Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2013 - április
Gottfried Barna

Szántó Lőrinc, egy székely tüzér visszaemlékezése a katonaidejére, 1911–1914

Az emlékeztetők

 

Dokumentumunkat szerzője emlékeztetőnek nevezte. Az is, emlékeztetni akar arra, ami a férfi életében meghatározó, ami alkalmas az utódok előtti példamutatásra. A Bibliába tett anyakönyvi bejegyzések szokásából nőtt ki ez a „műfaj”. Jól látszik ez Szántó Lőrinc apjának, Szántó Ábrahámnak 1875-ben megkezdett emlékeztető füzetébe tett feljegyzésein. 1911-ig csak az anyakönyvi események; születés, házasság, halálozás sorjáznak, akkor viszont megváltozott valami. A fiúk katonává értek, besorozták őket. Előbb az idősebb Lőrinc Jánost a császári és királyi (a továbbiakban: cs. és kir.) tüzérséghez, majd a már nős, gyergyóújfalvi (Csík megye) kántortanító István Ádámot a magyar királyi (a továbbiakban: m. kir.) 24. brassói honvéd gyalogezredhez[1], egy évi önkéntesnek[2]. Nem véletlenül kerültek az utóbbi adatok az anyakönyvi események közé. Súlyuk, szerepük a székely gazdálkodó család életében hasonlatos volt azokhoz.

1912-től kezdve Szántó Ábrahám az év végén összegző sorokat írt az adott esztendő általa legfontosabbnak ítélt adatairól, elsősorban a bevetett földek mennyiségéről, az időjárásról, a terméseredményről, a kiadásokról és bevételekről. Az ő világába is be-, bekukkantott azért a történelem, illetve annak „gazdasági” következményei. Feljegyezte az 1916-os román támadás[3] és megszállás előtti kiürítési útvonalukat Kolozsvártól Debrecenig, ahogy azt is, hogy a románok kiverése után visszaérkezve, javaikat honnan, kiktől szerezték vissza. Ezen túl a politika, közélet nem nagyon szüremkedett be Szántó Ábrahám feljegyzéseibe, amely a család életének, a család életét közvetlenül befolyásoló körülményeknek a hézagos tükre. Nézzük csak az 1940-es évet! A második bécsi döntésről, a Magyar Királyi Honvédség bevonulásáról, Csíkkozmás „hazatéréséről” nem emlékezett meg, hiszen felülírta azt az 1940. november 10. éjjeli földrengés. A tetőn rezgő cserepek által keltett borzasztó riadalmat, a csíksomlyói klastromban, a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumban keletkezett károkat említi. Érthető ez, hiszen az, hogy Csíkkozmás Magyarországon van, számára természetes volt, a földrengés viszont – ami egyébként szintén természetes – valami szokatlan, ismeretlen, félelmet keltő jelenség. Szántó Ábrahám emlékeztető füzete közkézen foroghatott a családban, hiszen a családtagok esetenként kisebb kiegészítéseket fűztek egyes bejegyzésekhez.

A fiú, Szántó Lőrinc emlékeztetője egyértelműen visszaemlékezés. Szemben az apja ritka, naplószerű, datált feljegyzéseivel, ő bizonyosan az események után évtizedekkel kezdte papírra vetni a vele történteket. Két változat született: az egyik az apa stílusában írt tömörebb, a másik egy időben később keletkezett hosszabb, amelyet most közreadunk. Utóbbi egy töretlen, folyamatos szöveg, mintha egy nagy elhatározás szülte volna, egy szuszra megalkotott írás lenne. Egészen biztosan töredék, hiszen az utolsó, teleírt lap alján egy lezáratlan félmondat van. Szántó Lőrinc élete utolsó éveiben szánta rá magát, hogy megírja azokat a haditetteit, melyekért kitüntették.[4] Használt-e szerzőnk az események idején feljegyzett adatokat, volt-e naplója? Utóbbi biztosan nem. Eligazíthatták viszont azok az alaposan feliratozott korabeli fényképek, amelyeket ő küldött haza a frontról. A front mozgásáról írva talán használt térképet, de ez sem biztos. Mindenesetre története pontosan illeszthető a hadtörténeti munkákban leírt hadmozdulatokhoz. A személyek, elsősorban a magasabb parancsnokok esetében néha téved. Ez nem is csoda, hiszen az ezred-, dandár- és hadosztályparancsnokok személye nagyon gyakran változott a háború idején.

De térjünk egy gondolat erejéig vissza a rövidebb, itt nem közölt változathoz! Abban bevonult Brassóba, a háborút elkezdte Galíciában, és befejezte Verdun-nél, az eltelt majd kilenc évről, szolgálatról, háborúról, haditettekről, kitüntetésekről egy sort sem írt. Bővebben kifejtette azonban a negyvenes évek második felétől az ötvenes évek közepéig őt ért megaláztatásokat. Ahogy apja, Ábrahám a rossz időről, a silány termésről, úgy Lőrinc szintén a nehézségekről, negatív élményekről írt többet.

A hosszabb visszaemlékezés néha katonásan feszes, pattogó, a mellékest, fölöslegest nem tűrő rövid mondatai között itt-ott előbújnak az érzelmek, a humor. A székely újonc bizonyítás- és tudásvágya, hivalkodást nélkülöző öntudata és büszkesége. A vizsgára el nem utazó tanuló és a „templomozást” elmulasztó katona szégyenkezése, amely nem más, mint a tisztesség jele.

A Székely Hadosztály történetét kutatva, arról e folyóiratban publikálva[5] tettem 2008-ban kísérletet arra, hogy megtaláljam a Hadosztály alegységeként harcoló Szántó-különítmény parancsnokának születési helyét, illetve megpróbáljam beazonosítani őt. A Székelyföldolvasója, a csíkszeredai Léstyán Dénes nyugalmazott pedagógus segítségével jutottam el Szántó Lőrinc Magyarországon élő unokájához, Szántó Lajoshoz, aki volt szíves megengedni, hogy lemásoljam dédnagyapja és nagyapja írott hagyatékát.

A forrást – hiszen az – olvasva úgy éreztem, hogy megtaláltam a különítmény parancsnokát. Van azonban a rövidebb visszaemlékezésben két adat, amely cáfolja a megérzést, a „hipotézist”. A háború végével kapcsolatban ezt írta: „1918 szeptemberében szabadságra engedtek Verdun alól. Metzben ültem vonatra, október elején érkeztem haza 30 napi szabadságra. Táviratilag a szabadságokat meghosszabbították, mert már megtörtént az összeomlás. Többet nem mentem vissza.” Máshol: „1919. március 15-én községi adószedő pénztárnoksággal bíztak meg…” Ha ebben az időszakban, 1918 végén, 1919 első felében otthon volt, akkor nem lehetett ő a különítmény parancsnoka. Az is egyértelmű viszont, hogy ha volt valami, amit mindenáron el kellett hallgatni, titkolni – akár a család előtt is – az a Székely Hadosztályhoz való tartozás volt.

A dokumentum szövegén csak a legszükségesebbnek ítélt formai, nyelvi változtatásokat hajtottam végre. A folyamatos olvasást segítő kiegészítések, magyarázatok az eredeti szövegbe ékelve kerültek be. Lábjegyzetbe az általam szükségesnek, hasznosnak vélt információk kerültek.

Itt szeretném köszönetemet kifejezni Szántó Lajosnak, Szántó Istvánnak és családtagjaiknak, valamint Léstyán Dénesnek, aki nélkül nem jutottam volna el a Szántók emlékeztetőihez.

 

A visszaemlékezés szövege

 

1890-ben, május 16-án születtem Csíkkozmáson, édesapám néhai Szántó Ábrahám, édesanyám, született Kovács Julianna voltak. Édesapám született 1855. október 20-án, élt 92 évet, meghalt 1947. január 27-én. Édesanyám született 1864-ben, meghalt 1946. december 19-én, élt 82 évet. Mint igazán jó szülők neveltek és neveltettek. Az elemi iskola öt osztályának elvégzése után a csíksomlyói gimnáziumba írattak be, melynek első osztályát eredményesen végeztem. A második osztályból évközben kimaradtam. 1902. szeptember 4-én a Csík Megyei Gazdasági Felső Népiskola[6] első osztályába lettem beíratva, melyet elégségesen, az 1903/1904-es tanévben, a második osztályt jó eredménnyel végeztem. Igazgatóm volt Tivai Nagy Imre, osztályfőnököm Máthé Dénes. 1904-ben az iskola felszámoltatott, és a harmadik osztályt nem tudtam elvégezni. Dr. Balló István királyi tanfelügyelősége alatt, 1908-ban magánvizsgára kértem engedélyt, hogy a gyergyóalfalvi iskolában vizsgázhassak, melyet meg is kaptam, de a 20 korona vizsgadíjat és utazási költséget nem tudtam előteremteni, s így nem vizsgáztam. Ádám testvérem már tanult a gimnáziumban, és édesapám félt attól, hogy ha eredményesen vizsgázom, nem maradok kicsi gazdaságában. Dr. Balló a házunkhoz jött és ott dorgált meg apát és fiút, hogy őt befárasztottuk Csíkszeredából Alfaluba. Szerettem a gazdálkodást. Édesapám teljesen rám bízta a kis földbirtok művelését és minden ezzel járót.

1911 májusában besoroztak katonának. Beosztásom [a fegyvernemet] nem közölte a bizottság. Kíváncsi voltam, hogy milyen csapattesthez[7] hívnak be. Hát Margit [napi] vásárakor [június 13.] Szeredában egy sátorban jósnő jövendölt. Menjünk oda Szántó József nagybátyámmal. Nagybátyámé az elsőbbség. Be is ment, nem volt benn 10 percet és jött ki nevetve. Rózsi ángyom,[8] a bátyám felesége várta, hogy ő is mehessen Elvirához, mert a jósnő neve ez volt, de nagybátyám megfogá az ángyom kezét és Rózsi ángyomat nem engedé a jósnőhöz.[9] Rajtam volt a sor. Bementem. Mondhatom, nagyon csinos, szép és fiatal volt Elvira jósnő, kérte a bal kezemet. Elkezdette mondani, hogy udvarlok leányoknak, de udvarlásom hiábavaló, mert be vagyok sorozva, mégpedig a tüzérséghez[10] vagyok beosztva. Bevonulásom után csakhamar fognak előléptetni. Katonáskodásom hosszas lesz. Sok kitüntetést kapok. Sok mindent megmondott.

Jött a behívó. K.U.K. ART Feldkanonen Reg. No. 34.Brassó [cs. és kir. 34. brassói tábori ágyúsezred].[11] 1911. október 1-jén jelentkeztem Székelyudvarhelyen, ahonnan két nap múlva vittek a fent nevezett ezredhez. 1912 áprilisában vormeister [főtüzér, rendfokozat], irányzó[beosztás];1912 szeptemberében korporal [káplár], tizedes; 1913 márciusában zugsführer, szakaszvezetőnek léptettek elő. Ezredparancsnokom Emmanuel Wertz, ütegparancsnokom Heinrich Koch, aki egy szó nem sok, annyit sem beszélt magyarul. De nem is tudott. Áldott jó emberek voltak. Én nagyon szerettem őket, különösen ütegparancsnokomat. Ő nem tudott magyarul, én nem tudtam németül, és mégis én voltam a szolgálatvezetője. A szászok nem bírtak német nyelvtudásuk dacára sem velem versenyezni. 1914 augusztusában mentünk a harctérre. Elvirának igaza volt mindenben.

Megérkeztünk egy este a külvárosi kicsi állomásra [bevonulás, Brassó, 1911. október eleje] Platz József és Tartler János altisztek vezetése és parancsnoksága alatt. A [katona]ládákat vállra szedve menénk a kaszárnya felé. Megérkeztünk az udvarra, ahol vártak a számvivők [gazdasági feladatokat ellátó altisztek], szolgálatvezetők [egy üteg anyagkezeléséért, belső rendjének megszervezéséért felelős altisztek] és a befogató tűzmesterek[tüzér őrmesterek], zupások [továbbszolgálók]. A harmadik üteg számvivője egy törpe zömök ember volt, neve Klosz János. Származásilag szász. Gyorsan végignézett a sorokon s elkiáltotta magát, innentől idáig: „linksum mars” [balra át, menet]! Voltak ott 1909-beli [1909-ben bevonult] suszterek, szabók, és azok vezettek fel a III. üteg körletébe. Bevezettek a szobákba, ahol szép fehér lepedős ágyak készen megvetve vártak ránk. Én a nyolcas szobába lettem vezetve a kászonújfalusi Vitos Márton szabó által. Már hárman aludtak, nem gondoltuk, hogy újoncok. Lefeküdtünk. Én jól aludtam. Öt órakor már ébresztőt fújták, amely jelt már ismertem. Gyorsan felkeltem, felöltöztem. Jött Vitos Márton földi az ágyat bevetni, mivel a pokróc és a lepedők összefogása újoncnak nem volt könnyű. Mosakodás, reggelizés gyorsan végződött. A kicsi tűzmester, Klosz elkiáltotta magát: „Tags korporal [napos, ügyeletes tizedes]! „Regruten antreten [újoncoknak sorakozó]!” A folyosón sorakoztunk. A tűzmesterünk megint válogatni kezdett szó nélkül. Minden embert megkérdezett, hogy hova való, szeretője volt-e?

Faller József szabó, Vitos Márton szabó, Tamás József suszter voltak a ruha- és lábbeli raktárban. Az 1908-béli tüzérek leszerelésekor levetett rossz, zsíros, pecsétes ruhái és rossz lábbelijeik ott voltak csomóba dobálva. „Vitos, ennek az embernek ein par suhe, ein bedinung hoze, ein vaffenrokot [katonazubbonyt] adni!” Kaptam egy pár csizmát, egy lovaglónadrágot és egy vaffenrokot. Öt percen belül legyek beöltözve, volt a parancs. Beöltöztem az adott ruhába, de a tűzmester úr nem ismert rám. A csizma akkora volt, hogy egyikbe mindkét [láb]száram kényelmesen elfért volna. A nadrág önkéntesi kangárból[fésűsgyapjú fonál szövet]készült, szűkszárú pricsesz [csizmanadrág]. A rok [zubbony] meg akkora, hogy tagközépig [térdig?] ért. Egyszer jött a tűzmester: „Na magából madárijesztőt csináltak.” Elkezdett kiabálni: „Vitos, Tamás zu mir [hozzám], maguk mit csinálnak? Azonnal egy pantallót, egy pár jó bakancsot és egy testhez álló vaffenrokot kiválasztani, és ennek az embernek átadni! Öt percen belül itt legyen a folyosón, megértette?” Egykettőre felöltöztem.

Ruhám irigylésre méltó volt, de a bakancsaim nem voltak párok. Eltelt két nap, három nap. Én nem mertem mást kérni. Egy reggel az oktatóm az ő osztagjával csuklógyakorlatot [tornagyakorlatot] vett át, melyben én is szerepeltem, mint újonc. Persze én kifogástalanul csináltam mindent, még jobban, mint az oktatóm. Látta a kiképzést az ellenőrző tiszt, Borda György hadnagy, az oktatómat magához parancsolta, aki egy igen ügyes irányzó volt. A neve Sbárzsa [?].Nem sok idő múlva szólalt meg a hadnagy úr: „Kanonier [tüzér]Szántó, hozzám!” Én, mint újonc, akit még nincs egy hete, hogy oktatnak, úgy bejelentkeztem, hogy a hadnagy úr megdicsért és a reggeli csuklógyakorlatoktól felmentett. Megkérdezte, hol tanultam, azután megmondottam, hogy Csíkszeredában 10 hónapig, a 24-es honvéd gyakorlótéren tanulás közben egySzakáli József nevű tizedes tanított. A hadnagy úr észrevette, hogy nem társak a bakancsok, és egyszer csak a napos káplártólTamást, a susztert hívatta magához és megint engemet. Tamás jött és a következő rövid parancsot kapta: „Kanonier Szántónak,az én parancsomra egy pár bakancs adjusztálandó! Ma péntek. Vasárnapi ruhavizsgánál abban akarom látni! Tamás aptréten [hátra arc], Szántó itt marad!” A szolgálatvezető Krisztel János szakaszvezető volt, ki szintén 1909-béli, akinek nem tetszett a hadnagy úrral való barátkozás.

Az ágyút és annak részeit, a vele való bánást, a szakaszvezető zugsführer úr [Krisztel] tanította, Konrád Márton zászlós úr ellenőrzése alatt. Krisztel szakaszvezető úr nem engedett az irányzékhoz és a zárvárzathoz [a löveg mozgatható csövét az aggyal összekötő része], én mindig beosztatlan szerepeltem. Konrád zászlós úr észrevette a Krisztel eljárását, hogy csak a szászokat akarja az ágyú kezelésére készíteni. Hát engemet egyes számúnak nevezett meg [Konrád zászlós], ami annyit jelentett, hogy irányzónak vagyok beosztva. A zászlós úr vezényelt, én meg csináltam gyorsan és pontosan, mikor mondottam „fertig” [kész], nem akarták hinni, megnézték és jó volt. Jó ám, mert Bagoly András vormeister [főtüzér] engemet már megtanított. Az ütegparancsnok sorakozót vezényelt. Kiszólította a sorból az újoncokat, kiket jónak láttak tisztes iskolába íratni.

Minden reggel 7–8-ig lovarda. A felnyergelt lovat hosszú [vezető]szárra engedték, egy a szárat fogta, másik egy hosszú nyelű ostort [a két oktató]. Hogy a pantalló ne csússzon fel, kamáslit [lábszárvédőt] gomboltunk a [láb]szárunkra. Beosztottak a lovakhoz. A lovagló iskolát Borda György hadnagy úr tartotta. Vezényelt. Nem volt szabad a kengyelvasat és a fékszárat megfogni, úgy kellett felugrani a nyeregbe. Akkor szépen indították a lovat egy körön lépésben. Vezényszó után csinálni kellett a csuklógyakorlatot. Közben az öreg szárvezető és ostoros [tlancsführer és pácsenführer][12]suttogva megkérdezték: „Leszen-e egy deci?” Ha nem ígért a lovas, könnyen lefordult a lóról. Harmadszor mentünk lovagló iskolába, amikor Koch százados szemlét tartott. A lovasokat nem, de a lovakat ismerte. Én egy Dézsi [Dézi?] nevű lovon ültem, amelyik egy kiváló iskolaló volt. Ügetésben is simán ment és egyenletesen, de volt egy Lengyel nevű kicsi ló, amelyik úgy rázta a lovasát, hogy mindegyre a lovasa a földön találta magát. A százados úr parancsára lovat kellett cserélni. A Lengyelen egy Bába nevű jó tele fiú ült, aki törpe volt, de 75 kg. A Dézsi magas ló, 166 cm, a Lengyel 152 cm. Én felugrottam a lóra, de a Lengyelre alig tudtam, mert a büdös dög felém engedett [rúgott], de azért fölugrottam, és már mentünk is a körön. Bába barátom még mindig a földön próbálgatta a Dézsire felugrani, de nem sikerült, míg a pácsenführer [ostoros] nem segített. Néhány percig tartott a lovagolás. Megkérdezte a százados úr, hányadszor ültem lóra? Mondottam, harmadszor.

Aznap délután 5 órakor, parancskiadáskor Konrád zászlós úr olvasta fel az ütegparancsot, hogy farkanonier[hajtó, lovon ülő tüzér]Szabó János, Lukács Mózes és kanonier[tüzér]Szántó Laurentiu [Lőrinc]5–5 korona díjat kaptak a jó lovaglásért. A szász tisztek és újoncok borzasztóan haragudtak, hogy három magyar kaptunk prémiumot. Bizon öt ezüst korona sok pénz volt. Egy pár bakancsot lehetett vásárolni belőle és még pénze is maradt az embernek. A kiképzés véget ért. Megkezdődött az őrszolgálat. Bagoly engem nevezett meg helyettesnek. Ami annyit jelentett, hogy minden szombaton az ágyút meg kellett tisztogassam. Bagoly András irányzó engem annyira kioktatott a tüzérségi zsebkönyv szerint, hogy nem volt olyan feladat, amelyet úgy elméletileg, mint gyakorlatilag ne tudtam volna végrehajtani. Mint hathónapos tüzér, már a szögmérőt is ismertem és tudtam állítani pontosan.

1912 augusztusában királyi hadgyakorlatra indultunk. Útirányunk Fogaras, Nagyszeben, Szászsebes, Szászváros, Hátszeg, Karánsebes, Ezeres, Móricföld, Detta, Zsombolya, Nagycsanád, Apátfalva, Makó,[13] ahol Ferenc Ferdinánd trónörökös lefúvatott [a hadgyakorlatot]. Lefújás után a Halmipusztáról lovaink alig értek be Makóra, annyira le voltak romolva és gyengülve. Nagycsanádnál a Maros hídja le volt előttünk zárva, mert az [a feltételezett, a gyakorlatra kijelölt] ellenség által meg volt szállva. Este 9–10 órakor pontonhidat építettek hidászaink, és azon átkeltünk. Átkelés előtt lőállásunk a főúton, egy száraz vízlevezető árok mellett volt. Az árokra valószínű, a Maros áradásakor volt szükség. Az árokban és mellette igen jó kukorica volt, ahová az ellenségnek jelölt gyalogság befészkelődött. Ütegünket meg akarták rohamozni. Az elsőtiszt tüzet vezényelt. Az ellenséges gyalogság csak kúszott előre. Figyelték, hogy most mi fog történni. Az egyik [löveg]kezelő a gyakorló töltényt földdel megtöltötte, és úgy tette be a csőbe. Elsütötték az ágyút, hát az ellenség visszaszaladt. Nem is kellett sokat lőni, már kaptuk a parancsot: „Fajierenstelen”, tüzet szüntess!

Az úttesten (tőlem), az ágyúmtól kb. 9 méter távolságban állott három szürke sapkás tiszt. Karjukon és sapkájukon széles fehér szalag volt, ami jelezte, nekik szabad mindenhol figyelni. Egyik hozzám lépett és németül megkérdezte, melyik ezred és melyik üteg? Én feleltem, mire az elsőtiszt megérkezett, és azzal beszélt tovább. Az elsőtiszt aztán közölte velünk, hogy [Ferenc] Ferdinánd trónörökös volt. A másik kettő báró Kárg [Karg] János altábornagy[14] és Köves vagy Kövesházi [báró Kövessházi Kövess Hermann] tábornagy[15], hadosztály- és hadtestparancsnokok. Két hét sem telt el, tizedesnek voltam előléptetve, amiért egy Biris János nevű szász nagyon haragudott, mert ő áprilisban címzetes káplárnak volt előléptetve, de csak akkor lett valóság, mikor én, és rangegyel voltam előléptetve, s így én voltam első [rangidős].

Következett a honvéd tüzérség[16] felállítása, amelyiket a k. u. k. [cs. és kir.]ezredekből szedtek össze. Háromszor kértem kihallgatásomat, hogy a honvédséghez jussak, de a harmadik kihallgatásomkor Koch ütegparancsnokom zárkát ígért, ha még kéredzkedni merek. A szászokat, románokat áthelyezte, de engem nem. Pár hónap múlva előléptetett zugsführernek [szakaszvezetőnek].

Szolgálati idő két év! Az 1911-ben bevonultakon kezdődik [a leszerelés]. Örvendeztem én is. Vártam a leszerelést. Hiába örvendeztem, mert mint nélkülözhetetlentvisszatartottak. A zsoldon felül havi 5 korona díjat minden hónap elsején fizettek. Nem sok pénzt volt, de mégis sok. Lehetett belőle szépen járni moziba, színházba, vendéglőbe, jó társaságokban megjelenni, mert értéke volt. Mondhatom, igen jól telt [a szolgálat idő], tisztjeim nagyon megbecsültek. Szolgálatvezető voltam. Kapitányom a zupásokat [továbbszolgálókat]nem szerette. Azt mondotta: „Azok csak kiabálni tudnak s káromkodni.” Szolgálatvezetők voltak 1912-ben Zácsia [?] Vasilie tűzmester, 1908-béli. 1912-ben Ancsa János tűzmester, 1905-béli. Tartler János tűzmester csak pár hétig volt az ütegben. Binder János szelíd, nem sokat mondó volt, aki a befogatásnál segítkezett Béres János befogató tűzmesternek, akit kapitányom is megbecsült.

Müll János szakaszvezető a 9-es számú szoba parancsnoka. Én meg a 8. számú szoba parancsnoka voltam, mint tizedes. Nálam mindig rend volt, míg nála rendetlenség. Rettenetesen bántotta, hogy engem elég gyakran dicsértek és őt megpirongatták. Polgári életben bádogos volt, feketehalmi [Brassó vármegye] szász. Mindig birkózni akart valakivel. Egyszer engemet is elkapott. Valósággal kierőszakolta, hogy meg kellett fogjam. Nem azért, hogy erős lettem volna, de valahogy úgy találtam leteríteni, hogy a lába szárát az ágy lábába úgy megütötte, hogy alélt lett, s két hétig borogatták a betegszobában ólomecetes borogatással. Mindig fenyegetett. Aztán ő is a honvéd tüzérségnek átadatott. Különben nem féltem tőle.

1913-ban, mint szakaszvezető szolgálatvezető-tűzmesteri teendőkkel lettem megbízva, mivel Hlaszni Ferencet elvezényelték Hajmáskérre [Veszprém vármegye] lőiskolába, ahol maradt 1914. augusztus 1-jéig. Mint szolgálatvezetőnek megvolt a tekintélyem. Azelőtt is megvolt, de azt mindenki tudta az ütegben, hogy nem Ancsával vagy Tratnerrel van dolguk, ha valamilyen bajuk volt.

1913-ban húsvéti szabadságot nem kaptam. A befogató tűzmestert elengedte a kapitányom szabadságra, mivel Binder tűzmester helyettesítette. Nagypénteken este parancsot kaptam arra, hogy 4 szekérrel kell menjek szalmát vásárolni valamelyik szász faluba. Nagyszombaton reggel 5 órakor elmentem Botfalura [Brassó vármegye], és az egyik özvegyasszonytól megvettem egy kazal árpaszalmát potom áron. A négy szekér szalmát felrakták. A mérlegre nem tudtunk reá állani. A négy szekéren lehetett 50 mázsa. Még maradt ott 5–6 mázsányi szalma, a szalmáért kifizettem 36 koronát. Délután 6 órakorra hazaérkeztünk. Koch Henrik kapitány, az üteg parancsnoka várt a kaszárnya kapuban. Nagyon csodálkozott [a szalma mennyiségén]. Az egyik szekér nem fért be a kapulábak között és a kapuláb tetejét magával vitte. Parancsnokom felparancsolt az irodába. A quitungot, nyugtát és a megmaradt pénzt átvette és elcsodálkozott. Én akkor nem tudtam mi a baj, de később megtudtam. A szalmát vásárló zupások [továbbszolgálók] a szalmának mázsáját 2–3 koronába nyugtáztatták az eladóval. Még a községi elöljáróságot is berántották, hogy igazuk legyen.[17] Koch kapitány úr kérdőre vonatta a befogató tűzmestereket. Nekem pedig tudomásomra adta, hogy ha akarok, mehetek szabadságra, mert a célját elérte. Én nem fogadtam el az ajánlatát. Az ünnepek lejártak. Nagyon jól éreztem magam, mert kapitányom megajándékozott 15 koronával.

Az éleslövészi gyakorlatot mindig Vledény [Fogaras vármegye] nevű község határában tartotta az ezredem. Három héttel hamarább, egy Grosz nevű főhadnagy vezetése és parancsnoksága alatt, a lőterek előkészítésére lettem 32 emberrel vezényelve. Igen jól sikerült az alakok [célok] elhelyezése. Az ezredparancsnokomat a fekvő és a szaladó célok, s nemkülönben a menetoszlopok mozgása nagyon meglepte. A lövési gyakorlat néhány nap tartott. Gyakorlat után az ezred hazament Brassóba és mi 32 emberrel továbbra is Vledényben maradtunk építményeink lebontására. Velem volt Léstyán István is, aki mint közlegény nagyon kitűnt a munkában egy Lázár nevű asztalossal. Egy héttel később mi is hazamentünk Brassóba. Aznap, mikor megérkeztünk, ezredparancsban volt név szerint a dicséret. Nyári szabadság 1913-ban nem volt, ami 30 nap szokott lenni, de azoknak, akik velem Vledényben voltak, 15–15 nap szabadságot adott Wertz Emmanuel ezredparancsnok úr.

Júliusban, egy szombati nap érkeztem haza Kozmásra. Hétfőn már mentem a havasra csikókosárt [állatok éjszakai pihenőhelye, karám] csinálni, ahol délelőtt a bal lábam fejét talpig vágtam. Szekeremen Kelemen János hazavitetett. A 15 napot az ágyban töltöttem, és még 15 nappal meghosszabbították szabadságomat.

Az ezred elment lovak nélkül nagygyakorlatra Nagysink [Nagy-Küküllő vármegye] vidékére. Az ágyúkat a nagyszebeni tüzérek, a 36-osok és a 12-es tarackosok[18] húzatták. Augusztus 13-án én is ütegemhez érkeztem. 18-án ünnepeltük őfelsége Ferenc József születésnapját, mely napon a további hadgyakorlatot megszüntette az uralkodó, és az ezredeket hazaparancsoltatta. A lábamra csizmát nem tudtam húzni. Még felhúzni feltudtam, de lehúzni fájdalmas volt, mert az elvágott ín mindig megsérült.

Elvezényeltek Kőhalomba [Nagy-Küküllő vármegye] remomdákért [remonda, fiatal, betanítatlan katonaló]. Egy Fleinger nevű szásztól vásároltak 17 db csikót, amiket vonaton szállítottunk Brassóba. Alighogy megérkeztem, jött a parancs, hogy a kiselejtezett lovakkal kell induljak Szebenbe a trénekhez [szállításra felállított katonai szervezet]. Már össze voltak írva az induláshoz szükséges iratok. Következő nap reggelén hét órakor indultam is. A lótápot én vásároltam meg. Négy nap kellett megtegyem az utat. Elő volt írva minden napra, hogy honnan, meddig mehetek. Az emberekről nem kellett gondoskodni, mert azok az élelmet megvásárolták, csak hogy pénzt kapjanak. Vezettünk egy db. négyéves gyönyörű csikót is, amit előző évben vettek. Operálva volt, az orrán nem tudott lélegezni. A nyaktövén egy cső volt a légcsőbe vezetve, zsineggel a nyakhoz kötve. Megnyergeltettem magamnak, hogy azon fogok lovagolni. Úgy is történt. Lovakkal csak lépést szabadott menni, de én ügettem. Nem jutott eszembe a lélegező cső. Kiesett, a csikó ingadozni kezdett, összeesett. A csövet alig tudtuk régi helyére visszatenni. Aztán valahogy megindultunk, de többet nem volt kedvem lovagolni azon, hanem egy Ara nevű öregre ültem. 1912-ben Lipót Szálvátor herceg[19] is azon lovagolt, mint tüzérségi főfelügyelő[20]. Igaz, sovány és öreg volt [a ló]. Wertz ezredes úr nem kellett féljen, hogy a herceget ledobja magáról. A herceg magas ember volt, a ló meg törpe. El lehet képzelni, hogy néztek ki. Megérkeztünk Szebenbe. A lovakat átadtam, mi meg visszautaztunk Brassóba. A csizmámat hatodik nap húztam le, mialatt a lábam teljesen meggyógyult. Következett az elszámolás. A pótkeretnél egy Jekel nevű számvivő tűzmester számoltatott el. Igen ügyes ember lévén, könnyen ment az elszámolás. Mondhatom, hogy nagyon sok perzent zullagot [százalék pótlékot, részesedést] kaptam. Mint katona igen gazdag voltam.

Az egyévi önkéntesek 1914 tavaszán hazajöttek. Az ütegünkben is voltak hárman, igen ügyes fiúk. Azok egy vasárnapért képesek lettek volna mindenüket nekem adni, csak szolgálatba ne tegyem [őket]. A kantinos egy Horváth nevű volt, aki elég gyakran közölte, hogy tíz üveg sör részemre ki van fizetve. Máskor egy százgrammos cigaretta dohány, hogy kitől, azt nem kérdeztem. Volt úgy is, mikor nem fogadtam el. A kantinos nem árulta el azt, hogy kitől mi van. Egy fiatal hadnagyom volt, Krinner volt a neve. Tőle tudtam meg legtöbbször, hogy ki az a gálánt ember, akinek annyi sok pénze van. Gazdag kereskedők gyermekei voltak.

Így telt 1914 első fele. Telt az idő. A vasár- és ünnepnapokat megünnepeltük. Templomozás reggel 7 órától, minden vallásfelekezetű kellett menjen templomba, amit szigorúan ellenőrizett a laktanya-ügyeletes tiszt és altiszt. Én legtöbbször a református vallásúakat vezettem fel, mert oda voltam parancsolva.[21] Egyszer elfeledtem a templomozást, és egy Dániel nevű tűzmester, a második ütegtől laktanya-ügyeletes altiszti szolgálatos jelentése miatt ezredkihallgatásra is jártam. Alig úsztam meg büntetés nélkül, meg lettem szidva, de az is elég volt. Délután Kerekes Antal barátommal fölmentünk a városba, és ott töltöttük az időt jó viseletű leányok társaságában, akik füleiek [Erdőfüle, Udvarhely vármegye] voltak. Négy elválaszthatatlan testvér: Dobai Viktória, Márika, Irénke, Rózsika nevűek, irigylésre méltó ügyesek voltak. Varga Klári és testvére Róza, ezek unokatestvérek voltak az előbbiekkel. Nagyon összetartottak hatan.

1914. augusztus. Mozgósítás, felszerelés és a harctérre indulás. A laktanyából kihelyeztek a Közép utcába. Kaptam egy csomó ismeretlen embert. Mikor kereste a napos Pétert, ha meg is találta, de azt mondotta, ő Pál és nem Péter. Borzasztó nehéz volt összeállítani az üteget. Sorakozónál 160 emberből csak 70 ember, ha megjelent. Augusztus közepén elhagytuk Brassót. Galíciába mentünk, és Sztaniszlau [németül: Stasnislau, most Ivano-Frankivszk, Ukrajna] előtt nyílt pályán szedtük le ágyúinkat, lovainkat. A 38. honvéd hadosztályhoz[22] lett ezredünk beosztva. Melybe tartoztak még az 5-ös honvéd tüzérség[23], 12-es tarackosok[24]. Hadosztályparancsnok báró Karg János altábornagy. A tüzérdandár parancsnoka Wertz Emanuel. 75. gyalogdandár parancsnoka Bernyászky [Bernátsky Kornél?] ezredes.[25] A 76. dandár parancsnoka Gombos [Mihály?] ezredes.[26] 21, 22, 23[27], 24-es honvéd gyalogezredek. A mi ezredünk parancsnoka Andersch ezredes.

Megindultunk kelet felé[28], Podheitse [Pidhaitsi, most Ukrajna]és Monastraciskánál[Monstyry¶ka, most Ukrajna] volt a tűzkeresztség. Vastag köd miatt látni még 10 méter távolságra sem lehetett. Egy kenderföld mögött foglaltunk állást, hogy ha a köd kimegy, mégis az ellenség ne lássa az ágyú- és lőszerkocsijainkat. Az orosz gyalogság is a kenderföld másik szélén telepedett meg. Koch ütegparancsnok felderítette lóháton ülve, hogy az oroszok rohamra készülnek, és azonnal kartáccsal[29] kezdett lövetni. Az oroszok visszavonultak. Monastraciska egy völgyben fekszik, melyen töltött út vezet át. A köd teljesen kiment. A faluból az ellenség is vonult vissza. Szabad szemmel jól lehetett látni, mert 1 km távolságra voltak. Pokoli dolgot vittünk végbe, Sodoma és Gomora jutott eszembe. A falu fölött, a másik oldalban volt egy szalmakazal, vállalkozni kellett önként, ki megy át egy szakasszal [két ágyú] a szalmakazalhoz. Krinner hadnagy engemet kiválasztott. Mentünk, és mit láttunk? Az udvarokon lovaknak a kumet [ovális alakú favázas igaszerszám, hámtípus] a nyakára, a másik nyergelve, a hevederek lógtak, a konyhák elejébe egy ló befogva, a másik meglőve. A házak tele sportsapkás[30] emberekkel. Az út tele cukros és kásás zsákokkal. A szekerek feldőlve, a lovak kidőlve vergődtek. Megérkeztünk a tűzállásba, ahonnan előre időzített srapnellel[31] kezdtünk lőni a kukoricaföldre, amely tele volt orosz gyalogsággal. Én nem tudtam, hogy miért, de Potyo [Potyó?]András egy karabéllyal lőni kezdett. Kérdem tőle, mire lő? Azt mondotta: „Ne, egy kozák a szalmába! Nem szabad lőni, mert nincs fegyvere!” Magamhoz szólítottam [a kozákot]. Szegény kétségbe volt esve. Az egész üteg együtt volt és jött a parancs visszavonulni. Gondoltam, most mi is visszakapjuk, amit adtunk. Csak lépésben szabadott visszavonulni. Az oroszt magunkkal vittük.

Itt említem meg, mikor értünk Galíciába, nem bírtunk egy Cseklea nevű rudas lovassal állandóan énekelte: „Megállj, megállj kutya Szerbia. Nem oda megyünk Cseklea! Valami mást!”Az első lovas egy Todorika nevű volt. Csak lépésbe kellett visszavonulni. Cseklea félt, amit észrevettem, és kezdtem énekelni neki: „Megállj, megállj kutya Szerbia! Na most kell énekelni!” Cseklea azonban egyre Todorikát bíztatta, hogy „Hajtsad Todorika!” Sokszor megismétlődött, míg együtt voltunk. Szerencsésen visszajutottunk régi állásunkba. A délelőtti csetepaténál egy emberünk meghalt, kit Mezei Mihálynak hívtak. Úgy gondolom, gyergyóditrói volt.

Délután az ütegek szorult helyzetbe kerültek. Nem volt már visszavonulási út, mert az oroszok nagy haderővel jöttek és elvágták, megszállták. Keskeny erdei utakon indultunk vissza. Karg János altábornagy a kettes közös huszárokkal és a kilencesekkel[32] fedezte a visszavonulást Halics [Halych, most Ukrajna] felé. Egész éjjel, megállás nélkül mentünk. Körülbelül éjjel 9 órakor töltött utat értünk. Reggelig erős ügetéssel hajtottunk Halics felé. Virradatkor megálltunk az útszélen. Vártuk a további parancsot, körülbelül három órát álltunk. Sertést vágtunk. Both János, a szakács jó gulyáslevest készített. A tegnap nem ettünk semmit, ma meg jó kávét reggeliztünk. Egy robbanás zavarta meg az álmos tüzéreket. Szaladtunk a robbanás helyére, hogy lássuk, mi is történt. A negyedik üteg egyik ágyújának irányzója a závárzatot (ferslusz) takarítani akarta, előbb megpróbálta, működik-e? Mikor kartáccsal lőttek, nem lőtték ki, sem ki nem vették [a sajátjai, a pihenő tüzérek közé lőtt]. El sem lehet képzelni, hogy az útszélén a menetoszlopban mennyi ló, ember semmisült meg. A lovak helyett másokat hoztak. A halottakat eltemették, a sebesülteket elvitték. Ott láttuk, hogy rombol egyetlen találat is.

Egy magaslatra mentünk föl, ahol betonépítmények, lövészárkok, futóárkok készen voltak. A szomszéd magaslaton a negyedik üteg foglalt állást. A lovakat nem szabadott kifogni, lenyergelni, hanem az üteg szállása mögött zárt vonalba állította a befogató tiszt, aki egy főhadnagy volt, Béres János tűzmester, mint befogató tűzmester maradt ott. Éjszaka már hűvös, szeles idő. A lovak meg fáztak, horkoltak, kapáltak. Béres nagyon ügyesen a lovakhoz rendelte az embereket [jelenlétük megnyugtathatta az ideges lovakat]. A szomszéd magaslaton a lovak elszaladtak. Nagy csörömpölés, nagy kiabálás, hogy: „Itt a kozákok!” Hollétünk elárulták. Reggel az oroszok a hátunknál voltak. Az előre jól elkészített állásokat ott kellett hagyni. Menetirányunkban levő faluban már az orosz járőrök bent voltak. Vastag köd miatt látni nem lehetett, a felderítők csak akkor vették észre egymást, mikor pár lépésre voltak egymáshoz. A [helyi] pap meg harangoztatott. Az volt a jel az oroszoknak. A faluból kimenekültünk, mentünk Halics irányába. Halics mellett közelharc fejlődött, ahol láttam a dandártörzseket, miként lovagoltak és vágták az ellenséget. Wertz ezredes úgy lovagolt kivont karddal, mintha csak gyakorlaton lett volna. A 21-es honvédek tartották vissza az oroszokat és a 23-asok.[33]

A Dnyeszeteren pontonhídon átkeltünk, és Kálusz [Kalisz, most Lengyelország] irányába [vonultunk]. Összejártuk Storisambor [Staryi Sambir, most Ukrajna], Sambor [Sambir, most Ukrajna], Rogotin [Rogolin, most Lengyelország], innen megint vissza Sambor, Przemisli[Przemýsl, most Lengyelország], Sanok [most Lengyelország], Mezőlaborc. Zemplén megyébe értünk. Az ezredünk Ung megyébe igyekezett. Még nem értünk Ung megye határára, éjnek idején riadó volt, mikor valami orosz csapat betört. Eljutott Homonnáig [Zemplén vármegye], a faluban illetlenül viselkedtek, a homonnai jegyző feleségét férje előtt megbecstelenítették és még többeket. Jelszó volt bosszút állni. Sinai [Snina, Zemplén vármegye, most Szlovákia] üdülőhelységben lettek az oroszok bekerítve, ahonnan csak hírmondó tudott elmenni. Én nem voltam jelen, de ütegem ott volt, én már az Uzsok völgyének voltam indítva. Nagybereznára [Ung vármegye] kellett az ezredtörzzsel menni, mint összekötő. Következő nap az üteghez bevonultam és Fenyvesvölgyre [Ung vármegye] mentünk, ahonnan az Uzsoki-hágóra jutottunk. Már az idő hűvös volt. Áztunk-fáztunk, Sianki-tetőn már havazott. Borzasztó volt, de még borzasztóbbá tette a látványa [a pusztítás látványa]. Háromszor voltunk Turkára [most Ukrajna] és mindég vissza onnan, mert Havasköznél [Ung vármegye] az oroszok bejöttek és Csontos [Ung vármegye] felé igyekeztek. Tehát fogót [bekerítő hadműveletet] próbáltak csinálni. Vissza kellett vonulni Turkáról.

Mindenszentek estéje van. Uzsoknál táboroztunk, ahol felkeresett az utászszázadtól Bálint István, Ábrahám Péter, Darvas József Sípos. Zviedinek[34] – ekkor főhadnagy volt – elsőtiszt annyi pálinkát adott, hogy éppen elég volt virrasztani. A lovam egy veremben volt, hogy ne fázzon, tüzet raktunk, és mi a tűz mellett ilogattunk [iszogattunk]és énekeltünk hajnalig. Reggelig akartunk, de egy írásos parancs érkezett, hogy zugsführer [szakaszvezető] Szántó veszen maga mellé hat embert, felmegy a 889-es magaslatra, ahol a batteri 1 [első üteg] elhagyott két ágyút, és ahogy tudja, elhozza. A fogatok lent a völgyben és lova várni fogják. Elmentünk, az egész [az iszogató, mulatozó]társaság. Megkerestük az ágyukat, de út nem volt, azon már az oroszok voltak. Sűrű fenyős erdő között kellett leengedni. Az oroszok is eregettek[lőttek] utánunk. Szerencsésen leérkeztünk a völgybe. Az ágyúkat fölkapcsoltuk, minket otthagyva, erős ügetésben elmentek. Kerestem a lovam, nem találtam. Harminckét kilométert gyalogoltam. Bálint István bácsi vigasztalt, hogy ők is gyalogolnak. Csontosra értem, azonnal őrparancsnoknak osztottak be. Következő nap, november 3-án ütegünk Sóhátra [Ung vármegye] lett irányítva. Zviedinek főhadnagy úrral elől elmentünk, és az üteg csak két nap múlva jött utánunk. Percsénfalván [Perecseny?, Ung vármegye] a lovainkat egy színbe rendeztem, és hogy mi is ott alszunk. Mikor le akartunk feküdni, jött egy nő. Kezdettünk beszélni, érdeklődött, hogy hová valók vagyunk. Végül kiderült, ő gyergyóújfalvi születés, a férje erdőkitermelésnél van, felügyelő, egy iparvonaton jár. Tűzifát hordanak az erdőről. Meghallotta, hogy Szántónak szólítanak, és azt mondotta, hogy az ő falujában is egy Szántó Ádám nevű kántortanító van. Ekkor mondottam, édestestvérem. Nem telt el egy óra, két tiszt és az én részemre vacsora és ágy volt vetve.

Reggel korán indultunk Sóhátra [Ung vármegye]. Egy olyan völgyön mentünk, ahol az Ungnak egy ága, az iparvasút, és a szekérút megfértek, de ha felhőszakadás volt, mindent vitt magával. Persze háziasszonyunk hideg kolbász és tejeskávé reggelit adott s még csomagot is készített. Illedelmesen megköszöntük és máskorra is meghívtak. Kiváló, jó úton haladtunk. Megérkeztünk Sóhátra. Szállást csináltunk. Később jött az üteg is. Pár hétig voltunk Sóháton, de szabadban aludtunk. Féloldalú sátor volt, aláfértünk még 25-en is. Száraz bükkfa volt elég. A sátor előtti tűz világított és melegített.

Engemet megint beosztottak az ezredparancsért járni. Bizony, egyedül, minden nap Sóhátról 11 órakor indulni Nagybereznára az ezredparancsnoksághoz az ezredparancsért és kimondott délután 5 órára megint Sóhátra vissza, éppen 58 km-t jelentett. Elő volt írva, milyen menetben kellett lovagolni. Nem volt idő Percsénfalván időzni sokat. Mikor a völgyön ügettem, úgy csengett a patkó, mintha kovácsok vertek volna a vasra. A második héten [az egyik út végeztével] megérkeztem Sóhátra, hát az ütegem sehol. Egy ismeretlen ruthén [ruszin] leány hozott egy cédulát, melyre írva volt, zugsführer [szakaszvezető] Szántó jöjjön Havasközre [Ung vármegye].

Rossz, vízmosásos, mindég emelkedő úton kellett lovagolnom még hét kilométert. Ez is egy völgy volt, de már nem csengett a patkó, mert csak lassan eregeltem [ereszkedtem]. Rám sötétedett. Mikor Havasközre értem, egy födeles nagy hídon kellett átmennem. A híd végénél egy tüzecske pislákolt. Mellette a hídőrség. Megmondották, hol van az ütegparancsnokság, és indultam, amint a híd másik végéhez érek, egy orosz járőr is megérkezett, kiktől a puskákat elvettem, a hídőrséget odakiáltottam. Átadtam az őrségnek [az oroszokat]. Az ezredparancsot átadtam az iskolában szállásoló ütegparancsnoknak. Kíváncsi voltam a két oroszra. Mire az őrséghez mentem, az egyik elszökött, a másik meg zsidó lévén csinálta az üzletet. Elmondotta, hogy már ötödik napja, hogy az oroszok visszavonultak, Kiesvölgyön [Ung vármegye] is csak őrség van. Hát a zsidó megszólalt magyarul. Megkérdeztem, minden járőr így adja-e meg magát, ellenállás nélkül? Azt felelte, nem, de ő már volt az orosz-japán háborúban, s tudja, melyik a jobb.

Reggel indultunk Csontos felé, egy szép és jó úton. Irány az Uzsoki-hágó. Megint a Turkán át Turzéra [Tuŕje, most Ukrajna], Turzéról a nagy sáron át Potbusz [Rozluch, most Ukrajna] felé. Felmentünk a Magurára. Éjjel innen megszöktünk [az orosz bekerítés elöl] szerencsésen. A negyedik üteg útját Potbusznál az oroszok elzárták, az ágyúk és lőszerkocsik ottmaradtak. A Magura tövében állást foglaltunk, hat ágyúval és az első üteg két ágyúval. Szakaszparancsnoka Janesch zászlós, [barca]földvári [Brassó vármegye] születésű derék, bátor fiú volt. Az oroszok az állását a Maguráról belőtték. A második srapnelből Janesch zászlós gerinclövést kapott, összeesett. Az ágyút kezelő legénység kénytelen volt otthagyni az ágyúkat, mert pergőtűz alá vette [vették őket az oroszok], és ha meg mertek mozdulni, az ágyúk újra kezdték. Janesch zászlóst elvitték, de alig tudták az állásból kivenni. Még közben hárman sebesültek meg. A mi ütegünket is próbálta [az ellenséget] lőni. Mi is lőttük elég hatásosan, de ők minket még jobban. Végül is az állást ott kellett hagyni. Ott maradt két lőszerkocsi, 36 láda lőszer, ami 108 töltés volt. Az első ütegnek az egyik ágyúja és a lőszerkocsija szintén ott maradt. Tehát visszavonultunk.

Szép, holdvilágos este volt. Andersch ezredes úr kérdést intézett: „Ki vállalkozik önként arra, hogy elhozza az ottmaradt ágyút és lőszerkocsikat?” Vállalkoztam. Kaptam négy hatosfogatot, tizenkét hajtót, négy taligát, protzét [kétkerekű, lófogatú tüzérségi vontatóeszköz] 12 emberrel. Kértem több embert, de az ezredes úr azt felelte, veszni ez is sok. Mikor indultam, a tisztek mind lekezeltek, mintha többet nem térnénk vissza. Nem maradt el Krinner hadnagy sem. Ő utánam kéredzkedett. Három kilométer távolságra kellett menni. Szigorúan megparancsoltam az embereimnek, hogyan viselkedjenek. Én gyalogszerbe, ló nélkül mentem kémlelni, hogy nem vitték-e már el az oroszok az ottmaradt ágyút és lőszerkocsikat. Mint mindenhol, de különösen ott a szentképeknek építmény volt az út szélén, ami ilyen formán nézett ki [az eredetiben vázlatos rajz, mely a kálváriák stációkápolnáihoz hasonló kis építményt ábrázol]. Szép holdvilág volt, jól lehetett látni. Előre mentem kúszva, hogy még az árnyékom se látszódjon. A kicsi építmény mellé és a felőlünki oldalnál fölálltam. Kezdettem közel leselkedni, s hát egy orosz őr is a másik oldalán ugyan azt csinálja, amit én. A hosszú szuronyú puskát ledobta, és ezzel megmutatta, hogy ő nem ellenség. Jelzésemre az embereim fogat nélkül jöttek. Először az ágyút és mellette lévő lőszerkocsit könnyen kivettük, és a fogatokhoz húztuk. Az orosz hűségesen segített. Következtek a mi lőszerkocsijaink. Ezek nehezebbek voltak, mert posványba kellett elhagyni [korábban], mivel a lovak nem bírták a kezelő legénység segítségével sem [korábban]. Tizenkét jóakaratú ember, mégpedig olyanok, kiket én válogattam magam mellé, az a küllőbe belemarkolt. Nem könnyen, de kiszedtük, szegény hadnagyomat, Krinnert sajnáltam, csupa iszap, csupa sár a ruhája. Ő nem bánta, csak hogy ott lehetett velem. Neki sem engedték, hogy lóval jöjjön. Mikor annak két órája múlt, hogy elbúcsúztunk, megint viszontláthattuk egymást. Össze voltak állva az ezredes mellé, és úgy vártak. Csak zugsführer Szántónak gratuláltak. Az embereim sorakoztak. Megdicsértem őket. „Hát ez kicsoda, honnan jött ez ide [mármint az orosz]?” Kérdezte az ezredes úr. Elmondottam, egyet nevetett és megparancsolta, hogy vacsorát és cigarettát adjanak neki. Többé csapatjához nem ment vissza.[35]

Megint Turkán át visszavonultunk. Nagybereznán bevagoníroztunk, és Sáros megyében Bártfánál kivagoníroztunk. Egy kombinált hadosztályba vezényeltek, és Naiszandecen [Nowy Sacz, most Lengyelország] át, Tarnov (Tarnów, most Lengyelország) felé harcoltunk. 1914. december 23-án Tuchownál [Gmina Tuchów, most Lengyelország], mint lovagoltam egy réten, mely elég veszedelmes volt, egy hegyi ágyú lövedéke a lovam alatt robbant, de nem sebesültünk, sem én, sem a lovam. Estére Tuchow északi oldalán egy magaslatra mentünk tűzállásba, ahol csak hajnalig maradhattunk, mert az előttünk lévő zászlóalj-gyalogságot elfogták és elvitték. Nem sikerült kiszabadítani.

December 24-én hajnalban a Tuchowból dél felé vezető töltött út mellett foglaltunk lőállást. Megvirradt. Vastag köd volt, egy víz ott folyt el, mely a Dunajecbe szaladt. Amint a köd kezdett felszállni, a Tuchowba beszállásoltak is kezdették a faluból való kivonulásukat. Az orosz kezdette lőni az utat. A járművek hajtó nélkül maradtak. Szekerek feldőltek, lórudak eltörtek, lovak megdöglöttek. Jöttek tüzérfogatok, a 15 centiméteres [átmérőjű lövedékek által robbantott] gránáttölcsérekbe beleestek. Amelyik a sáncon át akart hajtani, az biztos volt, hogy nem tud átjutni, mert a lórúd eltörik. Nagy nevű vezérőrnagy volt a különítmény parancsnoka, aki elkiáltotta magát: „Tüzérek kik vállalkoznak arra, hogy az utat megszabadítsák? Kilépni!” Tizenegyed magammal kiugrottam és indultunk. Még először az embereket megkértem, hogy mindent vezényszóra kell csinálni. Nagy szerencsénk volt, mivel csak egy 15-ös tarackosa volt [az oroszoknak, csak azzal lőttek]. Amíg egyik kilövés a másik után jött, két-három fogatot megszabadítottunk. Mikor a kilövést meghallottuk, azonnal gránáttölcsérbe feküdtünk. Az utat szabaddá tettük. 37 fogatot mentettünk meg. Ebben volt trén, konyha, tüzérség. Este zugsführer Szántó II. osztályú[36], zugsführer Gréger I. osztályú vitézségi érmet kaptak.

Karácsony előestéje, fenyőfák felállítva, véres vattával díszítve, gyertyák világították, a szabadban volt. Látta az őrnagy úr, Platt Heinrich, odaállt és olyan beszédet vágott ki, hogy még nem volt megvirradva, autóba ültették és elvitték front mögötti szolgálatra. [Vélhetően az őrnagy feljebbvalóinak nem tetszett a beszéd.]Két év múlva Bécsben, az arzenálban láttam a régi tiszti ruhában, őrnagyi rangban.

Visszább kellett vonulni, a Gromnik tetőre mentünk. Már tél lett, a hó mindent betakart. Az ágyúinkat behúztuk mi is fehérvászon huzattal, amely arra lett csinálva. Csend volt, nem lőttek, nem lőttünk. Tábori ágyúinkat szerre Naisandecbe húzattuk a javítóműhelybe. Én lettem elküldve három ágyúval. Tíz napig voltunk ott. Nagyon jól telt valóban, de a januári hidegek sanyargattak. Az élelmezés jó volt. Az üteg is küldött, és az állomási parancsnokság is nyugta ellenében adott, amit kértem. Féltem, hogy egyszer megfizettetik, de soha nem kérték a dupla ellátás árát.[37] [Eddig a visszaemlékezés szövege.]

 

Az első nagy háború után, a rövid emlékeztető alapján

 

Szántó Lőrinc 1919. március 15-től 1937. november 1-ig dolgozott adószedő-pénztárnokként, hivatalát akkor Orbán Ferencnek adta át. Közrejátszhatott ebben az is, hogy 1935. május 1-től a csíkszentmártoni „UZU” Gőzmalom és Faipari Rt-nél alkalmazták pénztárnokként, egészen 1944. március 23-ig.

1939. október 8-án a román hatóságok letartóztatták és nyolc hétig fogva tartották. A második bécsi döntés után községi bírósággal bízták meg, tevékeny részt vállalt, illetve irányította a községháza felépítését.

1944. március 27-én, az akkor 54 éves Szántó Lőrincet behívták katonának a 68. sz. málhás oszlophoz[38] szolgálatvezetőnek. 1945. március 23-án orosz fogságba esett, ahonnan 1945. június 27-én szabadult.

Rövid emlékeztetőjének 1947-re vonatkozó sorai így szólnak: „Ezután következett, ami a múltban erény volt, azt bűnnek tudták be. A becsület mezején, a haza védelmén szerzett kitüntetéseim és vitéz[39] előnevem miatt MF [csík]taplocai még le is köpött. Kapcabetyárnak titulázott. (A sarokba állítás nem sikerült.)” A vitézség, a munka korát felváltotta Szántó Lőrinc életében a megaláztatások kora. Hol másokkal együtt a csíkszentmártoni államvédelmi kirendeltség udvarát gyomlálta, hol szülőfalujában seperte az utcát. Kuláknak minősítve robotjellegű fafuvarozásra kényszerítették. A pénzben kivetett adót nem vették el tőle, a befizetetlen tartozás okán állatait akarták lefoglalni.

A megaláztatások mellé a szegénység társult, így írt erről: „Az 1950-es években olyan kevés volt az ennivalónk, hogy a vendégeimet alig tudtam kielégíteni. Lőrinc fiam a családjával látogatóba jött [Magyarországról], és a felesége arra kérte, hogy vigye el valahova, hogy egyen, jóllakjon. A [sepsi]bükszádi [Háromszék vármegye] bányákig mentünk, és ott nem kaptunk sem kenyeret, sem lisztet.”

Vitéz Szántó Lőrinc 1968. március 3-án halt meg Csíkkozmáson. Emlékezetét, töredékben lévő emlékeztetőjét itt hagyta, ránk hagyta. Az utolsó lap utolsó félmondata – „1915. februárban, egy szép napon jött” – jelenti annak a reménységét, hogy egyszer előkerülnek a hiányzó történetei.

Kerestem egy Szántót, másikat találtam? Akár így, akár úgy, érdemes volt. Fia, István a következőket mondta az édesapjával kapcsolatban Léstyán Dénesnek: „Kratochvil[40] hívta és ő ment.” Nincs más hátra, mint keresni a visszaemlékezés folytatását, és utánanézni, hogy valóban 1919. március 15-én, a jelenlétében nevezték-e ki Szántó Lőrincet adószedő pénztárnoknak.

 



[1]A 24. brassói honvéd gyalogezred az 1886-ban megszervezett fogaras-medgyesi 22., a brassói 23., a háromszéki 24. és a csík-udvarhelyi 26. honvéd gyalogzászlóaljakból és az 1886-ban létrehozott 24. brassói féldandárból alakult 1890-ben. Kiegészítő területe 1913-ban: Brassó, Csík, Háromszék, Nagyküküllő, Udvarhely vármegyékből állt. 1912-ben a fogarasi zászlóaljat a 23. nagyszebeni honvéd gyalogezrednek adták át, ettől kezdve az ezred döntő többségében székelyekből állt. A háború kezdetén az I. zászlóalj Brassóban, a II. Csíkszeredán, a III. Kézdivásárhelyen állomásozott.

[2]Testileg, erkölcsileg szolgálatra alkalmas, megfelelő iskolai végzettséggel rendelkező sorköteles önkéntesek, akik egy év szolgálat után tiszti vizsgát tettek, majd tartalékállományba kerültek.

[3]Az 1916. augusztus 26-án még „semleges” Románia 27-én, a hadüzenet átadása előtt megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát, a román haderő betört Erdélybe. Öt héttel a támadás kezdete után elszállt a meglepetés ereje, a román csapatokat kiszorították a Kárpát-medencéből. 1916. december 6-án az osztrák-magyar és a német haderő már Bukarestben volt.

[4]Léstyán Dénes közlése a közte és Szántó Lőrinc fia, István között lefolyt beszélgetés alapján.

[5]Gottfried Barna: Kurucok és internáltak. Székelyek a vörös és a nemzeti hadseregben. In: Székelyföld, 2008. XII. évf. 1. 110−112. p.

[6]Az 1868. évi XXXVIII. tc. rendelkezett a népiskolai oktatásról. A jogszabály az elemi népiskola folytatásának szánta a három-, illetve kétosztályú felső népiskolát a hiányzó mezőgazdasági alapképzés pótlására. Bevezetése nem hozta meg a várt eredményt, a századforduló után már csak egy-két tucatnyi funkcionált. A forrás szerint 1908-ban Gyergyóalfaluban még működött ilyen iskola, ami azért érdekes, mert 1910-ben az egész országban csak tíz ilyen intézmény volt.

[7]A Monarchia haderejének kettősségéből adódóan nemcsak az lehetett a kérdés Szántó Lőrinc számára, hogy melyik fegyvernemhez, hanem, hogy közös vagy honvéd ezredhez hívják-e be. Csíkkozmás – a teljesség igénye nélkül – a cs. és kir. 82. székelyudvarhelyi gyalogezred, a közös 2. brassói huszárezred, a szintén közös 34. brassói tüzérezred és a 24. brassói honvéd gyalogezred, valamint a 9. marosvásárhelyi honvéd huszárezred hadkiegészítési területéhez is tartozott.

[8]Vér szerinti férfi rokon felesége.

[9]Szántó Ábrahám halotti „anyakönyvi” bejegyzése szerint a jósnőtől nevetve kijövő (őt kinevető?), a feleségét hozzá be nem engedő Szántó József abban az évben, 1911 decemberében, 54 évesen meghalt.

[10]A Monarchia tüzérsége a háború előtt és kezdeti időszakában elavultnak, elhanyagoltnak számított. Az előretörésre, támadásra kiképzett, nevelt gyalogságnak nem adhatott megfelelő tűztámogatást, oltalmat. Nem rendelkezett olyan lövegekkel, amelyek lőtávolság és tűzgyorsaság tekintetében korszerűnek számítottak volna. Tüzérségünk sem minőségben, sem mennyiségben nem érte el a többi európai állam tüzérségének színvonalát. Ellentétben velünk, pl. az orosz és a szerb hasonló fegyvernem is rendelkezett a legkorszerűbb lövegekkel, elavult eszközeiket csak előkészített állásokban használták.

Mozgósítás előtt negyvenkét cs. és kir. tábori ágyúsezred volt, amelyek általában 5–5 ütegből álltak, egyenként hat löveggel. A tábori ágyúsezredek a 8 cm FK M.5, illetve M.5/8 (1905-ös mintájú 8 cm-es) tábori lövegekkel voltak felszerelve, amelyek öntött bronzcsővel és hátrasikló talppal rendelkeztek, legnagyobb lőtávolságuk 6200, illetve 7000 m volt.

[11]1885. május 1-jén alakult a 8. tábori tüzérezredből a 23. önálló ütegosztály, majd abból 1894. január 1-jén a 34. hadosztály-tüzérezred, 1908. április 6-án ebből lett a 34. tábori ágyúsezred. A teljes ezred Brassóban állomásozott.

[12]Vélhetően a der Laschen, szíj és a die Peitsche, ostor szavakból eredeztethető kifejezések.

[13]A Fogaras, Szeben, Hunyad, Krassó-Szörény, Temes, Torontál, Csanád vármegyéket érintő menet során Brassótól Piskiig a Dél-Erdélyt az Alfölddel összekötő főútvonalon haladtak. Piskinél délre fordultak a Hátszegi-medencébe, majd nyugatra a Ruszka-havasokat a Godján-hegységtől elválasztó Bisztra völgyébe, a Vaskapu-hágón (669 m.) át Karánsebesnek. A Bánátban nyugatra haladva délről kerülték meg Temesvárt, majd északra fordulva érték el Makót. Ez az útvonal mintegy 580 km.

[14]Karg János, bebenburgi, báró (Bodenbach, 1859. szeptember 7. – Budapest, 1934. január 4.) katonatiszt, 1907-ben vezérőrnagy, 1911-ben altábornagy, 1915-ben címzetes gyalogsági tábornok. 1914. augusztus 1. és 1914. november 22. között a 38. honvéd hadosztály parancsnoka.

[15]Báró Kövessházi Kövess Hermann (Temesvár, 1854. március 30. – Bécs, 1924. szeptember 22.) katonatiszt, hadmérnök, az I. világháború sikeres hadvezére. 1902-ben vezérőrnagy, 1907-ben altábornagy, 1911-ben gyalogsági tábornok. Ettől az évtől kezdve a XII. nagyszebeni hadtest, majd a Kövess Hadseregcsoport (Armeegruppe Kövess) parancsnoka egészen 1915 szeptemberéig, amikor átvette a 3. hadsereg parancsnokságát. 1918. november 1-jével az uralkodó kinevezte az osztrák-magyar fegyveres erők legfelsőbb parancsnokává, ő volt a Monarchia utolsó főparancsnoka.

[16]A véderőről szóló 1912. évi XXX. tc. rendelkezéseinek megfelelően az idén száz éve, 1913-ban állították fel a honvéd tüzérséget, 45 évvel a Magyar Királyi Honvédség megalakulása után. Az új alakulatokat a közös tüzérezredekből hozták létre, onnan tettek át megfelelő számú tisztet, altisztet, kiképzett legénységet. 1913 januárjában alakultak meg a törzsek, februárban az ütegek és az egyéb alosztályok, március 1-jén került át a tisztikar, a legénység a honvédség állományába. 1914 tavaszán a honvéd tüzérség nyolc tábori ágyúsezredből és egy lovas tüzérosztályból állt. Az ezredek négy, a lovas tüzérosztály három ütegből állt, ütegenként hat löveggel.

[17]Bevett gyakorlat lehetett ez a hadsereg beszerzéseinél. Szántó Ábrahám a következőket írta 1917. január 26-án: „Korporal Ferencz István 1917. január 26-án vett pityókát 10 métermázsa, önkényűleg [önként]ígért 17 K-t [mázsájáért], felmérés után ki is fizette. Midőn kifizette az összeget kijelentette, hogy Zászlós úr neki azt mondotta, hogy megadhassa a 18 K-t is, ha alább nem adja a tulajdonos, és így után akarta fizetni, én nem fogadtam el. A nevezett azonban 18 koronás elismervényt vett tőlem.”

[18]1892. január 1-jén a XII. nagyszebeni hadtest-tüzérezredből alakult a 35. önálló ütegosztály, majd ebből 1894. január 1-jén a 36. hadosztály-tüzérezred, ez lett 1908. április 6-án a cs. és kir. 36. tábori ágyúsezred.

Az 1854-ben felállított 8. tüzérezred 1885-ben XII. hadtest-tüzérezred lett, majd 1908. április 6-tól cs. és kir. 12. tábori tarackosezred. Mindkét ezred teljes egészében Nagyszebenben állomásozott.

[19]Habsburg-Toscanai Lipót Szalvátor (Altbunzlau, 1863. október 15. – Bécs, 1931. szeptember 4.) magyar királyi herceg, osztrák főherceg. Tüzértiszt, 1896-ban vezérőrnagy, 1899-ben altábornagy, 1906-ban táborszernagy, 1916-ban vezérezredes. 1907–1918 között a Cs. és Kir. Tüzérségi Fegyvernem Főfelügyelője. Kiváló műszaki szakember, akadémiai tag, feltaláló, akinek az irányításával az osztrák-magyar tüzérséget a háború alatt a legmodernebb elveknek megfelelően szervezték át.

[20]Magasabb rendfokozatú tüzér tábornok, aki a fegyvernem teljes szervezetének, intézményhálózatának felügyeletével volt megbízva. Hadászati szinten – az I. világháború idején – a honvédelmi miniszter alárendeltjeként gyakorolta a szakterület legfelsőbb felügyeletét.

[21]Szántó Lőrinc római katolikus volt.

[22]A hadosztály a XII. hadtest részeként került a frontra, később a Kövess Hadseregcsoport (Armeegruppe Kövess) része. Ebben az időben hadosztályparancsnokok voltak: Karg János altábornagy, Nagy Pál vezérőrnagy, Szurmay Sándor altábornagy.

[23]A honvéd tüzérség megszervezésekor, 1913 januárjában állították fel Nagyszebenben az 5. honvéd és Lugoson a 6. honvéd tábori ágyúsosztályt, ezeket egyesítették 1914 tavaszán. Az így megalakult m. kir. 5. tábori ágyúsezred parancsnoksága és a lugosi osztály (két üteg) Marosvásárhelyre került, a szebeni osztály helyben maradt. A négy üteg először 1914 júliusában a nagysinki éleslövészeten találkozott, augusztus 22-én már Halics környékén voltak, 25-én átestek a tűzkeresztségen.

[24]A cs. és kir 12. tarackosezred nem volt része a 38. hadosztálynak, de a XII. hadtestben harcolt.

[25]A 75. honvéd gyalogdandár a 21. és a 22. honvéd gyalogezredekből állt, parancsnoka a háború kitörésekor Lippner Károly tábornok volt.Bernátsky Kornél 1914-ben a 7. verseci honvéd gyalogezred parancsnoka volt. 1915-ben nevezték ki a 76. gyalogdandár parancsnokává.

[26]A 76. honvéd gyalogdandár a 23. és a 24. honvéd gyalogezredekből állt. Gombos Mihály ezredes 1915-ben volt a 75. dandár parancsnoka.

[27]A 21. kolozsvári honvéd gyalogezred az 1868-ban megszervezett kolosi 30., a gyulafehérvári 20., az aranyosi 29. és a doboka-szolnoki 32. honvéd gyalogzászlóaljakból 1886-ban létrehozott 21. kolozsvári féldandárból alakult 1890-ben. Kiegészítő területe 1913-ban Alsófehér, Kisküküllő, Kolozs, Tordaaranyos vármegyékből állt. 1912-ben a IV. zászlóalj kivált az ezredből és az újonnan megalakított 32. dési honvéd gyalogezred I. zászlóalja lett. A háború kezdetén az ezredtörzs és az I. és III. zászlóaljak állomáshelye Kolozsvár, a II. zászlóaljé Nagyenyed volt.

A 22. marosvásárhelyi honvéd gyalogezred az 1868-ban megszervezett marosvásárhelyi 27., a naszód-besztercei 31., a szászrégeni 28. honvéd gyalogzászlóaljakból és az 1886-ban létrehozott marosvásárhelyi 22. féldandárból alakult 1890-ben. Kiegészítő területe 1913-ban Csík, Kolozs, Marostorda, Tordaaranyos, Udvarhely vármegyékből állt.A háború kezdetén az ezredtörzs és az I. és III. zászlóaljak állomáshelye Marosvásárhely, a II. zászlóaljé Erzsébetváros volt.

A 23. nagyszebeni honvéd gyalogezred az 1868-ban megszervezett hunyadi 19., a nagyszebeni 21., a küküllői 25. honvéd gyalogzászlóaljakból 1886-ban létrehozott 23. nagyszebeni féldandárból alakult 1890-ben. Kiegészítő területe 1913-ban Alsófehér, Fogaras, Hunyad, Szeben vármegyékből állt. 1912-ben a 21. brassói gyalogezredtől átvette a fogarasi zászlóaljat, Kisküküllő pedig a 21. gyalogezred kiegészítési területe lett;az addig Erzsébetvároson állomásozó zászlóalja helyét a 22. ezred II. zászlóalja vette át. A háború kezdetén az ezredtörzs és az I. zászlóalj állomáshelye Nagyszeben, a II. zászlóaljé Déva, a III. zászlóaljé Fogaras.

[28]A Monarchia Galíciában felvonuló haderejével szemben álló orosz erők számbeli és technikai fölényben voltak. Mellettük szólt az a tény is, hogy az orosz-japán háborúban (1905–1906) harctéri tapasztalatokat szereztek. Tovább súlyosbították a helyzetet az osztrák-magyar hadvezetőség – a szakértők által különböző módon értékelt, különböző súlyúnak tekintett – hibái. A legnagyobb probléma azonban talán az volt, hogy az orosz hadvezetés pontosan ismerte a Monarchia hadseregének mozgósítási, felvonulási terveit, ahogy egyébként a szerbek is. Köszönhették mindezt Alfred Redl ezredesnek, az osztrák-magyar kémelhárítás korábbi főnökének, aki a cári birodalomnak (is) dolgozott.

Az 1914-es év a Monarchia katonai vereségével zárult, annak ellenére, hogy csatákat, helyi jelentőségű ütközeteket vívott meg eredményesen. 1914 végére az oroszok ellen felvonult négy osztrák-magyar hadsereg 1.110.000-es harcoló létszáma 274.000 főre apadt, 800.000 fő volt a veszteség (halott, sebesült, fogoly, beteg).

[29]Az I. világháború idején már elavult tüzérségi lövedékfajta, amely hüvelybe csomagolt apróbb golyókból állt. Huzagolás nélküli ágyúcsőben használták. A kilövés alkalmával a golyókat tároló eszköz már a csőben megrepedt és a golyók szétszóródva repültek ki. Közelről támadó élőerő ellen használták.

[30]A „sportsapkás” kifejezés feloldására tett kísérleteim kudarcot vallottak.

[31]A srapnel a XVI. században már tömegesen használt kartács modern változata. A gránátban a robbanótöltet körül fémgolyók helyezkedtek el, amelyek a gránát felrobbanáskor kiszabadulva fejtették ki hatásukat. Kifejezetten élőerő ellen használták. A nevét feltalálójáról, Shrapnel angol tüzértisztről kapta.

[32]A cs. és kir. 2. huszárezred hadkiegészítési területe megegyezett a XII. nagyszebeni hadtest területével. Az ezred- és az osztályparancsnokságok állomáshelye Brassó volt. 1914 augusztusában az I. osztály parancsnoksága és az 1-2. századok tartoztak a 38. hadosztályhoz.

A 9-es honvéd huszárezred a 3. hadsereg kötelékéhez tartozó 11. lovashadosztály részeként került a galíciai frontra. Hadkiegészítési területe megegyezett az V. kolozsvári honvédkerület területével. 1914 augusztusában az ezred és az I. osztály parancsnokságának állomáshelye Marosvásárhely volt.

[33]Az első lembergi csatában, augusztus 25-én, Monasterzyska-nál megvívott ütközetben a 38. honvéd hadosztály Bruszilov 8. hadseregének déli oszlopaival vette fel a harcot. Az egyenlőtlen erők küzdelmében a honvédek hősies helytállása sem akadályozhatta meg a vereséget. Itt kell megjegyezni, hogy ebben az időben a 2. osztrák-magyar hadsereg helyett csak a nagyszebeni XII. hadtest alakulatai harcoltak a frontnak ezen a szakaszán. A másik két hadtestet előbb a szerb frontra vezényelték, majd onnan fordították vissza Galíciába. Augusztus 29-én az oroszok megtámadták a még mindig nem teljes 2. hadsereget és Halics felé visszanyomták, Lemberget az oroszok elfoglalták.

[34]Zviedinek Jenő a világháború után Mária román királyné testőrségének parancsnoka lett. (Léstyán Dénes közlése a Zviedinek által Szántó Lőrincnek küldött képeslap alapján.) Szántó Lőrinc többször meglátogatta Bukarestben a volt parancsnokát.

[35]A Dnyeszteren való átkelés a 2. lembergi csatát követő általános visszavonulás (szeptember 9–11) része volt, amelynek során a 2. hadsereget Magyarország védelmére a Duklai-horpadásba rendelték. A 38. hadosztály az Uzsoki-hágót védte az ország területére betörő orosz csapatokkal szemben. A 2. hadsereg Lemberg irányába indított támadása a 8. orosz hadsereget visszavetette, azonban a győzelmet nem lehetett kiaknázni, elrendelték a visszavonulást. November 2-án a 2. hadsereg újra a Kárpátok mögött volt, a 38. hadosztály az Ung völgyét védte.

[36]A vitézségi érmet II. József alapította 1789. június 19-én arany és ezüst fokozattal. A legénységi állományhoz tartozó, harcban bátor, katonai érdemeket szerző, vitézi tetteket végrehajtó katonák kaphatták meg. 1849. augusztus 19-én alapították meg a II. osztályú (kis) Ezüst Vitézségi Érmet.

[37]December elején a 38. hadosztály újra támadásban volt a Szurmay-csoport részeként. A Poprád völgyén haladva Neu-Sandec előtt utolérte és megállította a Limanowa felé nyomuló Brusilov hadoszlopát, megakadályozva ezzel azt, hogy az ott folyó csatába beavatkozzon. A Limanowánál harcoló oroszokat a bekerítés veszélyével fenyegette, így azok visszavonultak. Mindemellett visszafoglalták – az Uzsoki kivételével – a Kárpátok összes hágóját. Ezután a hadosztály egészen 1915. február elejéig a staszówkai (most Lengyelország) magaslatokat védte.

[38]Vélhetően a 68. határvadász-csoportparancsnokság alárendeltségében, Csíkszeredán felállított X. székely vonatosztály.

[39]Harctéri érdemei miatt 1941-ben avatták vitézzé.

[40]Kratochvil Károly ezredesi rangban, 1918–1919-ben a Székely Hadosztály parancsnoka volt.




.: tartalomjegyzék