, engedte szeretni, csodálni, megengedte, hogy elborzadjak. A tenger sötét, én fáradt, a repülés gondolatától kissé ideges. Gibraltárba mi már nem megyünk vissza, hanem Malaga felé vesszük az irányt. Ez volt, lesz és marad az a nap, amikor szárazföldön, vízen és levegõben is utazom a mindenségben, a mindenségen át. Hazafelé felmerül a lehetõsége, hogy utazásunk túlvilági túra legyen, egyszeri, soha vissza nem térítendõ, soha vissza nem téríthetõ: a repülõt a vihar környékezi, rázza, tépi, engem pedig megint körülvettenek – körül hogy vettenek a halál árnyai.

Az éjszakai repülésben eltûnik Afrika, eltûnik Gibraltár, eltûnik Európa, hogy ott, ahová megyek, feltûnjön egy másik „Európa”, ugyanazzal a névvel egy olyan jelölt, amelynek jobb lenne más nevet keresnie, hiszen érvényességét éppen azok a most szerzett tapasztalatok kérdõjelezik meg, amelyek azért küzdenek bennem, hogy megõrizzék az eredeti jelentés méltóságát.

Afrika, Gibraltár és Európa bennem van, emléke világít, elrendezõdésre vár, hiszen most már általam (is) van, nem tehet úgy, mintha nem venne tudomást rólam. Általa vagyok, belõle lettem, ezután vele együtt válhatok valamivé ebben a pokoli csendben, ebben a piszkosan itt hagyott és porban-szennyben fetrengõ Balkánon, Bukarestben, Romániában, a senki földjén, amelynek a szélén, egészen a szélén mégis van egy hely (egyesek axis mundinak becézik), ahol értelmes élet folytatható, mert várnak rám, és most már én is várom, hogy Gibraltár fényeirõl, Afrika hangjairól és Európa nevérõl beszéljek; ha tudok, ha sikerül, ha ki tudják várni, míg szóra tudom bírni, ami bennem Gibraltár: szárazföld és tenger, cseppkõbarlang és óceán, Szikla, a csupa fény, az örök, a hamisítatlan hang.




.: tartalomjegyzék