Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Június
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

YU-HU-RAP

 

Akár mai, modern csujjogatóként is elmenne Domonkos Domi (!) István YU-HU-RAP című verseskötetének1 visszatérő refrénje: „ez a való versbevaló/ ez a halott/ szemrevaló”, valamint ennek két másik, a könyvben előforduló variációja: „ez a való/ versbevaló/ ez a való/ versbevaló”, illetve az „ez a való/ versbevaló/ ez a költő/ belevaló” direkt bugyutának, banálisnak írt/ható dalbetéte.

A mai slam-poetrysek a szárnyaikat talán alig, vagy még egyáltalán nem is bontogatták, amikor az egyetlen hosszúversből álló verseskötet – a könyvillusztrációkat jegyző Kaiser Ottó hathatós meggyőző munkája eredményeképpen – 2008-ban napvilágot látott. És talán nem is elégedetlenkedhetnének ezek az ifjak sem túlságosan, ha hasonló súlyú, „üttetésű” művet hozhatnának ki magukból a fellépéseiken, mint ez a Domonkos-munka, ami – tegyük hozzá – a szinte már-már lezárult életmű egykori darabjaiból, maradékaiból, emlékeiből – vagy legalábbis nyomokban azokat az előképeket felhasználva – építkezik.

Biztos vagyok benne, hogy a Domonkos-életművet alaposan ismerők sorról sorra, motívumról motívumra ki tudnák mutatni a korábbi munkákban elszórtan már jelen levő, rokon motívumokat. És nem csupán a hosszúvers-kompozíciók ismétlődő, variációs technikával készült, jambikus lüktetésű, rímes, dzsesszes improvizációira gondolok itt most, nem is magára a rontott nyelvre, hanem az elbeszélésekben, egyéb Domonkos-munkákban fellelhető, a fiktív provinciális univerzum mitológiájára építkező, a hontalanság, megkeseredettség, sehova sem tartozás élményét tematizáló (akár prózai) darabokra is.

Nagyon lassú, figyelmes olvasással is egy jó félóra alatt el lehet olvasni a könyvet, a fülszöveget, és a kötet elé írt „szerzői előszót”. Ez utóbbi kettő némi eligazítást adhat mindazoknak, akik még tudják, hogy ki volt a vajdasági irodalomban, és ki nem lett a mai magyar irodalmi hagyományban Domonkos István. Nem is csodálkozhatunk nagyon, hogy alig ismerik, hiszen az Ex-Symposion 1994-es Domonkos-száma óta, az ugyanebben az évben napvilágot látott Majd-nem-vers után egyetlen új költeménye nem jelent meg sem itt, sem ott, sem másutt az 1979-től Svédországban élő költőnek. És aki ismeri, és tud is róla valamit, a bennfenteseket leszámítva, és tisztelet ennek a nagyon kisszámú kivételnek, többnyire annyit tud, hogy ő volt a Kormányeltörésben szerzője. És ha még azt is tudja a máig élő, röpködő, közszájon forgó legendák közül, hogy ez az 1971-es születésű poéma a huszadik század egyik legnagyobb költeménye, ami a „diktatúrának, a közép-kelet-európai létnek, az emigrációnak, az idegenségnek kiszolgáltatott, az ezerféleképpen megalázható kisember (…) balladája”, akkor az már meglehetősen sokat is tud róla.

Noha a cím elolvasása után, a YU-HU kapcsán, akaratlanul is az országjelzések ugranak be, a fülszövegből az derül ki, hogy a YU a tragikus hangütést, a HU az „elbizonytalanodott jókedvet (mely álnokul lapít az iszonyatban)” jelöli, a RAP pedig vulgáris műfaji sajátossága miatt került be harmadiknak, a másik kettő mellé. (Na persze, tudjuk, nemcsak ezért, mert könnyűszerrel lehet ezt akár Domonkos korábbi vándormuzsikusához, protest-song énekeséhez, dzsessz-zenészéhez, a Domonkos költészetében fellelhető zenész-énekes előképekhez is társítani.)

Aki nem sokat ismer Domonkos munkásságából, és sehová sem tudja kapcsolni a verset, az nehezen tudja dekódolni annak üzenetét, és sokkal többet mondhat neki az előszó, mint maga a poéma. És – lehet – nem csak annak. A nagyvilágban szétszóródott Domonkos-család, a gyerekek: Elisabeth (Brüsszel), Martina (London), Carl (Párizs), a feleség, Thea Ekholm Domonkos (Grönskåra) felsorolása ebben a bevezetőben, tkp. azok neveinek számbavétele, akik a költő „üzemeltetésének és karbantartásának” gondjait viselték/viselik. És ez már teljes egészében kész balkáni, húsz–huszonegyedik századi, a szétszóratás nyomán létrejött, szinte már le is zárult „történet”: kesernyés végeredmény. A fiatal költőknek nyújtott „aranyat érő tanács” pedig a versbe, egymás alá tördelt három NE!-vel: „Gyártsatok bármit, kínai kocsonyát, zárdaszüzet gipszből stb., csak verset NE!” nem kíván külön magyarázatot, sem külön értelmezést. Bár – egy röpke mondat erejéig – kíváncsi volnék a költő okfejtésére. Hogy miért gondolja/tanácsolja így? Egy feltételezésem van azonban, ami – talán – ebben a könyvben is olvasható, megkeseredett, kiábrándult, fáradt Domonkos-hang felől (is) magyarázható.

Egyébként – azt gondolom – ez a darab nem sokat tesz hozzá a nagy Domonkos-versekhez, az életműhöz, nem gazdagítja azt, csak a meglévő motívumokra húz rá egy kicsit, és még csak nem is erőteljesebb, ecsetvonásokkal. A kötet egyetlen „melengetőbb” momentuma (számomra) az előszó végén elhangzó utolsóelőtti mondat: „Négy nyelvet beszélő unokáimban, Londonban él a nemzet!” De amit ehhez még, utolsóként, hozzátesz – hiszen gyerekeim vannak nekem is –, arra megint elszomorodom: „Noah! Lana! Hip-hip hurra!” Igen, és sajnos: hurra! (Fekete Vince)

 

RÓMAI BESZÁMOLÓ

 

Sokféle korban lenne érdemes élni, és még többen nem. Valószínűleg az utóbbi kategóriába tartozik a császárkori Róma is – és ebben a hiedelmemben csak megerősített Heródiános (görög?) történetíró könyve is, A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától.2

Pedig igencsak pezsgett az élet akkoriban, úgy Kr. u. 180 és 238 között: mint rendszerint olyankor, amikor leginkább vágynának békére és nyugalomra a polgárok. Marcus Aurelius, az eszményített – és minden bizonnyal eszményi – uralkodó halála után olyan fergeteges kavalkád vette kezdetét, hogy törtenetíró legyen a talpán, aki valamelyes rendet tud rakni a szinte hetente változó állapotok, cselszövések, belső hadakozások és külső háborúk között. (Jómagamat, mint tévésorozatokkal is megfertőzött embert, ez leginkább a Trónok harca című remek fantasy-sorozatra emlékeztetett, de ezt csak halkan mondom.)

Heródianosnak azonban remekül sikerül ez a munka: talán azért is, mert minden valószínűséggel valamiféle korabeli bürokrata lehetett a szenátusi (vagy császári) adminisztrációban. Jó szemmel, és korabeli szokások szerint szinte érthetetlen higgadtsággal figyeli és tárgyalja az eseményeket, néha tényleg olyan, mintha egy jól vágott filmet néznénk. Ítéletet nem mond az egyes császárok, közszereplők felett, de véleménye mindenkor van: éppen neki ne lenne, a felszabadított rabszolgának?

A többnyire sötét színezetű történetek, sorsfordulatok olvasása mégiscsak eltölti az embert valamiféle kaján örömmel: lám, most sem fenékig tejfel az élet, de egy Commodus, vagy Elagabalus uralkodása alatt sem volt különösebb ok az ünneplésre, s ez a trend valószínűleg továbbra sem változik meg. Leginkább tényleg csak a régi közhellyel lehetne összefoglalni a könyv tanulságát: „A hatalom mindig korrumpál, és az abszolút hatalom abszolút korrumpál”.

Ajánlom a könyvet azoknak is, akik ugyan kevésbé érdekeltek a császárkori Róma mai szemmel sokszor érthetetlen intrikáiban és néha követhetetlen családi cselszövésekben, de afféle virtuális turistaként szívesen nyernének betekintést az akkori mindennapi életbe. Heródianos ugyanis bő tollú részletességgel ecseteli a vallási rituálékat, ünnepeket, játékokat, néha szinte traktátusnyi magyarázatokkal szolgál egy-egy lábjegyzetnyi hivatkozáshoz. Meglehetősen pontos képet kaphatunk az akkori közerkölcsökről, sőt a felsőbb osztályok családi életéről is, és ez mindenkor szórakoztató, afféle korabeli Való Világként is felfogható, éppen csak sokkal igényesebb.

Végezetül, a Marcus Aurelianus szellemi örökségét is idéző Hérodianos-idézettel zárok, hátha végképp sikerül kedvet szerezni a könyvhöz: „Hatvan év alatt a Római Birodalomnak több uralkodója volt, mint amennyit az idő megkövetel, és a csodálatra méltó események tarkán követték egymást. Az idősebbek tapasztalatuk folytán gondosabban viselkedtek és uralkodtak alattvalóikon, az ifjabbak pedig, könnyelműbben élve, sok újdonságba kaptak bele, így az életkorukban és tekintélyükben megmutatkozó különbségek viselkedésüket is nyilvánvalóan meghatározták.”

Ki tudja, talán még tanulni is lehet belőle. (György Attila)

 

SZÉL FÚVATLAN NEM INDUL

 

A XXI. század elején hasznosítható-e valami az erdélyi magyar szocialista realista irodalomból? Mit kezdhetünk a tézisregényekkel, hol helyezhetjük el ezeket a műveket az erdélyi magyar irodalmi hagyományban? Az irodalomtörténészek dolga-e a „piszkos munka” elvégzése, vagy mi, írók-költők is „tanulhatunk” (és ha igen, akkor mit) ezekből a regényekből? Próbáljunk meg válaszolni az iménti kérdésekre Asztalos István Szél fuvatlan (sic!) nem indul című regényének3 újraolvasásával. Azért épp ezt a művet ajánlom, mert (ahogy a Kántor–Láng-féle irodalomtörténetben olvasom) ez a regény „számos országban és számos nyelven képviselte a felszabadulás utáni romániai magyar irodalmat”.

„Még 1947-ben történt, ősz elején” – ezzel a tömör mondattal kezdődik a regény. Egy vegyes lakosságú – magyarok és románok lakta – erdélyi faluban vagyunk, a téma pedig az egységes fogyasztási szövetkezet megalapítása: „Öt hete elmult, hogy rendeletet kapott a falu, hogy a két szövetkezetet [a magyart és a románt – LLL] egyesítsük, hogy egy szövetkezet legyen, de az aztán a falué s ne a nagygazdáké” (31. o.). Lényegében ezen az egyetlen szálon fut a cselekmény, egy-két, sebtében odakent hasonlaton kívül („Olyan nagy a sötét, mintha zsákba húzták volna a falut” – 99. o.; „Olyan az idő, mint a pohár” – 158. o.) nincsenek lírai kitérők, a figurák egyénítésével sem sokat törődik a szerző, hanem mindent alárendel a fő célnak: „az idők szavára, a közvetlen sürgetésre figyelve (…) azonnali segítséget adni a szocialista építésben” (az idézet szintén a Kántor–Láng-ból származik). Maradva egy kicsit a „rendelet”-nél és a „szocialista építés”-nél: aki valamennyire is járatos a II. világháború utáni erdélyi magyar történelemben, az bizonyára tudja, hogy 1947 nyarán olvasztják be a magyar szövetkezeteket a román szövetkezetekbe, 1948. június 11-én pedig már az egységes szövetkezeteket is államosítják. Ennyi kiegészítés – azt hiszem – mindenképpen szükséges a regénybeli szép szlogenekhez…

De nem is a szerző „optimizmusa” a legelképesztőbb Asztalos regényében, hanem az a sematikus társadalomrajz, ami a regényben megjelenik. Mert vannak, ugye, a nagygazdák, akik elhordják az összes ráfvasat, talpat, szappant, petróleumot, vásznat, bakancsot, ekét, istállólámpát, villát és lapátot mindkét szövetkezetből, és vannak a napszámosok, akik még nagydolgukat sem végezhetik el nyugodtan a nagygazda ganédombján. Persze, mindannyian hallottunk olyan esetről, amikor a „nagygazda” visszaélt a helyzetével (az 1946-os szárazság után például a Székelyföld egyik falujában egy véka gyenge búzáért egy vékás – azaz: hét áras – földdel kellett fizetni), de Asztalos István regénybeli faluja minden, csak nem falu. Összevetésképpen: Asztalos regényéhez képest, szigorúan a falurajzot tekintve, egy másik (szintén 1949-es) téziskönyv, Kovács György Foggal és körömmel című regénye kész remeklésnek számít. Pedig az alapeszme mindkét regényben azonos: „amíg csak egy nagygazda is van a faluban, addig nem lehet bizodalom, addig reakció van. Olyanok ezek, mint a fűzfa: kettébe vághatod, mégis kihajt, amíg csak a gyökerével együtt ki nem irtod. De még akkor is el kell égesd, hogy ki ne rügyezzék” (Szél fuvatlan nem indul, 177. o.).

Nos, kedves írótársak, azt javaslom, hogy mégiscsak hagyjuk ezeket a tétel-regényeket az irodalomtörténészekre, mi pedig (ha érdekel egyáltalán minket az 1940-es évek közepe-vége) látogassuk minél gyakrabban a levéltárakat… (Lövétei Lázár László)

 

A MAGYARSÁG TESTSÚLYA, FORRÓ LEVESBE LÉPNI, BARNA CIPŐKRÉM4

 

Rövidprózák, áll a könyv alcímében, és tényleg, ha mondhatom így, kellemesen rövidek ezek az írások. Néhol a haiku próza változatával, az úgynevezett haibunnal mutatnak rokonságot a szövegek. A haibun sem akar valami világrengetőt közölni, terjedelménél fogva erre kevéssé is lenne képes, inkább csak konstatál valamit, rögzít egy pillanatot vagy egy érzést, amely így kimerevítve azért továbbmutat önmagánál, sokat elárul másról is, például az íróról, aki rögzítette, ez esetben Zsidó Ferencről.

Az Inkarnációk című karcolatban többek között az jut Laska Lajos eszébe, hogy halála után szívesen lenne barna cipőkrém, idézem: Ami befolyja a cipőt, felszívódik, ott van és mégse, ápol és eltakar, mint a haza hantja, csak annál kevésbé  patetikusan. A Nemzetféltő étvágy címűben pedig arról elmélkedik, miszerint elkeserítő ugyan, hogy évről-évre fogy a kárpát-medencei magyarság lélekszáma, viszont a felmérések szerint hovatovább nő a magyar lakosság testsúlya, átlag kilószáma, így, megint idézem: Amennyivel kevesebben leszünk, annyival nagyobb a súlyunk, tehát végeredményben nincs veszteség!

Laska Lajos gondolkodásmódja eltérni látszik a szokványostól. Kedvenc írásom a könyvből az, amikor a gyermek Laska Lajos véletlenül belelép a konyha hideg kövére hűlni letett fazék forró levesbe. Harmadfokú égési sérüléseket szenved, hosszas orvosi kezelésre szorul. Sok mindenen rágódhatna az eset kapcsán, Laska Lajost mégis az foglalkoztatja makacsul, nem hagyja nyugodni, újra és újra eszébe jut, hogy vajon mi lett ezután a fazék húslevessel: végül is feltálalta-e az anyja ebédre, vagy első mérgében kiöntötte?

Laska Lajos kilóg az átlagemberek sorából, ha csak fura, néha deviánsnak tekinthető gondolatai által is. Pedig igyekszik tőle telhetően elvegyülni a tömegben, nem lenni kirívó. Néha csak mímeli azt, amit mások csapatostól csinálnak, mint az Üdül című írásban a tengerparti nyaralást. Laska Lajossal többnyire nem történik semmi világrengető, ő egyszerűen csak él, éldegél, s főleg viszonyulni próbál valamiképpen az adott helyzetekhez. Laska Lajos egy viszonyulási művész. Ahogy tulajdonképpen mind azok vagyunk mi is.

Laska Lajos próbál válaszokat adni a miértekre, a már úzussá, a mindennapok bevett gyakorlatává vált cselekedetek csíráját, kiváltó okát igyekszik megtalálni, azt az első kisiklást, amire visszavezethető minden későbbi kellemetlenség. Az összeforrás című miniprózában például arról esik szó, hogy a menyasszony és a vőlegény ott állnak az esketést végző hivatalnok előtt, s a boldogító igenek elrebegése után, a ceremónia részeként szimbolikusan meg kell gyújtaniuk közösen egy szál gyertyát. Az ügyetlenkedő Laska Lajosnak ez többszöri próbálkozásra sem sikerül, mire újdonsült felesége kikapja kezéből a gyufát és első mozdulatra meggyújtja a gyertyát. Úgylehet, itt romlott el először valami. Idézem: Laska a boldogság mámorában nem tulajdonított különösebb jelentőséget a történteknek. Később már mindegy volt. 

Olyanok Laska Lajos történetei, mintha valaki megpróbálna tudatosan élni, abban az értelemben, hogy minden cselekedetére és gondolatára, még a kevésbé fontosakra és ezért nem kontrolláltakra is gondosan figyel és lejegyzi. Laska Lajos néha nem is cselekszik, csak kigondol valamit, ötletei támadnak, lehetne a koncept art elnevezésű művészeti irányzat bajnoka. Időnként olyan érzésem támadt, hogy ezeknek az ötleteknek a megírását, a Laska Lajoson keresztüli kibeszélését a szerző egyfajta gyógyterápiának használja. Persze, ha úgy vesszük, minden írás egyfajta terápia is az írója számára.

Néha csak szösszenetek, villantások ezek a rövidprózák, de aki halászott már villantóval, az tudja, egy-két villantás elég, hogy ráinduljon a hal a csalira, vagy ez esetben az olvasó elkapva egy gondolatmenet végét, továbbgondolja azt. Úgymond kukacok ezek a rövid kis írások, de ott a lehetőség, hogy halat eredményezzenek vacsorára, remélhetőleg harcsát.

A hosszabb terjedelmű próza meg a rövidpróza valahogy úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a sörétes puska meg a golyós puska. Sörétes fegyverrel bokrostól is lehet nyulat lőni, a sörét szétterülő szórásában néhány sörétszem mindig eltalálja a vadat, ha körülbelülre céloz a vadász. Golyós puskával lőni nehezebb, ott igen pontosan kell célozni, ráadásul létfontosságú szervet kell eltalálni, úgymond a lényegre kell tapintani ahhoz, hogy meglegyen a zsákmány. Zsidó Ferenc ebben a könyvében sportszerűen golyós fegyverrel lődöz. A verdiktet pedig, hogy hány nyulat, fácánt, miegyebet sikerült elejtenie, hogy egyáltalán lőtt-e valamit, bízzuk a Legfelsőbb Bíróságra, azaz az olvasóra. (Molnár Vilmos)



1Budapest, 2008, Noran Kiadó Kft.

2Héródianos: A Római Birodalom története Marcus Aurelius halálától. Fordította: Fehér Bence és Kovács Péter. [Az utószót és a jegyzeteket írta Kovács Péter.] Budapest, 2005, Osiris Kiadó.

3Bukarest, 1949, Állami Könyvkiadó.

4Zsidó Ferenc: Laska Lajos. Csíkszereda, 2012, Pro-Print Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék