Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Május
Benedek Szabolcs

A rohambili

Nagyapáméknál az udvar végében volt a budi, a hátsó kertre (a szőlőre és a gyümölcsfákra) nyíló kiskapu mellett közvetlenül. Tudom, hogy ebben önmagában véve nincsen semmi különös, hiszen egy budi hol máshol legyen, mint az udvar végében, így van ez másutt is. Ami a dologban mégis különösnek volt mondható, az az, hogy mióta világ a világ, vagy legalábbis mióta az eszemet tudtam, a kerítésnek támasztva, a budi kifelé eső oldala mellett – azaz diszkréten elrejtve avatatlan szemek elől – állt egy hosszú fanyél, annak a végén meg egy rozsdás, öblös vasfazék, ami pontosan úgy nézett ki, akár egy katonai sisak a háborús filmekben.
– Persze, hogy úgy néz ki, mert hogy az is – nevetett apám, amikor először tettem neki szóvá a dolgot. – Nézd csak meg jobban, de vigyázz, ne nyúlj hozzá.
Óvatosan, hogy ne lépjek csirkeszarba, odamentem és megkerültem a budit, és változatlanul tisztes távolságból, ám immáron az addiginál nagyobb alapossággal megszemléltem a tárgyat. Valóban, most már látszott, hogy amit én addig rozsdás, öblös vasfazéknak néztem, az nyilvánvalóan egy katonai sisak. Az iskolában, amikor háborús filmekről beszélgettünk – akkortájt bőséggel vetített efféléket a televízió –, úgy hívtuk ezeket, hogy „rohambili”. Találó elnevezésnek vélem ma is, részint mert a formája tényleg bilire emlékeztet (habár annak meglehetősen billegős lenne), és hát a filmekben leginkább akkor lehetett látni, amikor egymásnak rontott két sereg.
– Német vagy orosz? – faggattam apámat, a magyarokról egészen megfeledkezvén, valószínűleg azért, mert azokról nemigen vetítettek háborús filmeket – vagy ha mégis, nem láttam a magyar katonákon rohambilit.
– A formájából ítélve szerintem német.
– S miért van a nyélre szerelve?
Apám néhány tőmondatban elmagyarázta, hogy az eszköz arra való, hogy amikor megtelik a budi alatt a gödör, nagyapám egy külön erre a célra rendszeresített talicskára merje a merhető tartalmat, és hátravigye egészen messzire, a gyümölcsöskert végébe, vagy talán még azon is túl. Ugyanerre használja akkor is, amikor a karámban már majdhogynem térdig állnak az ürülékben a disznók. Hogy aztán a gyümölcsöskerten túl mi történik a szállítmánnyal, arra apám nem tért ki, én pedig nem faggatóztam. (A mai fejemmel mondanám, hogy nagyapám magától értetődő módon talán trágyának használta a rohambilivel kimert trágyát, de ebben nem vagyok biztos.)
Ezek után természetesen letettem arról, hogy leszereltessem a fanyélről a sisakot és háborúsat játszak vele. Azért odamentem hozzá megint, és újból megszemléltem – dacára annak, amire használták, egészen tisztának találtam, a rozsdán kívül nem nagyon láttam rajta egyéb foltokat. Erősen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, így hát ismervén nagyapám csöndes, hallgatag természetét, ismét apámnál tudakolóztam, hogy ugyan mondja már meg, miért van itt, egyáltalán, hogy került ide egy rohambili. Amit apám akkor elmesélt, arról nagyapám egyszer sem beszélt nekem; egyrészt azért nem, mert mint említettem, nem volt egy bőbeszédű alkat; másrészt talán úgy találta, hogy engem az ilyesmi nem érdekel; harmadrészt pedig – el kell ismernem, hogy – soha nem is voltunk olyan viszonyban, hogy efféléket megbeszéljünk.
Amit tehát a rohambili eredetéről megtudtam, az mind apámtól származik.
Eszerint egy csendesnek látszódó kora tavaszi napon, amikor az utolsó koszlott hófoltok is eltűntek, és már jószerivel sehol nem cuppogott a gumicsizma az ember lába alatt, nagyapám reggel, közvetlenül ébredés után azt mondta nagyanyámnak:
– Bemegyek a városba. Hozok ezt-azt.
Hogy pontosan mit értett „ez-az” alatt, nem részletezte. Nagyanyám se firtatta: megtanulta már, hogy ha nagyapám elszánja magát valamire, azt végbe is viszi. Amúgy meg nem is ártott hozni valamit, mert a krumpli erősen fogytán volt, ami megmaradt, az is rohadt, a liszt, a cukor, a tojás is megsínylették a rejtegetést (eláztak és földszaguk volt), az a pár girhes tyúk meg, ami túlélte a hadak átvonulását, tojást csak mértékkel adott, arról nem beszélve, hogy olyan öregek voltak, hogy naphosszat lehetett volna főzni őket, még azután is kérdéses lett volna, hogy lett volna-e belőlük eledel (nem csoda, hogy nem kellettek senkinek). Egyszóval tényleg jól jött, hogy nagyapám hozni akart valamit, és hát – ismerte be magában nagyanyám, miközben a rend kedvéért azért perelt nagyapámmal egy kicsit – ahhoz valóban a városba kellett menni, mert a szomszédokkal való cserebere sem vezetett már semmire. (Világéletükben szomszédnak hívták a legközelebb lakókat, noha beletellett félórába, mire átért hozzájuk az ember, de csak akkor, ha jól kilépett.)
– Aztán vigyázzon magára – mondta a perlekedés zárásaként nagyanyám, és valódi aggodalom csengett a hangjában.
Akkor még magázták egymást. Kellett pár év szocializmus ahhoz, hogy átváltsanak a tegezésbe.
Nagyapám olyasmit dörmögött a bajusza alatt, hogy természetesen vigyáz magára, de anélkül is ezt tenné, ha nem hívnák föl külön erre a figyelmet – aztán harapott párat abból a kenyérnek nevezett valamiből, amit nagyanyám sütött pár napja abból, amit odahaza talált, meg amit a szomszédsággal csereberélt, végül gumicsizmát húzott, a fejébe csapta a kalapját, fölvette a felöltőjét, és közölte:
– Majd gyövök.
– Mikor? – pattant elébe a nagyanyám, és talán maga is csodálkozott, hogy egyszeriben könnybe lábadt a szeme.
– Majd – ismételte nagyapám, azzal egy pillantást vetett a konyhai sezlonon néma megszeppentségben ülő lányaira (apám akkor még nem született meg), és kifordult az ajtón.
Pár pillanattal később nagyanyám utána szaladt, és nézte, ahogy nagyapám beteszi maga mögött a kaput, és nagy, öles léptekkel elindul a város felé. Egy zsákot vetett a hátára, nagyanyám nem is vette észre, mikor pakolta meg: belerakott pár olyan krumplit, amelyen nem látszott a rothadás, meg néhány gondosan becsomagolt tojást. A felöltőjébe belegyűrt egy kevéske pénzt is, ám arról maga se gondolta, hogy komoly csereértékként szóba jöhet: már jószerivel követni se lehetett, hogy melyik napon mit adnak azért, amit az ember nem is olyan régen még komoly összegnek gondolt.
Apám elbeszélése a tekintetben nem tért ki a részletekre, hogy miként és mennyi idő alatt ért be a városba nagyapám, úgyhogy csak gyanítom, hogy gyalog ment: akkor még nem volt motorja (ahhoz megint csak kellett némi szocializmus), mint ahogy azt se hiszem, hogy lett volna biciklijük (az meg még nem terjedt el arrafelé). Egyébként ha lett is volna bármelyik, biztos elrekvirálják az átvonuló hadak. Az persze megtörténhetett, hogy amint kiért a tanyavilágból a főútra, nagyapám fölkéredzkedett valami járműre, de az is elképzelhető, hogy nem.
– Végül is, amikor én iskolába jártam – mondta apám –, megesett párszor, hogy gyalog jöttem haza. Pár óra alatt megfelelő tempóban meg lehet járni az utat.
A történet nagyjából úgy rekonstruálható – legalábbis aszerint, amit nagyapám ha nem is egyszerre, de szakaszonként apámnak elbeszélt –, hogy dél felé, esetleg a kora délutáni órákban beért a városba. Mint már említettem, békésnek tűnő tavaszi nap volt: csöndes langymeleg, pont az az idő, aminek a tél elmúltával örülhet az ember. Más kérdés, hogy abban az évben igen kevesen tudtak felhőtlenül örülni a tavasz érkeztének – részint azért, mert az elmúlt időszakból bőven maradt búsulni való, részint meg azért, mert a dolgok állása szerint a jövőtől is inkább tartani lehetett, mint reménykedni benne. Csöndesen mélabús volt tehát a város, amikor nagyapám, vállán a zsák krumplival és szalmába csomagolt tojással, megérkezett: az utcákon igen kevesen voltak, akik ki is merészkedtek a biztonságosnak remélt házaikból, azok is sietősre fogták a lépteiket, hogy minél előbb elvégezhessék a dolgaikat odakünn, és minél hamarébb újra a portájukon legyenek. Hiába lófrált nagyapám késő délutánig a városban, senkire nem tudta rásózni a portékáját, de még vásárolni se tudott: akit megszólított, az vagy tanácstalanul megcsóválta a fejét, vagy úgy tett, mintha nem hallotta volna meg, vagy mogorván arrébb lökte. Jelzem, hogy ez utóbbiban is volt ráció, lévén, hogy mindenki félt, vagy legalábbis igyekezett óvatos lenni, az új hatóságok – akikről még nem is nagyon lehetett tudni, hogy kifélék – ugyanis tiltották és büntették a feketekereskedelmet. Ami persze ettől még zavartalanul folyt, csak épp nem ott és nem olyan módon történt az árusítás, ahogyan azt nagyapám elképzelte.
Ő világéletében nyugodt természetű, hallgatag ember volt, ám a sikertelenség ezúttal ingerültté és óvatlanná tette (persze, hol volt még az az ingerültség is a városi ember minden napi idegbajától!). Türelmetlenségében kiment a vasútállomásra, gondolván, tesz még ott egy próbát, aztán onnét hazafelé veszi az irányt, hiszen lassan sötétedik.
A vasútállomáson egyetlen szerelvény álldogált, végig marhavagonokkal. Csakhogy azokban a vagonokban ezúttal nem marhák utaztak, hanem emberek. Némelyik vagont résnyire kinyitották, hogy várakozás közben bemenjen egy kis friss levegő, azokon a réseken kandikáltak kifelé a bentlévők. Szökésről szó nem lehetett, mindegyik kocsi előtt vágott szemű, kurta lábú katonák posztoltak, szovjet egyenruhában, dobtáras géppisztollyal.
Egyébiránt kihalt volt a pályaudvar, nagyapámon és a katonákon kívül nem volt ott egy teremtett lélek sem. Nagyapám se akart sokat nézelődni: gondolta, itt se terem számára babér, úgyhogy mindjárt sarkon fordul és indul haza. Csak még egy kicsit bámulni akarta, amint egy tányérsapkás tiszt papirosokkal a kezében, gondterhelt arccal járkál az egyik vagon előtt, valamit firkál a papirosokra, végül megcsóválja a fejét.
A tiszt arca akkor derült föl, amikor két katona megragadta nagyapámat és odacipelte eléje. Egy hirtelen ott termett harmadik közlegénnyel kinyittatta a vagont, majd a katonák föllökdösték a kocsira nagyapámat, és a helyére tolták a nehéz vagonajtót. Egyúttal megszabadították a zsákjától is.
– Na – mondta egy hang a vagon belsejében –, megvan a létszám, mehetünk.
Nagyapám szemének még szoknia kellett a benti sötétet, beletellett egy kis időbe, mire fölmérte a helyzetet. Mikor már látott valamit, azt tapasztalta, hogy a vagon teli van beesett arcú, sovány és büdös emberekkel. A többségük magyar katonai egyenruhát viselt.
– Hová mennek? – érdeklődött nagyapám, és egy csöppet félni kezdett.
– Hová mennénk? – kérdezett vissza az előbbi hang. – Szibériába. Vagy még messzibbre. De ne féljen, jön maga is. Most, hogy magát idehozták, egyezik a létszám a papíron lévővel, úgyhogy mindjárt indulunk.
A hang tulajdonosának igaza volt. A vonat rándult egyet és elindult.
Nagyapám a vagon résein át figyelte, hogy épp a tanyavilág felé mennek. Tudta, hogy az ő portájától merre haladnak a sínek. Arra gondolt, hogy most kellene leugrani.
Megrázta a vagonajtót, azonban az állt, mint a cövek.
Valaki a vagon belsejében keserűen fölnevetett.
Ám alig mentek pár percet, a vonat hirtelen megállt. Egy darabig eseménytelenül ácsorgott a síneken, aztán a szovjet katonák kinyitották a vagonokat. A nagyapámék kocsiját is föltépte két géppisztolyos, és a foglyokra rivaltak, hogy szálljanak kifelé.
Sorra mindenki kitámolygott és fölsorakozott a szerelvény mellett. Nagyapám végigtekintett rajtuk: a többség, csak úgy, mint abban az egy vagonban, egyenruhát viselt, de azért akadt pár civil.
A sínektől nem messze állt egy elhagyatott urasági major. Nagyapám jól ismerte azt is, zsellérkedett ott jópár nyáron. Mióta megkezdődött a hadak vonulása, a major üresen állt. Úgy látszik, a szovjetek is megismerkedtek azzal a hellyel, mivel oda terelték az embereket. Valahol, valamiért az a döntés született, hogy egyelőre nem utaznak tovább, hanem ott töltik az éjszakát.
Ahogy elindultak a vasúti töltés mellől, nagyapám látta, hogy az egyik fogoly egy fölfelé fordított német katonai sisakot tart a kezében, és abból valamit a sínek mellé önt. Látván nagyapám érdeklődését, a férfi odaszólt neki:
– Ebbe szartunk páran az út alatt.
A sisakot azonban nem dobta el, vitte magával a majorig.
Csillagos volt az ég, mikor odaértek. Már várták őket: a kerítésen belül is tanyázott pár szovjet katona. Nagyapám csodálkozott, nem hallott róla, hogy megszállták a majort. Persze, nem kötnek az ember orrára mindent.
A szovjetek szigorúan tartották a rendet: aki egy vagonból volt, azokat a majorban is egymás közelében, egyazon kupacban helyezték el. Nagyapámat is együtt tartották újdonsült ismerőseivel, az egyik tehénistálló oldalsó fertályában nyertek elszállásolást. Az emberek egyáltalán nem morogtak, sőt a rothadó szalmák láttán még örültek is, hogy lesz fekhelyük, és nem állva kell aludniuk. Bár még csak kora este volt, a foglyok azonnal álomba zuhantak, csupán a szovjetek dajdajoztak az istállók és a gazdasági épületek körül.
Nagyapám nem tudott aludni. Ült a száraz tehénszaros szalmán, és azon gondolkodott, mit szólhatnak ehhez odahaza a többiek.
Nem messze tőle feküdt az az ember, aki a sisakot cipelte. Nagyapám nézte egy darabig, majd odament hozzá, és elvette mellőle a sisakot. Az ember nem reagált semmit, békésen hortyogott. Nagyapám fogta a sisakot – a rohambilit –, és elindult kifelé.
Egyetlen őr posztolt az istálló előtt. A dobtáras géppisztolyt a falnak támasztotta, nagyapám mintha üveget látott volna a kezében megcsillanni. Félszeg mozdulattal elébe tartotta a fölfelé fordított német sisakot. Az őr fölmordult, és undorodva félrerántotta a fejét.
Nagyapám továbbhaladt a sisakkal a kezében, majd az istálló sarkánál elfordult, és ahogy csak bírt, futni kezdett. Olyan lendülettel futott, hogy átugrotta a major kerítését, nem is kellett másznia.
Várta, hogy utánalőnek, hogy süvítenek a feje körül a golyók, de még csak nem is kiáltott utána senki. Biztos, ami biztos, nem állt meg, és nem lassított: futott, futott szakadatlanul, mígnem a portájukhoz ért.
Kinyitotta a kerítéskaput, gondosan a helyére tolta maga mögött a reteszt, azután bement a házba. Ott kezdett csak lihegni. Azt hitte, mindjárt kiesik a helyéről a szíve.
A konyhában sötét volt, de amint nagyapám belépett, nagyanyám meggyújtott egy mécsest.
– Csakhogy megjött – mondta reszketeg hangon. – Mit hozott?
Nagyapám ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében van a sisak. Kinyitotta az ajtót, és kidobta a rohambilit az udvarra. Majd visszament a konyhába, és megállt a reszkető nagyanyám előtt.
– Itt vagyok – mondta, és sírni kezdett.


.: tartalomjegyzék