Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Július
Borcsa János

Idill és irónia (Lövétei Lázár László: Zöld)

Adódhatnak esetek, amikor a vers- és a világhelyzet mondhatni megegyezik, illetve egy adott világhelyzetből kiindulva tekintjük indokoltnak a költő megszólalását. Klasszikus példa lehet erre a párbeszédes bukolikus vers vagy pásztorköltemény, amely – mondják – válságos, viharoktól terhes korban születik, s ha ezzel azonos mélységű alkotói, személyes élmény is társul, akkor a költő szava hitelt érdemlő lehet.

Még ha nem is mindig testközeli, személyre szólóan konkrét – és fenyegető! – hatással bír ama válság, de egy túlmediatizált és manipulált világban, a mai „világfalu” körülményei között tagadhatatlan, hogy a földön végbement valamely helyi esemény vagy történés személyre szóló kihatással lehet ama világfalu bármely lakójára. Egy verses történet szerint még a „világ végén”, az „égerfapados kalyibá”-jában élő pásztor is aggódhat a világban zajló „nagytörténelem” alakulása miatt, hiszen arról érdeklődik az őt felkereső költőtől, hogy „tart-e a forró tánc a kevély Babilonban?” Rövid és igenlő a költő válasza, aki aztán egy másik beszédhelyzetben úgy bővíti ezt, hogy abból már semmilyen pozitív fordulat nem olvasható ki a világhelyzetet illetően: „sajnos – minden a régi:/ ott egy ciklon, amott egy tájfun, emerre meg orkán;/ hullnak a népek, mint a kalász... – és békeidőben!/ És mint mindig, most sincsen gazdája a zűrnek!”

A látszólagos békeidő jellemzője, hogy sem a (nagy)világban, sem magában az egyénben nincsen békesség, csak a vágy él esetleg az emberben, hogy helyreállhat valamiféle világrend, ami az egyén számára nyilván kis dolgokban mutatkozik meg, akkor például, ha „szépen tőgyel a Hargita! holnap eső lesz:/ jól fog húzni a pisztráng.”

A fentiekben a pásztori költészetet példázni nem valamely antik auktorhoz fordultam, hanem az utóbbi néhány évben magával ragadó bukolikus versvilágot teremtő Lövétei Lázár Lászlóhoz, akinek Zöld[1] című, tizenkét eklogát (maga a szerző eclogának írja, akárcsak Radnóti!) tartalmazó kötete eddigi költői pályáján is új szakasz, megítélésem szerint a harmadik kezdetét jelenti. Különben ez, a saját költészetére, illetve költői pályájára irányuló reflexió is beépül a versbe, éppen az egyik ekloga költőszereplőjével mondatja ki Lövétei az öniróniára hangolt észrevételt:

 

Nem rajtam múlt, hogy szép verseket írtak a költők.

Néhány éve ugyan belefúltam a jambusaikba,

s lassan a hexameterből is csak ronda rutin lesz...

(Ötödik ecloga)

 

Másutt ugyanilyen célzattal mondja ugyanaz a szereplő:

 

Írom a hexametert, de szegény olyan ’élre vasalt’, hogy 

tüskés mértani rendbe szorul be az emberi elme.

(Hatodik ecloga)

 

De torz tükörben is bemutatja a szerző ugyanezt a költőfigurát, éspedig úgy, amint a pásztor humoros beállításában rögzült a klasszikus szerzők társaságában idejét múlató költő képe:

 

Jól beleolvastad magad ebbe az ecloga-ügybe –

hátha a végén megtanulod megfejni a kecskét!

Én bizonyisten fölveszlek feketén pakulárnak...

(Második ecloga)

 

Lövétei „szemelvénygyűjteménye” a Vergiliusét követi tehát (Eclogae), ami a líraiságot, a dialogikus formát s a verselést illeti például, a kelléktár tekintetében pedig tartja magát költőnk mind az antikvitás, mind a modern és modern utáni kor kellékeihez, élethelyzetekhez, embertípusokhoz, eszmékhez, toposzokhoz.

A szereplők között találni a természettel harmóniában élő Pásztort, a Halászt, a Vadőrt. Előbbiek eleve belenőttek foglalkozásukba (mondja egyikük, azért lesz pásztor az ember, „amiért jó, omlós orda a tejből, s dongás dézsa a tölgyből”), utóbbi a városi „ködből” kiábrándulva választotta az erdőt és az állatokat, s vált embergyűlölővé. Kétellyel és kritikusan szemléli az „isteni rendre” vigyázó Pásztor a „kinti világ” torzulásait, a hamis eszméket hirdető és kisszerű értékek mentén szerveződő mozgalmakat, azok látszatakcióit például: „Ennyi fölösleges isten a földön még soha nem volt,/ egyszer a nárciszt, holnap a mosdótálat imádjuk,/ holnapután újabb istent keresünk...” (Első ecloga), de bölcsessége, életes tudása nemegyszer a Költőben, azaz az   írástudóban is helyükre teszi a dolgokat: „Sok gyönyörű dicshimnusz hangzott már el a földről,/ s látom, hogy te is ott tülekedsz zöldfüllel a sorban./ Jó lehet ennyire hinni egy ügyben – csak be ne bukjon:/ annyi az új hajtás! nem látom tőlük az erdőt...” (Nyolcadik ecloga) A Halász meg arra figyel, amivel az ember kárt tesz az érintetlen természetben, s számot vetne azzal is, amivel gazdagította a rábízott környezetet: „Mért nem zengsz dicshimnuszt, mondjuk, a pillepalackhoz:/ látjuk, mit hoz a víz, de vajon van-e vinnivalója?...” – teszi fel ironikus hangsúllyal a szónoki kérdést a költőszereplőnek. (Harmadik ecloga) A Vadőr pedig éppen az emberből kiábrándulva hagyja ott a városi életet: „s úgy megutáltam az emberiséget, mint a puliszkát... (...) S hogyha csak éntőlem függ, hát akkor kifeszülhet / Isten fényes művének koronája, az ember...” (Ötödik ecloga) Ezzel a gondolattal aztán a kötet utolsó, montázsversének egyik sora cseng össze, az Ovidiustól származó szigorú ítélet: „Nézem az embereket: csak alig méltóak e névre...” (Vendég-ecloga) Mondhatni, általában a történelemből az ember lehetőségeinek végessége szűrhető le: „Meg kell mondanom: én sose hittem, hogy komolyan tud / változtatni az ember a sorsán, pláne, ha ember.” (Hetedik ecloga)

Társadalombírálat, erkölcsi-politikai állásfoglalás olvasható ki ezekből a pásztoridillekből, amelyekbe beszüremlenek „ronda korunk” diszharmóniái, úgymond az „egész kalamajka”.

Tovább szemlézve e versek kelléktárát, egyik oldalon ott találni az árnyékban heverésző pásztor alakját, a dús legelőt, a mélyzöld mohaszőnyeget, a nyári tanyát, a kalyibát, a karám végében a csobogó patakocskát, az árnyas marhacsapást, az illatozó bodzát, a szellősusogást, a kora reggeli pacsirtaszót, a kövér nyájat, a duzzadó tőgyű kecskéket, a gombatokányt mint tiszta bukolikus elemeket és toposzokat, a másik oldalon pedig a költő figuráját, az ő könyvtárát, kedvenc könyveit és szerzőit, továbbá a „kinti világ” tényállásait és eszméit, amelyektől nem tud eltekinteni a szemlélődő ember. A világ végén is megtalálja például a pásztort a szenzációra éhes média („azt hittem, hogy tévések jönnek, vagy a Greenpeace!” – mondja a Pásztor a Költő közeledtére), de az is igaz, hogy maga a költőfigura az, aki egy adott helyzetben még a fenyőfa tövében sem a természet csodálnivaló elemeire („fű, gomba, bogár, mélyzöld mohaszőnyeg”) figyel, hanem laptopját kínozza úgymond (vö. Hatodik ecloga), kijelentése egy újabb beszédhelyzetben mégis az előbbi melletti döntéséről tanúskodik: „és ez a hegy biza jobb, mint bármely bibliotéka...” (Nyolcadik ecloga)

Jószerivel ez sem tekinthető egyértelmű és végleges döntésnek, a „szemelvénygyűjtemény” végére ugyanis maga a lírai én nyilatkozik meg közvetlenül a „kinti világot” illető kiábrándultságáról, illetve arról, hogy az alternatívák számára inkább hiábavalóságokat takarnak, mintsem igazi választási lehetőségeket: „Nyugszom tehát én is: miért vágyni többre? –/ úgyse lesz már rosszabb, s elviselhetőbb se” – hangzik el a Kilencedik eclogában, a (Tizedik) ecloga-féle című költemény pedig így zárul: „Menni a fák közt, látni a földet,/ s csöndben örülni./ Írni ilyen kis ecloga-félét,/ vagy le se szarni:/ ülni a fűben, majd elegánsan / visszavonulni.”

Nehéz döntés előtt tehát a lírai alany, amiből azt a következtetést vonhatja le az olvasó, hogy ez a Lövétei által megverselt pásztori világ csak megszorításokkal    tekinthető a kinti ellenvilágának, hiszen utóbbi kóros tüneteitől a „kecskeszagú lájf” sem lehet ma már mentes.

„Vegytiszta” idillre nem találni. S mintegy ebből következően, Lövétei eklogáinak a nyelve is mai, vagyis a klasszikus formát és hangzást a mai, szélsőségeket egyesítő költői nyelvhez igazítva szólal meg, amint azt a legutóbbi idézetünk is szemléltetheti az olvasó számára. Emellett kiemelendő, hogy különösen a székely észjárásra valló nyelvi fordulatok, például népi szóláshasonlatok fontos forrásai Lövétei eleven nyelvi kifejező erejének, illetve gördülékeny, könnyed versbeszédének.

 



[1] Lövétei Lázár László: Zöld. Erdélyi Híradó Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011.

 

Szeretettel köszöntjük lapunk hűséges munkatársát, a 60 éves Borcsa Jánost.

 




.: tartalomjegyzék