Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - Július
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

BUDAPESTI TAVASZ

 

Pedig olyan jól indult az egész1. 1944 karácsonyán Budapest körül bezárul a szovjet csapatok ostromgyűrűje. A hozzávetőlegesen 180 ezernyi, fővárosban rekedt magyar és német katona védelemre készül. Rajtuk kívül még sok ezer „lézengő, kötelékétől elszakadt magyar katona is belül szorult a hurkon”, köztük két rendfokozat nélküli honvéd is, egyikük budapesti származású, a másik a nagyvárosban idegenül csetlő-boltló vidéki fiú. Két napja indultak el Győrből, ahol a „felvidéki és dunántúli harcokban szétvert magyar csapatok egy részét gyűjtötték össze”.

Körülzárt főváros, elszánt védelemre készülő németek, egymás hegyén-hátán pincékbe, szobákba bújva egy-másfélmilliónyi lakosság – és ebbe a városba jut be/vissza az ünnep estéjén a két Győrből lelépett fiatalember, miközben mindenfelé harsány falragaszok hirdetik, hogy a katonaszökevényeket és mindazokat, akik szökevényt rejtegetnek, a helyszínen kivégzik. Egyszóval megvolna maga a drámai alaphelyzet, amiből kellő tudással, írói vénával, kis rafinériával igen jó regényt lehetett volna összekalapálni. A tudás, az írói véna, a rafinéria, semmi nem hiányzott (bizonyság erre a szerző előző, Szellemidézés című regénye), másegyéb volt, ami eltérítette itt a dolgok menetét, hogy ne egy remekbe szabott kisregényt kapjunk, hanem egy ideológiával megspékelt munkát, amelyben az író a hőseit elvezet(het)i a háború végső megpróbáltatásain át egészen a csodás felszabadulásig.

Élvezetes, gördülékeny, a feszültséget fenntartani képes olvasmány úgy a közepéig-háromnegyedéig, amikor lassan-lassan elkezd kibújni a szeg a zsákból, és gyanút fog az addig még gyanútlan olvasó (én). Ha nem egy vonatútra pakolom fel magamnak, mint legújabb, antikváriumi szerzeményemet, és ha történetesen más olvasmány is lett volna kéznél, talán le is teszem, vissza a táskámba, de így, Bukarest felé, három óra alatt végigolvastam a könyvet.

Az még nem keltett gyanút, hogy már a 29. oldalon azt írja: „A németek vadonatúj, rövid csizmája, hibátlan fölszerelése, arcuk piros egészsége meg a hivalkodó jókedvük: tüntetés volt ebben a nélkülöző, béna városban”. Tehát ebben a körbezárt városban a németek (a rosszak) egytől egyig jókedvűek, pirospozsgásak, na és hibátlanul fölszereltek. De az aztán már igenis gyanút keltő, hogy a regényben, hogy, hogy nem, ahogy egy helyütt maga a szerző is megjegyzi, a történésekre célozva: „minden olyan képtelenül alakul”.

Az „apolitikus” fiatal honvédet (aki egyébként budapesti értelmiségi) a körülmények belekényszerítik a fegyveres harcokba, ő pedig – kissé sarkítva – mint a nemes eszme képviselője, megérti az idők szavát, és öntudatosan vállalja a küzdelmet. Pintér Zoltán katonaszökevényként sodródik egy kommunista-partizán csoport soraiba, és – mondanunk sem kell – ott hősiesen helytáll. Közben persze egy szerelmi szál is szövődik a történetbe, amikor egy titokban bújtatott zsidó lánnyal kialakuló gyöngéd érzelem folyományaként a gettót is megjárja a főhősünk, majd elindul az ostromlott fővárosban a házból időközben eltűnt lány felkutatására, és eljut (micsoda véletlen!) a kerületi nyilas központba, ahol természetesen (úgyszintén egészen véletlenül) összetalálkozik a szerelmével. És így tovább, el addig, amíg meg nem jelennek a történetben a szökellő, nagyon fürge „szovjet felderítők”, akik még Sztálingrádnál tanulták az „utcai háború művészetét”, azok a „felderítők” (a jók), akiknek a kucsmáján nagy-nagy áhítattal „kis vörös csillagot látott megvillanni”(207. o.), s akik aztán úgy, ahogy jöttek, „nesztelenül és csodásan” tűnnek el. Így persze a belső harc kimenetele sem lehetett kétséges abban az épületben; az eredmény pedig magáért beszélt: 17 embert vesztettek a németek az ütközetben, a szovjet felderítők közül 3 sebesült meg, de ők is a maguk lábán mentek, „csak a sztálingrádi szakaszvezetőt vitte a hátán a kis kirgiz katona”, aki – ezek szerint – mégsem volt olyan nagyon fürge.

Nos, nem csodálkozhatunk, hogy az 1953-ban megjelent regényből 1955-re (utánanéztem), a felszabadulás tizedik évfordulójára filmet is készítettek az akkori sztárszínészek, Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa főszereplésével.

Kárpótlásul azonban két megkapó idézetet találtam a könyvben, az egyik Pilinszky Jánostól származik, közvetlenül a regény elején: „Tudod, mi a baj a magyar lírával? / Amit az újságban írtak a fociról: / mezőnyben jobbak vagyunk, / csak épp gólt nem tudunk rúgni.” Hogy ez miért szerepel itt, csak kapiskálom, de nem értem. A másikat viszont, a hátsó fedélen olvasható ajánló verset, a Tandori Dezsőét, igen, legszívesebben teljesen idemásolnám, de csak az utolsó négy sorát idézem most: „Ha a messzi és elérhetetlen csillagok fénye / mintha elválasztana minket HALKAN a világ / sok vacak dolgától: / tessék! / Ott állsz könyveddel a csillagfényben / és / OLVASOL”. (Fekete Vince)

 

A KÉZ KÖNYVE

 

Remek kis kézhezálló könyv Krúdy Gyulának ez a kevésbé ismert munkája3. Az egész kötet tulajdonképpen egyetlen nagyobb lélegzetű tanulmány a tenyérjóslásról. És még mielőtt fensőségesen mosolyognánk a témaválasztáson, gondoljunk csak vissza az Álmoskönyvre. Igen, remekíró remeket tud írni a ganajtúró bogarakról is.

Nem mintha ez valóban ne lenne komolyabb téma, s a kötet bevezetőjében Krúdy ezt gyönyörűen, a tőle megszokott gördülékeny és szép mondatokkal veti papírra – olyannyira szépen, hogy az embernek óhatatlanul kedve támadna alaposabban szemügyre venni azt a kezet, természetesen magának a szerzőnek az útmutatása alapján.

Fel lehet fogni a kis, vékonyka kötetet okkult fejtegetésnek is, babonának is, néprajzi kuriózumnak is – legegyszerűbb azonban annak, ami: kitűnő, könnyed, ám elgondolkodtató olvasmánynak, amely bármiféle desszertnél jobban esik egy ebéd utáni ejtőzés során.

Az Álmoskönyvben Krúdy azt írja: a magyar embernek magyar álmai vannak, és ezt feltétlenül figyelembe kell venni. Ennek alapján nyugodtan mondhatnánk: magyar embernek magyar keze van, hiszen a Krúdy-féle tenyérjóslás (amelyet bölcs asszonyoktól gyűjtött össze állítólag, vagy nem) néha annyira jellemzően, sajátosan magyar értékekkel és hangulattal „dolgozik”, amely más nemzet számára aligha jelentené ugyanazt. Krúdy korának, a vörös postakocsiknak és szindbádoknak világa elevenedik meg e „kézelemzéseken” keresztül, élveteg dámák, szorgalmas asszonyok, tiszteletreméltó szakácsnék és veszedelmes kisasszonyok képei ködlenek fel: és szerencselovagok, veszendőnek indult férfiak és szigorú polgárok képei.

Természetesen nem lenne igazi Krúdy, ha a tenyérjóslást is ne két nagy részre osztaná: férfiak és nők kezeire, kellő tanácsokkal, fiogyelmeztetésekkel látva el a nagyérdemű publikum: hiszen ebben a veszedelmes világban, amelyben az is bolond, aki túlélte Ferencz Józsefet, sosem tudni, mire kell figyelni.

Többet mondani e kis, ékszerszerű könyvről már kevesebb lenne. Nem róla kell ugyanis olvasni: hanem kézbe kell venni. (György Attila)

 

A XX. SZÁZAD SODRÁBAN

 

„Önéletrajzról lévén szó, talán a szigorú történelmi periodizálásnál is fontosabb az emlékek telítettsége” – írja Demeter János jogász, közíró, politikus Századok sodrában című visszaemlékezésében3 (21. o.). És tényleg: a 350 oldalas kötet első 50 oldala (nagyjából a szerző somkeréki és sajóudvarhelyi gyermekkorának leírása) nagyszerű olvasmány: egészen élményszerű például az a pár oldal, ahol Demeter a frontra induló Morvay Zoltán huszárszázados („akinek tiszti rangjánál is csillogóbb volt dalszerzői népszerűsége” – 9. o.) somkeréki villámlátogatásáról számol be. S milyen torokszorító a hétgyerekes, a román államra fölesküdni nem akaró jegyző édesapa vergődésének leírása az első világháború utáni összeomlás idején („…a székely hadosztály meggondolta volna, vagy más parancsot kapott? Érthetetlen, mert ebben a zűrzavarban egy székely hadosztály rendet teremtene” – 25. o.)!

Sajnos, a kötet többi részét már a kolozsvári „politikus” Demeter János írja. Átpolitizálódik a szerző szerepe az Erdélyi Fiatalok mozgalmában, újságíróskodása az Ellenzék című napilapnál, sőt, a Szentjóskában ingyen kapott kosztot sem tudja politika nélkül megemészteni (bár nevet nem említ, elég kurtán-furcsán nyilatkozik például a katolikus egyetemi ifjúság lelki vezetőjéről, a későbbi püspök Márton Áronról – 89–90. o.). Megtudjuk, miért rúgta ki Szentimrei Jenő főszerkesztő Demetert az Ellenzéktől; kik alapították a Falvak Népét (amelynek Demeter felelős szerkesztője volt, egészen a lap betiltásáig); megtudjuk, hogyan alakult át az Országos Magyarpárti Ellenzék Magyar Dolgozók Szövetségévé – aztán már ott is vagyunk a bécsi döntés környékén: „Sajátos helyzetbe kerültünk mi erdélyi kommunista fiatalok, akik az impériumváltást megelőzően szemben álltunk a Magyar Párttal és általában minden olyan politikai elképzeléssel, amely az erdélyi magyarság felszabadulását a földesúri és fasiszta hatalmi kombinációk szekeréhez kötötte. Nem hittünk az ilyen megoldás igazságosságában, realizmusában és esetleges részleges eredményeinek tartósságában sem. Az ilyem rezsimekre előbb-utóbb csőd vár – gondoltuk –, s vele együtt a csődtömeg leltárába kerül a nemzetiségi kérdés megoldása” (266. o.). Nos, azóta már tudjuk, hogy a „kicsi magyar világ” négy év után tényleg véget ért, de – ha már a nemzetiségi kérdésnél tartunk – azt is tudjuk, hogy mi történt 1944 őszén, sőt, azt is tudjuk, hogy mi történt 1945. március 9. után (Sztálin marsall nyomására I. Mihály román király ekkor nevezi ki a baloldali dr. Petru Grozát miniszterelnökké, ez volt ugyanis az ára annak, hogy a román közigazgatást a szovjetek visszaengedjék Észak-Erdélybe). Persze, ott volt (a szovjet fegyverek árnyékában) az Észak-Erdélyi „Köztársaság” nemzetiségi szempontból viszonylag békés négy hónapja – ezért is érdekes, hogy Demeter milyen „egyszerűen” intézi el könyvében ezt az „aranykorszakot” („A város, a megye és általában Észak-Erdély sajátos gazdasági és közigazgatási helyzete hónapokon át tartott” – 345. o.), éppen ő, aki abban az időben Kolozsvár alpolgármestere és a „Köztársaság” igazságügyminisztere volt! Lehet, hogy 1975-ben nem akart „érzékenységeket” sérteni?! Lehet, hogy ezért fejezi be könyvét a „demokratikus” Groza-kormány 1945. március 13-i kolozsvári nagygyűlésével?! Alighanem. Különben arról is írnia kellett volna, hogy milyen érzés volt a kommunista Románia börtöneiben ülni, vagy figyelni, ahogy a népi demokratikus Magyarország kiszolgáltatja a népi demokratikus Romániának saját öccsét, Demeter Béla újságírót, csak azért, hogy itthon, a „demokrácia” nevében, kivégezzék… (Lövétei Lázár László)

 

HOMO COLLIGENDIS

 

Talán nincs is olyan, aki életében ne gyűjtött volna valamit: bélyeget, szalvétát, cigisdobozt, gyufacímkét, levelezőlapot, ásványt, érmét, préselt virágot, könyvet – talán nem is lehet a teljesség igényével felsorolni, hogy mi mindent lehet kollekcióba felhalmozni. A Berkó Pál és Fehér Béla szerzőpáros olyan könyvet4 állított össze, amelyből az olvasó szórakoztató formában rápillantást nyerhet a gyűjtés történetére, érdekes tudnivalókról értesülhet e téren, egyfajta útmutatást kaphat, ha maga is ilyesmire adná a fejét. Mert ha profi módon akar valaki gyűjteni valamit, tudnia kell csoportosítania, megőriznie, esetenként javítgatnia is a megszerzett darabokat, akármiféle feneség is lett légyen az.

Nekem mindjárt középiskolai fizikatanárunk jut eszembe, aki egyszer azzal lepte meg az osztályt, hogy két kis zsákocskát rakott ki a katedrára, és feltette a kérdést: szerintünk mi lehet bennük? Egyikünk sem tudta eltalálni. Amikor kiborította őket az asztalra, kiderült, hogy az egyikben kabát-, nadrág- és inggombok vannak, amiket közel négy évtizedes tanári működése alatt gyűjtött össze az iskola folyosóin meg az osztálytermekben a földről, s amelyek jórészt a szünetekben történt viháncolások alkalmával hagyták el gazdájuk ruházatát. A gombok gyűjtése valamennyire még értelmesnek is látszott, mert büszkén közölte, hogy felesége olykor hozzá folyamodik gomb-ügyben, ha éppen pótolnia kell valamely leszakadt példányt. Na de a másik zsákocska tartalma radírgumikból állt, amiket szintén több évtizedes tanárkodása idején szedett össze a földről, főleg az iskola folyosóin, ahol szünetekben elszánt focizás zajlott velük. Ezt már ismertük: ha feltűnt a folyosó végén, és észrevette, hogy valamelyik osztályterem előtt elmélyült rugdosása folyik a radírnak, hangos csatakiáltással vetette rá magát és vágta zsebre, mondván: − Ha nem becsülitek azzal, hogy rendeltetésszerűen használjátok, akkor jogszerűen az enyém! Furcsa jog volt, úgylehet, csak az ő egyszemélyes törvénykönyvében szerepelt, de ellentmondást nem tűrően lett tudomásunkra hozva, nem volt apelláta. Csakhogy a radírgumik jórésze már több évtizede lapult a zsákocskában, egészen megdermedt, megkövült, radírozásra teljességgel alkalmatlanná válva. Akkor meg minek kellett gondosan megőrizni a zsákocskában? A gyűjtőszenvedélyt övező titkok közé tartozik ez is.

Százezer éveken át folytattak őseink gyűjtögető életmódot, úgylehet, már az emberi génekbe is beivódott ez az ösztön. Mindenki gyűjt valamit: királyék drágaköveket, gazdagék pénzt, katonáék kitüntetés-plecsniket, művészék mindenféle firlefranc díjakat. Van, aki minél több megkapott nőt, van, aki jócselekedeteket a mennybejutáshoz. Ha mást nem is, de mindenki gyűjt szép emlékeket, vagy egyszerűen csak az éveinek számát útban a hosszú élet felé.

Amíg őt magát is be nem gyűjti a túlvilági Gyűjtő.(Molnár Vilmos)

 



1Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz. Budapest, é. n., Karinthy Kiadó.

3Krúdy Gyula: A kéz könyve. (Tenyérjóslás) Budapest, 1995, Magvető Kiadó.

3Bukarest, 1975, Kriterion Könyvkiadó.

4Berkó Pál – Fehér Béla: Ki mit gyűjt? Budapest, 1980, Gondolat Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék